Sky ház

Egy egyszerű faház, melyhez földút vezet az autópályától.
Egyszerű berendezés biztosítja az itt lakó kényelmét. Két kisebb szoba egy nappali, konyha, fürdőszoba tartozik a házhoz. Kint hatalmas udvar és egy kocsibeálló tartozik ide. Érdekessége, hogy a háztető üvegből van kialakítva, így a lakója, a nap bármely percében gyönyörködhet az égboltban...

Lakó: Jassie Sky

Fáradtan toltam magam mellett a ciánkék bicajom, ahogy hazafele tartottam. Újabb kiadós napot tudhattam magam mögött, s még korántsem volt vége. Akadt elég tennivalóm otthon is, hiába csábított a semmittevés, egy forró zuhany és pár ezerszer átlapozott könyv. Ahogy komótosan sétáltam tekintetem az égen átúszó lomha felhőkbe veszett. És hirtelen félelmetesen egyedül éreztem magam. Még a természet is hallgatott. Egyetlen madár sem dalolt, egyetlen rovar sem zümmögött. A magány fullasztó dunyhaként telepedett rám. És én egyedül dideregtem. Megtorpantam, s a távolt kémleltem. Arra amerre az üres házam várt. A ház, melyet valaha megtöltött az élet. Melyet majd meg akarok tölteni élettel. Kihalt kis házam. Gombóc nőtt a torkomba és elérzékenyültem csacska gondolataimon. Azt hiszem valóban elfáradtam és zsémbes voltam már, mint egy kisgyerek. Talán épp emiatt álltam és figyeltem oly sokáig a házat, mely mellett épp elhaladtam. Sokáig mérlegeltem, de végül könnyed mosoly suhant át arcomon és elindultam a földúton Jassie Sky otthona felé. Reméltem szívesen látott vendég leszek az udvariatlan betolakodás ellenére is. Nem, igazából eszembe se jutott, hogy ne így lenne.

A kényelmes, réges-régi karosszékemben ültem, és az üvegtetőn át az eget kémleltem. Itt-ott felhők úsztak át a házam felett. Kedvem lett volna repülni egyet, de tudtam, hogy egyelőre nem tehetem: volt még némi elintéznivalóm, aminek holnapra mindenképp el kellett készülnie. Sóhajtva álltam hát fel, hogy áttelepedjek az íróasztalomhoz, és befejezzem végre a gyógyszerrendeléseket. Ám épp csak, hogy nekiálltam, amikor valaki kopogtatott az ajtón.
Az ajtó felé pillantottam. Kíváncsi voltam, ki lehet az, és egyben egy kicsit reménykedtem is: reméltem, hogy valóban az az ember áll a házam előtt, akivel én magam is szívesen találkoznék most, egy hosszú és fárasztó nap után. Felkeltem, átmentem a szobán és ajtót nyitottam. Elmosolyodtam. A reményeim teljesültek. Kaya volt az.
- Szép napot, Kaya - mondtam kedves mosollyal - Minek köszönhetem a ezt a szerencsét? Kerülj beljebb! Megkínálhatlak valamivel?
Félreálltam az ajtóból, és vártam, hogy belépjen. Vetettem egy pillantást a hazahozott munkámra. Nos, egy kicsit még várhat...

A biciklit megtámasztottam az ajtó mellett, kivettem a kosarából a papírzacskót és a szatyrom is leakasztottam a kormányról. Csak ez után kopogtattam az ajtón, ami hamarosan ki is nyílt előttem, és valahogy ahogy Jassie megjelent mögötte mosolyogva, el is oszlatta a korábbi gondolataim utófoszlányait.
- Neked is Jassie! - viszonoztam a köszöntését harsányan, lelkesedve és be is léptem. - Gondoltam viszonzom a múltkori vacsorameghívásod, ha megengeded - rúgtam le gyorsan a cipőm és közben kapcsoltam is gyorsan. - Márpedig megengeded, ugye? - mosolyogtam rá szélesen, ahogy a szemébe néztem. Erre nem lehetett nemmel válaszolni, nincs apelláta és kész.
- Szóval én szeretnélek megkínálni valamivel - mondtam már kicsit visszavéve a hangerőből és az felszabadult energiákból. - Vettem is pár dolgot, ha megmutatod hol a konyha összedobhatok valamit kettőnknek - és hirtelen zavarba ejtettem magam. Nem is tudtam miért reagáltam ilyen furcsán erre az utolsó szavamra. - Addig legalább befejezheted azt, amiben udvariatlanul megzavartalak húúú! - szaladt ki a számon a mély, búgó, elcsodálkozásom kifejező hang, most hogy végre levettem róla a tekintetem és végignéztem a házán.

