John Paul Jones Street 17. - Rose White

Duda...ki a fene lehet az, aki ilyen későn ide dudál? Egy rövid hálóruhában, kicsit kómásan mászok ki, mert már javában aludtam, de mikor meglátom, hogy kinek a kocsija áll a kapum előtt, összeszorul a torkom. Félek, hogy Joséról rossz hírt hoz, hogy olyat akar, amit én nem, és nincs aki megvédjen. Nincs itt, akit szeretek.
- De, kellett volna. Ha én nem költöm fel, te sem tetted volna!
Remus pár szó után már nem mond többet, s Én látom, hogy nyílik az ajtó, az anyós ülés oldalán, és José arcát látom felbukkanni. Rohanok kifelé, mert látom, hogy mennyire nehezére esik mozogni. 
- Jézusom, mi történt?
Az elhajtó kocsi után nézek, akinek vezetője csak egy kurta biccentésre méltatott. Vagy még arra sem, hiszen lehet csak a rossz út miatt bukott előre feje. De kit érdekel, mikor itt áll előttem José? Óvatosan ölelem át, s indulok el vele befelé, tekintetem tele aggodalommal, féltéssel, szeretettel....

Csak lemondóan intek Remus felé, mikor kimagyarázza miért keltette fel Rose-t, aki kissé gyűrötten és hálóingben jelenik meg az ajtóban és indul a kiskapu felé.
Ahogy közelebb ér, látom, hogy egyre inkább rémült kifejezést ölt az arca, gondolom először azért mert meglátja Remus kocsiját, másodszor azért mert meglát engem, és biztos, hogy nem vagyok valami fényes állapotban, bár mennyire is igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy jól vagyok.
- Semmi, édes! Semmi! Csak menjünk be a házba. – válok el ajkaitól és nagy önuralommal fojtok el egy szisszenést, ahogy átkarolva a derekam igyekszik támogatni.
Persze hiú ábránd, hogy el tudom titkolni előle a dolgokat, de majd odabenn a házban ráérek elmondani és tudom, hogy ezzel mennyire fel fogom dúlni és örülnék, ha elkerülhetném, ezért próbálom kisebbíteni a sérülések mértékét.
Miután beérünk a házba és a konyhában egy megkönnyebbült sóhajjal leülök a székre, bűnbánóan nézek a szemébe.
- Legfőképp én tehetek róla, hogy ez történt. Nem kellett volna felcukkolnom Caecus-t, mert lehet rosszat tettem mindkettőnknek és végül is igaza volt Remus-nak, a bosszú helyett ésszel többre mentem volna. – temetem a kezembe az arcom, mert igazán csak most kezdem felfogni, hogy mi lehet a dolog vége.

- Semmi?
Nem úgy néz ki, mint akinek semmi baja, s ezt el sem tudja titkolni, mert látom rajta, hogy baj van, hogy fájdalmai vannak, hogy nehezére esik minden mozdulat.
Beérve a házba látom, megkönnyebbülve ül le, s én legszívesebben azonnal leszedném róla a ruhát, hogy lássam, mi is a gond, de ő leül, s beszélni kezd.
- Nem értelek? Caecus bánt el veled? Egyáltalán mit csinált veled? Hozzak valamit? Gyógyszert?
Már ugrok is, és egy nagy pohár narancslevet öntök neki, s fájdalomcsillapítót kotozok elő, s teszem le elé. Látva elkeseredését vállán simítok végig, nagyon óvatosan, mert nem tudom van-e rajta seb itt is.
- Mit tettek veled azok a szörnyetegek? Azt hittem, hogy csak egy csomagot kell elvinned neki.
Könnyes szemmel hajolok le hozzá, s puszit lehelek arcára. Féltem, de félek is, mert amit mond, nem igazán vet ránk nézve jó fényt, bár még nem értem mi történt pontosan.

