John Paul Jones Street 17. - Rose White

Különös kérdést tesz fel nekem José. Amire elég nehéáz lenne válaszolni, ha nem nekem is megfordult volna már nem egyszer a fejemben. Megölném magam érte? Kinek is hiányoznék? Családomnak? Egy ideig. Könnyen megszoknák, hogy már nem kapnak tőlem levelet. Barát? Az nincs, csak régi mentoromat nevezhetem annak, ő talán megsiratna. De ha ő meghalna, én biztos, hogy összeomlanék, s nem kérdés, hogy így, vagy úgy, de követném a halálba. Szavakba önteni nem tudom, kifejezni nehéz, hogy mit is érzek most. Szerelmes szavai melengetnek, ugyanakkor az, hogy utunk talán a halálba vezet, megrendít.
- Igen. Követnélek a halálba.
Suttogom alig halhatóan, szinte csak az éjszakai csendnek köszönhető, hogy meghalhatja, mégis érezni, komolyan mondom.
Annak örülök, hogy nem bántotta Remus, legalábbis ő ezt mondja. Kicsit különös, hogy ennyi mindent megenged neki. Bár belegondolva én is szabadon használhatom Caecus lakását, konyháját, s ha Colinnak szólok, bármit beszerezne nekem, de én nem szeretem ezt, mert olyan, mintha a kurvája lennék, s kitartana. Pedig nem mondhatom azt, hogy rossz lenne velem a vámpír...sőt. Ahogy észrevettem bármit megtenne nekem, s el is halmoz új ruhával, egyebekkel. S bár tőle ez elég érthetetlen, velem szemben kedvesnek lehetne mondani, talán még azt is elhinném, hogy szeret, ha nem tudnám, hogy erre nem képes.
Szomorú szemmel néze rá, mert tudom, bármikor képes lenne megölni Caecus, ráadásul úgy, hogy azt én élvezném.
- Te követsz engem, ha megöl?
Suttogom továbbra is elhaló hangon.
- Mert lehet, hogy ellenszegül Remus parancsának. Hiszen akár helyére is pályázhat. De nem szólok neki, ha nem utasít rá, hogy meséljen. Nem is akarok neki rólad beszélni. Ha megemlíteném, hogy találkoztunk, azt is meg fogja tiltani.
CSókja épp olyan fájdalmas, mint amilyen édes. Fájdalmas, mert képtelen vagyok viszonozni, s érzem a késztetést, elég erősen, hogy elszakadjak ajkaitól. Édes, mert érzem belőle a szenvedélyt, a szerelmet, a vágyakozást. Miközben csókol sűrű könnyem mély barázdát vág arcomba, s amint tudok, kiszabadulok karjaiból, s hátat fordítok neki.
- Kérlek, könyörgöm, ne haragudj meg rám.

Bár furcsa szerelmesétől az embernek azt kérdezni, hogy követné-e a halálba, nem vagyunk szokványos szerelmes pár, így azt hiszem nem furcsa ezt feltenni. Viszont szinte megnyugszom, mikor Rose igennel felel, hiszen legalább abban biztos lehetek, hogy a túlvilágon együtt lehetünk, ha már itt elszakítanak egymástól minket.
Mikor ő is felteszi a kérdést, csak éppen a hangsúly nem azon van, hogy önkezével vetne véget az életének, hanem, hogy ezt Caesus tenné meg, a harag hirtelen önt el, bár igyekszem vissza fogni magam, mert nem Rose-t akarom vele bántani.
- Abban biztos lehetsz szerelmem, de előtte még végzek a gyilkosoddal és Remus-sal is.
Hangomból egyértelműen kiveheti a dühöt és a határozottságot, ami ettől semmiképp nem tántoríthatna el. Tudom, hogy ki fogom kutatni, hogy mivel tudok végezni a vámpírokkal és mikor a legsebezhetőbbek. Ha már olyan ügyes és agyafúrt vagyok, ahogy „gazdám” állítja, akkor élek is vele, hogy meghagyott olyannak, amilyen vagyok.
- Szerintem Remus tisztában van ezzel és valami terve van a vérszívóddal. – gondolkozom el a férfi fejemben visszhangzó szavain, de tudom, hogy még idő kell, hogy átlássak rajta, de azon leszek, hogy ez mielőbb megtörténjen.
- Igyekszem, hogy ez ne történjen meg, hogy Caecus ne tudja kijátszani. – sóhajtok nehéz szívvel, mert tudom, hogy ennek ellenére bármi megtörténhet.
Mikor csókomból kibontakozik és sírva eltávolodik, majd a szívem szakad meg, de nem tiltakozom.
- Nincs semmi baj Rose. – szólok halkan, megtörve, de sosem haragudnék rá.
Aztán eszembe jut még, amit Remus mondott és erőszakkal próbálok mosolyt varázsolni az arcomra.
- Rose, Remus azt mondta, hogy nem soká bált akar rendezni és biztosan Caecus is hivatalos lesz rá, ahová elhoz téged is biztosan. Talán ott is találkozhatunk, ha mást nem titokban valahol. Hátha addigra sikerül a Consult meggyőznöm, hogy beszéljen Fabian-nal.

