John Paul Jones Street 17. - Rose White

Egy régebbi építésű családi ház, amelyhez garázs is tartozik. Konyha, nappali, 3 lakószoba, fürdőszoba, mellékhelyiség, konyha és a padlástér valamint a pincerész tartozik hozzá. Ez az épület kissé elkülönül a többitől egy nagyobb üresen álló telkekkel zsúfolt szakasz után a JPJ egy kisebb "zsákutcájának" a végét zárja le, majdnem teljesen a mocsár felé nyúlik ki. Bár elég régi és több helyen szorulna tatarozásra, ellenben a többinél nagyobb és szépen gondozott kert tartozik hozzá.

Lakosok: Rose White

Nem is tudom, hogy miért vagyok ideges és feszült, mikor nagyon is jól tudtam, hiszen Rose egy percig sem titkolta, hogy nem egy monogám típus és nem fogja lekötni magát, főleg nem egy együtt töltött éjszaka után. Persze az az éjszaka nagyon is jól és kimerítően sikerült és mindketten nagyon élveztük, és nekem talán kicsit többet is jelentett a lány, mint én neki, de hát akkor is tudtam és elfogadtam a döntését.
Most mégis itt állok a háza előtt és tipródok, hogy hogyan is kérdezzek rá, amit a
Tumbledown Cottage-ben láttam! Nem, nem leskelődtem utána, csak merő véletlenségből pillantottam meg, ahogy kéz a kézben, meghitten üldögélt.......FABIAN-nal! Azzal az emberrel, aki hónapok óta megkeseríti az életemet!
Úgy éreztem akkor, hogy arcul csaptak! De nem akartam elsőre ítélni, így ezért jöttem, hogy......hogy talán választ kapok,.....magyarázatot, vagy valamit! De most elbizonytalanodtam, hiszen milyen jogon is kérnék rajta számon bár mit is.
Elsétáltam, a kapuja előtt, majd vissza és még mindig csak bizonytalankodtam.

Van még munkám mindig a ház körül bőven, talán sosem fogok vele végezni, mert mire befejezném, kezdhetem az egészet előröl. De ma nincs kedvem már semmihez, sokkal szívesebben ülök egy bögre kakaóval az ablak alatt, csodálva a kertem virágait. Egy mákvirág azonban elég érdekesen viselkedik kapum előtt. Vajon mint tanakodhat, miért nem jön be, vagy csenget, vagy bármi más jelét is adhatná annak, hogy megérkezett, s bebocsájtást kér.
Állok, és figyelem ahogy oda vissza halad, s várom, hogy elhatározza végül is mit akar. Nem megyek ki, mert nem vagyok benne biztos, hogy be is akar jönni, csak kortyolom tovább kakaómat, az ablak párkányára támaszkodva.
~Na José, bejössz, vagy nem jössz be?~

Végül aztán csak dűlőre jutottam, hiszen nagyon szerettem volna már látni és talán arra is kapok valami teljesen sablonos magyarázatot, hogy miért voltak ott kettesben. Legalábbis ebben reménykedtem.
Erőt vettem hát magamon és becsöngettem, majd megpróbálva elrejteni az izgatottságomat zsebre vágott kézzel, nyugalmat erőltetve magamra várakozni kezdtem, hogy megjelenjen.
Közben az is eszembe jutott, hogy lehet, nincs is itthon, hiszen azt mondta, hogy ismerkedni akar a várossal, meg be kell szereznie pár dolgot is, így aztán eléggé lelombozódtam a lehetőségre, hogy mégsem fogok ma esetleg találkozni vele.
Talán, amúgy is várnom kéne a dologgal, különben is lehet, hogy kivág, ha szóba hozom….., de annyira szeretném látni!
Már-már megfordultam, hogy mégis csak elmenjek, mikor nyílt a bejárati ajtó és megjelent a most is eszméletlenül csinos Rose.
- Bocs, hogy így rád török, csak erre jártam és gondoltam bekukkantok, hátha kell valamit segíteni. – nyögtem ki kicsit belepirosodva.