Végül csak erőt veszek magamon és hálás mosollyal köszönöm meg Rose aggódó gondoskodását, amit szerintem meg sem érdemlek.
-         Átvitt értelemben igen, Caecus. – sóhajtok egyet, miután lenyeltem a tablettát. – Elvittem neki a csomagot, de aztán nem álltam meg, hogy ne sértegessem. Erre utánam jött Remus-hoz és követelte, hogy lépjen fel keményebben a bábjai ellen, mert már lázadoznak a többiek, hogy ilyen gyengekezű. Még azzal is megfenyegette, hogy elhagyja a várost és……..és – alig bírtam fojtatni, mert nagyon is bűnösnek éreztem magam, hogy idáig fajultak a dolgok, - és akkor elvisz téged is magával. – hajtottam le a fejem és szinte elakadt a szavam.
-         Nem akartam Rose! – néztem rá elgyötörten. – Nem akartam, hogy ez legyen és ezért száz százalékig megértettem Remus-t, hogy megbüntetett! – néztem fel rá, ahogy mellém állt és nem érdekelt, hogy fáj-e ha hozzám ér, csak csókolom össze-vissza az arcát. – Remus aztán ellátott és felhívta a figyelmem, hogy ésszel is legyőzhetem az ellenségeimet. Megígértem, hogy mindent megteszek, csak akadályozza meg, hogy Caecus elvegyen tőlem. – fojtatom halkan és átölelve a derekát húzom magamhoz szorosan. – Kérlek bocsáss meg!

Fura egy eseménysorozat, amin átmegyünk mi ketten, s most úgy érzem, hogy talán sosem lesz vége. Igen, féltem Josét, aggódom érte, de haragszom is rá, hogy ennyire hirtelen ember, aki sokszor enged a dühének, és nem gondolkodik. De ugyanakkor meg is értem, mert lehet én sem lennék másabb a helyében.
Elakad szavam, miközben hallgatom őt, nem igazán tudok megszólalni. Csókol, de az agyam leblokkolja testemet úgy, hogy nem viszonozom. De miért nem? Hiszen szeretem.
De ha elmegy "gazdám", ha elvisz, és azért, mert éppen az tesz keresztbe, aki szeretek...mit fogok én csinálni? Mit? Már itt van az életem, és nem akarok elmenni innen. Főleg nem nélküle.
Nem akarta, hogy ez legyen? Akkor mit akart? Millió gondolat forog a fejemben, s besiklik gondolataim közé az az illat, amit a bálon éreztem rajta. A féltékenység zöld szemű szörnye? Azért tette, hogy valaki mással legyen? De akkor miért látom a szemében azt a rettegést, hogy fél, hogy elveszít?
Bocsássak meg? Már megbűnhődött eléggé, hiszen ha Remus tette kívülről, lelkiismerete belülről mardossa. S csak remélem, hogy más nincs a háttérben, mint amit elmond.
Mikor magához húz, elgyengülök, s szertefoszlik minden kétely. Átölelem, óvón fonva köré két karomat, gyengéden, hogy ne okozzak fájdalmat.
- Semmi baj nem lesz José. Semmi.
Bízom benne, hogy így is lesz, és közös erővel, José, én és Remus, elérjük, hogy a városban maradhassak.

Számítok rá, hogy esetleg eltaszít magától, hiszen az életét, az életünket tettem kockára meggondolatlan cselekedetemmel, és hiába bántam meg azóta ezerszer, ez nem változtat sokat a dolgon.
- Soha többet nem teszek ilyet szerelmem, hidd el! Inkább leharapom a nyelvem, de nem bocsátkozom Caecussal még egyszer ilyen konfliktusba, inkább bármit eltűrök tőle. – bújok szorosan hozzá, miután nem lökött el, nem bújt ki az ölelésemből.
Nem érdekelt, hogy fáj a hátam, szinte nem is éreztem, csak ő szeressen engem és soha ne hagyjon el.
- De igen, baj van, de igyekszem jóvátenni, ha kell térden állva könyörgöm majd Caecusnak. – néztem ígérettel teli tekintettel a szemébe. – Remus meg azt mondta segít, és bár gyűlölöm őt is meg az egész fajtását, azt mondta még arra is van lehetőség, hogy a saját bábjává tegyen téged, bár…………….bár az nagyon veszélyes és könnyen – itt elakadt a szavam, - …könnyen az életedbe kerülhet. – mondom el neki, amit Remus nekem mondott. – És erre gondolni sem akarok. Nagyon szeretlek és ha történne veled valami én sem akarnék tovább élni. – suttogtam a hasába, ahogy magamhoz húztam