Nem akarom, hogy szembeszálljon velük. Nem, mert tudom, hogy ők az erősebbek, s kikészítik Josét. Esélye ellenük fikarcnyi, s nem is az a baj, hogy meghalhat, hiszen ha már én meghaltam, csak közös túlvilági létünk kezdődne el, de milyen áron jutna el a megváltó halálig?
- Nem kell bosszú. Nincs értelme. Értem nem érdemes ~szenvedned~.
Összeráncolt szemöldökkel nézek Joséra, mert elgondolkodom, vajon mit is tervezhet a consul Caecussal. Egy vak vámpír ugyan milyen szolgálatot tehet a vámpírok vezetőjének?
- Neked, vagyis nekünk az a jó, ha Remust nem tudja Caecus kijátszani. Ha ő lenne a consul...
Bele se merek gondolni, hogy mi lenne akkor, mert mmár tudom, hogy soha nem is láthatnám Josét. És ez fáj, még gondolati szinten is.
Csók után itatom kicsit az egereket, majd letörölve arcomat visszafordulok hozzá, mert szeretném minél tovább látni őt, s nem a hátam mutatni neki.
- Igen, valószínűleg elvisz oda.
Hiszen olyan sok helyen megjelenik velem, miért is ne tenné éppen ott. Örülök neki, hogy ha hamarabb nem is, de ott láthatom Josét.
- És addig? Valahol tudunk még találkozni? Szeretnélek látni.

- Nem, Rose! Ha kezet mer emelni rád, nincs az az Isten, vagy Sátán, aki megállítana, míg nem végzek velük, ha kell akkor szenvedek, de nem úszhatják meg büntetlenül. – rázom meg a fejem sötét szemekkel, amikben olyan határozottság lapul, amilyen még sosem voltam. _ és csak érted érdemes szerelmem, senki másért, de érted bejárnám a pokol össze bugyrát. – emeltem rá a tekintetem, melyben a haragot a szerelmes féltés vette át.
Az, hogy majd a bálon valószínűleg láthatom Rose-t egy fokkal meghozza a kedvemet, talán ott is lophatok egy-két csókot, hiszen nekem nincs megtiltva, hogy szeressem, bár nem tudom milyen fájdalmat okozok ezzel neki, most, hogy belegondolok.
- Rose? Azzal, hogy én ölelhetlek és csókolhatlak, fájdalmat okozok neked? Kérlek, mond meg az igazat, mert akkor inkább levágom a kezem, de nem teszek ilyet többé, nem akarom, hogy szenvedj miatta. – nézek rá kérdőn.
Arra, hogy a bálig találkozhatunk-e még csak egy mosolyt jelenik meg az arcomon, hiszen ezek szerint nincs minden veszve.
- Szerelmem, én boldogan találkozom veled a nap bármely percében, tudod, de azt hiszem a lakókocsi lesz a biztonságosabb, oda mostanában nem hiszem, hogy Caecust eleszi a fene. Hívj fel és én ott leszek, amikor csak szeretnéd, ha…….ha nem szólít el….ő – célzok Remusra, - de nem nagyon hiszem, hogy mostanában lenne rám szüksége. – vonom meg a vállam.

Egyik oldalról nézve nagyon is jól esik, hogy van valaki, akinek ennyire fontos vagyok, másik oldalról gondot is okoz, mert féltem őt. De mit tehetnék én, hogy ne legyen bosszúszomjas?
- Kérlek. Ígérd meg, hogy nem sodrod magad veszélybe, elfelejtesz és boldog leszel, ha nekem bajom esik is.
Igen, ezt szeretném, hogy ő boldog legyen. Ahogy inkább nem találkozom vele, mintsem boldogtalannak tudjam.
- Nem tudom egy szóval elmondani mit érzek, mikor ölelsz, csókolsz. Beleborzongok, olyan jól esik, mégis kínzó fájdalom is van bennem. Az fáj, hogy én nem tudlak ölelni, csókolni, s tudom, hogy neked is fájdalmat okozok vele. Ezért, talán jobb lenne, ha...ha mást keresnél.
Nagyon nehéz kimondani, pláne az után, hogy közös halálunkról beszéltünk az imént. De ha boldogabb, én bármit megteszek érte. De ha találkozni akar velem továbbra is, annak én csak örülni tudok.
- Ha van szabad fél órám, feltétlenül felhívlak. Napközben van rá időm, p nem követ olyankor, s azért szerencsére nem is számoltat el minden percemről. Szabadságot is tudok kivenni suliból, s akkor akár egy egész napot együtt lehetünk. Maximum közben el kell intéznem pár dolgot neki.