Mosolygok az ablak mögött, s valahol örülök neki, hogy mégis csak becsengetett. Szerelem, vagy sem, az biztos, hogy a fiú nekem szimpatikus, így örülök jöttének. Valahol azonban olyan kisfiúsnak érzem még ezt a tétovázását.
Leteszem a bögrét a konyhaasztalra és elindulok ki a kapu felé. Nincs rajtam most sem túl elegáns ruha, egy rövidnadrág és egy póló az, ami eltakarja a kíváncsi szemek elől testemet, mégpedig a felső halványkék, a gatyó pedig valami lila árnyalatot kapott. Meztelen talpam olykor fel-fel kapom, de elég gyakran járok a kertben így, ezért nem sziszegek neki, hacsak össze nem akadok egy rózsatövissel.
- Szia José! Ma segíteni nem kell, köszönöm. Pihenőnapot tartok.
Elmosolyodva jelzem felé, hogy azért jól esett, hogy gondolt rám.
- De ha már itt jársz, gyere be kicsit.
Kitárom előtte a kaput, és betessékelem.

Most már mosolyogva nézem a felém tartó lányt, mert az a természetes lazaság, amellyel viseli ezeket az alig takaró ruhadarabokat egyből megmelengeti a szívemet és máris elfelejtem, hogy miért is jöttem, csak az a fontos, ahogy rám mosolyog.
- Szia! És akkor köszönöm a meghívást, örömmel fogadom el. És hoztam is neked valamit. – lépek be a kapun belülre és ha megengedi megpuszikom az arcát, majd átnyújtok neki egy doboz bonbont, mert kivételesen eszembe jutott, hogy ha vendégségbe megyek illik vinni valamit. Másnál esetleg inkább vinnék, mint hoznék, de Rose az különleges, vele sosem tennék ilyet.
- Pedig úgy készültem, hogy megint lesz valami kis munka. – vigyorgok rá sokat sejtetően. – Vártam is hogy hívjál, ha kell a segítség, de mivel Mohamed nem megy a hegyhez, így a hegy megy Mohamedhez. – sütöm el viccelődve a régi mondást. _ és hogy vagy mostanában? Régen láttalak? – indulok meg mellette a ház belseje felé.

Sokat sejtető pillantással, fura bazsalygással fogadom tőle el a csokit. Mert hát aki csak úgy erre járt, mióta szokott csokoládét hurcolni magával? A puszit, amit kapok azt viszonzom is, kellemes lágysággal át is ölleve őt egy pillanatra.
- Köszönöm, de nem kellett volna.
Szabadkozom kicsit, de aztán elnevetem magam megjegyzésén. Eszembe jutott érkezésem, s az az éjszaka. Nagyon izzasztó dolgok történtek akkor. Persze egyrészt a takarítás miatt, de későőbb...hmm
- Valami izzasztóra gondoltál?
Közben elindulok a bejárat felé Josba karolva, szabad kezemben a bonbonnal.
-Esetleg kitalálhatunk neked valamit. Van még egy része a kertnek, amit nem ásóztam fel.
Tovább nevetve jutok el a kaputól az ajtóig, amit kinyitva beterelem vendégemet.

Igazán elolvadok tőle, amikor kedvesen viszonozza a puszit és hozzá még meg is ölel. Ez számomra azt bizonyítja, hogy nem vagyok közömbös számára, mert nem hiszem, hogy csak az a doboz édesség hozta lázba ennyire.
- Tudom, hogy inkább virágot illene inkább hoznom, de féltem, hogy ebben a melegben teljesen elhervadna. – szabadkozom azért kicsit én is.
Persze nagyon is számítok rá, hogy beljebb hív, és a munkafelajánlásom mögött is van némi hátsó szándék, de hát a múltkori nap és éjszaka után egyáltalán nem lehet ezen csodálkozni.
Nagyon is kívánatos és szeretnivaló teremtés és a kérdésére ezért csak sokatmondóan elvigyorodom, most már teljesen elfeledve, hogy miért is jöttem igazából.
- Kimondottan izzasztóra! – bólogattam. – De, ha együtt izzadunk meg, az talán még jobb lenne. – teszem hozzá kajánul, mikor a kertre céloz, hiszen én nem egészen erre gondoltam, de a huncut mosolyából ítélve, ő sem igazán.
A házba lépve nagyot sóhajtok, mert a kinti meleg után egészen jól esik a hűvös benti levegő.
A cipőmet az ajtónál lerúgom és úgy megyek Rose után.
- Egészen kicsinosítottad a házat mióta nem jártam itt! – nézek körbe elismerően.

