Odú

Az odú egy kényelmesen kibélelt, ággyal és puha párnákkal ellátott helység, amelyben íróasztal, fotel, puha szőnyeg, kis könyvespolc és kellemes meleg van. Itt alhatnak azok a farkasok akiknek nincs kedvük/lehetőségük hazamenni. Ha vendége van a falkának (pl más fajtájú bőreváltó) azt is itt szállásolják el.

Egy ideje már itt lakom. Igen, beköltöztem az odúba, mert egyszerűen így gyorsabb a kommunikáció a falkával, az odú takarítását is bevállaltam, de leginkább az az okom rá, hogy szerettem volna kicsit elvonulni az emberek elől.
Legutóbbi összejövetel után, amit sikerült összehoznom, nem igazán beszéltem még Caussal, pedig neki nem nyerte el tetszését. De talán már nem is emlékszik rá, vagy elég volt részéről az akkori letolás. Igaz, akkor az a hír járta, hogy le akar mondani a posztjáról, s én úgy gondoltam, hogy megpályázom helyét. De igazán örültem annak, hogy maradt. Igen, miatta örültem neki, mert így biztos, hogy a városban marad, s láthatom még. Mert kétlem, hogy azok a szemezések neki nem jelentettek semmit. Vagy legalábbis reménykedek benne, hogy nem csak nekem volt fontos az a pár pillantás.
Régen láttam, mert túlságosan elfoglalt, hogy ide bedugja orrát, vagy csak kerül, és kezd hiányozni. De nem, nem fogom én őt felkeresni. Nem akarom, hogy azt érezze rá akarok mászni.
Inkább maradok itt, s a bőr kanapén pihenve, elgondolkodva nézem a kandallóban pattogó szikrákat. Az esti sötétben csak ez és egy gyertya ad fényt a szobában, mert lámpát nem kapcsoltam, s most más sincs itt rajtam kívül. Én is csak egy könnyű melegítőt viselek, hiszen minek szenvednék kiskosztümben?

Lihegve álltam meg nem messze az odutól, mert megéreztem egy ismerős illatot és nem tudtam, hogy menjek, vagy maradjak.
Már hetek óta emésztődtem, hogy mit tegyek, vagy ne tegyek és ebből kifolyólag egy kisebb, vagy talán nagyobb vitám is volt Folamival, és azóta nem beszéltem vele.
A falka vezetéséről való lemondásom is felmerült egy ideig, mert eléggé elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán én vagyok a megfelelő személy rá. Talán elfáradtam, hiszen olyan események középpontjába kerültünk, ami minden erőnket felemészteni látszott. A munkám is teljes embert követelt, és így a kötelességemet úgy éreztem elhanyagolom. Fola! Igen Folamit is, akihez már az első pillanat óta vonzódom, de bár úgy éreztem ez viszonzásra is lel, most ebben is bizonytalanná váltam.
~ Mi van velem? ~ hallgattam dübörgő vérem áramlását, ahogy a futástól, még mindig erősen száguldott ereimben. Még mindig farkas alakban voltam. Jól esett kicsit elszakadni a civilizációtól és szabadon száguldani, zsákmányt kergetni. Hiányzott!
Viszont sosem voltam ennyire bizonytalan és ez megrémített. Lehet, hogy mégis át kéne adnom a staféta botot? Fola alkalmas lenne rá.
Az érzelmeim hullámvasút szerűen változtak és ez volt az, ami nem tetszett. Mintha valami megfertőzött volna, hogy képtelen legyek dönteni.
Most azonban erőt vettem magamon, hiszen nem halogathatom örökké a találkozást. Itt van, én is itt vagyok, és vágyom is rá, hogy láthassam.
Visszaváltoztam és cseppet sem szégyellve mezítelenségemet besétáltam az odúba.
- Szerbusz Fola! Örülök, hogy látlak. égen találkoztunk. - sétálok az egyik szekrényhez, hogy kivegyek belőle egy nadrágot.

Azt, hogy a bőreváltók nudistaként jönnek-mennek, megszoktam már, kisgyerekként, mégis, ha ő jelenik meg mellettem ádámkosztümben, én elvörösödök. Szerencsémre a sötét jótékonyan elfed engem, s barna bőrömön is nehezebben lehet felfedezni a pírt.
- Szia Claus.
Elmosolyodom, már ösztönösen is, ha őt meglátom, jelenlétét megérzem. Egy pillanatra rá is tekintek, ahogy belép, de aztán inkább nézem tovább a tűz játékát.
- Merre jártál? Mi szél hozott be ide?
Igen, én is örülök, hogy látom, de nem akarom, hogy ezt azonnal tudtára is adjam. Bár nem igazán tudom tagadni, hiszen mosolyom, hangom lágysága, tekintetem melegsége sokat elárul érzéseimről.
- Gyere kérlek, ülj le ide mellém!
Megütögetem a kanapét kicsit magam mellett, hellyel kínálva.