A kérésére, bármennyire is tudtam, hogy a féltés és a szerelem beszél belőle, hevesen megráztam a fejem.
- Nem! Ilyet ne is kérj tőlem Rose! Ha neked miattuk bajod esik, akkor én nem tudok tovább élni és akkor már legalább magammal viszek egy-két vérszívót is, hogy legalább ők ne tegyék tönkre mások életét.
Mikor arról beszél, hogy mit érez az öleléseimre, csókjaimra, a szívem összeszorul, de ahogy elhangzanak az utolsó szavai, csak ismét hozzá lépek, és magamhoz vonom karcsú testét.
- Most, hogy már tudom, hogy mi áll közénk, bár fájni fáj, de megértem. – mondom neki halkan, gyengéden. – És, ha neked csak miattam fáj, akkor ígérem többször foglak ezentúl legalább én szeretgetni, és olyan eszedbe se jusson, hogy én mást keresek. Mióta minden lélegzetemmel, minden szívdobbanásommal téged kívánlak, sosem tudnék mást szeretni. – csókoltam meg a feje búbját.
Az, hogy tud majd időt szakítani arra, hogy eljöjjön hozzám, hogy együtt legyünk, határtalan örömmel tölt el, amit érezhet is, ahogy még szorosabbá válik ölelésem és, ha csak nem ellenkezik nagyon, így is maradok jó pár percig.
- Örülni fogok minden percnek, amikor láthatlak és magam mellett érezhetlek. – válik mosolygóssá borongós arcom, egyik percről a másikra. – Várni foglak örökkön-örökké.

A kettős érzés, ami körbelengi életemet, talán síromig fog kísérni. José felől érezve szerelmét boldog vagyok, ugyanakkor féltem is, s elszomorít, hogy bosszúszomjas. Nem lenne szabad senkinek senkiért ilyet tenni, de lehet, hogy én sem lennék különb, ha úgy hozná az élet.
Vagy a halál.
szavaira bólogatok, mert örülök neki, hogy nem akar mást keresni, s tudom, hogy nagyon is jól esik az ölelése is, még ha késztetést is érzek, hogy kibontakozzak karjai közül. Mert ezt leszámítva szeretete, féltése nagyon is átérződik minden mozdulatán. S míg gondolkodok ölelése közben, hogy hogyan is tudom kompenzálni őt, hogyan éreztessem vele én is szeretem, rájövök, hogy kimondani ki tudom. Mert az érzéseimet ugye nem veheti el senki, s az sincs megtiltva, hogy kimondjam, ahogy már meg is tettem.
Lágyan csengő hangom simogatja lelkét, miközben ő engem simogat.
- Szeretlek José, és bármit megadnék érte, hogy ölelhesselek, csókoljalak, szenvedélyes éjszakákat töltsek veled. Nem éreztem még sosem más iránt ilyet, s az életem veled el tudom képzelni. Szeretnék tőled egy kisbabát. Együtt élni, itt, vagy máshol...
Fülébe suttogok, s bár az öleléséből most is ki kell bontakoznom, nem távolodok el tőle.
- Elintézem, hogy a jövő héten együtt legyünk egy egész napig.
Én magam is örülök annak, hogy a közeljövőben együtt leszünk.

Tudom, hogy nem ölelhetem sokáig, de az a kis idő is nekem a mennyország, így kihasználom minden pillanatát.
Mikor szavaival pótolja, amit fizikálisan nem tehet, boldogan nézek rá, hiszen tudom, hogy mennyire szeret és hogy minden megpróbál, hogy ezt kifejezésre juttassa, hiszen pont ezért olyan fájdalmas, hogy nem érintkezhetünk testileg, holott mindkettőnkben dübörög a vágy.
Amikor megemlíti, hogy szeretne tőlem egy bébit, nagyot ugrik a szívem és elolvadva nézek rá.
-Tényleg? Imádnám, ha lenne egy lurkónk! – csillantak fel a szemeim, ahogy belegondoltam a dologba. – Rose, én is nagyon szeretném, ha ezt megvalósíthatnánk, de azon leszek, ígérem!
Az, hogy talán nem is olyan soká, egész nap vele lehetek, olyan boldogsággal tölt el, hogy alig bírom ki, hogy nem vonjam megint a karjaimba, de láttam, hogy az előbb is elhúzódott, így most megembereltem magam.
- Számolni fogom a perceket addig. De nagyon vigyázz, hogy Caecus nem sejtsen meg semmit! Ravasz róka az a vakegér, biztosan számít rá, hogy megpróbálod kijátszani, főleg, ha tudja, hogy milyen érzéseket táplálsz felém. Vigyázz vele Rose!

José lelkesedése azért kicsit meglep. Azt érzem, hogy szeret, de hogy egy baba bevállalásában is benne lenne, abban nem voltam biztos. De meglepettségem mellett boldogság is végigfut rajtam. Igen. Bármi is álljon közénk, mi ki fogunk tartani egymás mellett, ez már olyan biztos, hogy itt állok. Libabőr fut végig testemen, s nem tudom magam sem, hogy az éjszaka hűs szellője, vagy az érzelmek hullámzása teszi ezt velem.
- Nagyon örülök neki, hogy te is szeretnéd.
Széles, boldog mosollyal nézek rá, szememben is csillogással. Nem akarok arra gondolni, hogy mindez csak ábránd. De mégis belegondolok, hogy ha megszületik gyermekem, ő máris örökli a vér függőségét. Vagy ő nem lesz függő? Tiszta lappal indulhat? Ezt nem kérdezhetem meg Caecustól. Biztos vagyok benne, hogy akkor máris eltiltana minden találkozást. De úgy is korai még ezen filózni.
- Vigyázni fogok. Tudom, hogy rafinált, de én is az vagyok. Nem tud még mit kezdeni a női logikával, furfanggal.
Újra elmosolyodom, hogy Josét biztassam ezzel is.

