Nézőtér

Innen csodálhatóak meg a különböző színpadi darabok. Minden ami a színpadon történik szintén ide vezetendő fel. Itt foglalnak helyet mindazok, akik normális jegyárat fizettek az opera élvezetéért.

Különös meghívásnak vagyok most részese...Hogy miért? Mert ez olyan...fura. Mintha most lennénk először randevún. Újra ismerkedünk egymással,mert mindkettőnknek sok idő kell, hogy feldolgozzuk a történteket, mégis élvezzük egymás társaságát. Persze nem ma, nem itt voltunk azóta a nem szívesen emlegetett eset óta együtt, de ez most különleges. Színházba megyünk, egy előadást megnézni.
Bár vetettem volna fel Caecus nekem szánt ruhatárából bármit, észre sem vette volna, hogy egy darabot elhozok, de én nem akarom. Joséval akarok lenni, s inkább veszek fel egy ugyan olcsóbb, de elegáns, hosszú ruhát, minthogy egész este feszengjek annak a dögnek a ruhájában. Nem...nekem ez a kék, régi darab tökéletesen megfelel, s remélhetőleg José is így van vele.
Már magamra véve a ruhát, némi sminket is arcomra öltve várom őt, mint egy tinilány, aki az első báljára készül. Izgatott vagyok és türelmetlen, mindaddig, míg meg nem érkezik, s én be nem ülök mellé egy taxiba.
Nem, a páholyba nem engedhetjük meg magunknak, hogy jegyet vegyünk, mint ahogy a ruhával, ezzel is hasonlóan érzek...be kell sorakoznunk a többséghez...

Izgatott voltam, hiszen még soha életemben nem voltam színházban, ha csak azt nem számítjuk, mikor még Chicago-ban párszor meglátogattam a hátsó kijáraton keresztül a ruhatárat, kis pénzbeszerzés céljából.
Persze ez most merőben más volt, hiszen most rendes jeggyel rendelkeztem, sőt, én vásároltam meg, hogy meglepetést okozzak vele szerelmemnek és, hogy kicsit kikapcsolódjunk, eltereljük a sokszor ránk törő borús gondolatokat, ami a jövőnkre nézve telepedett ránk.
Nekem nem kellett, hogy Rose valami flancos nagyestélyit húzzon magára, mert ebben a tengerkék, hosszú ruhában is olyan gyönyörű volt, hogy alig bírtam levenni róla a szemem egész út alatt.
Mivel nekem nem állt rendelkezésre egyáltalán semmilyen ruhadarab egy ilyen helyhez, így béreltem egy szmokingot és most abban feszítettem kedvesem mellett, ahogy karonfogva vezettem be a nézőtérre, enyhe zavarral az arcomon, hogy mindent megfelelően csináljak és ne lógjak ki a tömegből.
- Remélem tetszeni fog a darab. – súgtam oda Rose-nak, ahogy helyet foglaltunk. – Az interneten csupa jókat írnak róla.
Igyekeztem fesztelenül viselkedni, hogy ne okozzak csalódást szerelmemnek, de azért kicsit izzadó tenyérrel szorongattam a kezét.
- Mond, nem lógok ki a sorból? Mert te olyan szépségesen szép vagy ebben a ruhában, hogy kiszárad tőled a szám, ha rád nézek.

