John Paul Jones Street 17. - Rose White

Rémülten látom, hogy mikor végre a fejrázások és a biccentések után a szemembe néz, könnyeket látok benne, de valami mérhetetlen megkönnyebbülést is érzek, mikor meghallom a válaszát Fabian-nel kapcsolatban. Aztán újból belém mar a féltés, hiszen, ha nem az az elmebeteg az oka, akkor mi!
Attól meg aztán teljesen kész leszek, mikor Rose végül egy halk „nincs semmi bajom” után, a mellkasomra fekteti a fejét és sírni kezd. Ugyan nem látom, de érzem, ahogy átnedvesedik a pólóm és érzem a hátát simogató kezemen teste rázkódását.
A szívem a torkomba dobog és csak aggódva simogatom tovább, miközben egyfolytában nyugtató szavakat suttogok a fülébe.
- No-no, Rose kedvesem, nincs semmi baj. Nyugodj meg, én itt vagyok és vigyázok rád, bármi is az oka ennek. – szorítom magamhoz, miközben majd megszakad a szívem.
Igazából az merül fel bennem, hogy talán túl gyors a tempóm és nem akar ma lefeküdni velem, de talán kedvel annyira, hogy ezt nem akarja megmondani. Vagy a másik, a legszörnyűbb lehetőség számomra, hogy véget akar vetni ennek a még ki sem alakult kapcsolatnak, amibe viszont én már eszméletlenül belezúgtam.
De egyelőre tehetetlen vagyok és inkább csak igyekszem minden tőlem telhető módon megvigasztalni Rose-t.

Itt van, és vigyáz rám. Visszhangzik fejemben José minden szava. De hogyan is vigyázhatna rám, mikor tudom magamról, ha most érzem is, hogy közel került hozzám, hogy szívemet megérintette jelenléte, az a csók, az imént kaptam, én nem tudok már megmaradni egy férfi mellett, s össze fogom törni a szívét az első adandó alkalommal.
Könnyeim lassan elapadnak, talán jóleső simogatás, talán a fülembe suttogott szavak nyugtatnak meg, nem tudom, de megnyugszom. Picit elhúzódva törlöm meg arcomat pólóm aljába, nem törődve vele, hogy csupa maszat lesz, majd sóhajtok egy nagyot, hogy meg tudjak szólalni a szipogás után, halkan, alig hallhatóan...
- Érzem, hogy ez több, mint játék, de nálam te jobbat érdemelsz José.
Elcsuklik a hangom, mert nem túl könnyű kimondani, keressen valaki mást magának, aki odaadó lesz, nem pedig csalfa dög.
- Mást keress magadnak, ha szeretetre, szerelemre vágysz, mert én összetörném a szíved..

Végre hallom, hogy megnyugszik és már nyugodtabban lélegzik, majd kibontakozik ölelő karjaimból és megtörli a szemét.
Biztatóan mosolygok rá, hogy még jobban segítsek neki, de aztán fokozatosan hervad le a mosoly az arcomról, ahogy hallgatom halk és bizonytalan szavait.
- Mi? Rose……kérlek ne mond ezt! – nézek rá könyörgő tekintettel. – Ahogy neked sem, nekem sem játék, ezt elhiheted és pont ezért eszemben sincs mást keresni, mikor én téged……téged szeretlek. – nekem nem remeg meg a hangom pedig attól félek, hogy nem fogom tudni kimondani, de sikerül és most már határozottan nézek a még mindig könnytől fátyolos szemébe. – Nem tudom, hogy ez mit jelent Rose, hogy összetöröd a szívem? Talán azt, hogy nem szeretsz viszont? Akkor kérlek mond ki! Mond ki, hogy nem akarsz velem lenni, hogy nem kedvelsz, akkor elmegyek és nem zaklatlak többé, ígérem. De, ha nem mondod ki, akkor maradok és igyekszem boldoggá tenni téged……addig, míg te úgy akarod! Semmi kötöttség, csak szeressük egymást! Ha nem működik, vagy mást találsz magadnak, akkor ígérem félreállok, de nem most. – lépek megint közel hozzá és a két kezem közé fogva az arcát egy gyengéd csókot adok az ajkára.