A gyertya és a kandalló fénye barátságos félhomályt és kellemes meleget teremt a helyiségben, de így nem nagyon látom Folami arcát, és így nehezen is szűröm le, hogy vajon mennyire örül a találkozásnak. Nem tudhatom, hogy nem bántottam-e meg múltkori viselkedésemmel annyira, hogy most esetleg neheztel rám. A hangja mindenesetre nem ellenséges, vagy barátságtalan.
Miután felöltöttem a nadrágot és meghallottam a kérdését, meg az invitáló paskolását, azért egy kis kő legördült a szívemről. De mielőtt mellé telepedtem volna, kivettem egy kis üveg ásványvizet a hűtőből.
- Te is kérsz? – néztem fel a lányra és ha kért, akkor neki is kivettem egyet, majd ezekkel a kezemben ballagtam a kanapéhoz és ültem le Fola mellé. Itt már jobban szemügyre tudtam venni az arcát, ami megdobogtatta a szívemet, hiszen láttam rajta, hogy mosolyog, így én is vidámabban néztem a szemébe.
- Csak céltalanul futottam egyet, hogy kiadjam magamból az egész heti feszültséget. – ittam bele a vízbe a válaszom közben. – Jó volt felvenni a farkas alakot és hajtani a vadat. – szélesedet meg a mosolyom. – Hiányzott már. – ismertem el. – És ez is hiányzott. – intettem körbe. – Meg te is. – halkultam el kissé. – Hogy, hogy itt vagy ilyenkor? Nem dolgozol?

Örömmel fogadom el a felajánlott ásványvizet, hiszen jó ideje itt ülök már, s kedvem se sok volt felállni, hogy magamnak hozzak inni.
- Köszönöm.
Mélybarna, barátságos szemében ott motoszkál valami vadság is, ami szinte megbabonáz, így pár percig le sem tudom venni róla a szemem. Persze nem bámulom, nem is biztos, hogy észreveszi, hiszen közben már beszél hozzám, s talán úgy tűnik csak a szemkontaktust veszem fel vele.
Azon, hogy hiányzik neki a farkas lét, nem csodálkozom. Semmi nem helyettesíti a szabadság érzését, amit loholva az erdőben érzek én magam is. Mikor arra tér ki, hogy én is hiányoztam, zavartan nézek bele újra a tűzbe, s majd a vastag szőnyegen, mely előttünk van, azon veszek észre valami nagyon érdekeset, s le sem veszem róla tekintetem.
- Te is hiányoztál nekem.
Suttogom olyan halkan, mint egy szúnyog zümmögése, de biztos vagyok benne, hogy ő is hallja ilyen közelségből, s a csend ölelésében.
- Nem dolgozom már két hete. Szükségem volt szabadságra, magányra, békére, s itt megtaláltam.
Emelem fel újra fejem, s pillantok rá, mosolyogva.

A szavak önkéntelenül jöttek a számra, de láttam, hogy sikerül velük Folamit zavarba hozni. Igaz nem láttam a szemeit, mert elfordította őket, de pont ez volt az árulója.
Viszont melegség önt el, mikor végül válaszol és bár reménykedtem benne, hogy az érzés bennünk kölcsönös, azért más volt így nyíltan hallani. Igaz ez csak egy sablonos válasz is lehetett volna, de a hangja elárulta ennek érzelmi töltetét.
- Valami baj van talán? – kérdezem egy kis szünet után, miközben feszülten fürkészem a vonásait. – Esetleg bántott valaki? Ha tudok szívesen segítek Fola, hiszen tudod mindenben számíthatsz rám.
Szavai már azért is voltak megdöbbentőek számomra, mert hasonló érzésekkel viaskodtam magam is. Talán nekem is ezt kellett volna tennem, amit ő, és kijönni ide, míg a farkas énem ösztönösen meg nem találja a kiutat.
- Nem tagadom Fola, én is hasonlóan érzek, és elég nehéz mostanában a kettős életemet fenntartani. Úgy érzem, mintha nem lennék önmagam, de ha te is hasonló érzésekkel küzdesz, lehet, hogy más ennek az oka, lehet, hogy készül valami, amit a zsigereinkben érzünk. – merengek el ezen. – Beszéltél mostanában a többiekkel? Nem meséltek hasonló dolgokról? Nem álltam falkavezérként mostanában a helyzet magaslatán és ezért azt hiszem bocsánatot kell kérnem a többiektől is, és főleg tőled. – hajolok előre, hogy a szemébe tudjak nézni.