Kellemes, mégis nagyon fura látványt nyújt José a szmokingban. Nem tudom, én már megszoktam azokat a ruhákat, amiket ő visel, s én abban szeretem igazán. Aranyos, ahogy feszeng, de igyekszik mindent jól csinálni. Valóban nagy tett ez tőle, hiszen nem igazán fordult még meg ilyen helyen. Én igen, tanárként is, magánemberként is, persze nem mindennapos látogató vagyok itt, ilyen helyen.
- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, neked is és nekem is.
Előbbiben nem vagyok biztos, de ma eldől, hogy fogja e szeretni kedvesem az efféle előadásokat, vagy megmaradunk inkább mi a könnyebb műfajoknál.
Közel hajolok hozzá, még megtehetem, hiszen halk pusmogás hallatszik a nézőtérről, ahogy helyét kereső emberek lépkednek, beszélgetnek a már ülők, várva, hogy felgördüljenek a függönyök. Szóval fülébe suttogok, s halkan, lágy hangon, finom csókot lehelve arcára szólalok meg.
- Tökéletes vagy te is, nem lógsz ki a sorból szerelmem.
Hangomban érződik, hogy jól esnek tőle a bókok, hogy menyire örülök annak, hogy olyannak szeret, amilyen vagyok, s nem akar pompázatos ruhákban látni.
Izzadt kezét fogva ujjaimmal végigsimítok rajta, nyugtatva őt, hogy ne legyen annyira feszült. S lám, a lámpák fénye lassan elhalványul, halk zene csendül a sötétben, mielőtt még a függönyök megmozdulnának. Nem illik, tudom, de most nem érdekel. José vállára hajtom fejem a jótékony sötétségben, s finoman simogatom kezét.

Fokozatosan kezdek megnyugodni, melyben nagyon nagy része van Rose biztatásának és felém áradó szeretetének, amitől már az sem érdekelne, ha mégis csak kilógnék a sorból, hiszen egyetlen egy ember fontos itt számomra, az pedig mellettem áll jóban-rosszban.
- Ha te itt vagy, akkor nekem már meg van a boldogságom. – suttogtam vissza, bár még nem kezdődött el az előadás.
Örülök, hogy foghatom a kezét és annak meg főleg, hogy ahogy elsötétül a nézőtér, a vállamra hajtja a fejét. Melengető közelsége olyan nyugalommal áraszt el, amit még soha, eddigi hajszolt életemben nem éreztem, így egy örömteli sóhajjal adok egy gyengéd puszit a feje búbjára és innen már az sem érdekel, ha teljes unalom a darab, akkor is jól érzem magam.
- Azt hiszem, ebből lehet rendszert csinálok. – súgom még oda, aztán igyekszem befogni a szám és csak a kezét fogni továbbra is.
A színdarab végül is nem okoz csalódást és meglepő módon még élvezem is, így hamar elszalad az idő és vége lesz az első felvonásnak.
- Ki menjünk mi is a büfébe, vagy hozzak be neked valamit? – kérdezem, ahogy a körülöttünk ülők mocorogni kezdenek.

Nyugalma rám is átragad...nem tudom, egymást nyugtatnánk? Igen, én vagyok a nyugodtabb, hiszen már nem először járok ilyen helyen, de attól még ez egy nagyon különleges alkalom. Hiszen vele vagyok itt. Vele, és nem mással.
- Én meg örülök a boldogságodnak, a boldogságunknak.Én is szívesen jönnék el veled újra.
Apró puszit adok még neki, mielőtt csend borul ránk, s csak az előadást figyeljük. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert figyelem őt is, figyelem ahogy kezemet simogatja. A szünetet akkor veszem észre, mikor már mindenki mozgolódni kezd. Miért van ilyen hatással rám, hogy vele vagyok itt, hogy nem is igazán figyeltem a darabot?
- Ahogy gondolod, ki is mehetünk. De nem szokott hosszú lenni a szünet, itt is maradhatunk. Majd előadás után elmegyünk enni valamit. Beülünk egy hamburgeshez. Éppen ahhoz vagyunk öltözve.
Elvigyorodva nézek szemébe, s azt akarom, hogy itt maradjon, ne bóklásszon el mellőlem sehová, így kezem kezében, s nem áll szándékomban elengedni. S a színdarab folytatódik...