Nem akarom, hogy kimondja. Nem tudom miért, de nem akarom hallani. Pedig a legtöbb nő álma az, hogy a szeretett férfi minél többször mondja ki az az egy szót. De mégis kimondja, ahogy azt is, hogy ez számára komoly, s nem akar mást keresni. Csakhogy olyan nincs, hogy kötöttségek nélküli közös együttlét. Nem, mert ha már együtt vagyunk, és később kerül úgy a sor, hogy valaki más kerül az utamba, ő biztos, hogy el fog hagyni, és ha én leszek a hibás, akkor is fog fájni nekem is, neki is.
Mondjam ki? Mondjam ki azt, hogy nem szeretem, mikor ez nem igaz? Nem tehetem, főleg azért, mert nem tudom palástolni egy-két szóval azt, hogy igenis fontos lett számomra. Így most állok ott előtte, mint egy faszent, és se igen, se nem nem bír kijönni ajkaimon.
- Azt jelenti, hogy nekem biztos, hogy lesz más. Akkor is, ha veled lennék, hogy ha esetleg lenne is köztünk kapcsolat, ha minden nap látlak is, biztos, hogy lenne rá alkalom, hogy legyen mással is olyan éjszakám, mint veled nemrég. Csak mindennemű érzelem nélküliek, de...de...kérlek, ne...
Szóáradat indul el belőlem, ami a sor végére elcsendesül, amint közeledik felém, s csókot kezdeményez. S bár kérem, hogy ne csókoljon meg, alig várom, hogy újra érezem számon ajkának melegségét, nyelvemen csókjának édes ízét. Csókunk könnytől sós íze szenvedélyesen érzékire sikeredik, s elszakadni sem akarok tőle. Nyakát átölelve simulok hozzá, egyre közelebb bújva testéhez, karjaiba, ölelésébe engedve magamat.

Nem tudom mi járhat most a fejében, talán pont azt fogalmazza meg, hogy hogyan küldjön el, de az is lehet, hogy nem szeret, de jó szexpartnernek tart és ezt nem tudja kimondani? Látom a tekintetében a habozást és pont ezért igyekszem a mérleg nyelvét magam felé billenteni és azt a gyenge tiltakozást figyelmen kívül hagyva megcsókolni selymes ajkait.
Úgy látszik a taktika bevált, hiszen nem lökött el magától és nem is bontakozott ki a csókból, mint az előbb, hanem inkább szenvedélyesen viszonozta, miközben könnyei néha le-lepottyantak. Mintha az esze és a szíve harcolt volna egymással és most éppen az utóbbi nyerte a csatát. Mikor megéreztem, hogy teste hozzám simul, hevesen húztam magamhoz, hogy még jobban érezzem és, ha lehet, soha ne engedjem el.
- Nem érdekel Rose! Még én sem voltam soha olyan kapcsolatban, amilyen ez a mostani, én is az egy éjszakás kalandok híve vagyok és azt hittem ez is ilyen lesz, de azóta is csak rád gondolok és nem tudlak kiverni a fejemből! – suttogtam a fülébe, miután elszakadtam az ajkaitól. – Kérlek, adjunk magunknak egy esélyt, aztán majd meglátjuk mit tudunk vele kezdeni. – csúsztattam be ismét a kezem a pólója alá, hogy meztelen bőrét simogassam.

Harc, de még milyen. dúl bennem az értelem és az érzelem. Milyen fura is ez a két szó, hiszen csak egy betű eltérés van a kettő között, mégis jelentésük annyira, de annyira más. Ebben a helyzetben meg különösen, s még nagy csatát is vívnak egymással, bennem. értelmesen eszembe sem kellene jutni annak, hogy egy nálam 8 évvel fiatalabb férfival kezdjek kapcsolatot, de ez a legkevesebb bajom, ami most átfut agyamon, amíg a szenvedély felül nem írja az agyam forgását.
Hallgatom érvelését, s érzéseit, s el kell fogadjam az ajánlatát. Egy próbát megér az a lehetőség, hogy esetleg boldog is lehetek vele. Az biztos, hogy most nem tudok betelni az ölelésével. Boldogsághormon ez most nekem, s szép lassan arcomra csúszik egy félszeg mosoly is.
- Rendben, próbáljuk meg.
Suttogom José fülébe, apró puszit adva nyakára.

Végül érzem, hogy enged a lányban a feszültség és teste szomjasan engedi el magát féltő és óvó ölelésemben, melyből lassan ismét felhorgad a szavai által is felkorbácsolt szenvedély.
Forró lehelete a nyakamat perzseli és én sem fogom most már vissza magam, hiszen lehet, hiszen ő is kíván engem és ezek szerint viszonozza a szerelmemet, ami újult erővel tölt el, amit, mivel szorosan ölelem, most már ő is ragyogóan érezhet.
Felkapom légiesen könnyű testét és boldogan felkacagok, majd a folyosó falának támasztom és csókokkal borítom, ahol csak érem.
- Ez nagyszerű! Olyan ….boldoggá …..tettél ….Rose, ….mint ….amilyen ….még ….sosem ….voltam! – lihegem közben, szavanként egy–egy csókot nyomva a szájára.
Aztán ismét felkapom és most már semmi nem állíthat meg, hogy ismét a hálószobában kössünk ki.
- Azt hiszem, ezt meg kell ünnepelni! – nézek rá ragyogó arccal, miközben gyengéden az ágyra teszem és fölé hajolok.