Kaya kirobbanó energikussága most nagyon jól esett nekem. Én magam már-már elaludtam a fáradtságtól, és a lány lelkesedése most nagyon jól jött. Igaz, kellett egy kis idő, míg a jókedvén kívül azt is felfogtam, amit mondott, de akkor megint elmosolyodtam.
- Vacsora, hát persze, nagyon szívesen, mármint... Nagyon örülök, igen. Amúgy sem hiszem, hogy volna választásom - mondtam nevetve - A konyha ott van, érezd csak otthon magad, kedves Kaya. Ami azt illeti, valóban van még egy kis elintéznivalóm, de az legfeljebb egy fél óra. Utána segíthetek a főzésben is akár, ha gondolod.
Láttam, hogy tetszik neki a házam. Feltételeztem, hogy főleg az üvegtető lehet az, ami elnyeri a tetszését: a múltkor említette, hogy kedveli a természetet, ez a tető pedig azt a benyomást kelti,. hogy a szabad ég alatt vagyunk.
Megmutattam Kayának a konyhát, aztán magára hagytam, hogy mielőbb végezhessek a fránya rendelésekkel. Sokkal jobb kedvűen álltam neki, mint pár perccel korábban.

- Csak nyugodtan tedd a dolgod, ne féltsd a konyhád - kacsintottam rá kötözködve. Miután kitessékeltem a konyhából hozzá is láttam az előkészületeknek. Gondoltam sütök egy kis húst, mellé összedobok valami köretet és gyorsan meg is vagyunk. A titkos fűszerem nélkül kell most boldogulnom de valahogy túléljük. Legalább lesz miért meghívnom magamhoz is legközelebb, ha úgy adódna.
Egész felszerelt volt Jassie konyhája és gyorsan meg is találtam amire épp szükségem volt. A csöndes ténykedés közben nem bírtam abbahagyni a mosolyt. Legszívesebben énekeltem volna valamit, ahogy azt otthon is tettem volna, de nem akartam zavarni. Jó ötlet volt átjönni és úgy tenni, mintha valóban így terveztem volna. Talán így is történt, csak nem tudtam róla. Ki tudja mi a célja a sorsnak, mit takarnak a sugallatok, a belső megérzések, mi rejlik az egyszerű tettek mögött. Milyen nagy tervnek vagyunk a részesei. Erről eszembe is jutott egy történés.
- Képzeld! - szóltam ki egyszer csak a konyhából, megfeledkezve arról az ígéretemről, hogy nem fogom zavarni. - Nem szoktam csak úgy költeni a pénzem, de ma valamiért út közben nagyon megszomjaztam. De úgy tényleg leküzdhetetlenül, szóval vettem egy üveg hideg bubimentes ásványvizet. És az volt a furcsa, hogy két kortyot ittam, eltettem, és utána alig hogy elértem az utcasarokig megállított egy holtsápadt nő és megkérdezte, hogy nincs-e nálam valami innivaló, mert rosszul van. Persze azonnal neki adtam a vizet. Csak olyan különös érzés volt. Mintha... Áh, nem is tudom - hallgattam el végül.