Mikor megkapom a válaszát, széles mosolyra húzódik a szám és visszadőlök a háttámlához, hogy Rose ismét el tudjon helyezkedni a vállamon, ha akar.
- Oké, rendben, akkor majd ha vége lesz az előadásnak, betérünk valami flancos hamburgereshez, hogy ne lógjunk ki a vendégseregből. – vigyorogtam a szavaira.
Nekem sem volt semmi kedvem a tömegben elvergődni a büféig és sorban állni, a végén mire visszaérek valaki lecsapja a kezemről ezt a szépséget.
Tényleg nem tart sokáig a szünet, annál inkább a későn visszaérők motoszkálása, helyezkedése, de végül minden újból elcsendesedik és zavartalanul nézhetjük a darabot.
Mikor a sokadik visszatapsolás után elkezd kifelé araszolni a népség, olyan érzésem lesz, mintha valaki figyelne. Már jó párszor végig pásztázom a nézőközönséget, mire észreveszem a rám meredő alakot és azonnal rossz érzés fog el, még akkor is, ha nem csináltam semmit, hiszen az aki engem figyelt egy rendőrfelügyelő volt, akit még a rendőrfőnök jelölt ki számomra, miután épp csak megúsztam a letartóztatást.
Nem akartam idegesíteni Rose-t azzal, hogy felhívom rá a figyelmét, de nem tudtam mire vélni a rám irányuló figyelmet, vagyis sejtettem, de reméltem, hogy nem lesz baj.
Nem akartunk tolakodni, így megvártuk míg elszivárognak az emberek és csak akkor léptünk ki az előtérbe.
- Elszaladok a mosdóba. – szóltam oda szerelmemnek, de alig kanyarodtam be az oda vezető folyosóra, egy kemény kéz elkapott és a falhoz vágott.
- Csak nyugalom fiacskám, maradj veszteg, míg megnézem mivel könnyítetted meg a közönséget. – hallottam a már ismert hangot és a keze már tapogatott is végig.
- Felügyelő! Nagy tévedésben van, én csak a barátnőmmel jöttem megnézni a darabot.
- Pofa be, enyves kezű! Ezt meséld annak aki el is hiszi! – nevetett fel gúnyosan, és tovább keresgélt, én meg nagyon reméltem, hogy Rose nem jön utánam és nem lesz tanúja a jelenetnek.

- Szeretem a flancos hamburgereseket.
Vigyorgok én is, tudván, hogy a körülöttünk ülök, vagy éppen most mocorgók többsége nem éppen egy ilyen helyre vágyik egy előadás után. De kit érdekel, amíg mi egyet tudunk érteni valamiben?
Az előadás után nem kapkodtunk kifelé haladni, megvártuk a népek bolygását, s csak mikor már kevesebben voltak, akkor mentünk kifelé mi is.
- Rendben van, itt megvárlak.
Igen, ezt ígértem, megvárom, míg ő a mosdóban van, de soká van, s egy férfi ritkán van ilyen hosszú ideig a mosdóban. Na jó, vannak esetek, mikor ez nem igaz, de azt zömmel otthon tudják le. Elindulok hát utána, s a wc előtti folyosón találok rá, nem éppen úgy, ahogy szerettem volna. Hallom, amit a férfi mond neki, bár nem minden szavát értem, s Joséét sem, de ki tudom következtetni a helyzetet. A férfi mögé lépek csendben, s José szemébe nézve beszélek, határozottan, de nem hangosan. Érezni hangomon, hogy felháborít ez az egész, hiszen semmit nem követett el most José, az ég világon semmit. Alkalma sem lett volna rá úgy vélem.
- Úgy vélem ez már zaklatásnak minősül! Látott bármit, ami okból ezt teszi, vagy csak eldöntötte, hogy José csak egy okból lehet itt?
Nem tudom mit fog erre reagálni ő, hogy hisz-e nekünk, hogy csak színházba jöttünk, vagy engem is megmotoz. De mindjárt ki fog derülni úgy vélem.
- Kéri netán, hogy én is megmutassam mi van a ruhám alatt, mert zsebem az nincs. Jah, van egy kis táskám, ha gondolja kutassa át! Aztán jelentse felettesének, hogy egy tanár merészelt eljönni egy számára kedves férfival egy előadásra, mert jól akarta érezni magát végre!