Csak meg ne bánjuk ezt a nagy boldogságot....suttogja az egyik énem, az, amelyiket az agyam irányítja, de kit érdekel az már, hogy mit suttog az ösztönöm, ha csókok zápora borítja testemet, ha tudom, hogy ő boldog. Az sokkal többet jelent, mint a saját boldogságom.
Nem szólok egy szót sem, csak átadom magam a csókok sorának, melyeket viszonzok is természetesen. Repülök az ágy felé, s elgondolkodok rajta egy röpke pillanatra, hogy a boldogság milyen erőt az az embereknek. Ezt az jó, hogy nem vagyok nagyon súlyos, de azért nem is pillekönnyű, hogy ilyen könnyedén tudjon José az ágyhoz vinni, s mégis. Mire észbe kapcsolok már az ágyon fekszek, s felém hajolva közeledik Ő felém, hogy újabb csókokkal ünnepelhessen velem. Másról már nem is beszélve.
- Ünnepelni mindig jó.

Mivel már Rose is teljesen átadja magát a vágyainak és a teste üzenetének, így én sem fogom vissza magam, csak annyira, hogy nagyon gyengéd legyek a lánnyal. Most semmit nem akarok elkapkodni, meg akarok adni minden kényeztetést, amit csak lehet, hogy soha ne felejtse el ezt a napot és ezt a percet, amikor eldöntötte, hogy ad a kapcsolatunknak egy esélyt.
Finoman szabadítottam meg a ruháitól, mindvégig le sem véve ragyogó és vággyal teli szeméről a tekintetem, és aztán én is ledobáltam a fölöslegessé váló ruhadarabokat, majd a szájától kezdve lefelé haladva kezdtem kényeztetni.

A délután és az azt követő éjszaka is olyan gyorsan elrepült, hogy már csak a reggeli szemetes autó dudálására nyitottam ki a szemem, majd mikor eszembe idéztem a gyengéd szeretkezésekkel teli éjszakát, elmosolyodtam és magamhoz húztam a mellettem szuszogó lányt, majd egy lágy puszit adtam az orra hegyére. légzésének ritmusa alapján még aludt, de én boldogan néztem a gyönyörű arcvonásait.
- Köszönöm! Köszönöm neked. – suttogtam alig hallhatóan, hogy fel ne ébresszem.

A különbség, az leírhatatlan. szavakkal meg nem fogalmazható, mennyivel jobb az együttlét akkor, ha érzelem is van benne, mégpedig nem is kevés, hiszen igyekszünk a másiknak a legjobbat nyújtani, és itt nem arra gondolok, hogy tökéletes élvezetben legyen része, vagyis nem csak az a fontos. Itt már az is szem elé került, hogy a lelkünk is hatalmas erőt nyerjen a közös éjszakából.

...és igen, mikor halkan suttog mellettem José -bár meg kell mondjam még olyan távol vannak tőlem szavai, hogy nem is értem-, orromra apró puszit ad, amivel csiklandoz, érzem azt, hogy ha lehetne örökké itt feküdnék mellette. Legszívesebben beszólnék az iskolába, hogy ma nem tudok bemenni, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Ha a szerelemmel jól lehetne lakni, nem volna akadály, de így...sajnos korog a gyomrom. A szó szoros értelmében.
Nyújtózom egyet, még csukott szemmel, s közben átölelem a fiú nyakát. puszit nyomok ajkára, így köszöntöm az első közösnek mondható reggelen.
- Jó reggelt kedvesem. Nem vagy éhes? Mert én nagyon.

Hiába vagyok annyira óvatos, csak sikerült a mozgolódásommal vagy a suttogásommal felébreszteni, habár az is lehet, hogy ő is magától ébredt fel, minden esetre boldogan húzom magamhoz, amikor megölel és viszonzom puha ajkaira a csókot, hogy még véletlenül se maradjak adósa.
- Jó reggelt édes! És ennél jobbat nem is tudok elképzelni! – mosolygok rá felé fordulva és kicsit kancsalítva, mert alig egy arasznyira van az arcunk egymástól. – Éhes? Hát most, hogy mondod, tudnék enni valamit. – vágok töprengő arcot. – Csak akkor ki kell másznunk ebből a jó kis ágyikóból és fel kell öltözni, és akkor nem ölelhetlek tovább. – játszom meg az elkeseredettet, de igazából tényleg nem lelkesedem az ötletért, de a gyomra korgása mosolyra késztetett. – De azt hiszem nem akarhatom, hogy éhen halj itt nekem. – adok egy puszit ismét az orrára és hagyom, hogy kicsússzon a kezeim közül, ha el akar menni.
Én még nyújtózom egyet jólesően és kicsit később már nadrágot húzva, de még kócos hajjal s mezítláb slattyogok ki utána a konyhába, hogy a tűzhelynél serénykedő lányt hátulról átkaroljam és egy csiklandós csókot adjak a nyaka hajlatába.
- Nagyon boldoggá tettél.

