Amanda Lice

Név: Amanda Lice
Faj: szirén
Alfaj: bosszúangyal
Rang: -
Nem: nő
Születési év: 1988, május 21, (23)
Születési hely: USA, Boston
Fizikai megjelenés: 172 cm magas, karcsú lány, hosszú combokkal és légies, táncszerű mozgással, puha léptekkel. Szőke, enyhén hullámos haját mindig kiengedve hordja, és általában, hogy vasalja. Ilyenkor egy-egy tincsét színesre festi, rózsaszínre, világoskékre, világoszöldre vagy feketére. Szürkéskék szemét igyekszik kiemelni, főleg fekete szemceruzával és - időnként - tussal, különböző színű szemfestékkel. Elbűvölő mosolya van, többnyire ezt látni az arcán, kevés olyan alkalom van, amikor elmerül a bánatban vagy nagyon elgondolkozik, ilyenkor a vonásai szoborszerűvé, melankólikus szépségűvé vállnak. Modellalkat, szóval bármi jól áll neki, de nem szívesen hord mondjuk szoknyát. Főleg punk stílusú ruhákat hord, de ha szükséges, akkor a legkülönbözőbb stílusú ruhákat találni meg nála. Legszívesebben farmert és polót vagy toppot hord, feketét, fehéret, pirosat, rózsaszínt, illetve sötétkéket. Magassarkút csak egész kívételes alkalmakkor hord, általában tornacipőben, fekete bakancsban vagy csízmában mászkál. Kiegészítők közül főleg fülbevalót, nyakláncot, egyszerűbb fém karkötőket és napszemüveget visel.
Mentális jellemzők: Gyors észjárású, könnyen alkalmazkodó lány, akit vonz minden, amit nem ismer. Kíváncsisága mellett fejlett az igazságérzete, és szinte képtelen hazudni, kellemetlenül érzi magát, ha valamit bármilyen okból nem mondhat el. Ragaszkodik az elveihez amik a békét hírdetik, ez alól csak kevés a kivétel létezik. Megveti az agressziót, de eszközként is tekint rá, ha nincsen más megoldás. Optimista, képes meglátni a jót a legtöbbekben, de nem naivan. Bízik abban, hogy mindenki fejlődőképes, ez az, ami miatt tolerálja a fúriák nagyrészét. A saját fajtáján belül is megoszlik a véleménye a különböző kasztokról. Az Éjbanyákat becsüli és tiszteli, mert olyat tesznek, amire ő nem lenne képes: feladják a szépségüket és anélkül igyekeznek jót tenni. Oda van a zenéért, a színházért és a festészetért, az előbbi kettő a munkája, az utóbbit csak hobbi szinten űzi. Érzékeny művészlélek, aki undorodik a trolloktól és mégis, a fajáért képes velük közösülni. Tudatában van annak, hogy ez a kötelessége és meg is teszi, mint ahogy bármi mást a szirénekért. Kevés dolog van, ami képes elszomorítani, vagy hosszabb időre a gondolataiba temetni, az egyik ilyen az a szirének átka, amit az élete árán is meg akar törni...
Vallás: sajátos módon keresztény
Filozófia: fogadott
Beavatottság: candidatus
Iskolák: wicca
Tradíciók: -
Grimoare: "Gondolatok Örvénye": Ezzel képes a saját céljait, emlékeit, gondolatait átültetni mások fejébe, illetve a telepátiára. Ehhez a másik személy beleegyezésére van szüksége, egy kevés leyre, valamint pár pillanatnyi koncentrációra. Erre immunisak a múmiák és a trollok.
Családi állapot: Testvér: Sally, az ikertestvére (1988, május 21, 23)
Foglalkozás: Színésznő az egy stormhaveni színházban, ebből származó havi keresete nagyjából kétszáz dollár. Emellett az ikerhúgával örököltek fejenként hétszázezer dollárt az anyjuktól, ennek ő ezt az összeget befektette és szállodákat nyit és vásárol fel, ebből származó havi jövedelme százezer dollár.
Befolyás: Igazából nincs, de a húgával együtt több szállodával rendelkeznek.
Talpnyalók: -
Szexualitás: heteroszexuális
Függőség: -
Képességek: Gyönyörű/Félelmetes külső, A csók hatalma, Telekinézis, Szerelmes pillantás, Okkultizmus(választott iskola)
Gyenge pontok: Fizikális gyengeség, Harctéri idegsokk, Gyenge immunrendszer, Vérzékenység
Vonzalom: színház, zene, festészet, újdonságok
Taszítás: agresszió, kapzsiság, a szirének átka, trollok
Életcél: Megtörni a szirének átkát, hogy újra olyan hatékonyan tevékenykedhessenek, mint régen.
Harci erő: 2/1/1
Önéletrajz:

-Nem biztonságos nektek itt, kezdünk túl nagy feltűnést kelteni. Ráadásul kezd túl sok lenni itt a múmia is, és a Káosz egyre nő. Menjetek innen, utazzatok el! -mondta a nagynénénk a reptéren.
-Hova menjünk? -akadékoskodtam. -Én itt vagyok itthon és szeretek itt élni, nem akarlak itt hagyni titeket!
Nem válaszolt rögtön, csak bánatosan meredt előre. Azt hittem soha nem is fog nekem felelni, de valójában csak gondolkozott.
-Menjetek Stormhavenbe. Az ottani szirének valószínűleg szívesen látnak benneteket.
Amikor ezt mondta, tudtam, hogy határoztak: mindenféleképp mennünk kell.

Bostonban születtem, pontosan öt hónappal a Kagyló Ünnepe után. Anyám az életét adta azért, hogy megszüljön engem és a húgomat, így az ottani szírének közösen neveltek minket.
Hat éves korunkig arra tanítottak, hogyan tartsuk vissza az erőnket, mi lesz velünk miután betöltjük a huszonegyet, hagyan viseltetnek irántunk a halandók, mik a képességeink. Hat éves korunkban beirattak minket egy bostoni elemibe.
Sally élvezte az első nap rátapadó szemeket, de én nem. Kicsit ideges voltam, hogy nem tudom majd tartani a számat mások előtt, de végülis sikerült. Én sem árultam el magam és a húgom se, pedig ő nagyon közel volt hozzá... De szerencsére kellőképpen a fejünkbe verték a Királynő Kódexét.

-Értettük, legyen ahogy akarod. Azt hiszem, ti jobban értetek az ilyesmihez, mint mi. -feleltem szűkszavúan. Ez azokhoz a kevés esetekhez tartozott, amikor majdnem sírtam.
-Mielőbbi viszontlátásra! -mosolyodott el. Erre én meg a húgom csak biccentettünk. Azt nem tudom, mire véljem Sally reakcióját, de nekem fájt a búcsú, és nem akartam, hogy észrevegyék. "Amit teszek, azt a népemért teszem. Azért teszem, mert ők kérték tőlem." Ezzel próbáltam megnyugtatni magamat, de nem sok sikerrel.

Egy darbig megbámultak minket, mint valami cirkuszi látványosságot. De az idő gyorsan szállt és hamarosan már nem voltunk olyan különlegesen az emberek szemében, bár néhány anya irigykedve nézett minket. "Miért nem ilyen szép az én lányom is?" - ez üvöltött a tekintetükből, de ezt el tudtuk viselni. Később, amikor már megszoktak minket, abbahagyták. Akkor már csak azt a szírént bámulták meg aki értünk jött, de őt mindeni. Ez általában a nagynénénk volt, vagy valamelyik lánya.

Már fennt ültünk a repülőn ami még nem indult el, amikor megérkezett az egyik Éjbanya. Ott állt, tetőtől talpig bebugyolálva, de jelenléte azt sugallta, mindenki így döntött. Búcsúzóul intettem egyet felé és a mellette álló, gyönyörű nagynéném felé, hogy lássák, én is tudom, hogy a mi érdekünkben teszik. Sokszor döntöttek már ilyen önkényesen, de mindig igazuk volt. Még sosem láttam olyat, hogy önzésből űztek volna el valakit. Ahhoz kevés hárpia volt a bostoni közösségben.
A mellettem ül húgom felé pillantottam, aki semmivel nem törődve fejhallgatót tett a fejére és kizárta a világot. Én is követtem a példáját, de a gondolataimat akkor se tudtam száműzni.