Közömbös? Hát az biztosan nem. De ugyebár érzelmekről nem beszélek túl sokat, még magamnak sem, nem hogy másnak kezdenék neki regélni arról, mi is lakozik szívemben. Pláne, hogy sokszor én magam sem tudom.
- Mert a csokinak nem árt a meleg?
Kuncogok kicsit, mert már előre látom az összeolvadt csemegét, ahogy ujjamról lenyalogatva, ajkamba harapva szemezek Joséval. Már ami azt a nagy munka bevezetését illeti. Kedvem az van hozzá, miért is ne lenne? Fiatal vagyok, teli élettel, José pedig nagyon is jó partnernek bizonyult.
- No majd meglátjuk hová vezet ez a mai nap...
Kacsintok egyet, jelét adva, hogy nem vagyok semmi jónak elrontója. Mosolyogva fogadom a kedves szavakat lakásom miatt, ami meg kell hagyni, nekem is egyre jobban tetszik, s kezd otthonos lenni. Leteszem a csokit a nappali kis asztalára, és hellyel kínálom vendégemet.
- Csüccs le! Iszol valamit?

- Hát annak legalább nem annyira látványosan, mint a virágnak. – nevetem el magam én is, hiszen igaza van, nem volt épp logikus a választás, de hát férfiből vagyok és nem épp az ajándékvásárlásban vagyok profi.
A lenge öltözete, a vidámságtól kipirult arca és pajkosan csillogó szemei, mind-mind megdobogtatták a szívemet és bizsergést indítottak el a lábam között, hiszen a testem is nagyon jól emlékezett az itt töltött éjszakára.
- Így van, a spontán rögtönzésben vagyok nagyon jó! – biccentek egyet a megjegyzésére, mert ez reménnyel tölt el, hogy neki sem lenne ellenére egy ismétlés, a kacsintása aztán meg a hab a tortán.
A kínálására leülök a konyhai székre és közben nem veszem le a szemem a sürgő-forgó szépségről.
- Köszönöm, egy hideg limonádé, vagy tea jól esne. Egészen kitikkadtam ebben a melegben. – legyezem meg magam kissé színpadiasan. _ És hogyan boldogulsz egyedül? Már belaktad a házat? Megszoktad a környéket? – nézek Rose-ra kíváncsian, míg az italt készíti.

Jól van. Úgy látom habár mindketten szívesen esnénk egymásnak, nem csak a szex a fontos, s tudunk várni, másra is gondolva. Talán beszélgetni sem árt olykor, ha a beszélgetés tele is van utalásokkal mindkét oldalról. Nem beszélve a mozdulatokról, amivel szinte kelletem magam José előtt, miközben a konyha hűtőjébe szinte belebújva keresek benne valami hideg frissítőt. Nem igazán mondhatom, hogy magam miatt csinálnék teát, vagy limonádét előre, hogy azzal szolgálhassak, jobb szeretek csak annyit csinálni, ami el is fogy. Így most bajban vagyok. De azért nem akkorában, hogy ne lehetne megoldani valahogy másképpen, hiszen egy tonik, egy narancs üdítő és szóda az akad a hidegen. Ki is pakolom őket szépen sorba, és mellé teszek poharat, szörpöt, s kérdő tekintettel nézek a vendégre, remélve megérti mit is akarok. Ez van, ebből kell választania. Viszont biztos, hogy mindegyik hideg. Kérdést nem teszek fel, mert az ő kérdésére igyekszek serénykedés közben válaszolni.
- Igen, már egész otthonos itt. Tetszik e a lakás, még ha kicsit ki is esik a sorból, vagy éppen azért. Az egyedüllét nem okoz gondot, eddig is törekedtem arra, hogy ne legyek rászorulva senkire. A környék pedig...hát ez a rész egész nyugis. Képzeld, találtam egy nagyon hangulatos kis kávézó, sütiző helyet. Elég gyakran megfordulok ott, mert nagyon kedves a kiszolgálás, csendes a vendégség, az is szűk körű.
Töltök abból, amit kér, magamnak is egy szörpit szódával, majd leülök a fiú melletti székre.
- Veled mi újság?