- Ki kell, igen. Hacsak nincs varázspálcád, amivel bevarázsolod az ágyba a reggelit.
Bazsalyogva adok még egy csókot neki, mielőtt ügyesen kicsúsznék karjai közül. Egy pólóba bújok bele gyorsan, egy hosszú, bővebb fazonba, hogy kicsit takarja amit kell, majd a konyhába kezdek bele a bundás kenyér és tea gyártásába.
- Remélem szereted a bundás kenyeret.
Szólok be neki, mármint a szobába mielőtt kiérne. Nyakamat érintő csókra kuncogás tör ki belőlem, mert eléggé csiklandós vagyok. Behúzom a nyakamat, úgy szólok vissza.
- Igazán örülök neki.
Megfordulok, hogy megcsókoljam, amibe kellően belemerülök, hogy a kenyérről elfeledkezzek. Gyorsan elszakadva tőle kezdek kapkodni, hogy ne égjen szénné, de így is megkapta már kicsit.
- Na tessék, ez a te hibád.
Nyelvet öltök rá, miközben szépen készül a következő kenyér.

- Biztos imádom….mmmm…..- mosolyodom el, ahogy elhúzza a nyakát csiklandósan. – Ha te csinálod, minden biztosan finom lesz.
Aztán elmerülök édes csókjában és csalódottan eresztem el, amikor gyorsan megfordul, hogy a kenyér után kapjon, ami bizony kissé jobban megpirult a kelleténél.
- Elismerem, hogy az én hibám. – hajtom le a fejem hatalmas bűntudattal. – És el is fogadom érte a büntetésem, de ha más így is úgy is ez lesz, akkor már olyan mindegy. – kapom fel és döntöm a szekrényhez, majd hosszú forró csókban részesítem. – Tessék és most várom a fenyítést. – vigyorgok rá vidáman. – De most hagylak ténykedni egy kicsit és meglátogatom a fürdőszobát, mert aztán nem engedsz magadhoz közel, olyan szagom lesz. – szippantok fintorogva a levegőbe, aztán egy utolsó finom kis puszit nyomva a homlokára eltűzök a zuhany alá, hogy alaposan felfrissüljek, majd úgy térjek vissza a szép konyhatündér és az ínycsiklandozó illatok mellé.
- Most már én is farkas éhes vagyok és ha nem kapok enni, ígérem téged eszlek meg. – ülök le a közben megterített asztalhoz.

Még mielőtt a második szelet kenyérke is odaégne, a szenvedélyes csók után José orrára koppintok, amolyan büntetésképpen. Persze ez nem olyan jól orrba verlek módozat, hanem az a finom koccintás orra hegyére.
- Nesze neked. Bizony-bizony! Menj is! Kezd erősen José szagod lenni. Ha nagyon megpácolódsz, akkor a végén téged sütlek meg vacsira.
Nevetve nézem, ahogy eltűnik a konyhaajtóban, majd én a rádió gombája felé nyúlok, hogy zenét csiholjak ki belőle, miközben befejezem a reggelit, s az asztalra is pakolom azt. Kenyér, tea, szépen sorakozik és gőzölög már a konyhában.
- Akkor tömd meg a hasad. Aztán vagy maradsz itt, vagy nem, de nekem mennem kell be a suliba.
Kisebb keserűség hallhat hangomban, meg számat is elhúzom, de aztán a kenyér, ahogy hasamat kezdi megtölteni, és a tudat, hogy valaki netán itt fog várni, mikor hazafelé jövök, újra felvidít.
Reggeli után én is beveszem a fürdő nevű várat, hogy felfrissítsem magam, majd felöltözve, indulásra készen, fájdalmas búcsút veszek Josétól.

//A szál elvarrva //

Inycsiklandozó illatok szálldogálnak az asztal felett és mindehhez kellemes zene szól, a társaságról már nem is beszélve, így aztán egy percig sem haboztam, hogy nekilássak az elém tálalt finomságoknak, hiszen máskor nem vagyok így kiszolgálva, jó, ha üres gyomorra bekapok egy kávét reggelente.
- Azért ezt megtudnám szokni! - vigyorgok a lányra, miközben már a második kenyeret tömöm magamba teát szürcsölgetve, de egyből lelombozódom, amikor mondja, hogy el kell mennie. Mondjuk nekem is felkopik az állam, ha állandóan Rose után koslatok, meg nála tanyázok, így nekem sem ártana "dolgozni".
- Sajnos nem maradhatok itt, mert nekem is van dolgom, de ígérem este visszajövök. - hajolok át az asztal felett, hogy adjak a szájára egy csókot biztatásként.
Miután végeztünk a reggelivel és ő is megfürdött és felöltözött, majd elbúcsúztunk egymástól, de remélhetőleg csak egy rövid időre. Még el sem tűnt a szeme elől máris hiányzott, így gyorsan a magam dolga után néztem.

