A szentély

Farönkökből összerótt oltárszerűség Artemis tiszteletére. Két fából faragott, íjjal és nyillal felszerelt női harcos szobor a két oldalán. Itt találkoznak a időnként a falkák vezérei, noha csak nagyon kevesen hisznek valóban Artemisben, de a régi szokásoknak hódolni szokás a falkákban, így megadják a kötelező tiszteletet. Itt tilos mindennemű vérontása egy fajtársnak.

Mivel a mélymocsárba nem vezet kocsiút, így jó darabon cipelnem kellett a fiú testét és ehhez át kellett alakulnom, hiszen az igaz, hogy jó erőben vagyok, de azért nem vagyok egy rakodómunkás.
Mikor elértem ide a szentélyhez, ledobtam a földre a méregtől még mindig bénult Richard-ot és a hátizsákomat a fűre és visszaváltoztam.
A meztelenség már régen nem zavart, így miután a zsákból egy üveg ásványvizet mellé raktam, a szentély oldalának támaszkodva vártam, hogy a srác magához térjen, mert addig nem akartam semmiképpen harcba bocsátkozni vele, míg teljesen magához nem tér, mert a végén még azt mondja nem volt fair a küzdelem és csak azért kerekedtem fölé, mert gyenge volt a méregtől.
Ha látom, hogy már az eszénél van, megszólalok:
- Ott a víz, igyál és öntsd nyakon magad, attól felébredsz.Aztán beszélgethetünk tovább, ha úgy gondolod. - vegyült a hangomba egy csipetnyi gúny.

Tudna beszélni, vagy bármit is csinálni, az lett volna a minimum, hogy ordításban tör ki, őt aztán senki ne öltöztesse, nem csecsemő. Nem szorul cipelésre, hagyják békén, majd megy ha tud, de erre képtelen, így lényegében Arabella azt csinál vele amit akar.
A mocsárban tér magához, azaz kezdi felfogni, hogy hol van. A szagok ismerősek, a terület is, lassan jut el minden a tudatáig, az is, hogy mintha ledobták volna. Micsoda bánásmód, röhej.
Végül körbenéz, és ha tud gondolkodni, a keze pedig megmozdul, az azt jelenti, hogy él, minden oké, és akkor végre felülhet. Azért az nem olyan egyszerű, még kicsit szédül, de villámló szemekkel néz a nőre, és ha így lehetne ölni, akkor már csak a porhüvelye létezne.
-Rohadj meg.
Összesítette a véleményét, tömören és röviden fogalmazta meg, a dühe sokkal nagyobb annál, hogy józanul gondolkodjon. Nem tekeri le a flakon tetejét, egyszerűen letépi a nyakát, a felét lehúzza, a másik felét magára borítja, és felmordul.
Megadta a választ, nem óhajt társalogni, elege van, az átalakulás mellett dönt, és pillanatok alatt teszi meg.
Annyira feszült, hogy mérlegelni sem mérlegel, az indulatai vezérlik, és hiába tudja, hogy a vesztébe rohan ezzel, és hibázik, hatalmas morgással ront rá Arabellára. Torony magasan leszarja, hogy annak nem két karja és lába van/lesz, hanem sokkal több, plusz a csáprágói. Most már az ösztönei irányítják, ölni akar.

Nem lep meg a fogadtatás, hiszen mielőtt elhagyta az eszmélete, akkor is már elég dühös volt, bár azért reméltem, hogy az eset intő példa volt számára. De nem! Ott folytatta, ahol abbahagyta, és talán még őrültebben.
Természetesen nem várta meg míg eléggé magához tér a bódulatból, hanem továbbra is eszetlenül, csak a haragjának engedelmeskedve rontott rám menet közben alakulva át.
Számítottam rá, így mire odaért hozzám, én is pók alakban vártam és meglendítve az egyik karmos lábamat igyekeztem jókorát taszítani rajta, hogy remélhetőleg repül vagy három-négy méter, hogy visszafelé legyen ideje gondolkodni, mert hát előbb- utóbb csak lehiggad és elkezdi használni azt a gömböt a nyakán, amit fejnek hívnak.
Legvégső esetre tartogatom a marásomat, ami jó pár órára lebénítja, mert most szándékomban áll fizikailag megleckéztetni, mert csak így képes elismerni a vezetőjének.