Bólintok, mert én is helyesnek tartom, hogy Caecusszal nem bonyolódik vitába. Mindkettőnknek jobb lenne így. Nekem is sokkal könnyebb lenne, ha ők ketten fegyverszünetet tartanának. S ahogy ezt végiggondolom, rá kell jöjjek, férfiúi önbecsülése is közre játszik Joséban, hogy így viselkedik a vak vámpírral. Hiszen sokszor többet vagyok vele, és ég azt kell mondjam, nem is mindig van ellenemre, ha nincs is mögötte érzelem, csak valami megmagyarázhatatlan vágy, akkor is.
- Nem. Nem akarom, hogy megalázkodj miattam, miattunk. Nem.
Fejemet rázom meg, mert tényleg nem akarom.
- Nem fog elvinni, de én soha nem leszek Remus bábja, ha megpróbálja is. El fogjuk érni, hogy itt maradhassak, megtaláljuk a módját, de ha az utolsó lehetőségem lenne, hogy túléljem, vagy maradjak, akkor sem leszek az ő bábja. Soha.
Az, hogy belehalhatok, nem rendít meg annyira, mint a félelem, hogy Remus közelében kell élnem, hogy tőle függjön életem. Ezt José sem gondolhatja komolyan.
De most őt nézem, a szemébe nézek, majd hallgatom, ahogy hasamhoz beszél. Hajába túrok, becsukom szemem, s így ölelem, némán. Majd felemelem fejét, hogy ajkaira tapasszam enyémet, s egybeforrva vele csókoljam. Lágyan, szerelmesen, könnyeimtől sósan..

Jól esik hallani, hogy tiltakozik az ellen, hogy megalázkodjam Caecus előtt, de én mindenre képes vagyok, csak, hogy ne szakítson el a kedvesemtől, de egyre jobban érzem azt is, hogy egy ördögi körbe kerülök vele szemben, hiszen legszívesebben megölném, elpusztítanám, de ezzel csak Rose-t is halálra ítélném. Mióta ismét együtt vagyunk, kezdtem valamiféle jövőt látni az életünkben, de most megint úgy érzem, hogy számunkra csak valami tragikus vég van megírva.
- Tudom, édes, tudom. – sóhajtottam, hiszen én sem viselném el, ha látnám Remus éhes tekintetét, ha a szerelmemre néz, és ha úgy van kedve, vagy megdühödik, akkor megint……..megint megbecsteleníti. Ez nem történhet meg még egyszer!
Engedelmesen emelem fel a kezem, engedve keze vonzásának és merülök el Rose csókjában, miközben érzem könnyeinek sós ízért, amitől majd megszakad a szívem.
- Azt mondom, hogy tegyünk meg mindent, hogy élhessük az életünket, szerethessük egymást, egy család legyünk. – húzom az ölembe egy vigyort kierőltetve magamból, mert nem hagyhatjuk, hogy az együttlétünkre is rányomja a bélyegét a vámpírok fenyegetése. – Meg fogjuk oldani ezt, te is okos vagy és nekem is van sütni valóm. Beásom magam Remus könyvtárába hátha találok valamit, vagy valakit, aki segíthet nekünk. – nézek bizakodva a szemébe.

A bizakodásunk, a közös jövőnk képe, az összetartozásunk talán mindig fog elég erőt adni nekünk ahhoz, hogy túlléphessünk, átélhessünk minden akadályt. Minden körülmények között, mi összetartozunk, legyen köztünk akár az óceán is, a maga több-százezer kilométerével, mert a szívünk egybeforrt.
Bólintok neki, s mikor ölébe húz, még nekem is valami kis vidámság szökik szemembe, mert érzem, mennyire ragaszkodik hozzám, hogy bármit megtenne, hogy együtt maradjunk, hogy nekem jó legyen, s én ugyan ezt érzem iránta. Bármire képes lenék, életemet adnám, kivéve Remus bábjává válni.
Nyakát ölelem át, s simogatom arcát. Szeretném most, hogy teljes testemmel simulhassak hozzá, de nem akarok fájdalmat okozni neki.
- Szeretlek José, tiszta szívemből.
Nyomok egy puszit arcára még, majd kérdőn nézek szemébe.
- Mond csak? Ellátott rendesen? Nem kell kötözni, nem vérzett át? Egyáltalán mit tett veled? Szeretnélek ölelni, de nem akarok fájdalmat okozni. Amúgy is, pihenned kellene, s nem engem vigasztalnod. Gyerünk az ágyba!
Az aggódó énem felülkerekedik, s felugrok öléből, kezét megfogom, s finoman noszogatom, hogy velem tartson. Már ha nem húz vissza...