// Játék vége - köszönöm, élveztem //

Az életem elég érdekes lett mióta vérbáb vagyok. Szerencsémre nem akart Caecus kiemelni a rendes életvitelemből, így az, hogy délelőtt a gyerekekkel foglalkozhatok,, egy nagyon kellemes kikapcsolódás most. Valahogy arra az időre megfeledkezhetek mindenről. Délután pedig saját háztartásomat kel rendbe hozni, bevásárolni Caecusnak is, magamnak is. Jó, kérdezni lehetne, hogy mit is kell venni egy vámpírnak, de egyrészt konyhája mindig mindennel felszerelt, másrészt neki is van mosnivalója...elég bőven. A vért pedig egyre inkább tapasztalom, hogy a fehér ruháiból förtelem kimosni. Nem viszi tisztítóba, hogy n kérdezősködjenek. Ez pedig újabban rám hárítódott, így a másik vérbábja többet segíthet neki üzleti ügyeiben, stb...
Közben azon agyaklok, hogyan is találkozhatnék újra Joséval. Mióta elrohantam tőle pár napja, nem is sikerült elmennem hozzá. Estéimet együtt kell töltenem Fabiannal, meg kell jelennem vele, mint egy kirakati baba, akit be kel mutatni mindenhol. Aztán vagyok szabad, mikor már ő vér után kajtat. Szerencsére nem elégszik meg mindig az én véremmel, mert akkor még kevesebb erőm lenne mindenre.
Most is egy ilyen vacsorán vagyunk túl, egy szépnek is mondható estén. Egy koktélruhában ülök a lépcsőmön az éjjeli órán, s érzem mennyire fáradt vagyok. Szükségem lesz a vérére is, hogy bírjam a gyűrődést. Érzem, vágyom rá, de most még arra is, hogy tudjak aludni, amit már napok óta nem igazán sikerült. csak forgolódok, vagy álmatlanul lesem a plafont, így most inkább le sem fekszek, hanem nézem a gyönyörű kertemet, amit még José segített rendbe tenni.

Miután megkaptam Remustól az utolsó instrukciókat és még a házat is végig jártuk, amitől az a gúnyos gondolat támadt bennem, hogy olyan, mintha csak valami megbecsült vendég lennék, akinek szabad bejárása lesz egy luxusvillába, és hát ez egy eléggé kifacsart dolog volt.
Persze mindent megjegyeztem, hiszen ez már csak „szakmai ártalom” volt részemről, így mikor már elszabadultam tőle, úgy rohantam el, mintha még értelme lett volna menekülni.
Sokáig szaladtam, majd később, mikor már kifáradtam, csak mentem céltalanul, amerre a lábam vitt és volt olyan elhagyatott sötét rész, ahol még – nem szégyellem – a könnyeim is eleredtek, ahogy a sorsomat végig gondoltam.
Egyelőre teljesen tanácstalan voltam, hogy mit kezdjek magammal, vállaljam-e ezt az életet, vagy ugorjak a vonat alá.
Hosszú idő után, mikor már jócskán benne voltunk az éjszakában, talán már inkább hajnalodott végre eljutottam odáig, hogy körbe nézzek, merre is járok, és meglepődve vettem észre, hogy önkéntelenül is egy irányba tartottam, arra, ahol vigasztalásra és talán megértésre, tanácsra számíthattam: Rose lakása felé.
Az utca közepén járhattam már, mikor elbizonytalanodtam, hogy mit is fogok mondani neki, hogy keserítsem még azzal is, ami velem történt. Nem lenne-e jobb, ha csak simán eltűnnék az életéből?
A lábaim azonban tovább vittek és ekkor az utcai lámpák fényében, megláttam, hogy valaki ül a ház lépcsőjén. Még nem láttam tisztán, de máris akkorát dobbant a szívem, hogy majd kiszakadt a helyéből, és innen már nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek.
Nem bajlódtam a csengetéssel, vagy kiáltozással, csak átugrottam az alacsony kapun és szinte rohanva érkeztem elé.
- Rose! Szerelmem! Mit csinálsz itt ilyen későn?

Térdeimre könyökölve néztem a holdfényt, na meg a kicsit távolabbra eső lámpák fényét, melyben egy alak rajzolódott ki. Ki a fene kószál ilyenkor még kint, s ráadásul felém tart. Tovább figyelve már rájöttem, hogy ki is az, hiszen megismertem mozgását. Ő az, akit szívemből szeretek.
Ilyenkor igazán örülök mneki, hogy távolabb esik házam a többitől, hiszen ide már senki nem lát. Tudom jól, hogy van az utcában olyan, aki bármikor elárulhatna Caecusnak, de így félreesően, s pláne ilyen későn, már nem nagyon jár senki az úton. Aki vér, áldozat után kajtat, már bement a városba. Ami még jobban tetszik itt mindennél, hogy félreeső házam udvaráról látszanak a csillagok, nem úgy, mint a város közepén. Na de ez most nem is olyan fontos, mert egy csillag közeledik éppen felém, s pillanatok alatt ott is áll előttem. Istenem, de szeretném megcsókolni, ölelni, szenvedélyesen szeretkezni vele. Kívánom testben, s lélekben egyaránt. Minden bizonnyal felcsillanó tekintetem ezt el is árulja neki.
- Most értem haza, vagyis nem túl régen.
1-2 órája, hiszen az nem sok idő, ha az öröklétet nézzük. De ha belegondolok, hogy órák óta gubbasztok a sötét lépcsőmön...
Vágyakozva nézek rá, de nem kerüli el figyelmem, hogy van pár horzsolás még arcán. Most azonban nem teszem szóvá, mert ez most talán elrontaná a pillanatot. Hiszen azok a sérülések pár nap alatt nem múlnak el. Örülök neki, hogy látom, hogy jól van, nem fogok itt faggatózni, hogy felszakítsam annak az estének szenvedését, amit legutóbb együtt töltöttünk el. Mert előbb utóbb oda lyukadnánk ki.
- És te? Hol jársz még ilyenkor? Azt hittem otthon alszol már, a kocsidban. Nem lenne szabad idejönnöd.
Elmosolyodom, hiszen minden vágyamnál erősebb, hogy ő boldog legyen, elfeledjen, s tovább lépjen, ha már együtt nem lehetünk.