Bár sosem gondoltam bele, hogy valaha is lekötöm magam egy lány mellett, ár ez is újdonság volt a részemről, hiszen olyan szerelmes voltam ebbe a gyönyörű lányba, hogy azt szavakba nem tudtam önteni, csak szemem csillogása árulkodott az érzelmeimről, de, hogy még a gyerek gondolata is csak simogató örömöt hozott a gondolataimba, az már tényleg meglepő volt. Mikor válaszoltam Rose szavaira, szinte nem is gondolkoztam, ösztönös volt.
Most viszont láttam, hogy mennyire boldoggá tettem ezzel és ez bennem is még kellemesebb érzést keltett.
Mikor figyelmeztetem Caecus ravaszságára, tényleg nagyon aggódom. Aggódom Rose miatt, és miattunk is, hiszen bármikor közénk állhat. Ez nagyon is valós veszély, számolnunk kell vele.
Bár Rose igyekszik megnyugtatni és mosolya is biztató, azért én félek.
Most már csak legszívesebben ölelném, amíg ránk nem virrad, hogy legalább addig érezzem testének melegét, de tudom nem tehetem, így csak állok vele szemben és szerelmesen nézem csendben és szótlanul.
Ha be akar menni a házba, vagy ránk virrad a hajnak, akkor csak gyengéden elbúcsúzom tőle és nehéz szívvel hazamegyek, hogy epedve várjam a percet, mikor megint találkozhatunk.

//Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt //

Talán igaza van, s nekem is nagy szükségem lenne Caecus vérére, de nem most. Most nekem arra van szükségem, hogy ő teljes erejével mellettem legyen, lelkének minden boldogságával, s ne vessen meg azért, amit történt. Vajon együtt tud élni a tudattal, hogy kedvesét a szeme előtt erőszakolták meg? Tud még úgy nézni rám, mint azelőtt? Tud velem úgy szeretkezni, hogy ne ugorjon be neki az a kép?
Most érzem, mennyire aggódik értem, mennyire sokat jelent neki, hogy én is tudom ölelni, csókolni, de ez később is így lesz, mikor aggodalma bosszúra vált?
Ölében hoz haza, karjaiban hord, szinte elkényeztet, s én boldogan borulok vállára mindvégig, nyakába kapaszkodva.
Nem a fürdőben kötünk ki, nem a zuhany alatt, hanem a szobámban találom magam, amint letesz rá, s hosszan csókol, melyet én viszonzok.
De közben undorommal küszködök, mert magamon érzem Remus szagát, a szex szagát, ami most elborzaszt.
- Ne haragudj!
Kibontakozok karjai közül, s a fürdőbe felé botorkálok.Fogok tudni úgy együtt lenni Joséval, hogy ne gondoljak arra, ami ma történt? Hogy ne érezzek bűntudatot, s magam iránt megvetést?

Miután leteszem az ágyra és hosszú csókot váltunk, egyszer csak kibontakozik a karjaimból és zavartan indul el a fürdőszoba felé, amiért én csak kérdőn és féltőn nézek felé, hiszen bár nem tesz hozzá többet, azért sejtem, hogy mi vezérelheti most.
Nem akarom, hogy ő, aki csak az áldozat volt ebben a játszmában, érezze rosszul magát az én hibám miatt. Tudom, hogy borzasztóan érezheti most magát, ahogy én is, és ez nem lenne szerencsés, ha rányomná bélyegét a kapcsolatunkra, legalábbis én nagyon szeretném, ha nem utálna meg azért, hogy nem tudtam megvédeni és ilyen erőszaknak tettem ki, hiszen ha nem mondom el Remus-nak, mit érzek iránta, akkor ez nem történik meg. Igaz, akkor most nem is lehetnénk együtt. Hát ez aztán jó kis érzelmi csavar.
- Várj Rose! – lépek utána, hogy segítsek elmennie a fürdőig és nehogy útközben összeessen, hiszen még olyan gyenge, mint a harmat. Most, hogy megittam a vámpír vérét, megint jobban utálom magam, bár tudnék segíteni a szerelmemnek azzal, hogy inna az enyémből. Lehet, ki kéne próbálni!
- Segítek! Ugye segíthetek? – nézek rá szerelmesen és reménykedve, mert nem tudom mennyire fog ezután tudni szerelmeskedni velem, hogy fog esni neki a szex, de egyelőre eszem ágában sincs ezt erőltetni.
Ha megengedi követem a fürdőbe és segítek levetkőzni, miközben én is megszabadulok a ruháimtól, majd megeresztem neki a forró vizet és finoman dörzsölni kezdem a bőrét, persze, ha még mindig hagyja.