A munka közel sem volt olyan nagy, mint hittem, így percek alatt végeztem vele. Elpakoltam a papírokat, mindent oda, ahol lenniük kellett, íróasztalfiókba, táskába, vagy csak a papírkosárba. Aztán csendesen a konyhaajtóhoz mentem. Megálltam úgy, hogy Kaya engem ne lásson, de én láthassam őt. Egészen megindító látvány volt, ahogy mosolyogva tüsténkedett a konyhámban. Sokszor segítek embereken, hisz ez a munkám, és igyekszem mindig mindenkivel törődni. De az, hogy valaki törődik velem is, és például vacsorát főz nekem, már nagyon régen nem fordult elő. Furcsa érzés volt, de nagyon jóleső. És megállapítottam még valamit, ami eddig i ott motoszkált már valahol éppcsak a gondolataim peremén: tetszett nekem Kaya. Igazán nagyon csinos volt.
Meghallgattam a lány kis történetét.
- A sors néha furcsa dolgokat produkál - mondtam, és beléptem a konyhába - De azt mondják, akinek igazán nagy szüksége van rá, az mindig kap egy kis segítséget így vagy úgy. Jókor voltál jó helyen, és ezért egy idős hölgy megmenekült a kiszáradástól. Ez amolyan hétköznapi hőstett. Kaya, a hős... - mosolyogtam.
Igyekeztem nem láb alatt lenni, mert nem volt olyan nagy a konyhám, hogy ne ütközzünk egymásba, ha én is elkezdek valamit csinálni.
- Segítsek valamiben?

A megszólalására összerezzentem és a szívemhez kaptam. Annyira megijedtem, mintha épp valami rosszaságon kaptak volna rajta.
- Egek, de halkan jársz! Megijesztettél - mosolyogtam rá.
- Igen, jó érzés jókor a jó helyen lenni - helyeseltem és eltöprengtem a megjegyzésén. Én is hallottam már, de kifejezetten tetszett most így tőle hallva. "Akinek igazán nagy szüksége van rá, az mindig kap egy kis segítséget így vagy úgy." Azt hiszem emiatt egy pillanatra el is kalandoztam. Megőrzöm magamban ezt a mondatot.
- Dehogy vagyok én hős! - fakadtam ki jókedvűen, mikor visszatértem hozzá. - Inkább rólad lehet ezt elmondani Jassie - hangomban ezúttal a komolyság dominált, de a mosolyom azt hiszem ezen az estén semmi sem tüntethette el.
- Ha szeretnél, nyugodtan - tértem is vissza a feladatokhoz. - Igazából nemsokára el is készül minden, már csak várni kell. De ez a te konyhád, neked készül a vacsora, szóval, ha van valami ötlet, kívánság, baráti utasítás, észrevétel, akármi, csak mondd. Egyébként jó lesz, amit kitaláltam? - intettem közelebb, hogy ha akar belenézhessen a fazékba, vagy a sütőbe.

Csak legyintettem.
- Hős? Én? Nem hinném. Csak a munkámat végzem.
Milyen szomorú világban élünk... Hős az, aki segít másokon, mintha nem ez volna mindnyájunk dolga... De elűztem a komor gondolatokat. Elvégre ez az este a vidámságé, ezt súgta Kaya szűnni nem akaró mosolya is. Odaléptem a tűzhely elé. A szűk kis konyhában nem volt sok helyem, és a karom Kayáéhoz súrlódott, ahogy a másik kezemmel felemeltem a fedőt. Mélyet szippantottam a felszálló illatokból.
- Semmi hozzáfűznivalóm nincs. Tökéletes lesz. De a mosogatás az enyém!
Arrébb léptem, és kinyitottam a hűtőt. Tüzetesen átvizsgáltam, majd elfintorodtam.
- Azt hiszem, ehhez az ételhez valami bor illene, de az sajnos nincs itthon, csak üdítő. Kérsz? Van narancs és valami édes lötty, amit nem is tudom, miért vettem... Vagy ásványvíz, de sajnos buborékos... Ha adsz abból a szekrényből ott mögötted két tányért meg evőeszközöket, meg is terítek. Én itt a konyhában szoktam enni, de kettőnknek a nappaliban kényelmesebb lesz.