Mikor meglátom a felém irányuló tekintetét, és a benne lobogó vágyat, nem törődöm vele, hogy mit tiltott meg neki Caecus vagy mit nem, én bizony hevesen megölelem, mert látom, hogy neki is ez szíve vágya.
Aztán persze ha kibontakozik az ölelésből, nem erőszakoskodom, csak szomorúan nézek rá és hallgatom szavait.
- Nem tudnék aludni, ma nem! – rázom meg a fejem, és hirtelen annyi mindent szeretnék mondani neki, hogy azt sem tudom hol kezdjem el, de nem akarom rázúdítani a dolgot, hiszen lehet, hogy nagyon is kétségbeesik tőle, ahogy én is tettem.
- És nem érdekel, hogy szabad vagy nem, mert már nem számít, annak a szörnyszülöttnek a szava és a tette sem jelent semmit és talán hamarosan neked sem.
Nagyon reménykedtem benne, hogy ha jól szolgálom Remust, akkor elérem nála, hogy kényszerítse Fabiant arra, hogy engedje hozzám, így most ez motivál bennem.
- Gyere, üljünk le ide. – mutattam a lépcsőre, aztán ha letelepedtünk folytattam. – Annyi minden történt ma velem, hogy nem lesz könnyű elmondani és nem is tudom, hogy fogod fogadni, de muszáj, hiszen a kettőnk életéről és jövőjéről van szó. – nézek rá bánatosan, miközben megfogom a kezét, hogy legalább azt magamhoz húzva merítsek belőle erőt a mondandómhoz. – Találkoztam ma este Remus-sal, Caecus feljebbvalójával a parton. – kezdtem bele egy nagy sóhajjal.

Ölelése olyan jól esik, hogy el sem tudnám mondani, és nagyon fáj, mikor ki kell bontakoznom a karjai közül. Ebbe én bele fogok pusztulni. Talán rosszabb így, mint ha nem is találkoznánk...talán. Viszont ebből az ölelésből érzek felőle valamit, valamit, amit eddig csak egy embertől - és az Colin- volt szerencsém érezni, de nem tudom behatárolni, hogy mi az. Még nem.
Szavaira összeráncolom homlokom, mert semmit nem értek abból, amit mond. Leülök vele a lépcsőre vissza, s hallgatom, ahogy mesélni kezd. Vajon mi történt vele, ami ennyi fejtörést okoz, s mégis mindenre megoldást adhat? Mert ezt veszem ki abból, amit eddig mond.
- Tessék? Nem értelek.
Folytatja amit elkezdett, de még jobban összezavar.
- Remus?
Nagy szemeket meresztek rá, mert ezt a nevet halottam már Caecustól, bár csak megemlítette, hogy ő a consul, s még engem most visszatart egy erő, hogy beszélhessek róla.
- Kérlek ne csigázz! Mondd már mi van!

Ahogy sejtettem, szinte azonnal kibontakozott az ölelésemből, de éreztem benne a vívódást is, ami megnehezítette számomra azt, hogy elengedjem, de nem akartam neki fájdalmat okozni. Caecusnak igen, de neki nem!
Ahogy beszélni kezdtem és megemlítettem Remus nevét, láttam, hogy felismerés csillant a szemében, így talán már kicsit könnyebben vágtam bele ebbe a kegyetlen történetbe.
Tényleg nem tudtam, hogy ez megkönnyítheti-e vagy teljesen ellehetetleníti a kapcsolatunkat, persze én az előbbiben reménykedtem és kapaszkodtam bele, mint utolsó szalmaszálba, amiért még érdemes élnem.
- Rose, tudom, hogy kicsoda Fabian és azt is, hogy kicsoda Remus…..már mindent tudok. – szorítottam tovább a kezét, ha nem húzta el, hogy erőt merítsek belőle. – Azt mondta Remus, hogy rám van szükséges, először nem értettem, hogy mit akar tőlem, bár az előző találkozásunk után már tudtam, hogy veszélyes és menekülnöm kell előle, de nem sikerült……pedig mindent elkövettem, de túl erős volt. – vált fájdalmassá a hangom. – Elkapott és a házába vitt, ahol……..ahol a pincéjében, ami egy kész kínzókamra, rákényszerített, hogy …..hogy igyak a …..véréből. – nyögtem ki végül, de még mindig megborzongatott, ahogy hangosan is kimondtam, mintha ettől véglegessé vált volna az egész. – Vérbáb lettem Rose! – pattantam aztán fel, mert képtelen voltam ülve maradni. – Már olyan vagyok, mint te! – fogtam a két kezem közé a fejem kétségbeesetten. – Utálom magam, undorodom az egésztől, de közben meg alig várom, hogy ismét a számban érezzem a vérét. – ingattam a fejem fájdalmasan. – Rose! – néztem rá. – Meg akartalak szabadítani, erre magam is vérbábbá lettem. Ugye nem hagysz el?