Reméltem, hogy Rose nem lesz tanúja ennek a nem kicsit megalázó jelenetnek, de nem volt ilyen szerencsém, mert kedvesem aggódva utánam jött és míg máskor nyomokban nem érdekelt volna a bunkó hekus, és jót vigyorogtam volna a pofára esésén, most először életemben, nagyon is elszégyelltem magam, hogy a legdrágább lényt az életemben, ilyennek teszem ki.
- Rose, hagyd! – kértem zavartan. – Úgy is kiderül, hogy nem csináltam semmit.
- Na, na, jómadár! – hörrent fel a rendőr és visszalökött a falhoz, amitől önkéntelenül is eltávolodtam csöppet, ahogy Rose-t megláttam. – Csak te ne nyugtass senkit, ismerlek már jól, mint a rossz pénzt halacska. De nem is gondoltam, hogy már bűntársad is van, és milyen kis csinoska, és milyen jól ismeri a törvényt. – fordul gúnyosan vigyorogva Rose felé, miközben fél kézzel a vállamat támasztja, gondolván, hogy esetleg meg akarnék lépni.
- Ezek szerint ismeri a tolvajunkat és biztosíthatom, hogy átfogom nézni a táskáját és arról is, hogy nem csak a zsebekben lehet elrejteni a lopott pénz aranyom. – vándorol a szeme kedvesem dekoltázsa felé, amitől nekem az arcomba tolul a vér és ökölbe szorul a kezem.
- Hagyja őt békén! – csattantam fel. – Neki semmi köze az én előéletemhez. Ne nyúljon hozzá!
- Nézzenek oda! – meredt rám felemelt szemöldökkel a zsaru. – Hogy kinyílt a csipája a mi kis Jose-nknak! Te csak ne mond meg nekem mit csinálhatok és mit nem! Ha sokat ugrálsz beviszlek hatóság elleni erőszakért és a te híreddel, garantálom, hogy elég sokáig fogod élvezni a vendégszeretetünket. – vigyorodott el gonoszul.

Nem tudom mi az oka, de olyan nyugalom van bennem, amit nem lehet leírni. Irónia a fegyverem ezzel a fickóval szemben, és a tudás, ami bennem van. Joos nyugtatása is közrejátszik, hogy nem húzom fel magam, s őt is meleg pillantásommal nyugtatom, ha nem is válaszolok neki. Annál inkább szólok a pasashoz.
- Legeltesse csak a szemét nyugodtan, akár át is kutathat, de itt helyben. Aztán én meg feljelentem szexszuális zaklatásért.
Ó igen, azt hiszem ami velem történt, annál rosszabb már úgy sem jöhet. Ez a fazon engem már nem fog tudni jobban megalázni, mint azt megtette Remus, s ez olyan erőt ad, ami mindent felülír.
Remélem nem kattan be José, mert akkor biztos, hogy a fogdán töltjük az éjszakát, mindketten.
Milyen ironikus is az élet. Fejemben bevillan, hogy csak egy szavamba kerülne, s ennek a férfinak a vére mind lefolyna Caecus torkán. Hiszen ahogy José akár az életét is adná értem, úgy venné el a "gazdám" bárkiét miattam. Elkezdhetnék fenyegetőzni, de ő mit sem tud a mi világunkról.
- Talált valamit? Nem. Engedje el! Az előéletéért nem lehet senkit elítélni, ezt maga is tudja! Randink van egy hamburgerrel, ne tartson fel!
A pasi mögül kacsintok egyet kedvesemre, jelezve neki, hogy nekem aztán semmi bajom. Csak kiröhögöm a fazont, egy ilyen próbálkozásért.