Érdekes, ahogy a szavakkal is élcelődünk és mindketten értjük a másik kétértelmű mondanivalóját is, ami csak élvezetesebbé teszi a játékot. Úgy látom ez alatt a kis idő alatt is jól egymásra hangolódtunk és ez bizakodásra ad okot.
Elnézem formás fenekét, ahogy a hűtőben kutat és mintha szándékosan időzne egy kicsivel többet ebben a pózban, mint amennyi feltétlenül szükséges, és legszívesebben felállnék, hogy megsimogassam, vagy rápaskoljak egyet játékosan. Persze ezek a gondolatok mást is megmozgatnak a fantáziámon kívül, így kicsit lejjebb csúszok a széken, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessek.
Mikor már előttem van a kínálat a tonik mellett döntök, hiszen most jólesik a hűs és keserű ital, hogy oltsa a szomjamat.
- Örülök, hogy sikerült már belaknod. – bólintok mosolyogva, de aztán mikor rátér a kávézóra, kissé elkomorodom, hiszen eszembe ötlik, miért is akartam nagyon ezt a találkozást, már persze azon kívül, hogy amúgy is jó volt újra látni.
- Igen láttalak is pár napja egy….. – kicsit megköszörültem a torkom, mert nem tudtam, hogy adjam elő, - egy számomra nem épp kedves emberrel. – néztem fel végül az arcába, hogy lássam a reakcióját. – nagyon meghitten beszélgettetek. Nem is tudtam, hogy ismered? A parton még nem nagyon tetszett neked, ha jól emlékszem.
Nem akartam elrontani ezt a mai napot és az esélyeimet sem Rose-nál, de nem tudtam visszafogni magam, muszáj volt rákérdeznem.

Meglepett mosoly ül ki arcomra, szemöldököm felszökik a homlokom közepére, mikor kiderül, hogy José látott Fabiánnal abban a kávézóban. Eszembe sem jutott volna, hogy ő akkor pont ott jár, de belegondolva nem is állt szándékomban bujkálni senki elől.
- Nem túl kedves, de vajon mi okból? Érzem köztetek a feszültséget, s a cinizmusa miatt nem volt szimpatikus nekem a parton, meg a te ellenérzésed miatt, de ott sikerült vele összefutni, és megismerkedni, már amennyire egy kávézás alatt meg lehet.
Azt nem említem meg neki, hogy nem az volt az utolsó találkozásunk, hogy egy késő esti randira vagyok hivatalos a partra, mert úgy vélem most nem kellene ezt Joséval közölni, elrontani még jobban az egyébként is keserűvé vált hangulatot.
- Elmondod mi is a gond vele? Miért van köztetek ez az ellenszenv.