- Nem, én mosogatok majd, azt hagyd csak az asszonyra. Amúgy is szeretek mosogatni - nem tudtam nem ellenkezni vele folyamatosan. Valahogy jó volt kötözködni és megszabadítani az ilyen csip-csup munkáktól. Egyébként is erről is eszembe jutott egy történet, de ezt inkább hanyagoltam, úgy ítéltem meg, hogy nem illik az estéhez. Különben sem szerettem társaságban nagyapámra gondolni, még mindig képes voltam sírni az emlékein. Az meg tényleg nem illett volna ide.
- Azt az édes löttyöt kipróbálnám. Lehet, hogy a sors csak azért vetette meg veled, hogy megkínálj vele, ezt nem hagyhatom figyelmen kívül - kacsintottam rá, közben elő is vettem mindazt amit kért az asztalterítéshez. Miközben a kezébe adtam az evőeszközöket hozzá értem és a kelleténél hosszabb ideig húztam a pillanatot. Az imént gyorsan véget ért, és most hirtelen nem is tudtam mi jött rám. Azért igyekeztem semmi jelentőséget sem tulajdonítani a dolognak.
- Nem egészséges, hogy itt eszel. Meg kell teríteni, ha egyedül vagy akkor is, jobban termelődnek az emésztőnedvek, felkészül a gyomor... Legalábbis ezt olvastam valahol. Ó, ahogy nézem hamarosan lehet is tálalni - állapítottam meg közben.

- Tudom, tudom - bólogattam - De ritkán van időm rá, hogy megterítsek, vagy akár főzzek magamnak.
Még az előző pillanat hatása alatt voltam. Tévednék? Vagy tényleg tovább ért a kezemhez, mint kellett volna? Elgondolkodtam. Vajon láttam tőle a múltban hasonló gesztusokat? Meglehet, de biztosra nem mertem volna mondani. Talán okosabb lenne várni, és megpróbálkozni néhny ártatlan érintéssel, megfigyeli, hogyan reagál rájuk... Hejj, de nehéz is ez! Ráadásul én még csak túl ügyes sem voltam az ilyesmiben.
Feltettem a terítéket az asztalra. Kivittem azt az édes valamit is: ha Kaya erre vágyik, nem fogom lebeszélni róla. Én magam a narancslé mellett döntöttem.
- Te főztél. Úgy illik, hogy én mosogassak. Vagy legalább azt engedd meg, hogy törölgessek.
Nem hittem volna, hogy valaha is küzdeni fogok, hogy elvégezhessem a házimunkát. Lám, vannak még csodák... Ahogy Kaya jókedve egyre jobban átragadt rám, úgy lettek az é gondolataim is egyre vidámabbak. Többet mosolyogtam, mióta a lány megérkezett, mint egész héten összesen.
- Nagyon finom ilata van. Remélem is, hogy nemsoká ehetünk... Egészen megéheztem - újabb mosolyt küldtem Kaya felé.

- Akkor gyere át hozzám! - csaptam le gyorsan a mondatára. És hirtelen izgulni kezdtem, de hogy min, fogalmam sem volt, így hát csak mosolyogtam. - Mindig szívesen látok vendégül egy barátot - és ezzel megint zavarba hoztam magam talán, legalábbis furcsán éreztem magam.
- Na akkor tessék teríteni, hogy tálalhassunk - toltam ki játékosan a konyhából, miközben viszonoztam a mosolyát. A törölgetés kérdését már ráhagytam. Úgy tűnt nagyon szeretne egy kis házimunkát végezni utánam, hát mi jogon tagadnék meg tőle egy ennyit, ha jót tesz neki lélekben?
- Fogadni mernék rá, hogy alig ettél ma valamit - jegyeztem meg az orrom alatt arra, hogy éhes. - Milyen szerencse, hogy ma megleptelek, nem? - tényleg nem tudtam nem vigyorogni hacsak rá néztem. Elvégeztem az utolsó simításokat, kitettem egy nagyobb szedőtálba az ételt szép gusztusosan, majd követtem Jassiet, aki valószínűleg azóta elkészült az asztallal. Miközben letettem az étket felfele meredtem az égre.
- Ez valami csodaszép - állapítottam meg elbűvölve.