Hiába vagyok már egy ideje vérbáb, mégis szinte hideg zuhanyként érnek engem a fiú szavai. Nem, az nem lehet, hogy ő is...Ez valami átok ránk nézve? Nem, nem húzom el a kezem, de csak tartom ott, megadóan, hogy ő fogja. Nagyon jó érezni azt, hogy megszorítja kezemet, erőt adva, s nyerve ebből a kis gesztusból.
- Tehát már mindent tudsz?
Mintha egy nagy terhet vettek volna le vállamról, már nem kell arra gondolnom, hogy nem fogok tudni neki elmondani bármit is. Szinte érzem, hogy már a vámpírokról szabad beszélnem, csak Caecus személyes dolgairól nem.
- Mi az, hogy kellesz neki? Mit akar tőled?
Mire kimondom a kérdést, már mondja is a választ.
Vérbáb lett. Ő is!
Fogalmam sincs hogyan is reagáljak. Örüljek neki, vagy sírva fakadjak? Csak nézem, ahogy felpattan, ledöbbenve. Pedig most leginkább szüksége lenne rám. ~Rose, szüksége van rád! Térj magadhoz!~
Gondolataim hatására, saját ösztönzésemre kezdek erőt venni magamon, hogy valamilyen jelét adjam annak, egyáltalán még élek.
Felállok én is, s nyugodtnak próbálok maradni, miközben közeledek felé.
- José, kérlek, nyugodj meg! Mert ebbe bele fogunk őrülni, ha nem igyekszünk nyugodtan, higgadtan gondolkodni.
Most már kicsit egyenesebben beszélek vele, s érthetőbben is talán.
- Most..most szeretnélek megölelni, de nem tudlak, de nem azért, mert nem szeretlek. Szeretnélek simogatni, hogy megnyugodj, hogy érezd mennyire szeretlek. Tudod, hogy megtiltotta, hogy egy pár legyünk, de én akarlak téged, tiszta szívből szeretlek. Szerelemmel szeretlek. Azt soha nem tilthatja meg nekem!
Nem csak ő tépelődik, hiszen magam is majd meg őrülök, hogy a kettős érzés szét akar szakítani. Mikor már lassan megnyugszik, s talán ő meg is ölel engem, én pedig erőt veszek magamon egy gyors puszihoz, a tiltás ellenére is. Igaz csak arcára, de odanyomom, kurtán, furcsán...
- Meséld el mi történt, s mit akar tőled? Mi ezzel a célja?

Izgatott és ideges vagyok, egyrészt magától a történésektől, másrészt, hogy ez az egész, hogyan fog hatni a kapcsolatunkra. Én még most is legalább annyira szeretem Rose-t, mint előtte és elképzelni sem tudom, hogy mit éreznék, ha Remus megtiltotta volna, hogy vele legyek, vagy, hogy ne érhessek hozzá, ahogy neki Fabian.
Rettegek attól, hogy közénk állhatnak, hiszen most már még ebben sem vagyunk a magunk urai és ez bármikor előfordulhat.
- Próbálok Rose, próbálok! – veszem el a kezem a fejemtől és nézek a felém közeledő lányra. – Mióta megtörtént egyfolytában azon töröm a fejem, hogy hogyan tudnánk ezt a magunk javára fordítani, de egyelőre csak addig jutottam, hogy megpróbálok Remus bizalmában férkőzni, a kedvére tenni, hogy ne szóljon bele a dolgaimba. – lehelem szinte hangtalanul.
Mikor elmondja, hogy mennyire szeret, de nem teheti azt, hogy ezt testileg is megmutassa, legszívesebben sírva fakadnék, de végül csak szorosan és forrón megölelem, hogy legalább én általam érezhesse ezt, bár erőltetni nem akarom, nehogy baja essen. Könnyes szemekkel nézek rá a puszi után, hiszen tudom, micsoda erőfeszítésébe kerülhetett ez.
- Igazából nem tudom Rose! – rázom meg kedvetlenül a fejem. – Mindenféle jó tulajdonságot sorolt fel róla,, hogy ezért tett a vérbábjává. Tetszik neki a ravaszságom és a kitartásom, ahogy érted is megpróbálok küzdeni. Ha jól emlékszem a szavaira, mintha azt mondta volna, hogy ilyen embert keres már régóta, de persze semmit nem árult el. De én nem adom fel! Segítek neki és felmérem a vámpírok gyenge pontjait Rose! Ki fogom szabadítani magunkat, hidd el! – fogom meg a vállát és nézek a szemébe határozottan.
- És, ha van valami jó ebben az egészben az az, hogy Caecus nem nyúlhat hozzám többé és úgy láttam ez a játék vele nagyon is elnyerte Remus tetszését és nem is gördít akadályt elé, sőt az sem érdekli, hogy a többi vámpírral hogy beszélek, nem akar ebben korlátozni. Valamiért úgy akar meghagyni, amilyen vagyok. – fejezem be kissé értetlenül is. – Talán, ha jól szolgálom megengedi, hogy együtt lehessünk, hogy egy pár lehessünk, hiszen ő ráparancsolhat még Caecusra is. – simítok végig Rose arcán reménykedő szavakkal.