Látom Rose-n, hogy megleptem a szavaimmal, de azt is, hogy nem jött zavarba, csak szimplán meglepődött, hogy láttam őt. Ezt legalább jó jelnek vettem, hiszen ezek szerint nem történt olyan dolog, ami miatt bűntudatot kéne éreznie.
Habár mindig emlékeztetni kell magam rá, hogy mit mondott nekem, miután lefeküdtünk egymással, de nem tehetek róla, hogy nekem ő többet jelentett egy futó kapcsolatnál.
- Tudod ő egy igazán gonosz ember a vaksága ellenére, vagy talán pont azért, ki tudja. – kezdek bele, miközben lázasan töröm a fejem, hogy mi az amit elmondjak és mit ne, hiszen eszem ágában sincs még felfedni előtte, mivel is keresem a kenyerem. Talán majd később, ha már szorosabb lesz az ő részéről is a kapcsolatunk. – Találkoztunk egyszer a városi fürdőben és én segítettem neki, ezért hálából megvádolt, hogy megloptam. Aztán mikor az év végi utcabálon összefutottunk, meghívott egy italra engesztelésként, majd valamivel elkábított és a lakásában majdnem megölt. Ezt tette velem! – mutattam fel a tenyerem, amin még jól kivehető volt a vágás nyoma. – Alig bírtam elmenekülni. Nagyon gonosz ember Rose, vigyázz vele! Szemtől szembe nyájas és elesettnek mutatja magát, de belül a velejéig romlott! – figyelmeztettem a lányt, mert nem szerettem volna, ha közelebbi ismeretségbe kerül Fabian-nel.

Hallgatom őt! Ahogy magyarázni kezdi, hogy a vak férfi maga a megtestesült gonosz. Elbizonytalanodom, hogy vajon most kinek higgyek, kiben bízzak, hiszen egyiket sem ismerem igazán. S hogy közöttük ellenszenv van, nem jelent számomra sokat.
Igen, José aggódik értem, miattam, ezt érzem hangjából, viselkedéséből, de nekem nem ártott semmit Fabian, sőt, inkább kedves volt, s bár tudom ez lehet egy nagyon jó kis álarc, ami mögé el lehet bújni, mégis úgy érzem meg kell őt is ismernem.
Nem tudom még mindig megmagyarázni, hogy miért is érzek felé valami megmagyarázhatatlan vonzalmat. Első körben a férfi vonzott, mint már oly sokszor, a kíváncsiság, de most, most valami más, valami..valami.
Most, hogy José elmondta milyen, s óvva int a közelségétől, úgy érzem talán éppen az ellenkezőjét éri el a fiú, s minden bizonnyal el fogok menni a találkára. Csak José ne sejtse meg szándékomat!
- Nehezen tudom elhinni, de rendben, vigyázni fogok vele. Talán az is előfordulhat, hogy nem is vak?
Igyekszem természetesen viselkedni, de tény, ez a történet is kezd megerősíteni abban, nem szabad igazán megbíznom az emberekben, senkiben.

Miközben igyekszem elrettenteni Rose-t a vak férfitól, aki lassan életem egyik fő mumusává válik, látom az érzelmeket végig suhanni rajta. Lehet, hogy rosszul értelmezem, habár elég jó emberismerő vagyok, hiszen ez is hozzá tartozik a munkámhoz, de mintha néha kíváncsiság villanna fel az arcán és nem félelem, aminek sokkal jobban örültem volna.
A szavai viszont legalább megnyugtattak és remélni mertem, hogy tényleg így is fog tenni, de biztos nem lehettem benne, hiszen sajnos nem vagyok neki egyelőre senkije.
- Én is nehezen hittem el, hidd el! – bólogatok hozzá. – De azt hiszem a vakságot nem játssza meg, az igazi, mert általában van egy segítője, egy testőrféle, aki kiskutya hűséggel lesi a parancsait, néha már olyan szolgai módon is, amin egy mai ember meg is lepődik. – emlékszem vissza Colinra. – De a fogyatékossága ellenére nagyon veszélyes ember! – ismétlem meg még egyszer a nyomaték kedvéért. – És milyen témával igyekezett behálózni? Vagy talán nem is beszélgettetek? Nagyon mézes-mázos tud lenni, igazi úriember! – teszem hozzá.