Tudom jól, hogy bármiben számíthatok rá, de ő is tisztában van vele, hogy nem szeretem elfogadni senki segítségét, a falkaszellem ellenére sem. Igaz, igyekszek ezt a vonásomat háttérbe szorítani, mert tudom, sok farkast megsértenék ha felajánlását elutasítom. Ordasként pedig feladatom a közösség összetartása ezen áron is.
- Nem, senki nem bántott, csak fáradt vagyok. Tudom jól, hogy számíthatok rád, érzem. És igen, valami fura idevonzott, mintha védenem kellene a területet.
Aggódást érzek hangjából, amit nem csak a falkavezértől, hanem a férfitől is érezni vélem. de lehet csak képzelődök.
- Bella is mondta, hogy mostanában nyugtalan, és az utóbbi két hétben itt is sokan megfordultak a falkából, és beszéltek hasonlóról.
Mikor szabadkozni kezd, nem igazán tudom mit is mondjak neki. Nem haragudtam rá, s meg is értettem. Bár tény, ha ő lemond, én a helyére lépek. Ez kicsit most úgy elgondolkodtat. De hogy haragudnék rá? Nem, én biztosan nem. Még ha nem is mindig beszélt velem úgy, ahogy azt méltónak éreztem volna. Én is felé fordulok, s félrebiccentett fejjel, kedves mosollyal fürkészem szemeit, biztatva őt.
- Nincs okom rád haragudni Claus! Falkavezérként pedig újra minden rendbe fogsz hozni. A falka kitart melletted, ebben biztos vagyok.

Erős aggodalmam, ami felé irányult, amikor elmondta, hogy fáradt és nem dolgozik, kicsit enyhült, hogy meghallottam, nem más miatt van, csak azt érzi, amit én is mostanában.
Viszont ezek szerint mások is nyugtalanok és, ha a vezetők is ezt érzik, akkor jó lesz erre oda figyelni. Most már szinte biztos voltam, hogy oka van a nyugtalanságomnak és a bizonytalankodásomnak.
- Örülök, hogy nincs baj akkor. – bólintottam. - Ezek szerint azonban valami lóg a levegőben és ezt most a zsigereinkben érezzük. – bólintottam elgondolkozva a dolgon.
Aztán csak hallgattam és néztem Folát, ahogy a lobogó tűz fénye megvilágította az arcát, és szinte elmerültem a látványában. Jó bolt itt. Éreztem, ahogy visszatér belém az erő, hiszen ez volt a fajunk egyik központi helye, és itt az energiámat is fokozatosan visszanyertem.
- Köszönöm Fola a bizalmat és a biztatást. Tudom, hogy rád mindig, mindenben számíthatok és azt is, hogy ha mégsem boldogulnék, akkor nyugodt szívvel adnám át neked a falka vezetését. Sokat gondolkodtam a múltkori kirohanásomon, és belátom, nem volt igazam, talán akkor is valami más beszélt belőlem. Kérlek bocsáss meg, ha megbántottalak volna.
A szavak lassan jönnek a számra, de szinte megkönnyebbülök, mikor végre kimondom őket. Jó volt tisztázni a dolgokat.

Zavart mosolyomat ráragasztották arcomra, csak akkor komorodok el kicsit, mikor az aggasztó érzéseinkről beszél, mert hát az nem játék. Valami rezgés van a levegőben, ami semmi jót nem jelent. Bár azt mondják minden rosszban van valami jó, s ebben talán az, hogy Claus újra magára talál. S itt van...velem.
Aztán érzem, hogy engem figyel. Nem merek ránézni, mert félek, hogy elfutok, elrohanok. igen, félek attól, hogy közelebb kerüljek hozzá, pedig minden porcikámban érzem a kísértést, hogy kezdeményezzek, lépjek én. De nem...annál én sokkal visszafogottabb nő vagyok.
Aztán hallgatom ahogy kiönti lelkét. Mosolygok most is, mikor végre ráemelem tekintetem újra. Sugárzik belőlem a bizalom felé, az elfogadás, s a nyugalom. Rám már nagyon is jó hatással volt ez a két hét, amit itt eltöltöttem.
- Én köszönöm, hogy ennyire hiszel bennem, bár én magamban nem annyira.
Bocsánatot kér, amit én feleslegesnek gondolok, de érzem, hogy neki ez most mennyire fontos, hogy ezt ki kell mondania, hogy nem nyomja a lelkét.
- Claus, nem haragszom, és nem is haragudtam rád. Akkor, ott, úgy vélted, hogy veszélyeztettem a falkát, s talán valahol igazad is volt. Ne emészd e miatt magad.
Kezem ösztönösen simít végig az övén, nem a gondolatok, hanem az érzelmek irányítására. Azonban észbe kapva húzom vissza mancsomat, s érzem, hogy arcom lángol, olyannyira zavarban vagyok, hogy mindjárt menekülőre fogom. A fenekemen alig tudok ülni.