Nem a felém irányuló fenyegetése az a nyomozónak, ami miatt visszafogom magam, hogy ne húzzak be neki egyet, hanem egyrészt az, hogy elkapom Rose felém irányított pillantását és a szája sarkában megbújó mosolyt, mint aki jól szórakozik, másrészt nem vettem volna a lelkemre, ha miattam egy kellemesnek ígérkező este folytatása, egy rideg cellában érne véget.
Így aztán elernyednek a megfeszített izmaim, bár még nem tettem le róla teljesen, hogy ha a férfi tovább élezi a helyzetet, akkor mégis csak találkozhat az öklömmel, aztán lesz, ami lesz.
Valamiért azonban van egy olyan érzésem, hogy most nem vagyok hátrányos helyzetben, hiszen itt van nekem ez az okos és bátor szerelmem, aki nem ijed meg a saját árnyékától és igazán frappánsan teszi helyre az egyre zavartabbá váló felügyelőt.
- Szexuális zaklatás? – pislog nagyokat hol rám, hol Rose-ra nézve. – Már ne rohanjunk ennyire előre drága, hiszen még magához sem nyúltam egy ujjal sem, de ami késik, nem múlik, ha csak egy hangyányi okot is találok. – sötétedik el az arca és egy erős mozdulattal megpördít, hogy most szemben állok a fallal.
Keze gyakorlottan fut végig a felsőtestemen, majd megállapodik a farzsebemnél, ahonnan előhalássza a belegyűrt, kb. 100 dollárnyi papírpénzt, amit magammal hoztam.
- Na nézd csak! – emeli fel diadalittasan a zsákmányt. – Ugyan honnan van ennek a csórónak ennyi pénze vajon? – néz csillogó szemekkel Rose-ra, majd az orrom alá dugja a pénzt. – Halljam, kitől lovasítottad meg? Mert azt úgy sem hiszem el, hogy a tied. Tedd csak hátra a mancsod, letartóztatlak, majd oda benn kimagyarázhatod magad, ahogy a kis lotyód is, aki már nem ússza meg az őrsön a motozást.
Már kattintja is rám a karperecet, de ekkor bár nagyon nem szívesen, de utolsó mentsvárként kénytelen vagyok bedobni egy nevet.
- Várjon! Az tényleg az én pénzem. – rántom meg magam, hogy ne tudja rám rakni. – Egy gazdag embernek dolgozom. Hívja fel, itt a száma, Remus Rosario-nak hívják.
- Na persze! Te meg a munka! – hitetlenkedik bosszúsan a nyomozó, de látszik, hogy kissé elbizonytalanodik, hiszen ha tényleg igazam van és még Rose is rá tesz egy lapáttal, könnyen megütheti a bokáját. Bizonyíték nélkül bevinni valakit, még ha a tevékenységem miatt biztos is a dolgában, nem egy nyerő dolog.

Összefonom két karomat, s nem kicsit nézek megvetően erre az alakra. Hiszen nem vagyok hülye, éreztem hogyan is nézett végig rajtam, s tudom mi fut át a férfiak fején egy ilyen pillantást kísérve. De ahogy látom össze is zavartam csöppet, mert elbizonytalanodott, s rájött, hogy bizony bizonyíték nélkül mit sem tehet.
Amíg ő Josét kutatja át, s meg is találja a pénz, nekem hátat fordítva, én közel hajolok hozzá, s fülébe suttogok.
- Higgye el, nem akarja, hogy az említett főnök megtalálja magát. Remus Rossário keze messzire ér...
Közben már kattanna is a bilincs, de José ügyesen rántja el kezét, én meg egy telefont nyomok a fickó kezébe.
- Tessék, hívja...!
A fazon megvetően néz rám, saját mobilját veszi elő, s Josét továbbra sem engedve szabadon mozogni, egyik kezével nyomkodni kezdi a gombokat, bepötyögve az orra alá nyomott számot.
A telefon kicseng, mi meg némán várjuk ugyan mi is lesz ebből.
- Halló! *bemutatkozik* Egy zsebes azt állítja, hogy magánál dolgozik. José Tomson.
A fazon hallgatja a vonal másik végén beszélő érces hangot, melyből pár szó a mi fülünkig is eljut...