Igen, gyenge vagyok, ami a hirtelen mozdulattól be is bizonyosodik, hiszen ha nincs ott José, ha nem siet utánam aggódva, minden bizonnyal összerogyok, mint egy rongybaba.
De ott van, s én érzem támogatását. Érzem, ahogy átölel, s mikor szemébe nézek látom mennyire fél, félt.Szemében éppen annyira van ott a boldogság, mint a kétségbeesés, s tudom, ő is azt érzi, amit én. Nem tudja mi is lesz eztán.
Nem tudok neki válaszolni, nem tudok mondani semmit, csak bólintok egyet kérdésére, hiszen mindennél jobban szeretném, hogy itt legyen, hogy együtt legyünk.
Ahogy a zuhany alatt folyik rám a melengető, tisztító folyam, úgy érzem annak jótékony hatását, s érzem, ahogy José lemossa testemet, mely most nekem a legjobb simogatás a világon. Úgy érzem, ő moshatja le rólam a gyalázatot, amiért én csakis a vámpírokat okolom. De ezt José is tudja? Érzi, hogy nem hibáztatom?
Szembe fordulva vele a zuhany alatt hirtelen borulok nyakába, s szorosan, már amennyire szorosan én most tudom, ölelem magamhoz.
- Kérlek szépen, soha ne hagyj el, soha-soha. Ne vess meg, azért, amit az a dög tett velem, és szeress mindig, amennyire én téged.
Nyakába borulva zokogok, megtisztítva könnyeimmel lelkemet is. El sem tudom képzelni mi lenne velem, ha most egyedül lennék...

Mindennél jobban élvezem, hogy hosszú idő után együtt lehetek végre a szerelmemmel és bár a történtek után nem zaklatnám azzal, hogy szerelmeskedjek vele, az még bőven ráér, de most azt is élvezem, hogy lemoshatom csodálatos testét és ő nem húzódik el, mint eddig, Caecus parancsát követve.
Mindketten szótlanok vagyunk, hiszen egyikünk sem tudja mivel is lehetne megtörni a csendet, amivel vigasztalhatnánk egymást, de itt a szavak nem is játszanak túl nagy szerepet, épp elég, ha csak egymás szemébe nézünk azt hiszem.
Miközben finoman cirógatom Rose-t, kezdek megnyugodni egy kicsit, de ekkor olyan hevesen ugrik oda hozzám és ölel szorosan, hogy meglepetésemre a falig tántorodom és aggodalmam jeléül a szívem vad ritmusba kezd.
Aztán egyrészt elönt a megnyugvás, hogy nincs még nagyobb baj, de egyúttal zavarba is jövök, hiszen én is ugyan ezt érzem, én is pont ezekre a szavakra készültem. Miért ő az aki ettől tart? Ő semmiről nem tehet, én vagyok az aki megérdemelné, hogy elhagyjon.
- Rose, Rose! Édes szerelmem! – simogatom, csókolgatom, ahol érem, hogy ezzel is mutassam, mennyire szeretem. – Soha nem jutna eszembe, hogy elhagyjalak! Te nem tehetsz semmiről! Én vagyok a hibás, egyedül én. Neked lenne okod kitörölni engem az életedből, de remélem, adsz nekem még egy esélyt. – törölgetem patakzó könnyeit bűntudattól terhesen. – És bár a boldogságom határtalan, hogy újra együtt lehetünk, Remus meg fog bűnhődni azért amit tett veled. – suttogom a fülébe elsötétült tekintettel.

Elhagyni nem tudnám...nem. Voltam már szerelmes, de ez annál sokkal több. Nem csak szerelmet érzek iránta, s talán ezért van bennem ilyen ragaszkodás. Hogy pontosan mi is az amit érzekk, nem tudom. Nem is akarom megmagyarázni még magamnak sem, csupán azt akarom, hogy ez az érzés örökké tartson.
Csókol, ölel, simogat, ahogy én nyakába kapaszkodva csüngök rajta. Hangját hallom, s szemét látom, de csak nehezen jut el hozzám most, hogy mit mond. Elhagyni, esélyt adni? édes istenem, hát nem érzi mennyire ragaszkodom hozzá?
- Nem.
Rázom meg fejem hevesen.
- Nem akarlak elhagyni, eszembe sem jutott. Ahogy hibáztatni sem. Nem te vagy a hibás, s nem is egyedül Remus. Ők mind azok, és én gyűlölöm magam, amiért egy részem kívánja, hogy igyak a véréből, hogy ő szívja az enyémet. De félek is attól, hogy ártanak nekünk. Nem akarom, hogy bármit is tegyél Remus ellen, mert nem akarom, hogy megöljön. Veled halok, ha kell, de amíg nem muszáj, ne tegyél semmit...kérlek. Ne kelljen végignéznem, hogy megkínoz, hogy megöl. Nem akarlak elveszíteni...
Hosszan suttogok fülébe, majd elhallgatva lágyan kezdem csókolni, de éppoly szenvedéllyel. könnytől áztatott arcom sós ízt ad a csóknak, még annak ellenére is, hogy csobog ránk a meleg víz. Kezem végigsimít vállán, hátán.
- Annyira hiányzott ez, annyira szerettelek volna ölelni, csókolni, szeretni, szerelmeskedni...