Miután a vízespalack kiürült, leteszem a mellettünk lévő kis asztalra és közben egyre jobban vagyok. Biztos, hogy a farkas alakban eltöltött kis idő és az, hogy most végre túl eshettem a hetek óta nyomasztó beszélgetésen is, jót tettek velem, de azt hiszem a legjobb az egészben az volt, hogy találkozhattam Folamival, láthattam finom vonású arcát és hallhattam a hangját, ami mind-mind jót tett a lelkemnek és ezt most már nem tagadhattam, bár azt hiszem eddig sem tettem, csak talán elnyomtam valamelyest, míg nem lehettem benne biztos, hogy őt sem csak a falkaösztön vezérli velem kapcsolatban.
Az enyhe zavar, amit felőle érzek, az el-elrebbenő tekintete és most a simogató keze, azt jelzi, hogy valószínűleg én sem vagyok közömbös neki, és ezt már ki is meri mutatni, ami biztató jel, sőt az meg főleg, hogy alaposan elpirul, amit most sötét bőre sem tud elfedni.
- Köszönöm. – kapok a visszahúzódó keze után, mert nem akarom, hogy elmenjen, sem azt, hogy elengedjen. Z érintési lángra gyújtotta a véremet és ez a rávillanó tekintetemben is meglátszódott. Persze nem fogok ajtóstól rontani a házba, elvégre nem vagyunk vadállatok! Vagy mégis?
- Nagyon örülök, hogy itt vagy Fola és, hogy te vagy az Ordasom, de be kell vallanom, nem csak a falka miatt örülök, hanem ennél sokkal póriasabb oka van, mégpedig én magam. – szorítom meg a kezét és emelem a számhoz, hogy egy gyengéd csókot leheljek rá. – Talán a legnehezebb ebben a pár hétben az volt, hogy nem láthattalak, nem hallottam csilingelő hangodat és nevetésedet. Nem a falkavezérnek hiányoztál annyira, hanem nekem, nekem Claus Kroenen-nek a férfinek. – mondtam neki egyszerűen végül, nem kerülgetve e tényeket.

Vagy mégis? Nem hiszem, hogy vadállatok lennénk. Persze csak nem abban az értelemben, ami itt most kérdéses. Mert igen, örömmel szaggatunk cafatokra olyat, aki arra rászolgált, de ettől még mély érzelmeink vannak. Talán még mélyebbek is, mint az embereké. Vagy ezt csak én érzem így?
Kezemet elkapja, így nem tudom elhúzni, sem pedig elrohanni. Megtehetném, hogy faképnél hagyom, hiszen erőszakkal úgysem tartana itt, de eszemben sincs. Nem bizony. Pláne most nem, hogy látom szemében a tüzet, a fényt, ami lelkemet melengeti. Hallom hangját, szavait, melyekkel elmondja én magam vagyok fontos neki, s nem a falka miatt. Boldoggá tesz, nagyon boldoggá. Meg sem tudom magyarázni, hogy mit érzek most. De meg kell az ilyet magyarázni?
- Claus.
Hangom elcsuklik, mert nehezen tudok belekezdeni abba, ami a nyelvem hegyére telepedett már.
- Nagyon örülök annak amit mondasz. Nekem is minden nap eszembe jutottál.
Egyszerre többet én még nem tudok kinyefegni. Örülök annak is, hogy ezt sikerült. De szemeim árulkodnak arról, hogy sokkal több is rejlik szívemben, mint amit ajkaim elmondani tudnak. Kézcsókja csak fokozza iránta érzelmeimet, s hogy nem ront be kopogás nélkül...hát most őszintén szólva szeretném, ha karjaiba ölelne, csókolna, de mégis, ez a gesztus....megnyerő számomra...