Paprikás, nem ismer sem embert, sem istent, támad, és nem éppen úgy, mint aki csak fel akarja mérni, mire képes az ellenfele, nem. Attól sokkal elborultabb, hogy bármit is végiggondoljon, megtervezze a rohamait, csak megy előre, és nem érdekli, hogy mit kap be közben.
Az sem lohasztja le a gyilkolási szándékát, hogy repül pár métert hátra, máris talpon van, és őrült módjára próbálja kitépni, széttépni bármelyik lábat, ami a közelébe kerül.
Semmi más nem vezérli, csak az, hogy kivégezze az ellenfelét, darabokra szedje, bármi áron.
Valahol mélyen legbelül pontosan tisztában van azzal, hogy ezzel a módszerrel nem megy semmire, és meg kellene állnia, de nem ura a józan észnek, a farkasa dominál, és láthatóan teljes utat engedett az ösztöneinek.
Gépként támad, mindenféle stratégiát nélkülözve, a dühe uralkodik, és addig nem áll meg, amíg nem éri el a célját, vagy meg nem állítják. Ízekre akarja szedni az arachnoidot, az intő jelekkel, a sérülésekkel sem foglalkozik, csak megy előre ész nélkül, hogy minél előbb befejezze, amit elkezdett.
Pedig tudnia kellene, nincsen esélye, már rég elvesztette a harcot, és lehet, ezt tudja is, csak kontrollálni nem képes már magát, az hajtja, hogy megmutassa, vele nem lehet packázni, nem lehet leírni, és simán öl, ha arra kerül a sor.
Valóban nem lehet félvállról venni, na de nem így, ahogy most cselekszik, ahhoz uralnia kellene a bestiáját, és nem őrült módjára rohanni a végzetébe, ahogyan teszi.

Alig, hogy földet ért már pattant is fel és jött újból nekem, mint egy felbőszült bika, hisz olyan is volt. Nem gondolkozott, nem mérlegelt, nem taktikázott, csak ölni akart.
Attól függetlenül, hogy ész nélkül rohamozott, veszélyes volt, én meg nem akartam maradandó kárt okozni benne, hiszen csak azt akartam, hogy okuljon, hogy tanuljon a dologból, nem azt, hogy meghaljon.
Nem hagyhattam, hogy megragadja valamelyik lábamat, ezért még párszor ellöktem magamtól, majd ha esetleg túl veszélyessé vált, fel is hasítottam a bőrét itt-ott, amit még túl lehetett élni.
Talán kívülről, úgy nézett ki, mint egy macska-egér játék, de véresen komoly volt, főleg az ő részéről.
Én igyekeztem végig tartani a kontrolt és nem engedni, hogy az arachnoid énem túlságosan előtérbe kerüljön, de így is volt, hogy belemartam a vállába, de a mérgemet még nem engedtem bele.
Már feltúrtuk a földet a szentély körül, de még nem higgadt le és még hajtotta a düh.
Nem tudtam meddig képes kitartani és én meddig vagyok képes állni ezeket a vad rohamokat.

Semmivel nem törődik, azzal sem, hogy többször repül egy-egy láb miatt, mint tette azt egész életében, csak feláll és máris rohamoz újra.
Azzal sem foglalkozik, mit talál el és mit nem, csak megy előre, harapni, tépni, belezni akar, minél előbb, érezni a vér szagát. A sérülések sem hátráltatják, vagy legalábbis nem érzi, mert hajtja az adrenalin, az arachnoid marása az egyetlen, amire felordít, és még inkább elveszíti a fejét. Eddig sem volt higgadt, de az utolsó cérnaszál is elpattan nála, ami annyira tartotta, hogy ne akarjon a másik csáprágójára vetődni, hogy azt tépje ki egy mozdulattal.
Most már ezt csinálja, nem érdeklik a karmos lábak, az sem, mennyire szaggatja szét, egyenesen a rágókra támad, a szemre, őrülten, és ettől veszélyesen.
Fáradhatatlanul megy előre, mint aki azt sem fogja fel, hogy adott esetben halott, küzd az utolsó vérig, amíg össze nem esik. Kívülálló pontosan látja, mennyire elborult, és mennyire nem ura a mozdulatainak sem, egyszerűen őrjöng.