Talán harmadikos koromtól nehezedett meg az életem. Onnantól kezdve a fiúk gyakran próbáltak nekem udvarolni, de csak annyit értek el, hogy felidegesítettek. Mondjuk, sose érdekelte őket az ilyesmi, és azt se értették mit tesznek. Akkoriban én is csak homályosan érzékeltem, hogy azért ilyen idegesítően kedvesek, mert az egyik képességem hat rájuk. Ekkor vettem fel a punk stílust is, ami a legtöbbjüket nem zavarta, de a szüleik nem nézték jó szemmel, hogy a fiaik hozzám hasonlóknak udvaroljanak. Sokukat eltiltották tőlem, ami megnyugvást jelentett számomra. Legalább egy kis békét és teret kaptam, amiért a szülőknek lehettem hálás.

A fejhallgatóból hangosan üvöltött valami énekesnő hangja, aki arról énekelt, milyen nehéz is neki. Valahogy most ez a szám nagyon is illett a hangulatomhoz, teljesen azonosulni tudtam az énekessel, aki arról vinnyogott, hogy a családja cserbenhagyta, kitépték a szívéből a múltját. Én is ezt éreztem akkor, amikor a nagynéném és nevelőanyám kezembe nyomta a repülőjegyeket. Mivel ennél azért az emlékezés is jobb volt, visszasüllyedtem a tudatom által felfogott homályos jelenetekbe, képekbe és hangokba, a saját gyerekkoromba.

Amikor negyedikes koromban azt hittem, nem bírom tovább megtartani a titkot, a többiek azt tanácsolták nekem, keressek valami elfoglaltságot, amivel tudom fejleszteni a... Hát, a hazugságaimat. Mint mindig, most is kitörő örömmel fogadtam az ötletüket, és rögtön neki is akartam látni a végrehajtásának.
Másnap megnéztem az iskola szakköröket hírdető plakátját. Ott virított rajta a színjátszókör plakátja. Elmentem megnézni, és nagyon tetszett. Fantasztikusnak találtam azt, hogy csupán egy pár órára más lehetek, valaki, aki nem én vagyok. Ottragadtam és megszerettem a színjátszást. Sok színdarabot adtunk elő, tulajdonképp minden ünnepségen volt műsorunk, sokszor olyan, amiben énekelni kellett. Ezeket élveztem a legjobban, mert a dalok olyan érzést nyújtottak, mintha nem lenne egy titkom sem, mintha feltárnám a saját szívemet.

Ismerős dal zengte be a fejemet, teljesen függetlenül a fülhalgatóból üvöltő számtól. Az egyik olyan dal volt, amit a színpadon kellett előadnom. Ha nem a repülőn ültem volna sok-sok ember között, hanem otthon a szobámban, azonnal elkezdtem volna énekelni. De az az otthon számomra már nem létezett, megszűnt és egy új hely felé tartok, Floridába.
Úgy döntöttem, megnézem a repülőgép utasait, de senkit nem találtam elég érdekesnek, hogy jobban szemügyre vegyem, így a gondolataim is a réges-régi emlékek környékén maradtak. Reményvesztve bámultam ki az ablakon, hátha odakint találok valami érdekeset, de nem láttam mást, csak a kék eget, a fehér és szürke felhőket, meg egy-két magasan szálló madárrajt.