Kissé meglepett a meghívása. Menjek át mindig, ahányszor csak tisztességes étkezésre vágyom? De hát őneki is megvan a maga baja, dolga... Csak nem várhatom el, hogy mindig két személyre főzzön, amikor ott van a munkája is... És ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok a lányról. Van vajon új udvarlója? Mit csinál a szabadidejében? Mi a hobbija? Szeret vajon olvasni? Milyen zenéket hallgat? Mennyi kérdés...
- Köszönöm! Élni fogok a meghívással - mondtam, magamat is meglepve vele.
A tányérok, poharak, alátétek, evőeszközök és szalvéták az asztalra kerültek. Aztán végül az étel is, aminek igazán nagyon finom illata volt. Lovagiasan kihúztam a széket Kayának, de ő talán észre sem vette: a tetőn át az égre nézett. Mellé léptem. Felnéztem én is: a Hold mellett egy csillag pislákolt. Alighanem a Vénusz.
- Szeretem látni az eget - mondtam halkan -Szabadnak érzem magam tőle.

- Örülök neki - mondtam és őszinteségem talán arckifejezésem is tökéletesen mutatta. - Legalább lesz mivel rávennem magam a rendrakásra - jegyeztem meg viccelődve csak úgy magamnak. Nem igazán szokott erőm maradni sokszor arra, hogy takarítsak. Meg lassan már a felújítást, javítgatást is hozzá vehetem. Vagy az is lehet, hogy ez csak egy indok volt a lustaságomra. De az tény, hogy inkább a kertet gondozom, mintsem hogy takarítsak. Persze kosz nincs nálam, csak felfordulás. De annak is meg van a varázsa nem?
- Hát megértem - mondtam halkan a megjegyzésére. - Én is így vagyok vele, de nekem ez csak a kertből adatik meg - gondolkodtam el kedvesen mosolyogva. Eszembe sem jutott volna, hogy létezik egyáltalán ilyen tető, bár inkább az, hogy valaha is látok ilyet. Furcsa volt, hogy épp Jassienál találkoztam ilyesmivel. Felpillantottam rá és elmosolyodtam. Találtam pár kérdést magamban, de inkább hanyagoltam őket egyelőre.
- Kezdem szégyelni magam a házamban uralkodó állapotok miatt - jegyeztem meg komolytalanul, és eszembe jutott az eset, mikor először járt nálam. Hát akkor aztán szép nagy káoszba csöppent.
- És milyen volt ma a napod? - kérdeztem meg miután jó étvágyat kívántam.

A takarításos megjegyzésére nem mondtam semmit. Én magam nem voltam kifejezetten rendetlen, nem dobáltam szét dolgokat, de bizony megesett, hogy az íróasztalom kész káosz volt... Inkább a szerencsének, mint a rendszeretetemnek volt betudható, hogy most, mikor váratlan, de kellemes vendégem betoppant, rendben találta kicsiny házamat.
Asztalhoz ültünk végre, és én megkóstolhattam Kaya főztjét. Az étel beváltotta az illata alapján hozzá fűzött reményeket.
- Ez isteni - mondtam őszinte mosollyal már az első falat után.
Az sem érdekelt, hogy égeti a nyelvem és a szám, csakis azért lassítottam le, mert nem akartam, hogy Kaya azt higgye, neveletlen vagyok, és befalom az ételt. Közben azért Kaya kérdésére is fogalmazgattam a választ.
- Hát... Olyan átlagos. Kivittem a rászorulóknak egy csomó gyógyszert, ellenőriztem egy feltételes szabadlábast, hogy nem keveredett-e balhéba, szóval tényleg, csak a szokásos. És a te napod milyen volt?

