Játszótér

Elkerített és esetleges esések okán a sérülést csökkentő puha lapokkal lefedett alapú terület, ahol mászóka, hinták, csúszdák és hasonló lehetőségek várják a népes gyermekseregletet, kényelmes padok pedig a csintalan utódaikra felügyelő szülőket.

Meleg, nyári nap lévén jól esik egy kis séta...pláne mikor már a nap lemenőben, s a forróság is enyhül. Kérdezhetnénk, hogy vajon egy fiatal nő mi a fenét mászkál egyedül estefelé, de ha mindenki ezen az alapon otthon maradna, a végén egy halom meleg fazon élne a városban. Szóval én azért nekiindultam, ha már ma Josénak más dolga akadt, egyedül a parknak. Hogy mit is keresek pont egy játszótéren, miért nem jó nekem a park egyik padja, azt én sem tudom, de nagy előszeretettel ülök bele az egyik hintába, s lököm magam magasra, magasabbra, s még feljebb!
- Juhúúú!!!
Kiáltom el magam, majd nevetve nézek körbe, hogy ki látja milyen zizzent is vagyok. Sokan nincsenek már itt, a gyerekeket hazarendezték szüleik, vagy a dadák, így most pár távoli nézelődőt kivéve az enyém a tér minden része, kiélhetem gyermeteg énemet.

Az utolsó kis ugrabugra gyermekek is elszállingóztak szüleikkel együtt, én pedig egyedül üldögéltem a hintában, mikor megérkezett az a vidám lány. Sok fiúval láttam már, és másnap általában a fiú sírt. Néha csak belül, de a sírás az sírás.

Egy időben tán boszorkánynak mondtam volna, de az öreg mesélt már igazi boszorkányokról. A férfiakból szörnyet vagy agyatlan barmokat csináltak, az asszonyokból pedig gyakran özvegyet. Igen, ők sírtak általában. Voltak ugyan férfi boszorkányok is, igencsak ravasz jószágok. Mégis a sértettségükben oly kegyetlen női képviselőikről maradtak fenn inkább a mesék. Tanulságos, óvatosságra intő rémmesék.

Egészen belemélyedek a kis történelmi elemzésembe, mikor egyszer csak az ölembe ül. Igen, bizony! Egészen pontosan belém csusszan, és hintázni kezd. Az én hintámmal.
~ A veszett, viharvert vércséjét! Hogy a szemtelen, szertelen széltoló! Csak elcsente csinos csecsebecsémet! Kérdés nélkül!
'~ Te oktondi kölyök! Hiszen nem is lát!
~ Nos... csakis ezért bocsátom ezt most meg neki.
Átülök a másik hintára, és lassan magam is hintázni kezdek. Közben láthatatlan fejemben finom szálak szőtte fergeteges frász finom fonalát.

Jó kedvemet semmi nem szegheti, a hinta repülése inkább emeli a hangulatomat. Nem is tudom mi bújt belém, hiszen régen nem vagyok már gyerek, mégis, most ez nagyon is jól esik. Sőt...valami komolyságot kellene magamra öltenem az elmúlt hetek eseményeinek hatására, de ha most besavanyodok, attól senkinek nem lesz jobb. Sem Josénak, sem Fabian-nek, nekem meg pláne nem, mert magam sorsát pecsételem meg vele.
Talán fúj a szél? Minden bizonnyal, hiszen a mellettem lévő hinta is megmozdul. Bár lehet, hogy nekem köszönhetően leng az is be, hiszen szelet keverek, ha nem is nagyot. Több mint valószínű ez a helyzet, de azért kicsit lelassítok tempómon.
- Még a végén kirepülök.
Tudja fene, lehet jobban is járnék. Nem lenne nagy dilemma, hogy Fabian szolgálatára, vagy José szerelmére koncentráljak inkább. A kettősség, ami a két férfi miatt kialakult bennem, minden eddiginél erősebb, még ha közben volt már több futó kalandom is. Most azonban inkább újra fellendítem a hintát, hogy még eszembe se jusson egy férfi sem.