Úgy látszik mindketten ugyan azzal a lelkiismeret furdalással küzdöttünk és ez számomra azt bizonyítja, hogy Rose legalább annyira szeret, mint én őr. És bár szörnyű dolog az, ami velünk történt, mégis meg kell próbálnunk együtt élni vele, amennyire lehet elfelejteni, háttérbe szorítani, hogy ne állja az útját a frissen megszerzett újbóli boldogságunknak, ne mérgezze azt meg, ami most ismét az ölünkbe hullott.
- Ne félj szerelmem, nem rohanok fejjel a falnak, de életem végéig azon fogok ügyködni, hogy százszorosan megkeserülje azt a rövid kis élvezetét, amit mágiával biztosított magának. – válaszolom kedvesemnek egy kis kényszeredett mosollyal, hogy lássa, nem akarok öngyilkos lenni. Most már nem!
- Nem tudom mit forgat abban az ocsmány fejében, de úgy látszik nagyon nagy szüksége van rám, így nem félek attól, hogy megöl. Kínzás? Pfűű! – vonom meg a vállam nem törődöm módon. – Gondolod, hogy a történtek után van még nagyobb kín, amit ne viselnék el tőle. De hagyjuk Remus-t és az aljas fajtását, most csak ketten vagyunk édesem. – csókolom meg ismét, megenyhült tekintettel. – Hidd el Rose, én is nagyon, de nagyon vágytam rá és vágyom most is, de most már előttünk az idő, nem szeretnék fájdalmat, vagy szenvedést okozni neked, abba beleszakadna a szívem. – célzok arra, hogy szerelmeskedni szeretne, bár lehet, hogy ezt nem is mostanra érti, de én a testemnek nem tudok parancsolni, így igyekszem az alsótestemmel eltávolodni tőle, mert nem akarom, hogy e miatt kényszert érezzen. – Majd, ha pihentél és azt mondod rendben vagy, addig tudok várni. – suttogtam kissé zavartan.

Igen, igaza van Josénak. Le kell zárnunk ezt a témát, nem szabad gondolni sem a két, vagy sok száz vámpírra. Ez az este már csak a miénk kell, hogy legyen, s nem hagyhatom, hogy a rossz gondolatok elrontsák. Vidámság, boldogság, ez kell most nekem.
Lágy csókjai, halk szavai, türelme, tekintete mind arra utal, hogy semmi pénzért nem akar nekem fájdalmat okozni. Nem akarja, hogy hamarabb kerüljön sor a boldog órákra, mintsem én már késznek érzem magam rá. És készen vagyok rá? Lélekben úgy érzem igen, de testem ellent fog mondani, mert most is nagy részben ő tart.
- Vágyom rád, az ölelésedre, hogy elfeledtess velem minden rossz emléket.
Zavarban vagyok én is. Talán jobban, mint első alkalommal, mint egy szűz lány, aki még fél attól, hogy mi fog történni. Így kicsit megkönnyebbülök, mikor hallom várni fog, míg én készen nem állok rá.
- Köszönöm szerelmem.
Tudom mennyire nehéz lehet neki, hiszen én magam is érzem mennyire bizsereg minden porcikám ölelésétől, csókjaitól, s ha elhúzódik is, tudom miért teszi.
- Menjünk. Szeretnék enni valamit...

Az eszem és a szívem is tudja mi kell most Rose-nak és mi nem, csak a testemet kell megzabolázni, és halk szavai, melyek szerelemmel vannak átitatva és lágy simogatása, szoros ölelése, mind-mind azt sugallja, hogy várni kell, még ha oly annyira is ki vagyunk éhezve egymásra, ahogy érezzük. De valószínűleg csak csalódás és keserűség lenne a vége, így most a legjobb dolog amit tehetünk, hogy szeretgessük egymást cirógatással, szavakkal, szemünk pillantásával, de még nem megyünk tovább.
Az én tudatalattimban is ott él a kép, ahogy Remus magáévá teszi, és kell egy kis idő míg nem ez fog eszembe jutni, ha szerelmeskedni akarok vele, még ha az eszemmel tudom is, hogy erőszak volt. Ahogy gondolom Rose-nak is ez jutna eszébe, ha idő előtt esnénk egymásnak, bármennyire is vágynánk erre.
Így hát mikor felveti, hogy menjünk enni valamit, szomorúan rábólintok és kilépve a zuhanyzóból, leemelek egy törölközőt és ráterítve kedvesemre finoman szárítom meg, ahogy gyorsan magamat is utána. Aztán egy köntösbe bugyolálom Rose-t én meg magamra kapom a nadrágomat és úgy kísérem a konyhába, ahol nem hagyom, hogy ő kezdjen el nézelődni a hűtőbe, hanem leültettem az asztalhoz és elé teszek mindent, amit csak találok.
- Tessék, válassz! – mosolygok rá, bár én nem kívánok semmit, de ezt a vér számlájára írom. Rose-nak muszáj ennie, hogy visszatérjen az ereje.