Miközben a kezét illetem csókommal, figyelem arcának és szemének rezdülését, hiszen nem akarom semmire sem kényszeríteni. Az álljon a legtávolabb tőlem, mert nem akarom, hogy azt higgye visszaélek a hatalmammal, így csak feszülten figyelek és amit látok boldogsággal tölt el, hiszen az tükröződik az ő szemében is, amit én érzek, és ahogy megszólal, ahogy a nevemet kiejti, az mindennél többet mond nekem.
Nem kell, hogy többet mondjon, mert ennyiből is tökéletesen tudom, hogy érzéseim viszonzásra leltek és eddig sem képzelődtem, mikor úgy éreztem, hogy kölcsönös a vonzódásunk egymáshoz. Ez most bizonyossá vált és ezt még az sem tudta elrontani, hogy talán a falka veszélyt érez. Úgy éreztem, hogy ettől csak erősebb leszek, teljeseb, kiegyensúlyozottabb és ez a falkának is csak hasznára válik.
- Ezek szerint te is táplálsz érzelmeket irányomban? – kérdeztem halkan és kicsit közelebb próbáltam húzni a kezénél fogva. – Folami, nem tudod milyen boldoggá tettél. – nézek a csillogó csokoládé szemeibe. – Olyan régen éreztem ilyen felszabadultnak és tettre késznek magam, hogy elmondani sem tudom. – simogattam meg kipirult arcát gyengéden.

Engedve a finom erőszaknak közelebb csúszok a falkavezérhez. Nem, inkább úgy írom, hogy Claushoz. Mert igen a férfi vonzáskörébe csúszok immáron, erőt, s bátorságot gyűjtve össze zavartságom ellenére. Bár a kérdése is elég zavarba ejtő, mégis én sikeresen válaszolok rá.
- Igen, vonzódom hozzád.
Az, hogy ő is ezt érzi, már világos előttem, így miközben beszélek, már le sem tudom venni róla tekintetemet, elveszlek szemeiben, s arcom belesimul kicsit érdes, férfias tenyerébe. Lehunyom szemem, mélyet sóhajtok, egyfajta megnyugvás fut végig rajtam, mint aki megtalálta helyét a világban. Pedig erről én már lemondtam. Azt hittem, egyedül fogok maradni, és mos itt ül velem szemben egy férfi, akinek fontos vagyok, mint nő.
Továbbra is csukott szemmel élvezem simítását, s szeretném, ha sosem venné el kezét arcomról, ha nem örökké így maradhatnánk, bár az tény, ennél már csaj jobb jöhet, még ha meg is fordul a fejemben, hogy ha valami baj jön rénk, el is veszíthetem őt, aki még nem is igazán az enyém.

Miközben finoman cirógatom az arcát és dobogó szívvel nézem a kedves arcot, nagyon is figyelmesen várom a válaszát, mely most már nem okoz meglepetést és én szélesen, igazi ragadozó mosollyal nézek rá kivillantva a fogaimat.
- Azt hiszem ez hiányzott nekem. – szólalok meg egy kis meghitt szünet után. – Ez a perc, ez a pillanat, hogy tisztában legyek az érzéseimmel és a tieiddel. Most már nyugodt vagyok. – sóhajtottam egyet és mivel már egészen sikerült magam mellé húznom, lágyan átölelem és ösztönösen ringatom kicsit a karjaimban, majd az egyik kezemmel megemelve az állát, fordítom magam felé a fejét és ha nem tiltakozik gyengéden megcsókolom puha és kívánatos ajkait, hosszan, mint egy napok óta szomjazó a sivatagban.
Mikor aztán elengedem elmosolyodom és láthatja rajtam a boldogságot és azt is, mintha egy sötét lepel hullott volna le rólam.
- Vissza adtad nekem az életkedvemet Folami. Most már tudom, hogy folytatnom kell a megkezdett utunkat, hogy kiderítsük, mi okozta a vezetők halálát, mert nem szeretném, ha ez megismétlődne. – rázom meg a fejem tettre készen. – Most már semmiképp sem hagyom, hogy ez megtörténjen. És......- emelem rá csillogó tekintetem, - szeretném, ha ebben a harcban mellettem állnál, és nem csak mint Ordas, hanem, mint társ is.