Hirtelen gondolattól vezérelve megjelenik merengő másom. Nem is másom, énmagam. Hintázok tovább amolyan kimérten, tekintetem a horizonthoz közelít, arcom töprengő.
Már - vagy tán csak még - nem tudom, miért is pont ennek a lánynak a társaságát választottam most. Olyan furcsa ez az örök gyermeklét, gyermeki öröklét. Néha kiszabadulok belőle, de olyankor sem egészen.
~ Ilyenkor bezzeg hallgatsz, tata, mikor valami bölcset kéne mondani - vetem oda inkább csak magamnak. És valóban, hallgat tovább a csend, senki nem felel. Hacsak...
A most hallott hang hergel, hív. Megkérdem, miért, mert... miért ne?
- Te tudsz repülni?
Gyakran szórakoztat, az élők mennyire könnyen veszik az igazságot. Hogy miért? Mert nem hiszik igaznak. Könnyebb legyinteniük, minthogy valóban felfognák, amit látnak vagy hallanak. Szellemek jeges szele, vámpírok kábító vére, mind szemfényvesztés és képzelgés számukra. Így hiszik, mert így könnyebb. Így ha megkérdezné valamelyik önjelölt bölcsbagoly egy kósza jelenés után - mintha az FTI-tól, a Föderációs Természetfeletti Intézettől jött volna - "Mi az, tán tollas a hátam?", hogy: "Igen, az." Ezen gondolatra muszáj volt elmosolyodnom, így Rose a kérdés forrásaként egy vidám kiskölyköt találhatott.

Egy fiú, vagy hasonló jelenik meg mellettem, miközben látom jól, hogy a hintába senki nem szállhatott be. Hiszen egyes-egyedül vagyok, vagyis eddig voltam a téren. Most már másodmagammal kell a hintán lengenem, bár az az igazság, hogy meglepetésemben elfelejtettem azt meglökni, így lassan, de biztosan csökken a sebességem. Igen, meglepődtem, hiszen ha hallottam is már nyughatatlanokról, találkozni egyel sem sikerült. Tudásom forrása Collin, és Fabian, akik ha nem is közvetlenül nekem, de egymás között beszélgetve elejtettek néhány szót a szellemlétről, s én aztán szépen kifaggattam őket. De más valamiről tudni, és más átélni, még akkor is, ha egyre több fura dolog történik velem mostanság, mint pl vérbábbá válásom. De ez most nem is lényeges, figyelmemet a fiú felé igyekszem fordítani. A kíváncsiságom iránta kiül arcomra, s mivel fiú képében jelenik meg, magam is úgy kezelem, mint osztályom egyik tagját, gyerekként.
- Repülni? Én nem, maximum a hintából ki egy-két métert. De te biztosan tudsz.
A lelassuló hinta lassan megáll, már épp hogy csak mozog, így a nyughatatlan szemébe tudok nézni, s ő is láthatja tekintetemből, viselkedésemből az érzelmek összességét: az ismeretlen iránti vágyat, a meglepettséget, félelmet, de magabiztosságot is.

Sokkal kevésbé lepődik meg a lány, mint azt így éjnek évadján egy magányosan hintát markoló női személytől várhatnánk. Lehet, hogy gyermeki külsőm lágyította így el, vagy legalábbis némi nyugalmat csepegtetett belé. Hintázok én is tovább. Nem várom meg, hogy megálljon mellettem.
- Repülni egy gyerek? Te dilis vagy! - kacagok fel, hangomat pedig elnyeli az éjszaka végtelen űrje.
Egészen engedelmes, szelíden szép lánynak látom, de még nem tudhatom, mit rejt eme nemes álca. Még megérzéseimre hagyatkozom hanyagul, majd meglátom, mit hoz hevenyen hűvös esténk.
Egy denevér suhan át közöttünk, tétován tűnve el ismét az éj félelmetes feketeségében. Mintha csak packázni akarna velünk, vagy felhívni figyelmünket rá, hogy igen, ő tud repülni.
- Mit csinálsz itt egyedül este? Nem félsz, hogy elkapnak a rablók? - pillantok rá oldalvást, nagyra nyitott szemekkel, mikor pont mellette suhanok el hintámmal.
Úgy érzem, sejti, hogy nem egy szokványos kisfiú vagyok. Én ezt annyira nem akarom, bár nem is zavar különösebben. Ha tudja, miért erőltetném meg magam? Ha csak úgy hiszi, tudja, vagy csupán sejti? Hát lesz még ennél kevésbé magabiztos is, úgy sejtem.