Nekem most jobbat nem is adhatna José, mint hogy itt van velem, féltve, óvva pátyolgat. Öltöztet, megmosdat, megtörölget, de legfőképpen ölel, simogat. S én ezt viszonozhatom neki, ha most még nem is teljes erőmmel. Szomorú bólintása kicsit elkeserít, s tudom, hogy én magam is szívesen maradnék még itt, de annak nem biztos, hogy most is olyan jó következménye lenne, mint pár hónapja.
A fürdőből kiérve a konyhába kísér, ahol nem hagy semmit csinálni, inkább mindent kitálal elém, amit csak talál, s én elvigyorodva nézek fel rá. Végre egy kicsi a régi Rose-ból.
- Te most hizlalni akarsz? Azért ennyit nem bírok megenni. Köszi.
Egy kiflit veszek el, s megkenem vajjal, amihez kakaót töltök. Először csak nehezen megy le a harapás, amit bekapok, nem igazán esik jól, de ahogy leér a gyomromba, már kéri, szinte követeli a következőt, s jóízűen kezdek hozzá enni, egyik harapást a másik után.
- Te nem eszel valamit?
Aggodalom van tekintetemben.
- Csak egy kicsit, lécci, a kedvemért.

- Óóó! Eszemben sincs! – emelem fel védekezően a kezem és én is elvigyorodom, hiszen nagyon jó látni, hogy újra mosolyog, nekem ez minden pénzt megér. – Nekem így tetszel, ahogy vagy és ha elhízol, akkor még fontolóra venném, hogy lecseréllek két vékonyabbra. – cukkoltam, de érezhette a szavaimon, hogy csak tréfálok, hiszen soha nem tennék ilyet.
- Nem! – vettem aztán komolyra a figurát. – De enned kell és azt választasz a kínálatból, amit csak akarsz. – intettem az asztalra pakolt ételekre.
Aztán leülök vele szemben és csak mosolyogva nézem, ahogy eszik, először csak nyamnyogva, lassan, majd egyre lendületesebben.
- Tényleg nem vagyom éhes kedvesem. – rázom meg a fejem, de végül az unszolására, mert látom a szemén, hogy aggódik felé nyújtom a kezem.
- Oké, ha adsz a tiedből egy katonát, azt megeszem, de többet tényleg nem kérek, tudod én ittam……ott……szóval……bocsi. – fejezem be zavartan, mert még nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, hogy ennyire rá vagyok kattanva a vámpír vérére.
- Nem tudom, te hogy vagy vele Rose, de egy részt halálosan utálom magam amiatt, hogy megiszom, másrészt iszonyúan kívánom. – nézek végül a szemébe őszintén, hiszen egyszer beszélnünk kell róla.

Kis híján hozzávágom a kiflimet, de sajnálom. A kiflit. Na persze mi kárt tudnék tenni egy kiflicsücsökkel benne. Ez csak amolyan "nehogy már" dobás lenne.
- Két véknyabbra? jól van.
Tettetett duzzogással nézek rá, de mikor kér egy darabot, szívesen adok neki az enyémből. Adok is neki egy törésnyit, majd az utolja kakaómat leteszem, mert amit most mond, nem akarom, hogy csak úgy elsikladjunk felette. Igen, fontos, hogy valamikor beszéljünk róla, nem tudjuk elkerülni. s talán mindkettőnknek könnyebb lesz ha tudjuk mit érez a másik.A kezét megfogom, s finoman megszorítom. Annak jele ez, hogy együtt érzek vele, hogy én is ilyen cipőben járok.
- Igen, én is ezt érzem José. Talán még azzal fűszerezve, hogy mikor eleinte ittam véréből, bár maga a vérivás taszított, de nem az a tény, hogy ez egy vámpír vére. Kellett nekem, szükségem volt rá, és élveztem, hogy megihatom. Most már, hogy tudom mennyire undorító dögök, én is borzongok, ha csak rágondolok, hogy újra innom kell véréből. D kellesz, mert nem tudok nélküle élni.
Átülök mellé, s szeretően, szerelmesen, de ugyanakkor félve is bújok oda hozzá. Hogy mitől félek? Nem tudom. Mindentől, az életünktől. Ami talán most kicsit könnyebb lesz, de meddig? Mit akarhat tőlünk ez a két vámpír? Caecus szinte csak egy kísérőt, egy nőt akart maga mellé, aki kiszolgálja, tanácsod ad öltözködésben, s nagyobb feladatot eddig nem adott.