Érzem, hogy Rose viszonozza az érzéseimet és azt is, hogy bár igyekszik hozzám bújni, azért visszafogja magát, mert azon aggódik, hogy fájdalmat okoz.
Ez nagyjából igaz is, de annyira kívánom a közelségét, hogy abszolút nem érdekel, hogy mit érzek, csak legyen a közelemben és legyen velem, és viszont szeressen.
- Én is nagyon, nagyon. – válaszolom szerelmes tekintettel. – Igen, ellátott, úgy, mintha tanulta volna, legalábbis azt hiszem. – vonom meg a vállam. – Nem nagyon voltam a helyzet magaslatán, miután megkorbácsolt.
Aztán hagytam, hogy húzni kezdjen a hálószoba felé, igaz nem a fáradtság okán.
- Sosem okozol fájdalmat, édesem, de az ágyba bújás igen remek ötlet. – engedek az erőszaknak és felvillantom a legártatlanabb ártatlan vigyoromat, hogy lássa, mennyire benne vagyok a dologban. – De ugye nem hagysz magamra, hogy féljek a sötétben? – teszem még hozzá, ahogy az ágy közelébe érünk.
Viszont az ingem éa a nadrágom levétele nem tűnik könnyű dolognak.
- Segítesz szerelmem?

A félelmemet boldogság írja felül, mikor José szemében látom, mennyire szeret, hogy szerelmesen pislog rám. Igen, ez a pillantás mindennél többet jelent számomra, s le tud vele venni a lábamról. A korbács szó azonban nagyon is megborzongat, bevillan előttem a látvány, hogyan is sújthatott le Joséra újra, és újra, amibe beleborzongok. De követ engem, ami jó, s vágyakozik is rám, ahogy én őreá, és ez még jobb. 
- Héj..ágyba bújás, most egyenlő lesz az alvással. Mit gondol kérem? Magának pihennie kell!
Elvigyorodva nézek rá, ahogy közeledünk az ágyhoz, sajnos azonban a mosolyom is lehervad arcomról, mikor látom szenvedni. De sóhajtva egyet erőt veszek magamon, s mosolyogva lépek oda hozzá. Elkezdem kigombolni ingét, lassan, egyik gombot a másik után, majd olyan óvatosan veszem le róla, ahogy csak tudom, közben végigsimítva vállán, apró puszit lehelve bőrére. Mögé kerülve nyelek egy nagyot, mert hátán a kötés több helyen is átvérzett, látom a vércsíkokat, melyek mutatják hol is vannak testén a csapások nyomai.
- Át kellene kötözni.
Fülébe suttogom, újra érintve vállát, ahol tudom, nincs sebe, majd előre lépve nadrágját is kioldom, hogy kibújtassam belőle.
- Parancsoljon kérem, mehet az ágyba.
Igen, próbálok viccelni, de nem megy ez olyan egyszerűen. Aggódásom kiül arcomra, bármennyire igyekszek leplezni.

Látom Rose szemében a döbbenetet és fájdalmat, ahogy elmondom, mivel okozta a sérülést Remus és érzem a gyengédségét, amivel segít levenni a ruháimat, így csak az elsóm és a kötések maradnak rajtam.
- Ne aggódj szerelmem, megmaradok, de egy átkötés talán nem ártana, mielőtt ágyba bújok. – szorítom meg a kezét biztatóan. – De, ha már ilyen szigorú és kegyetlen vagy hozzám, hogy csak alvást engedélyezel, azért remélem, legalább mellettem maradsz, hogy érezzem tested melegét, így reggelre már biztosan teljesen jól leszek és akkor viszonozhatom……..a gyengédségedet és a törődésedet. – mondom neki lapos pillantással, amiből értheti a lényeget.
Nagyon bizakodom, hogy megteszi, így aztán játékosan parancsoló szavaira, óvatosan haptákba vágom magam és aztán lassan leülök az ágyra, de addig nem fekszem még le – persze szigorúan hason _ amíg nem tudom, hogy végül át akarja-e kötni a hátamon a kötést, vagy reggelre halassza.
- Szívós utcakölyök vagyok Rose, ne feledd, és mint a mesékben, megfogadtam magamban, hogy sokszorosan fizetem ezt vissza, de most arra jó volt ez, hogy észhez térítsen, ne rohanjak fejjel a falnak legközelebb. – fintorodom el.