Fogalmam sincs mi is lesz ezután, de az, hogy érzem szeretetét, már is reményt ad. Az is, hogy talán sikerül Remusnál bevágódnia, s valamit elérünk. Én is már reménykedek abban, hogy ha már így jártunk, a legjobbat ki tudjuk hozni belőle.
- Ő nem szól bele a dolgaidba, de ettől még Caecus nekem igen.
Elkeseredetten nézek rá, csak apró pislákolással szememben. Könnyes szemét látva szeretném lecsókolni arcáról, felszárítva így, helyette letörlöm arcáról a leguruló cseppet. S bár ez nem simításnak indult, José annak érezheti.
- José...én félek ettől az egésztől. Félek, hogy ha együtt akarunk lenni, még jobban eltávolodunk, vagy ami még rosszabb, bajod esik. Ezt én nem akarom. Fogalmam sincs mi a terve veled, de biztos, hogy nem kirakati babának kellesz, mint én.
Nem tudom azt sem, hogyan is tudnánk megszabadulni már ebből a helyzetből, hiszen mindketten függünk gazdánk vérétől. Akkor azért felcsillan a szemem, mikor elmondja, Caecus már nem bánthatja.
- Ugye ő sem bántott?
Most kapcsolok csak, hogy kínzókamrát említett az imént.
- Caecusről azt is el tudom képzelni, hogy inkább megöl, mintsem engedje azt, hogy veled lehessek. Mi haszna lenne egyébként is ebből Remusnak? Szerintem semmi.
Nem tudok boldog lenni, hiszen ez olyan vékonyka hajszál, amibe kapaszkodni kezdünk. De mégis ad egy kis reményt. Talán jó is így nekünk. talán így sikerül...talán.

- Rose. – fogom meg ismét a kezét, mert azt legalább lehet úgy, hogy nem okoz neki kényelmetlenséget. – Én is félek, de már nem tudok mit tenni. Tudom, hogy valamire fel akar használni, amiért még azt is elnézi nekem, hogy gyűlölködöm rá, talán még szórakoztatja is, és nem tilt meg semmit még azt sem, hogyha nem bírom tovább, végezzek magammal. – magyarázom azt, ami engem is foglalkoztat, de megérteni valószínűleg csak akkor fogom, ha már megtörténik. – Szerelmem, egyetlenem. – suttogom érzelmesen, hogy legalább a szavaim öleljék úgy, mintha én tenném. – Ha úgy alakulna az életünk, követnél engem a halálba? Ha nem tudnék együtt élni azzal, ami vagyok, vagy amivé Remus tenni akar és végzek magammal, velem tartasz? – kérdezem kissé akadozva, de végül határozottan nézek a lány szemébe várva a válaszára.
Számomra ez is egy lehetőség, igaz csak végső, de mégis az arra, hogy ha más nem a halálban együtt legyünk kijátszva a vérszívókat örökre.
- Bántani? Hát azon kívül, hogy leláncolt és kényszerített a vérének lenyelésére nem, nem bántott, sőt még azt mondhatnám, hogy nagylelkű volt, ha nem gyűlölném ennyire. Felajánlotta a házát, és bármit amire szükségem van, még azt is, hogy legyek én a Darhole-i banda vezetője. – emlékeztem vissza az ott töltött időre. – De persze ezt nem akarom, csak a saját életemet akarom, amit már tudom, hogy sosem lesz a régi.
Az, hogy Fabian még meg is ölheti bosszúból, nem is jutott eszembe eddig, de most késként hatolt a szívembe.
- NEM! – kiáltottam fel. – Nem bánthat! Megkérem Remus-t, hogy tiltsa meg neki! Ha kellek annak a vérszívónak, akkor megteszi ezt nekem és Caecusnak engedelmeskednie kell. – győzködöm Rose-t, de elsősorban saját magamat. – Ugye? Nem szegülhet szembe a feljebbvalójával? – nézek rettegve a lányra, felfogva, hogy el is veszíthetem.
- Kérlek Rose, addig ne is említsd neki, hogy mi történt, nehogy gyanút fogjon, és én minél előbb igyekszem Remus-t rávenni, hogy beszéljen Caecussal.
Szinte a szívem szakad belé, hogy nem ölelhetem, hogy nem szeretkezhetem az előttem álló gyönyörű teremtéssel, végül csak hevesen megcsókolom olyan gyorsan, ahogy csak bírom, hogy ne legyen ideje elhúzódni.