Próbálom aránylag normális mederben tartani a harcot, de kis idő múlva rá kell jönnöm, hogy ez esélytelen. Már én is szereztem pár vágást és karmolást, és több tucat kék foltot, de nem tudom észhez téríteni Richard-ot, sőt egyre jobban elveszíti a fejét.
Mikor megharapom,. Akkor mintha tényleg elmennének neki otthonról, még azt a minimális, állati ösztönből fakadó védekezést is feladja és kosként, tombolva rohan a rágóim elé, kapkodva a szemeim felé, amiket képtelen elérni, hiszen jóval a feje fölött vannak.
Sajnálom, hogy ilyenkor képtelen vagyok beszélni, mert most talán, ha ráüvöltenék, magához térne, de most úgy gondolom, csak az segítene, ha bevágnám egy tó hideg vizébe, ami sajnos nincs a közelben, vagy véget vetek ennek az őrületnek és beleeresztem a mérgemet.
Nincs választásom, hacsak nem akarom megölni, mert lassan én is elveszíthetem a fejem ebben az alakban. A következő rohamánál az első két karommal megragadom és most a másik oldalon marom meg, de most már kap a méregből is rendesen. Aztán jó messzire lököm. Tudom, hogy már nem lesz képes nekem rontani még egyszer. A mérgem nagyon gyorsan hat. Ha látom összeesik, akkor visszaváltozok, majd egy nagyot szusszanva, izzadtan rogyok a földre.
~ Ez nem lehet igaz! Óóó Claus, kit varrtál te a nyakamba! ~

Továbbra is támad, mint egy őrjöngő bika, csak most már nem is lép el a lábak elől, közelharcot folytat, de hogy mire? Azt ha utólag megkérdezné valaki tőle, vagy egyáltalán lejátszaná neki, mit művelt, fogná a fejét. Kb. úgy fest az egész, mintha egy dühöngő elefánt talpa alatt akarna valamihez kezdeni, önként és dalolva rohanva a halálba.
Nem tágít a további karmolások hatására sem, mindenáron a csáprágókra pályázik ezerrel, és még akkor is próbálkozik, amikor a két kar elkapja, és újabb marást szenved. Felordít, megpróbálja kihasználni az alkalmat, hogy akkor az egyik rágót tőből kiszakítsa, de elhajítják és ismét a földön landol.
Dühödten ugrik fel, hogy újból támadjon, bár már ez is érdekesen megy, mert mintha megszédülne, és nem is áll biztosan a lábán. A következő pillanatban pedig ismét valami furcsa érzés lesz rajta úrrá, nem képes megmozdulni, teljesen elgyengül, de mire felfogná, mi történt, és eljutna a tudatáig, hogy ez ugyanaz az érzés, amit a házban is beszerzett, eszméletlenül terül el a földön.

Egy darabig csak nézem, a kölyköt, ahogy ott fekszik, mozdulatlanul, de tudom, hogy semmi baja, persze a méreg hatásán kívül, ami most jó pár órára kiüti.
Így miután kilihegtem magam, előhúzom a hátizsákomból a váltóruhámat és komótosan felöltözöm. Az alkalomhoz illően, most egy kopott farmer és egy kockás flaneling van rajtam, aminek nem árt egy kis kosz, vagy vér, mert azért akad bőven az is, bár egyik sem súlyos sérülésből.
Egy elsősegély dobozt is előhúzok és letelepszem Ricky mellé, aztán a nagyobb vágásokat lefertőtlenítem és a mélyebbeknek összehúzva a széleit, sebragasztóval rögzítem, majd letapasztom. Tudom, hogy gyorsan regenerálódik ő is, de nem akarom, hogy addig is sok vért veszítsen. Bár talán akkor nem ugrálna ennyire.
Aztán előszedek még a zsákból egy melegítő nadrágot, ami még Gregé volt, meg egy pólót és a srác mellé teszem én meg a szentélyhez vonulok egy kicsit meditálni míg felébred.

Fogalma sincs arról, mennyi ideig lehetett ájult, és azt sem tudná megmondani, mi történt tulajdonképpen. Annyira emlékszik, hogy a mocsárban kötött ki, aztán átalakult és támadott, de aztán se kép, se hang. Lehet jobb is, mert ahogy órákkal később kezd magához térni, bizony érzi a sérüléseket, és nem kicsit fájdalmasak.
Mozdulni se nagyon van kedve, szédeleg, és most konkrétan leszarja azt is, hogy meztelen. Annyi erőt fejt csak ki, hogy oldalra fordítja a fejét, és kiszúrja a ruházatot, amit kitapogat, és megpróbál magára rángatni. Fekve külön teljesítmény, főleg, hogy még bele is gabalyodik a nadrágba.
Még nem teljesen koordinált a mozgása, így beletelik kis időbe, mire sikerül ezt az alapvető tevékenységet is véghez vinnie.
Lassan felül, és rájön, hogy még mindig a mocsárban van, így a sérüléseit próbálja felmérni, mennyit szenvedett el. A felénél befejezi a számolást, a vállai mindent visznek. Arabellát nem látja sehol, vagy nem akarja, de hogy nem indul el utána, az biztos.