- Köszönöm - mosolyogtam rá szolidan a dicséretet hallva. Boldog voltam, ahogy elnéztem, milyen jóízűen vacsorázik. Pedig mennyire kis semmiség volt összedobni azt. Meg is feledkeztem arról, hogy nekem is ennem kéne, és nem csak őt figyelni, ahogy elgondolkodtam. Hihetetlenül jó volt végre valakinek főzni és csak élvezni, hogy ízlik neki, hogy jóllakik. Szívesen megtettem volna minden nap, de már nem volt kinek. A testvéreim alig látom már, néha hallok csak felőlük, vagy akkor, ha épp betévedek egy internetkávézóba. A telefonhívások pedig egyre ritkulnak. És ahogy elnéztem Jassiet, akaratlanul is továbbgondoltam a képet egy pillanatra.
- Nekem is csak a szokásos - vágtam a kérdésére reflexből a választ. - Vagyis... Hát elbúcsúztam a gyerekektől a városi óvodában. Az szívszorító volt - egy pillanatra meg is remegett a mosolyom most, hogy újra felidéztem. - Sajnos ott megszűnt az állásom - mondtam halkan.
- De legalább több időm lesz a rezervátumbeli gyerekekre - próbáltam pozitívan hozzáállni az eseményekhez. És igazából nem ért váratlanul a hír, tudtam, hogy ha elbocsátás lesz, biztosan nem maradok ki, tekintve, hogy volt pár szülő, aki valamiért szívesebben vette volna, ha a rezervátumban maradok. És különben is, magam is gondolkodtam azon, hogy túl sok ez így nekem és ott kellene hagynom a várost, még ha anyagilag szükséges is volt. De nem lett volna szívem otthagyni a gyerkőceim. Viszont így legalább ma túlestem a búcsún, elég hosszú ideje nyomasztott már ez is.
- Szólj, ha kérsz még, van bőven - mosolyogtam rá biztatóan. - Töltsek narancslevet?

- Igen, köszönöm - bólintottam a narancslére - Fogok még szedni, mindenképp - mosolyogtam.
A története viszont igencsak szomorú volt. Talán csak nem azért kellett pont neki eljönnie, amiért engem sem mindenki lát szívesen a munkámban? Sajnos erre van némi esély. A rasszizmus ma éppoly elterjedt, mint ötven vagy száz éve, csak már titkolják, mert szégyellnivalóvá vált. Nos, örüljünk a kis sikereknek... Hogy keserű gondolataimat elűzzem, vetettem egy pillantást Kayára. Máris jobb volt egy kicsit. Vagyis... Épp azt láttam, hogy a mosolya egy pillanatra megfakul. Letettem a villát, és megfogtam a nő kezét.
- Ne szomorkodj... Biztos vagyok benne, hogy azok a gyerekek mindig emlékezni fognak rád. És most tessék enni, kettőnknek főztél, nem csak nekem - mosolyogtam.
A kezétmég egy fél percig nem engedtem el, és azt a luxust is megengedtem magamnak, hogy belevesszek a tekintetébe. De ez veszélyes játék. Jobb nem ilyesmivel terhelni őt: ki tudja, hogyan reagálna? Ki tudhatja, mennyire mély nyomot hagyott benne az előző udvarlója?