Az elemiben mindvégig színjátszós maradtam, amíg nem végeztem. Aztán, amikor befejeztem az elemit, olyan iskolába jelentkeztem, ahol volt volt drámaszak. Hát igen, nem biztos, hogy jól döntöttem. Ebben akkor sokkal több problémánk volt, mint régen. A húgomra és rám is több figyelem terelődött, mint amennyit akartunk. A tanárok nagyrésze vagy elfogult volt, vagy irigy, de akadt néhány olyan is, aki becsült azért, mert szép is, okos is voltam.
A legtöbb problémám mégis az iskolatársaimmal volt. A lányok nem voltak képesek elfogadni, hogy nem akarok a babérjaikra törni, a fiúk pedig egy beszélgetés után azt hitték, van nálam esélyük. Pontosan ezért nem igazán voltak barátaim. A húgom kihasználta a hatalmát és talpnyalókat, szolgákat toborzott. Mivel hárpia volt, három csatlósa volt, meg egy csomó rajongója.
Egyszer az egyik fiú nem volt hajlandó tíz percre se békén hagyni. Amikor egy fellépés után hazafelé tartottam, találkoztam vele. Éppen valami buliról tarthatott haza, mert érezni lehetett rajta a sör szagát és a viselkedéséről is üvöltött, hogy részeg. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem felmenni hozzá, de nem volt. Rám akaszkodott, mint valami kullancs és nem volt hajlandó hazamenni. Követett és sarokba szorított, én pedig - mivel nem volt jobb ötletem - használtam a telekinézist és fejbe vágtam valamivel. Nagyot csattant, szóval valószínűleg nehéz volt.
Később még több ilyen eset lett, egyre többen hitték azt, hogy én vagyok az a nő, akire egész életükben vártak. De ez nem csak az iskolában volt így, hanem később a munkahelyemen is. Például abban a bostoni színházban, ahol először dolgoztam...

A repülő átvágott az ország felett, de én ebből semmit sem érzékeltem. A valóság, az emlékek és az álmok összemosódtak, zavaros egyveleget láttam csak az egészből, ami nem tükrözte hűen egyiket sem. Egyetlen emlék vált ki élesen a többi közül. Az amikor a húgommal először áldoztunk. Én abban az évben egy halandót ölt meg, és én azóta ehhez tartom magamat. Húgom mindig két emberrel végez, de legalább gyilkosokat, drogdílereket válogat ki magának. Mihelyst a kép eltűnt, újra visszatért a követhetetlen zűrzavar. Az ébresztett föl, hogy Sally lerántotta a fejhallgatót a fejemről.
-Le fogunk szállni! Kapcsold be az övedet és ved le ezt fejedről! -utasítgatott. Ő mindig ilyen volt, soha nem foglalkozott mások érzéseivel, csak a saját érdekeivel.
-Gyerrünk, siess! -folytatta. Talán én voltam az egyetlen, akire igyekezett vigyázni.
Követtem az utasításokat és csináltam, amit mondott nekem. Lassan leereszkedtünk, földetértünk, majd megálltunk. Az ajtók kinyíltak és megcsapott minket a floridai hőség. Megérkeztünk az új otthonunkba, Stormhavenbe, ahol újra meg kell talánunk a saját helyünket...
Amikor leszálltunk a gépről, már várt ránk valaki, akit az egyik stormhaveni szirén küldhetett. Meg lehetett ismerni a férfit a szokatlan vonzerejéről, amivel kirítt a halandók közül.
-Nézd! -súgtam Sally-nek. -Az egyik szirén csatlósa! -mutattam az integető férfire.
A húgom csak biccentett, mert neki ez nem volt újdonság. Valószínűleg ő már korábban felismerte, hiszen neki otthon... mármint, Bostonban is voltak csatlósai, akiket elengedett, amikor távoztunk.
A férfi elvitt minket autóval egy drágának látszó étterembe, ahol egy szírén már várt ránk.
-Üdvözöllek benneteket Stormhavenben! -mondta mosolyogva, majd a városról kezdett nekünk mesélni. Talán egy óra alatt megtudtunk majdnem mindent a város lakosairól, utcáiról, negyedeiről és természetesen az itteni szirének hierarchiájáról is.
-Foglaltunk nektek szobát a város egyik legjobb szállodájában, a csatlósom -itt elbűvölő mosolyt villantott a férfire aki az asztalnál várt egész idő alatt- már kifizette!
Meg van a véleményem az ilyesmiről, még akkor is, ha jól esett, hogy gondoltak ránk. Bár lehet, hogy vannak olyanok, akik megértik a fúriákat.

Üdv az újabb szirénnek! Előtörténeted elfogadom és kíváncsian várom, mit alkotsz a játéktéren.
Az előtörténetedre 3 szakértelempontot adok, melyet eloszthatsz, továbbá féláron megkapod a Művészetek, azon belül a színészet szakértelmet féláron. (kezdő: nincs költség, haladó: 1 pont, mester: 4 pont) Majd oszd el kérlek és értesíts róla, mire költöd.