Már befejeztem a meditálást és egy ideje már csak a fának döntve a hátam figyelem a srácot, aki végre mozgolódni kezd.
Szándékosan nem akarok a közelében lenni, mikor magához tér, hiszen hagyom, hogy esetleg átgondolja az eseményeket és esélyt adok neki, hogy most már a fejét is használja, de ne csak mint egy faltörő kos.
Látom, hogy megszenved az öltözködéssel, de végül csak sikerül. Aztán felül és csak ücsörög egy darabig. Gondolom most szembesül a harc következményeivel.
Lassan felállok és felé sétálok, de nem megyek a közelébe, csak olyan öt méterre tőle megállok, majd én is leülök vele szemben.
- Látom magadhoz tértél. Ennek örülök! Nem sérültél meg súlyosan, de sokáig meg fog látszani és fájni is fog. – biccentettem a sebeire. – Szóval, hol is tartottunk?

Konkrétan a tiszta ruhát is összekeni, de most ez a legkisebb baja, legszívesebben átalakulna, hogy gyorsabban tudjon regenerálódni. Még a hasán elszenvedett szúrást sem sikerült "gyógyítania", erre máris akad mellé még pár, nehogy hiányérzete legyen.
Annak ellenére, hogy ha jól sejti, lazán tönkreverték, még mindig dacos, mert továbbra sincs kedve ehhez az egész játszadozáshoz, amit Claus a nyakába varrt.
Ellenségesen mered Arabellára, és szerencse, hogy nem megy a közelébe, mert már most érzi, hogy ha megteszi, ismét nekiront.
-Nem érdekel.
Olyan kedves, akár egy pokróc, most meg már azért makacs, mert mi az, hogy egy rohadt pók megverte? Pláne nő? Legalább férfi lenne, még mindig itt tart, és inkább lehunyja a szemét, hátha amikor kinyitja, egy hím ül majd vele szemben, nem pedig egy nőstény. De a rémálom nem ér véget, akárhonnan is nézi, ez az izé akkor is nőből van.
-Ott, hogy akkor közlöm Claussal, befejeztem.
Ő nem mondta, hogy áll az alku, nem adta rá a kezét, és nem is ígért semmit. Iszonyatosan makacs, és hiába tudja, hogy vesztett, és ezt el is ismeri, mégsem képes elfogadni, hogy a legyőzője egy nő.

Sajnos nem látom a szemén, hogy megváltozott valami, most is olyan ellenségesen mered rám, mint amikor ott állt az ajtómban és el akart menni. Komolyan elgondolkoztatott, hogy egyáltalán szokta-e használni a fejét, mert hogy valaki ennyire saját maga ellen dolgozzon, ahhoz már tehetség kell. De miért is küszködök én itt vele? Miért is szereztem magamnak nem kívánatos sérüléseket? Na persze, azért mert Claus megkért.
- Hát jó! – vontam meg a vállam egy sóhaj kíséretében. – Ha te ezt már eldöntötted és még mindig tartod maga d a véleményedhez, miközben épp az imént bizonyítottam be, hogy nincs igazad, akkor tényleg kár rád pocsékolnom az időmet és Claus-nak is a megmentésedre tett energiákat. Aki ennyire még a saját boldogulásáért sem képes semmit megtenni, az hogyan is képzeli, hogy a többiekért meg tudja tenni. Makacs vagy! – néztem rá szánakozva. – De ez nem lenne baj, ha tudnád mikor nem lépsz át egy bizonyos határt, ahol ezzel már nem mész semmire, csak megölöd magad és nem csak magad, hanem a társaidat is.
Felálltam és leporoltam a nadrágomat, mint aki menni készül.
- Mond meg nekem, mi bajod lett volna, ha kicsit alkalmazkodsz, ha megvárod, hogy egyáltalán mit kellene csinálnod? Semmi! De te inkább eldobod magadtól az esélyt, hogy Claus a későbbiekben, maga mellé emelhessen, mert képtelen vagy átlátni, hogy ezt nem büntetésnek szánta, hanem az előrelépésed egyik lépcsőfokának. Nem tudom, hogy tudod-e, de a mindenkori Vezér mindig az arachnoidoktól tanult és később is ők voltak a tanácsadói. – vetettem még oda, aztán elindultam az ösvény felé. – Sajnállak Richard Carter, mert a legnagyobb ellensége saját magadnak te vagy. Minden esetre én megtettem, ami tőlem tellett. – szóltam még hátra, mert tényleg nem volt több mondanivalóm, ha még erre sem kap észbe.