Ilyen a boldogság?
Nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e, vagy sem. Nem igazán tudom még behatárolni az érzéseimet, de abban tökéletesen bizonyos vagyok, hogy a boldogság melengeti lelkem minden apró zugát.
Nem csak a saját örömöm tesz boldoggá, hanem az is, hogy az ő személyiségéből, tekintetéből, minden mozdulatából, sőt, szavai tartalmából is ez sugárzik. Nem beszélve a nyugalomról, ami körülvesz minket. Nem zavarja ezt meg most semmi.
Biztonságérzetet adó, finom ölelésében érzem ajkamon lágy csókját, mely megdobogtatja szívemet. Elszakadva tőle arcát simítom végig, s nézem boldogságtól ragyogó szemeit.
- Folytatjuk is, mert nem tudjuk mikor támad újra ránk is az, ami velük végzett. De már együtt, ha te is szeretnéd.
igen, én szeretném, ha elmondhatnám, hogy egy pár vagyunk. Lehet, hogy pusmognának a hátunk mögött, hogy rossz szemmel néznék, vagy biztos lenne aki örülne boldogságunknak, mint például Bella barátnőm, de kit érdekel ki mit mond? Engem ugyan nem.

Jól esően dőlök kissé hátra, magammal vonva a mellkasomra a megtalált boldogságomat, Folamit, és a gondolataim már akörül járnak, hogy miként is legyen tovább.
Nem szeretem a hazugságokat, a bujkálást, meg aztán nincs is értelme, hiszen a falka előbb-utóbb úgy is meg kell hogy tudja, így ezen hamar túl is teszem magam. Nyílt ember vagyok, így most már nem okoz gondot bevallani magamnak, hogy szeretem Folamit és szeretnék vele együtt lenni, jobban megismerni és, ha a kapcsolatunk kellően elmélyül, akár összekötni vele az életemet.
~ Huhh! Jócskán előre szaladtam, de úgy látszik a felszabadult öröm máris tervezgetésbe torkollott. ~ mosolyodtam el saját gondolataimon.
- Igen, tudom, hogy ebben is számíthatok rád. – bólintottam a szemébe nézve, miközben élveztem keze érintését a bőrömön. – És nagyon szeretném, ha együtt, egymás mellett állva néznénk szembe a kihívásokkal.
- Folami! – fordultam komolyan aztán szembe vele. – Szeretném ezt a falkának is bejelenteni a legközelebbi gyűlésen. Nem akarom, hogy pletykák kezdjenek terjedni a hátunk mögött és nekik is joguk van tudni, hogy a vezetőik, miként éreznek egymás iránt.

Mélyet sóhajtva hajtom fejem mellére, ahogy magához ölelve engedi magát hátra a kanapén. Nyugalom, igen, ez az, ami most valóban körbefog minket. Nincs kedvem a kusza gondolatokhoz, melyek fejembe tolulnak, de mégis ott motoszkálnak. A mi lesz most kérdés. Akarok én tartós kapcsolatot? Hát persze, hogy igen, különben nem lennék itt. Nem tartana karjaiban ő, s nem simítanék én végig mellkasán.
- Úgy lesz. Ott leszek melletted, mögötte.
Következő mondataival, komolyságával kicsit meglep. Főként azért, mert úgy érzem gondolataimba lát, amit ugyebár még tőle sem szeretnék. De tudom jól, hogy őt ugyan úgy foglalkoztatja a gondolat, hogy mi is lesz ezek után, hogy a falkának tudnia kell, s nekünk is jobb, ha megelőzzük a pletykákat.
- Rendben. Én sem szeretnék titkolózni.
Mosolygok rá, de mégis tekintetemben van egy kis félsz is.
- De ha hiszed, ha nem, félek..

Bár békésen ülünk összebújva a körülöttünk beálló csendben, mindketten tudjuk, hogy az elhatározásunk komoly döntésen alapszik és a következő napok és hetek sok mindent hozhatnak számunkra, bár én nem hiszem, hogy a falkának kifogása lenne az együttlétünk ellen. A méregsámánomra pedig biztosan számíthatok!
- Mitől félsz kedvesem? – vonom szorosabbra az ölelést, mintha ezzel is jelezném, hogy nincs mitől tartania, amíg itt vagyok vele. – Én már régebb óta ismerem a bőreváltokat, nem hiszem, hogy akadályt gördítenének a szerelmünk elé. – csóváltam meg a fejem. – Vagy esetleg más aggaszt? Talán a vámpírok új conzulja okoz gondot? Bár eléggé el voltam merülve a saját problémáimba, azért hallottam egyet és mást róla, például azt, hogy elég sokat vadászik és nem nagyon fogja vissza magát. Talán a tudtára kéne adni, hogy nem garázdálkodhat szabadon Stormhavenben? – vált a hangom kissé feszültté és fenyegetővé már csak a gondolatra is, de aztán igyekeztem ellazulni ismét. – Azt hiszem kicsit elkanászodtak a vámpírok miattam.
Ha Folami figyelt hallhatta a szégyent a hangomban.