- Ne aggódjak? Dehogynem. Azt hiszed olyan könnyű nem aggódni? Te is aggódsz értem, bármi bajom van, képzeld, én is miattad.
Fájdalmas sóhajjal, de kedves mosollyal nézek rá, cirógatom finoman, érzékien. Leöltöztetve nagyon fáj számomra látni, hogy tényleg nem kis sérüléseket okozott neki az a dög. De az a huncut pillantás, az megnyugtat, hiszen ha ARRA van esze, akkor akkora nagy baj nem lehet. El is vigyorodok, s bólogatni kezdek.
-  Rendben, de szerintem reggelre ez úgy fog fájni, hogy eszedbe sem lesz már semmi huncutság.
Bár elég kesernyésen, de felnevetek. Amint leül, és csókot nyomok szájára, lehajolva hozzá.
- Egy pillanat édes, máris jövök.
El is tűnök a szobából, s kötszerekkel térek vissza, fertőtlenítővel, stb, s nekikezdek leszedni kötéseit, mellé ülve, s háta mögé bújva. Igyekszek finom leni, de több helyen ragad bele a kötés sebébe, amit fel is kell áztatni. Jó, hogy nem lát, mert szemem tele van könnyel, mikor meglátom hátát. Magam is hibáztatom, hogy így járt. Hiszen ha nem iszok a vámpír véréből, akkor ez...ez most meg sem történik. Bekötözöm szépen, óvatosan, puszit nyomva vállára, arcára, majd ajkaira.
- És mondd csak, hogy akarnál te bármit is csinálni, hogy ne feszüljön a hátad, hogy ne erőltesd magad? Hmm?

Bár a szavaival alvásra kárhoztatott, azért a cirógatása, simogatása, kaján pillantása, amivel az én szavaimra reagál, mind-mind azt mutatja, hogy nagyon is kíván engem, de a sérülésem miatti aggódás visszatartja.
- Jó, akkor aggódj, de ne túlságosan. – döntöm oldalra a fejem, ahogy megpróbálok ránézni. – És nekem veled kapcsolatban mindig jár a fejemben huncutság és ezt semmilyen fájdalom nem tudja kitörölni. – vigyorgok utána, ahogy elindul, hogy behozza a kötszereket és a fertőtlenítőt.
Nem mondom, hogy nem fáj, amíg leszedi az átázott kötést, de még jól rá is játszom, ijesztően felszisszenek néha, hogy kivívjam a sajnálatát, aztán persze, mikor befejezi, akkor már szélesen vigyorgok rá és viszonzom lágy csókjait és finoman végigcsúsztatom teste vonalán a kezeimet.
- Nem tudom szerelmem, de hidd el, elég találékony vagyok, biztos megtudom oldani.
Most, hogy tiszta, száraz kötés takarja a sebeket és a kezelés hatására a hátam, amúgy is zsibbadt, már nem is fáj annyira, ha mozgok, így aztán óvatosan megpróbálom hátra dönteni álmaim nőjét, miközben tovább csókolgatom ajkait, nyakát, dekoltázsát.
- Nincs olyan sérülés, ami miatt ne kívánnálak Rose! – suttogom a hasánál járva.
Persze, ha tiltakozik, akkor nem erőltetem, annyira azért nem vagyok hős.