Tulajdonképpen saját magára haragszik, nem Arabellára, csak ezt képtelen kimutatni, elmondani, inkább elnyomja magában, hogy még véletlenül se lehessen felfedezni rajta.
Nagyon is tisztában van azzal, hogy hülye volt, és úgy támadott neki a nőnek, hogy esélyt sem adott arra, kiderüljön, mit kell majd kiállnia fél évig.
Helyette kapásból azt látta az egészben, ez szívatás, és ezt Claus azért csinálta, hogy betörje végre, erre meg aztán végképp eldurrant a feje.
-Miért? Azért, mert megkérdezted, hol tartottunk, én meg elmondtam? Mégis mit vársz tőlem? Volt még valami amit ki tudtam egyáltalán nyögni? Nem. Akkor meg?
Nem is tudja eldönteni, miért dühös magára igazán. Azért, mert nem úgy küzdött, ahogy Claus ellen, vagy azért, mert eleve úgy ment oda az arachnoidhoz, hogy nem akarja. Talán inkább az előbbi, az idegesíti.
Arabella szavaira egy szót sem szól, és csak akkor pillant fel, mikor közli vele a száraz tényeket. Hát erről beszélt a Vezérnek is. Dolgozik egy csomót, és utána egy pillanat alatt hazavág mindent a hülyeségeivel, holott nem akarja.
Még mindig a földön ül, nem hajlandó elmozdulni innen, és amikor Arabella elindul, utánaszól.
-Máris feladod? Azt hittem, kitartóbb vagy.
Pofátlanul vigyorog, és ha a nő visszafordul, láthatja rajta, hogy tényleg elgondolkodott, és lehiggadt.

Nem! Nem mondhatnám, hogy mérges, vagy dühös lettem volna a kölyökre, hiszen Claus figyelmeztetett, hogy nagyon makacs és önfejű és nagyon fogja utálni a rásózott büntetést.
Viszont valahol kudarcnak éltem volna meg, ha nem sikerül meggyőznöm, hogy érdemes legalább megpróbálnia elkezdeni azt a félévet. És nagyon annak állt a zászló, hogy így lesz, hogy nem sikerült semmilyen módon annyira lenyugtatnom, hogy felfogja a saját érdekeit, pedig ez lett volna a dolgom
Aztán mégis történt valami, a szavaira kicsit meglassultak a távozó lépteim és halványan el is mosolyodtam, bár nem fordultam meg, így ezt nem is láthatta.
Aztán nagy nehezen kiböki Richard, azt amit eddig is hallani akart, bár nem ebben a formában, de úgy látszik megtört a jég és végre a fejét is használja az öklei helyett.
- Én nem adtam fel kölyök, csak nem tudok többet tenni annak érdekében, hogy rávilágítsak a saját érdekeidre és nem tudok rád erőszakolni olyan dolgot, amit ennyire nem akarsz.. De feladni nem, nem adtam fel. Az nem vallana rám.
Mikor megfordultam csak a széles vigyort láttam az arcán, amit még egy perccel ezelőtt elképzelni sem tudtam volna, és amire nekem is fülig szaladt a szám.
- Azt hiszem elölről kéne kezdenünk, nem gondolod? – lépkedtem vissza hozzá és kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a földről. – De azt inkább a lakásomon tegyük inkább.


//Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt //

Látja, hogy Arabella lelassít, végül csak visszafordul. A szavaira tovább vigyorog, végül megcsóválja a fejét.
-Dehogynem. Simán elmentél volna csak azért, mert nem vagyok könnyű eset.
Finoman fogalmazott, mert az nem kifejezés, hogy nem egyszerű típus, hiszen senki nem bír vele szinte Clauson kívül, nem véletlen, hogy a falka úgymond öregjei ki vannak rá akadva.
Öregek... tiszteli őket a tudásuk miatt, de ennyi is, nem tudna a hátsóján ülni úgy, ahogy ők teszik. Ő harcra termett, és nem arra, hogy bölcselkedjen.
-Csöngessek be ismét hozzád? Így gondolod?
Kezdjék előröl, no igen, az lenne a legjobb, de erre megrázza a fejét újból. Ami megtörtént, az megtörtént, nem ássa el, folytassák tovább, maximum nem itt. Kivételes alkalom, hogy elfogadja a segítő kezet egy nem hímtől, és feláll, hogy kövesse, vissza a kocsihoz.

//Én is köszönöm, élvezetes volt.//