Elgondolkodom, miközben hallgatom a fiú intő szavait. Érzem mögötte a féltést is, s ha féltést érez egy nő, a férfi felől, ott már más érzelem is van. Amit ugye nem akartam, de tehet ellene bárki bármit? Nem, hiszen ha nem is mutatom jelét, azért nekem se közömbös José. Ha az lenne, nem ülne másodjára is a konyhámban.
- Ki tudja miféle hajlamai vannak, lehet a pasikat szereti, s nagyon jót nyúlt a szolgának.
Kacagásommal igyekszek elfedni a kíváncsiságomat Fabian miatt, de valahol megjelenik bennem az aggodalom aprócska lángja is. Persze ezt a kíváncsiság nagyon felül múlja.
- Behálózni? Nem éreztem, hogy be akart volna hálózni. Egyszerű beszélgetésben volt részem, amolyan ismerkedős társalgásban. Úriember volt, ez tény, de nem vitte túlzásba a hímezést.
Fürkészem José szemeit, miközben poharam szélén húzogatom végig ujjamat. Szívesen megkérdezném tőle, hogy miért is aggodalmaskodik ennyire miattam és a vak férfi miatt, mármint a köztünk lévő kapcsolat miatt, de valahogy nem merem feltenni a kérdést, mert félek a következményeitől. Így maradok inkább csendben, belebambulva a poharamba.

Míg a lányt igyekeztem meggyőzni, hogy lehetőleg ne találkozzon többet Fabian-nal, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire fontos nekem, hiszen nagyon is féltettem és féltem is egyben, hogy baja eshet, hogy az a szörnyeteg valamilyen módon kihasználja, vagy csak egyenesen azért hajt rá, mert velem látta és ez is a bosszúja része.
Rose pedig nem érdemelné meg ezt, sőt ha úgy nézzük nálam is jobbat érdemelni, hiszen nem tudja ki is vagyok valójában, ő pedig olyan aranyos és szeretetreméltó. De talán pont ez fogott meg benne, hogy nem kérdezett semmit csak élvezte a velem való együttlétet, csak magamért volt velem, és igaz, hogy nem ígért semmit, de én mégis többre vágytam ezek után, mint egy futó kapcsolat, és azért szorult most össze a szívem és a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy az a szörnyszülött bánthatja.
- Pont ezért mondtam, hogy vigyázz vele, mert annyira ártalmatlannak és kedvesnek tűnik. – bólogattam a szavaira. – De hát okos lány vagy, tudom, hogy tudsz magadra vigyázni, de nem venném a lelkemre, ha valami bajod esne….Rose. – néztem huncut szemeibe, ahogy felkacagott Fabian és Colin kapcsolatának tartalmára utalva, és én sem álltam meg, hogy ne kövessem a példáját, hiszen olyan ragadós volt.
- És majd körbevezetsz a házon, hogy megmutasd milyen lett mióta nem láttam? Belaktad már a hálószobákat? Végül megmaradtál annál a…..tudod…..annál, amelyikben…..mi…..szóval olyan jól éreztük magunkat? – nyögtem ki végül.

- Igen, tudok magamra vigyázni, bár erre azért nem vennék mérget.
Kuncogok most is, de kezdem úgy érezni, hogy ez a nevetgélés a kisebb zavarom leplezése. Sőt, az az igazság, hogy tényleg kicsit zavarban vagyok hallva José szavait.
- De nem kell miattam aggódnod.
Kedvesen mosolygok a fiúra, remélve érti a szavak mögött lévő érzelmeket. Igaz, az elég komoly tudást feltételez, lévén magam sem igazán tudom mit is érzek. Nevetése kicsit lazít a feszélyezett helyzeten, örülök neki, hogy velem kacag, s már én is jobban érzem magam, mikor a lakásról érdeklődik, s látom rajta, hogy ő is kisebb zavarban van.
- Persze, hogy körbevezetlek!
Már pattanok is fel, letéve az asztalra poharamat, s José elé lépve megfogom a kezét, hogy húzhassam magam után.
- Igen, az maradt a hálószobám, s lényegében a többit még nem is rendeztem be, azokat még lezártam.
Elindulva a házban szép lassan megmutatok neki minden helyiséget. Itt-ott hagynak még némi kivetni valót, hiányosságaik is vannak, de úgy ahogy már a helyén van minden.
A hálószobát hagyom a végére!