Látom a szemén, hogy veszi a lapot és csak mihez tartás végett duzzog egy kicsit, ami további vigyorgásra késztet, még akkor is mikor végül is megenyhülve kapok egy falatot a kezében tartott péksüteményből.
- Na jó! Lehet, hogy csak egyre! – rágtam kicsit nyamnyogva azt az egy falatot is, de aztán a téma visszavesz a jókedvemből és ahogy látom Rose sem veszi félvállról, hiszen megszorítja az asztalon nyugvó kezemet, amiért én hálásan mosolygok a szemébe, hisz tudom, hogy neki legalább olyan nehéz, mint nekem.
Kicsit megkönnyebbülök, hogy nem csak én érzem a vámpírvér vonzását, bár ettől nem lesz jobb a helyzet, csak így legalább mindketten tudjuk, hogy mi motiválja a másikat és nincs miért neheztelni a másikra.
- Igen. Engem sem az aggaszt a legjobban, hogy ezt meg kell tennem, hanem az, hogy nem tudok ellentmondani neki és fogalmam sincs, hogy mik a szándékai, amiért ennyi mindent képes beáldozni, hiszen tudjuk, hogy a vámpírok közötti üzletelésnek, komoly vonzatai vannak. – ölelem magamhoz kedvesem, ahogy odabújik hozzám, mert ennyire már tájékozódtam a könyvtárában. – Most viszont ki szeretném élvezni, hogy visszakaptalak édesem, és nem is akarlak elengedni nagyon-nagyon sokáig. – adtam egy puszit a feje búbjára.

Az a pár pillanat, míg vigyorogni tudunk mindketten, nagyon jó érzés, de sajnos nem tart túl sokáig.
- Fogalmam sincs mi is a tervük, mert értem nem ért meg ennyit kockáztatni, szóval ennek nagyon is az áll a hátterében, hogy veled akar valamit. De nagyon megérheti neki, mert Caecus nem adott olcsón, ebben nem kételkedem. Ő is kiköveteli magának, ami jár.
A "mostra" kezdünk el koncentrálni újra, s hallom szavait, ahogy homlokomra puszit nyom.
- Én sem akarok elszakadni tőled, jó ideig remélem nem is kell.
Karjaiban úgy érzem most megint megállt az idő, s ez a pillanat nem fog elmúlni sosem. Megnyugszok, s elönt a fáradtság. Hozzádörgölődzöm, mint egy cirmos, talán még dorombolok is közben. S nagyokat pislogva nézek ki a fejemből, s észre sem veszem, hogy elszunyókálok. Itt, ülve, a konyhaasztalnál, José vállára borulva, élvezve simogatását, cirógatását, melyet én ölelésemmel viszonzok.
Olyan csodás estére számítok, szép álmokra, melyek már régen nem jellemezte éjjeleimet. De vajon sikerülni fog el is érnem? Vagy a rémálmok fognak gyötörni a mai nap után.. És José? Ő fog tudni aludni rendesen?
Nem tudom erre a választ, de egy biztos, ha bármelyikünk felriad, a másik ott lesz mellette, s lesz kit ölelni vigasztalásként.

Igazat kell adnom Rose-nak azzal kapcsolatban, amit Remus-ról mond, hiszen magam is ezt érzem, hogy valami olyan számára fontos dolgot tervez, amibe nagy szüksége lehet rám, de ez talán még jól is jöhet a későbbiekben, még ha most nem is tölt el mámoros örömmel, mert azért mi is alaposan megfizettük az árát.
Minden esetre nem akarok most ezzel foglalkozni, nem akarom átélni az elmúlt órák eseményeit újból és újból, szeretném az egészet elfelejteni, bár tudom, hogy ez hiú remény, mert a bosszúmat is ez élteti, amit viszont nem akarok elfelejteni. Ez a kettősség ki fog borítani előbb-utóbb, de nem akarom, hogy ez most az utamba álljon. Rose-t akarom és mindent megteszek, hogy soha ne tudják még egyszer elszakítani tőlem.
Szorosan fűzöm a lány köré a karomat, és szívom be friss virágillatát. Érzem, hogy ő is igyekszik minél közelebb húzódni, elfészkelődni a karjaimban, ami nekem sincs ellenemre. Aztán, ahogy ott ülünk békésen, hallom az elmélyült szuszogását, ami engem is megnyugtat és most először hosszú idő óta, egy felszabadult mosolyt fut végig az arcomon.
- Aludj csak kedvesem, pihenj, remélem szép álmaid lesznek. – simogatom finoman a hátát rendületlenül.
Igyekszem meg sem mozdulni, hogy ne zavarjam fel, az sem érdekel, ha teljesen elgémberedek tőle, élvezem minden percét, hogy újra ölelhetem szerelmemet.

Fáradtan dőlök hátra a kocsiban és nézem az elsuhanó tájat, majd csak a dudaszóra rezzenek fel, talán el is szunyókáltam kicsit.
- Nem kellett volna. - nézek rovón Remus-ra, hogy kihívta Rose-t. - Nem vagyok a halálomon, még tudok járni. - igyekszem kiszállni a kocsiból, aminek egy fájdalmas nyögés lesz a vége, ahogy meghúzódnak a sebeim. De azért csak kimászok, aztán intek a vámpírnak, hogy nyugodtan hagyjon, most már itthon vagyok és elindulok lassan szerelmem felé, hogy csókjaimmal borítsam el.
Nagyon kell nekem most a szeretete.