Töltöttem neki és szó nélkül viszonoztam a mosolyát kedves magabiztossággal. Nem tudtam mit mondani a szavaira, de reméltem azért éreztethetem vele, hogy nincs semmi baj, nem történt katasztrófa, teljesen jól vagyok. És akkor megfogta a kezem. Megszorítottam az övét, hogy megerősítsem vele azt, amit szerettem volna felé sugallni, hogy minden rendben van.
- Köszönöm - mondtam neki, de akkor már felfigyeltem arra, hogy az egyszerű, kedves gesztus még mindig tartott, még mindig nem engedte el a kezem. Sőt, a tekintete is egyre inkább beszédessé vált. Úgy éreztem akkor, hogy talán komolyabb szimpátiát táplál irántam, mint elsőre gondoltam volna. Bár ez egy elég merész ötlet volt. De az emiatt hirtelen feltámadó meglepő gondolataim egy az eddigiektől eltérőbb mosolyban nyertek formát.
- Ó, én már eleget csipegettem. Telítődtem a munka során az illatokkal, már azzal jól lehet lakni - bizonygattam neki könnyedén, miért is nem tud több ételt befogadni a gyomrom, holott már egészen más volt vele a baj. Sok sok kis pillangó. És ezzel megint elkezdődött valami. Csak azt kellett kitalálnom, hogy megéri-e kockára tenni egy értékes barátságot a bizonytalanságért. De be kellett látnom, hogy Jassie már az első pillanattól kezdve szimpatikus volt nekem. Talán több is. Már akkor, mikor úgymond megmentett Rikerttől. Igen, kétszer már nagyon csúnyán megégettem magam, éppen amiatt, hogy elhamarkodottan hoztam döntéseket. De Jassie más. Nem, ő valóban más! Ezúttal tényleg. Emberileg is mint az eddigi tapasztalatok, és az én attitűdömet tekintve is. Nem csak kétségbeesetten kapaszkodnék bele, és menekülnék a magányból általa. Legalábbis remélem.
Ha tévednék... legfeljebb újra csalódom magamban. Viszont ezzel a én döntésem megszületett, és innentől kezdve azt hiszem az lett volna a legjobb, ha minél hamarabb tiszta vizet öntünk a pohárba. Talán optimális esetben csak elutasít és a barátságunk mit sem változik. De legalább tisztáztuk, az fontos.
- Egyébként milyen terveid vannak a jövőre nézve? Mármint család, munka, ilyesmi tekintetében? - csevegtem látszólag könnyedén, holott valamiért borzasztóan izgultam. És igen, szörnyű egy nőszemély voltam, belátom, de ezt akkor is tudnom kellett. Amúgy is szoktam én hirtelen jelentéktelen kérdéseket feltenni, talán ez sem fog kitűnni közülük. Bár úgy dobogott a szívem, hogy talán most kivételesen még sem lesz merszem még csak rendesen bele sem gondolni a hirtelen átsuhanó gondolataimba és végül nem merek kockáztatni s inkább elvetem őket.

Észrevettem valamit, ami talán egy kicsit más volt, valamit a mosolyában, a pillantásában, abban, ahogy megszorította a kezem... Lehetséges volna? Tényleg lehetséges lenne, hogy ő sem közömbös irántam? Máris viszonzásra lelnének azok a bizonytalan, újonnan felfedezett érzelmek, amiket még magamnak sem igazán vallottam be? Végül is, miért ne? Hisz vannak még csodák a világban, ha mégoly kevés is...
- Ugyan... Legalább párfalatot, a kedvemért - mondtam mosolyogva.
A következő kérdésére egy egészen kicsit elkomorodtam. Család, gyermekek... Ez nálunk, viharmadaraknál kényes kérdés. Melyikünk ne szeretné, ha a gyermeke is viharmadár lenne? És erre mégis kicsi az esély, túl kicsi... Mindazonáltal mosolyogva feleltem.
- Kimondottan régimódi vagyok. Szeretnék egy szép feleséget és pár gyerkőcöt. Nincsenek különleges kívánságaim, nem akarok fényűző életet, sem hatalmas vagyont... A munkámat pedig szeretem. Nem hiszem, hogy váltanék.
És nincs is rá szükségem, gondoltam. Pénz tekintetében, hála édesapámnak, igen jól el vagyok eresztve, így még a szociális munkások nem éppen nagy fizetéséből is el tudnék tartani egy családot.

Játékosan az égre emeltem a tekintetem a kérésére és megadtam magam. Meg is pakoltam a villám párszor, igyekeztem eltüntetni a vacsorám, amennyire csak tudtam. Igazából nem szerettem ezt a "kedvemért" kifejezést, amit használt, de természetesen ez per pillanat lényegtelen volt, és egyáltalán nem úgy értette, ami zavart volna.
A válaszára rögvest fülig szaladt a szám, olyannyira sugárzott rólam a véleményem, hogy legszívesebben eltakartam volna azt a kicsattanó vigyort az arcomról. Valahol ezt már illetlennek találtam. És nem nagyon tudtam volna neki megmagyarázni talán a reakciómat, furcsán vehette ki magát. Emiatt az egész miatt egyszerűen muszáj volt elbohóckodnom a dolgot.
- Szóval feleség szempontjából a szépség döntő kérdés nálad - csipkelődtem vele, de aztán megkomolyodtam én is, legalább egy annyira, amennyire kellett.
- De komolyra fordítva a szót, ez nagyon szimpatikus elképzelés. Én is valahogy így vagyok vele - mosolyogtam rá kedvesen és egy ideig belefeledkeztem a tekintetébe. És nem tudtam hogyan folytatni. Nagy levegőt vettem és végignéztem az asztalon. Hamarosan asztalbontás, és tényleg nem fogom hagyni mosogatni. Aközben úgyis jót lehet gondolkodni.