Na igen...a méregsámán minden bizonnyal teljes mellszélességgel fog minket támogatni. Ez nem kétséges. De vajon mindenki más is?
Mitől félek? Szavakba tudom én ezt önteni?
- Félek, de nem az új consultól. Nem. Ő sem lehet rosszabb, mint az előző, s vele is szembenéztem, még ha éreztem is, erősebb nálam m inden bizonnyal. Én..én..szóval én a kapcsolattól félek. Lekötni magam. Kell nekem, de mégis félek tőle. A megfeleléstől.
Nem is tudom miért is mondom el ezt, de így igaz, s szeretném, ha ezt ő is tudná, érezné. Valami okból most úgy érzem, vele feltétel nélkül tudok beszélgetni, őszintének lenni.
- Elkanászodtak? Miért is miattad? Fenéket....Nem tudom mire készül az új consul, de nem véletlenül hagy nagyobb teret vérszívóinak. De abban biztos vagyok, hogy ez nem a te hibád, s nem is a fajtánk hibája. De szembe fogunk szállni velük!
Határozottan, s bátorító mosollyal nézek újdonsült kedvesem szemébe.
- Lehet, hogy miatta érezzük a feszültséget, nem gondolod?

Miközben Fola válaszára várok, én is végig gondolom, hogy vajon mi minden szólhat közbe, ha egyáltalán közbe szól, de nem találok olyan súlyos problémát, ami miatt aggódnom kéne. Hacsak ne azon, hogy a karjaimban tartott drága lány meg gondolja esetleg magát, hiszen a végül lassan megszülető magyarázat efelé hajlik.
- Annak örülök, hogy még mindig az a karakán csaj vagy, akit annak idején az oroszlán barlangjába küldtem és szépen megállta a helyét. – mosolyodom el, bár tudom, hogy nem volt felhőtlen az a találkozás, de a további szavait nem veszem félvállról, mert nem szeretném lebecsülni ez irányú félelmét, hanem inkább megnyugtatni és eloszlatni akarnám.
- A megfeleléstől? Hiszen nálad alkalmasabbat soha nem találnék, sem a tisztségedre, sem magam mellé társnak. – csókolom meg a feje búbját közben. – Én biztos vagyok benne, hogy mindkét feladatot remekül meg tudod oldani, és ezt a többiek is be fogják látni, hiszen eddig sem okoztál csalódást. Ráadásul az, hogy én kit választok magam mellé, senki nem szólhat bele. – keményedett meg a hangom. – Ez az én döntésem és a hagyományaink sem gördítenek elé akadályt.
A vámpírok elszemtelenedéséről alkotott véleményéra végül csak bólintok.
- Talán igazad van, lehet, hogy ez az oka a nyugtalanságunknak, de az is lehet, hogy ők is más miatt ilyenek. Lehet, nem ártana összehozni egy találkát az új consullal. – morfondírozok hangosan, miközben ujjaim játékosan csavargatják a lány haját.

Fura gondolat feladatként tekinteni egy kapcsolatra. Meg fogom tudni oldani? Elgondolkodom ezen. Nem, én nem megoldani akarom, hanem élni, élvezni vele a kapcsolatot, s nem feladatként tekinteni meghódítására. De tudom hogyan is érti, csak valahogy a férfiaktól megfigyelt kifejezés nehézség jut eszembe. Szegény...most szívből kezdem ajánlani, hogy felhoztam ezt a témát, mégis örülök neki, mert így tisztázzuk le a dolgokat, mielőtt bármi komolyabba vágnánk a fejszénket, ami aztán balul sül el. Lehet, hogy ez is egy az ügyvédi pályám miatt belém rögződött valami, tárgyalni kell a dolgokról. Persze közelről sem úgy, mint egy tárgyalóteremben. Nem bizony, mert itt mély érzelmekről is szó van. Mégpedig kettőnkéről, ami befolyásolja a többiek életét is valamilyen szinten.
Hogy bízik bennem, eloszlat minden kételyemet már. S jóleső melegsége, simogatása,közelsége, hajamba lehelt puszi mind kellemesen bizsergetnek. Mély, megkönnyebbült sóhaj után emelem fel fejemet, hogy arcára adjak egy lágy, érzéki csókot, majd visszaejtve fejem mellkasára, vállára, elgondolkodom a consullal kapcsolatos dolgokon.
- Nem is tudom. Lehet előbb kérdezősködni kellene a többiek mit tudnak. De ha azt kéred, megszervezek egy találkát. Muszáj lesz kompromisszumra jutni, ha azt akarjuk, hogy elkerüljük a vérengzést. De félek, hogy nem fog sikerülni. Azt is tudnunk kellene, hogy mely fajok állnak mellénk. Mindezt úgy, hogy az egyszerű halandók ne is sejtsék, ami szintén lehetetlen. Így is hallottam már különböző rémhíreket terjedni.