// Íme a lakás: http://lakbermagazin.hu/otletek-modern-lakberendezes/757-stilusos-es-szimpla-lakberendezes-egy-65nm-es-ketszobas-lakas.html
Kivéve a bicajt az nem igazán van ott, ha van is, inkább a kertben //

Úgy látszik ő is meg akart már szabadulni a Fabian-os témától, így rögtön fel is ajánlotta, hogy körbevezet a házon, melyen már ott látszott a hozzáértő női kéz munkája.
- A többi szobára nincs is szükséged, így elhiszem, hogy nem azok voltak ez elsők, amikor elkezdted a lakályossá tételét a háznak. – adok neki igazat a témában, hiszen az volt a legjobb ötlet, hogy lezárta.
Egymagának minek a többi, majd, ha már másra nem kell munkát fordítani, akkor is ráér, vagy, ha majd lesz segítsége, aki leveszi a válláról a terhet.
Kicsit megrázkódtam, hiszen túlságosan előre szaladtam és messzemenő következtetésekre jutottam, ettől az egy mondattól is, így aztán fokozottan figyeltem Rose szavaira a többi helyiségen végzett munkájával kapcsolatban.
Mivel már jártam a lakásban én is rájövök egy idő után, hogy a hálószobát kikerülve járjuk végig, úgy látszik az marad utoljára, hiszen biztosan sok érdekes dolgot tud ott nekem mutatni. Én mindenesetre biztosan tudnék!
- Igazán otthonos lett Rose! – dicsérem meg közben és finoman megcirógatom a karját.

//nagyon szép lett a lakás //

Gyerekszoba. Talán az lesz majd valamikor az egyik, most lezárt szoba, de az olyannyira távol van még, hogy nekem csak villanásnyi kép fut végig gondolataim között, miközben járjuk a helyiségeket sorra. Jól esik, hogy érdeklődést mutat a lakásom iránt, jó, hogy van kinek elbüszkélkedni azzal, amit sikerült összehozni úgy egy hónap alatt. S karomat érő cirógatás is megborzongat kicsit. Szememet lesütve nézem ahogy ujjai végigfutnak bőrömön, majd mosolyogva pillantok fel rá.
- Örülök neki, hogy tetszik neked.
Valóban így érzem, s miközben tekintetében furkálok sajátommal azon gondolkodom mit is mondhatnék, mivel kellene megtörnöm azt a pillanatot, ami felpezsdítette a köztünk lévő levegőt. De nem igazán jut eszembe semmi, agy csak állok ott, mint egy csitri, aki először állt ilyen közel fiúhoz.

Az érintésemre Rose megborzongott és a szemembe nézve láttam felragyogni azt a gyönyörű
Tekintetét, amihez úgy vonzódok, mint méhecske a mézre és aminek most sem tudok ellenállni, főleg, hogy a szoba láttán azonnal megrohannak az emlékek is és megpezsdül a vérem, aminek az eredményét is kezdem érezni már.
Lassan, hogy kiélvezzem a pillanat varázsát, hajolok egyre közelebb a csábító ajkaihoz, hogy egy hosszú forró csókot váltsak vele, miközben finoman simogatom a hátát és egyre közelebb húzom magamhoz, hogy érezzem kívánatos testét. Csak remélhetem, hogy az együtt töltött nap benne is ilyen mély nyomokat hagyott és nem fog tiltakozni a kényeztetés ellen, amiben részesíteni szeretném.
Nem mondok semmit, hiszen most már nem a szavaké a főszerep, beszél helyette a testünk és most úgy érzem az övé sem tiltakozik a dolgok ilyetén alakulása ellen.
Miközben nyelvem kalandozásba kezd a szájában, szép lassan a szoba belseje felé araszolok, hiszen olyan hívogató az a széles ágy, hogy megpihenjünk rajta.