Megint a mobil..hmm...csörög, elég hosszan, hiszen nem tudom felvenni, mert fogaim éppen egy fiatal lány nyakában vannak, s így elég nehéz beszélni...félbehagyom a vérszívást, s a lány szemébe nézek, amiben mámorító rettegést látok.
- Nyugi kislány, mindjárt folytatom, nincs mitől félned, nem hagyom még abba...
Felveszem a mobilt, ismeretlen szám, ami meglep. Majd egy fazon szól bele, s elmondva kicsoda, micsoda, Joséról érdeklődik.
- Mi van Joséval? Ne mondja, hogy fölöslegesen zavart meg. Tisztességes ember, nekem dolgozik.
Valamit hablatyol nekem, priuszról, zsebtolvajlásról, amire én válaszolok, elég dühösen.
- Engedje el, ha nem akarja, hogy azonnali hatállyal menesszék munkájából, mert zaklat egy állampolgárt ok nélkül. Nézzen utána a fiúnak nincs priusza, nem is értem honnan szed ilyen marhaságot?
Hallom hebegését, érzem, hogy tisztában van vele, nem kis emberrel akadt össze. Még hebeg kicsit, amire én már csak ennyit válaszolok:
- Josét üdvözlöm, kérem adja át neki.
Rengeteg irónia van a hangomban, ami most a felügyelőnek szól, majd hamar be is csúszik zsebembe vissza a telefon, s a falhoz szorított lányhoz fordulok újra.
- Hol is tartottunk szépségem? Jah igen...

Bár a bilincset egy kis időre félrerakja Galton nyomozó, sejtem, hogy ezt nem gondolja hosszú távon így, és meg van győződve az igazáról.
Nagyon morcosan néz a telefont felé nyújtó Rose-ra, de kis habozás után inkább végül a sajátján hívja a megadott számot, nem nagy lelkesedéssel, gondolom csak azért, hogy ne érhesse vád, nem adott lehetőséget rá, hogy tisztázzam magam.
Reménykedtem, hogy elég késő van már hozzá, hogy Remus felvegye a kagylót, hiszen nem is tudtam volna rá hivatkozni mondjuk fényes nappal, és az elég gáz lett volna.
Elég közel vagyok hozzá, hogy halljam nagyjából a párbeszédet, amitől ki is kerekednek a szemeim, mikor a vámpír azt mondja, hogy nincs priuszom.
~ A fene, most majd jól megszívat, hiszen a nyomozó nagyon jól tudja, hogy van! ~ szisszenek fel gondolatban, de annak örülök, hogy jól helyre teszi a baromarcúját, aki olyan arcot vág közben, mint akit epegörcsök kínoznak és csak hebeg-habog, érezve, hogy valami nagykutyával hozta össze a sors.
- Igen, uram, utána fogok nézni, és bocsásson meg, hogy zavartam, de hát a fiú már többször….., de hát a nyilvántartás…..igen…..köszönöm uram……átadom és még egyszer elnézést, hogy zavartam. – teszi le végül pipacsvörös fejjel a telefont és ha a pillantással ölni lehetne én már biztosan nem élnék.
Kicsit lazít a fogásomon, míg felhívja a nyilvántartót és a megdöbbent fejéből ítélve, Remus mégis csak igazat mondott, amit nem nagyon értek, hacsak………Óóóóó, tényleg messzire elér a keze!
Galton nyomozó végül befejezi a telefonálást és savanyú képpel enged el, eltéve a bilincset is.
- Valami tévedés vagy rendszerhiba van a nyilvántartásban. – morogja nem nagy meggyőződéssel. – De minden esetre szerencséd van és a „főnököd” is igazolt téged. – köpi felém a szavakat, miközben én meg vigyorogva megigazítom a zakómat és a nyakkendőmet.
- Én megmondtam felügyelő, én megmondtam, de azt hiszem egy bocsánatkérés kijár a barátnőmnek és nekem is. – feszítettem tovább a húrt gúnyosan.
A fickónak elsötétült a képe, de végül úgy döntött, hogy inkább megtartaná az állását.
- Elnézést kérek mindkettőjüktől a viselkedésemért és az okozott kellemetlenségért. – nyögte ki halkan, miközben majd elhányta magát látszólag.
- Na látja, megy ez udvariasan is. – veregettem meg a vállát, majd gyorsan Rose mellé léptem és átkaroltam, mielőtt a fickó behúz egyet, mert elveszíti a fejét. – Viszlát felügyelő, és máskor jobban nézze meg kibe köt bele. – szóltam még hátra aztán karon fogva vezettem kifelé kedvesemet. – És nem adta át a főnököm üdvözletét, kis feledékeny!
- Gyere húzzunk innen, vár az a hamburger! – nevettem fel jókedvűen, ahogy kiértünk a színház elé.