Mióta bevallottuk egymásnak az érzelmeinket, mintha kicseréltek volna és mintha elsöpörték volna a bizonytalankodásomat és kétségeimet, ismét a réginek érzem magam és tettre készen forognak a fejemben a megvalósítandó dolgok, amire csak jótékony hatással van Folami mellkasomon nyugvó feje és cirógató kezei, és a percenként lopott csókok.
- Persze, ez jó ötlet! – bólintok a felvetésére. – Majd körbetelefonálok és tájékozódom, valamint a többi bőreváltó tisztviselőket is megkeresem, hogy ők mit tapasztaltak. – értek egyet a szavaival. – Bár ismerem a fajokat és némelyiknek a vezetőjét is, azért ezt nem lesz könnyű kiszedni belőlük. Igazából én sem szeretnék újabb véres háborút, jobb lenne megegyezni. Azt meg végképp nem szeretném, ha az emberek között pánik törne ki, mert leleplezzük magunkat. – rázom meg a fejem komoran. – Az, ha pár mágus tisztában van a létezésünkkel még nem baj, de jobb, ha a létezésünk továbbra is titokban marad. Nincsenek még felkészülve az emberek, hogy megbirkózzanak ezzel a felismeréssel, csak vadásznának ránk, vagy állatkertben mutogatnának. – mondom szomorúan.

Annyira szeretném, hogy ne üljon most közénk ez a probléma. Mármint ne foglalja el semmi gondolatainkat, csak az, amit egymás iránt érzünk. De ott van, bennünk motoszkál, s megoldást kell rá találnunk. Szerencsére Calus egyet ért velem, hogy a többieket is meg kell kérdezni, minden bőreváltót, talán egy gyűlést is össze lehetne ezzel kapcsolatban hozni, de ezt már nem javasolom. Ige, megfordul a fejemen, hogy Claus is "csak" egy férfi, akinek jobb, ha hagynak kibontakozni, ha hagyják, hogy irányítson. Én is ezt teszem most. Inkább nem szólok.
- Valahogy csak meg lehet tudni, hogy ki mellé állnának, ha kirobban valami...
Elgondolkodom, hogy mit is kellene tenni, hogyan lépjünk tovább, de semmi jó ötlet nem jut eszembe. Mert hát azzal, hogy kérdezősködünk, ehet éppen mi robbantunk.
- Nagyon finomnak kell lenni.
Az emberekkel kapcsolatban egyet kell értsek vele. Különben is, ha tudnának rólunk, nem lenne olyan élvezet, ha egy-egy elkóborolt embert le lehet vadászni. Igen, én is találok már benne némi piszkos élvezetet...
- Nem kell tudniuk rólunk. Semmilyen körülmények között.
Felemelkedek, s szemébe nézek elgondolkodva. Elmerengek, elveszek a tekintetében. Vágyom rá, az ölelésére, csókjaira, de nem rohanhatok ennyire előre, hiszen épp hogy csak kiderült mit érzünk egymás iránt.

Még javában azon agyalok, hogy miként kéne megoldani ezt a problémát, mikor Folami kibontakozik a karjaimból és szembe fordul vele, hogy egyetértően nyilatkozzon az emberekkel való viszonyunkkal kapcsolatban, de én már csak a szemét látom, azokat a hatalmas csokoládébarna íriszeket, melyek szabályosan beszippantanak.
Hogy lehetek ilyen hülye, hogy miután hosszú hetek vívódásai után végre itt tarthatom a karjaimban a szerelmemet, most meg bekapcsol a racionális énem és a megoldandó problémákon agyalok, ahelyett, hogy elhalmoznám a lányt bókokkal és a szeretetemmel.
- Látod milyen lehetetlen alak vagyok drága Fola! – fogom meg a vállait is húzom vissza az ölelésembe. – Itt vagy nekem te és egyedül vagyunk itt az Odúban is, én mégis mással foglalkozom, pedig semmire nem vágyom jobban, mint hogy érezzem a testedet és a csókjaidba vesszek el. – nézek rá és válik suttogóvá a hangom. – Meg tudsz nekem ezért bocsátani.
De a válaszát meg sem várva tapadok az ajkaira, hogy hosszú forró csókot váltsak vele, miközben a kezem vágyakozva kutatja fel formás idomait.
- Nem akarok már beszélni, csak téged akarlak.