Huncutság? Úgy tűnik ezt nem lehet Joséből még kiverni sem, a szó szoros értelmében véve sem. Pedig ahogy hátát kötözöm, látom, hogy nem csekély a sérülése. És még sziszeg is, hangosan. Ahányszor felszisszen, annyiszor mondom: Bocsi! s nekem görbül a szám egyre lejjebb, ami hangomon is érezhető természetesen,s szemem is könnyel telik. De végül csak sikerül bekötöznöm, s apró csókjaimmal felcsigázni érzékeit.
Ahogy haladok előre, s elérem ajkait, már én is lelkesebb vagyok. Hiszen elláttam őt, s ha úgy érzi menni fog, és ennyire lelkes, én nem fogom róla lebeszélni. 
- Jól van Drága...de ha fáj, abbahagyjuk. Rendben? Vagy úgy forogjunk, hogy nekem kelljen többet mozogni.
A huncutság az én szemembe is beleköltözik az utolsó mondatnál, mert szeretek én is kedvére tenni, nem csak azt élvezem, ha ő teszi velem. Mint ahogy most is teszi, hiszen lefelé halad, lenge hálóruhámon érzem ajkait, mígnem feljebb nem húzza azt. Csiklandoz, így kuncogok.
Beletúrok fürtjeibe, fülét cirógatom, míg elérem....
- Hmmm...merre barangol kérem?

Az, hogy Rose velem van, hogy kitart mellettem és most is itt van velem, az egyik legnagyobb csoda és a legnagyobb dolog, ami történt velem az életben.
Minden fájdalmat és minden szenvedést vállalnák érte, de az, amit most csinálunk és amire még készülök, feledtet velem mindent és szinte nem is érzem már hogy sajog a hátam, csak érezhessem finom bőre érintését, csókjai perzselését.
- Abbahagyni! Eszemben sincs, inkább meghalok. – kuncogtam én is még mindig a hasánál, kicsit még jobban megcsikizve. – És még csak most kezdtem a felfedezést, a barangolást meg főleg. – vigyorgok kétértelműen, vagy lehet, hogy nagyon is egyértelműen?
Nekem nem sok dologtól kell már megszabadulnom, csak az alsómtól és Rose sincs túlöltözve, így nem okoz gondot, hogy szinte lesimítsam róla a vékony anyagot, majd a kis fehérneműt is eltávolítsam, majd forró csókjaimmal minden porcikáját végigjárjam.
- Szeretlek édes! Imádlak! – suttogom közben teljes átéléssel.

Jó érzéssel tölt el, hogy José kapható az együttlétre, hiszen akkor biztos lehetek benne, nincs nagy baja. Vagyis van, de akkor nincs, hogy nah...értitek.
Azok a huncutságot sugárzó szemek, amikkel rám néz, ahogy lesimítja rólam a ruhát, s mintha újra felfedezné testemet, bebarangolja, csókolja minden porcikámat. Istenem, csodás érzést tud biztosítani nekem, s úgy érzem neki is hasonló érzések kezdenek fellobbanni testében-lelkében. Forróság önt el, halk nyögéssel adom meg magam neki, nem vitázok tovább, nem kérem, hogy álljon meg, csak élvezem érintéseit, azt, hogy együtt vagyunk, s hogy szeret engem.
Nem vagyok én sem adósa, hiszen ha szünetet hagy, ha alkalmam adódik rá, apró kezeimmel végigsimítok hátán, oldalán, fenekére tapadnak ujjaim, vagy éppen férfiasságát kényeztetem. De minimum az, hogy hajába siklik ujjam, ha máshol nem érem el, mert érintenem kell, szükségem van rá.
- Istenem, nagyon kívánlak José. Vágyom rád, és csókjaidra.
Suttogom fülébe, mikor közelebb ér újra arcomhoz....

+ 18

Tudom, hogy Rose is viszont szeret, de mindig újra és újra boldogsággal tölt el érezni is ezt, hogy ő is legalább annyira kívánja az együttlétünket, mint én és most is engedelmesen simul karjaimba, amitől a vágyaim azonnal az egekbe szöknek és már egyáltalán nem gondolok a sebeimre, hiszen azok fájdalmát elsöpri a lángoló szenvedély.
Főleg miután Rose is akcióba lendül és csókjai, simogatása, érintése tovább hevíti, amúgy is pezsgő véremet, megérintve legérzékenyebb testrészeimet, akkor már alig bírok magammal.
De azért nem vagyok önző és én is szeretnék megadni neki mindent, így visszafogom magam, és én is elmerülök az ő kényeztetésében, melyből mellei és ágyéka sem maradhat ki.
- Ahogy én is szerelmem, ahogy én is! – suttogom boldogságban úszva, de már érzem, hogy nem sokáig bírom visszatartani a kéjt, mely egyre jobban feszegeti férfiasságomat, így mikor már érzem, hogy kellően felkészült a befogadásomra, egy könnyed mozdulattal hatolok belé, mely egy melyet mély hördülésem kísér, ahogy elmerülök a gyönyörben.
Innen már nincs megállás, és talán még a szokottnál is hevesebb és csodásabb szeretkezésben van részünk, ami már magában is egy csoda.
- Azt hiszem ezt meg kell ismételnünk. – lihegem egy jó idő múlva verejtékben úszva, de lelkesen. – Szerencsére hosszú még az éjszaka.