Kezd úgy festeni ez az egész helyzet, hogy mi kerülünk nyert helyzetbe a nyomozóval szemben. Nagyon is jó érzés, de fogalmam sincs, hogy miért. Talán az, hogy most én is közrejátszhattam kicsit, hogy ez a tag leszálljon Joséról, s aztán már mi ketten lépkedhessünk tovább.
Nem is kell soká várnunk, hiszen amint Remus-szal folytatott beszélgetése lezajlik, már nagyon zavarban van, de mikor még a nyilvántartással is baj van...hmm..
Elégedett mosoly ül ki arcomra. Azért valamit csak tett Remus Joséért. Nem tudom, hogy mennyire érte meg ez az egész, hogy a valamit valamiért elv működik-e, de hogy nem engedi Remus a saját embereit, bábjait zaklatni, az most bebizonyosodott. Elengedi Kedvesem, s még bocsánatot is kér, amire tőlem egy gúnyosabb mosolyt kap. Tudok én ilyen is lenni, nem csak bájos teremtés, amilyennek José ismer.
- Hmm...már nagyon éhes vagyok. Az izgalomtól megéhezik az ember.
Elvigyorodok, s boldogan karolok bele Joséba, hogy elsétálhassunk közösen. Valahogy most természetesnek tűnik, hogy José priusza törölve van, így nem is kezdem azt boncolgatni. Talán majd otthon, ha nyugodtan bújunk be az ágyba. Már ha most csak beszélgetni fogunk...mert sokkal másabb terveim vannak.

//Köszönöm a játékot...sokban vitte előre a szálakat:) //

Bár kissé nyomaszt, hogy megint csak Remus-nak köszönhető, hogy tiszta lappal kezdhetem új életemet, azért most mégis madarat lehetne fogatni velem, hogy nem kellett Rose-nak végignéznie, ahogy becibálnak az őrsre és végig csinálják a szokásos menete. Persze előbb-utóbb kiderült volna, hogy most tiszta vagyok, de nem akartam volna ilyennek kitenni szerelmemet. Sőt az a szerencsétlen nyomozó még a végén Rose-t is belekeverte volna valamibe.
Most azonban elmúlt a vész és kedvesem szavaira boldogan vigyorogtam rá, majd nem foglalkozva azzal ki lát, ki nem lát, az utca közepén magamhoz húztam és egy forró csókot loptam édes ajkaira.
- Igen, az izgalom megmozgatja az ember emésztését is. Még szerencse, hogy épp vacsorázni indultunk, szívem. – váltam el az ajkaitól, de továbbra is a derekán nyugtattam a kezem, úgy indultam meg vele a kifőzde felé.
- De ígérem, erre a nagy ijedtségre dupla adagot kapsz! – mondom nagy meggyőződéssel, de láthatja rajtam, hogy fülig ér a szám. – Nem venném a szívemre, ha erőtlen lennél mire haza érünk. – fejezem be egy kaján pillantással.
Remélem, hogy innentől minden jól alakul és az éjszaka csak a miénk lesz.


//Én is köszönöm, nagyon klassz volt //