Nem, nem nem.
Akarom én ezt? Nem jobb nekem úgy, ahogy eddig is? Egy fiú, egy éjszaka, aztán fel is út, le is út. Vagy ha többször is kavarodtam eddig össze valakivel, akkor azzal csak is és kizárólag szexeltem, és nem akartam belegabalyodni senkibe. A szerelem nem környékezett meg még, csupán egyetlen alkalommal, de az se most volt már, talán igaz sem volt.
Szóval nem. Nem kell nekem semmi érzelem, mégis itt állok José előtt, és azon kapom magam, hogy amint közeledik felém csókra nyílik ajkam, de ez még semmi...mert gyomromban apró pillangók kezdenek körözni. Nem az a csók ez, amit egy jó szex előtt szenvedéllyel ad, vagy éppen kap az ember. Sokkal inkább egy tini lány első csókja, amit sosem felejt. Csakhogy nem tudok én ezzel mit kezdeni, s bár viszonzom a csókot a tőlem tellő legérzékibben, mégis el kell húzódnom tőle. Zavart mosollyal felnézek rá, majd hátat fordítva neki magam sem tudom mit, és miért kezdek el beszélni.
- ...és? Mond csak, mi újság a nagyvárosban? Nem hallani valami érdekeset?

Aztán csak állok ott megkövülten a döbbenettől és nem tudom, hogy most mit is kéne tennem. Mindenesetre biztos alaposan elpirultam, hisz éreztem, hogy az eddig lefelé áramló vér, most hevesen az arcom felé igyekezett.
Rose ugyan viszonozta a csókomat, és úgy éreztem, hogy nagyon is érzékien tette, de a következő pillanatban elhúzódott és szabályosan azt éreztem, mintha elmenekülne előlem.
A feltett kérdést először nem is hallottam, csak nagy nehezen jutott el a tudatomig.
- Hogy…mi..? Hol? Hmm! A városban…….? Nem, azt hiszem……..ROSE? Mi van veled?
- bukott ki belőlem a kérdés, mert annyira zavart az a kettősség, amit felőle éreztem. A csókja azt mutatta, hogy vágyik rám, aztán mégis ellökött magától. Utána léptem és magam felé fordítottam, hogy a szemébe tudjak nézni. – Valami baj van? Nem kívánsz engem? Vagy valami…..más……- nyillalt a szívembe valami fájdalom, mintha tőrt döftek volna bele. – Talán ….Fabian? – néztem rá megtört és egyben reménykedő tekintettel.
Most már tudtam, hogy szeretem Rose-t és az, hogy talán nem is viszonozza az érzelmeimet, csak most tudatosult bennem.

Ó Istenem, most miért kell nekem ennyire szerencsétlennek lenni? Nem lehet iga, hogy valaki így közeledik felém, s vágyom is arra, hogy valaki szeressen, mégis hátat fordítok neki, s így hallgatom azt, ahogy próbál válaszolni nekem az ide teljesen be nem illó kérdésre. Előre hajtva fejemet ujjaim között morzsolom pólóm szélét, mígnem hirtelen kicsit hangosabb szavára összerettenek. Lecsuktam szememet, de válaszolni arra, hogy mi van velem, hogyan is tudtam volna, mikor én sem tudom.
Maga felé fordít, hogy szemembe nézzen, de azt elég nehéz, mert lehajtom fejemet. Majd záporoznak felém a kérdések, melyeket mintha nagyon távolról hallanék, pedig itt van mellettem. Itt áll előttem. Érzem az illatát, homlokomat perzselő leheletét, kezeinek melegségét, ahogy karomat fogja, s vágyom arra, hogy az a két kar átöleljen.
Szólni még mindig nem tudok, csak fejemet rázom, vagy éppen bólogatok. Baj nincs, s kívánni is tiszta szívből kívánom őt, s más sem történt.
- Fabian? Neem.
Nyögöm ki végül, szemem sarkában apró könnycseppel nézve végre a szemébe egy pillanatra, majd fejemet mellkasának támasztom.
- Nincs semmi bajom.
Mondom könnyel áztatott felsőjének.