 +18

Úgy érzem, hogy én magam vagyok egy a vágyakozással, a szenvedéllyel, s egy Joséval is, miközben testem kényezteti, s én is végigsimíthatok, csókolhatok az ő testén. Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy miért is van az, hogy ha valakit szívből szeretünk, akkor a testére adott csókok lelkét is érintik, de nem tudom megadni rá a választ. Egyszerűen így van, és kész, nincs ezen mit töprengeni. S nekem most José az, aki testemnek, lelkemnek egyaránt élvezetet, szenvedélyt, szerelmet ad, s csak örülhetek, ha annak csak felét én meg tudom neki adni. Mert adni is jó, épp oly szenvedéllyel teli érzést ad, mint kapni.
Szenvedély, milyen sokszor emlegettem most ezt a szót, de mikor érzem, hogy milyen odaadással, hévvel igyekszik elérni, hogy számomra gyönyört okozzon? Lehet e mellett elmenni sz, vagy jelen esetben gondolatok nélkül? Csak akkor, ha átadom magam az érzésnek, s én most azt teszem.
Boldogan simítok végig testén, s húzom magamra szinte, mikor már nem bírok tovább várni, s ő érti az apró jeleket, ismer már, hogy tudja, kell nekem, szükségem van rá, kívánom.
Belém hatol, s felnyög, nekem meg zakatolni kezd a szívem. Gyönyört ad nekem, s én is odaadó vagyok, mindent megteszek, hogy mindkettőnknek csodás legyen ez az éjszaka. Hogy csak kéjt ad? Neem....ez most sokkal több annál. Lelkemet is kielégíti teljes mértékben.
Boldogan ölelem át, mikor lihegéstől, zihálástól csillapodó szavakkal tudok neki válaszolni.
- Persze, és meg is fogjuk, de nem ma. Szeretném, ha pihennél édesem.
Csókolva őt ölelem át lágyan, féltve, s csak óvatosan, hogy ne okozzak fájdalmat neki, s a fülébe kell suttognom..
- Szeretlek.

Sokszor szeretkeztünk már és mindig is ajándéknak éreztem a sorstól, hogy az utamba sodorta Rose-t, aki értelmet adott az életemnek és aki elfogadott olyannak, amilyen voltam, de soha nem éreztem még ilyen közel magamhoz. Mintha eggyé váltunk volna egy pillanatra, a kéj felfokozott és mennybe röpítő csúcspontján. Még a levegő is megakadt bennem egy röpke időre és a mámor leírhatatlan volt.
Már nem fájt semmim, csak úsztam a boldogságban és a világ minden kincséért sem engedtem volna el Rose testét, amit még azután is szorosan tartottam ölelő karjaimban, mikor a kimerültségtől akadozó lélegzettel feküdtem mellette.
Tudtam, hogy sikerült neki is megadnom a gyönyört, de csak remélni mertem, hogy legalább olyan csodálatos volt, mint nekem, és a szavai, melyek a fülembe suttogtak, ezt bizonyították.
- Én is szeretlek Rose! Az életemnél is jobban szeretlek! – csókoltam meg a fülcimpáját, mert most csak azt értem el.
Mikor aztán reálisan rámutatott, hogy jobb lesz, ha visszafogom magam, mert még baj lesz belőle, sajnos rá kellett jönnöm, hogy igaza van, bár a szeretkezés gyönyöre kis időre elzsibbasztotta minden érzékemet, azért ha lassan is, de visszatérőben volt a fájdalom.
- Csodálatos vagy édesem! – néztem kissé kényelmesebben elhelyezkedve, hason fekve a csillogó szemeibe. – Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon! Sokszor szégyellem magam, hogy én jutottam neked, te sokkal jobbat érdemelnél. – simítottam ki egy kósza tincset az arcából.