Örömmel láttam, hogy tényleg eszik pár falatot. Máris nem éreztem magam olyan önzőnek, hogy egyedül fogyasztom el az ízletes vacsorát. Pedig képes lettem volna rá... Amilyen éhes voltam, és amilyen finom az étel volt...
Láttam, hogy a válaszom elnyerte a tetszését. Ennek örültem. Nem is kellett volna mondania, hogy ő is hasonló terveket dédelget, az arcára volt írva. A csipkelődésére viszont, úgy döntöttem, méltó feleletet adok. Ha már harc, hát legyen harc, gondoltam vidáman.
- A szépség, a humorérzék, az intelligencia, az empátia... Szóval a te tulajdonságaid, igen. Ezek mind döntő kérdések.
Csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy ez sokkal inkább hangzott vallomásnak, mint piszkálódásnak, de hát már mindegy volt. Ha nem is annak szántam, az lett belőle, és nem is bántam. Nem kedveltem a titkokat. Jobb minél többtől megszabadulni, amint lehet.
Letettem a villámat, ittam egy korty üdítőt, és remélve, hogy nem ijesztettem meg, vártam a lány válaszát.

- Ó, hát köszönöm - feleltem a bókra egy bájos, teljesen elbűvölt mosollyal, és ittam pár kortyot az édes lötyiből. Ez a megjegyzése újra megerősített, bátorságot öntött belém. Szerettem volna, ha nem kerülgetjük egymást feleslegesen és valóban tisztázzuk mi is a helyzet és most úgy ítéltem meg, hogy ez neki sem biztos, hogy ellenére lenne.
- Mit szólnál, ha mondjuk tennénk egy próbát? - kezdtem el lágy hangon és közben figyeltem a reakcióit.
- Mármint, hogy hogy működnének vajon a dolgok kettőnk között, - persze nem akartam ajtóstul rontani a házba - kideríteni mennyire illenek össze az elképzeléseink - persze ezt tettük eddig is, nem mondtam újat, csak így legalább kimondtuk és tudatosítottuk, nem csak sodródtunk egy lesz, ami lesz állapotban.
Tudom, nem volt ez így irigylésre méltóan romantikus, hisz hol a szerelem, a spontaneitás, az izgalom... De abból a korból már kinőttünk. Nem akartam már lefolytatni az ilyesfajta ismerkedős játékokat, ugorjunk egyet és egyszerűen csak legyünk őszinték, önmagunk és a próbaidő végén megfontoltan döntsünk a másikról szerzett információk ismeretében. Teljes szívemből szeretni akartam, de úgy rózsaszín ködtől elvakultan szerelmesnek lenni nem. Az úgyis elmúlik, s csak leplezi mindazt, ami lényeges. Az embert akartam látni és nem egy idealizált képzeletbeli képet. A jó és a rossz oldalával együtt. Szerettem volna megtalálni azt a férfit, akivel egy életre szövetséget tudnék kötni és úgy gondoltam talán így végre sikerülhet. Kicsit meglepődtem ezen a belső eszmefuttatásomon, sosem voltam eddig ilyen biztos abban, hogy mit is akarok.
Talán az adta mindehhez az erőt, hogy szerettem Jassiet, azt az embert, akit megismerhettem benne, akivel mély barátságot kötöttem. El tudtam volna képzelni vele a jövőt, és ennek a véleményemnek a kialakulásához nem volt szükség arra, hogy beleszeressek. De hogy ebből mi alakulhat még ki? Kíváncsian vártam.

Örültem, hogy letettem a villát, mert egészen biztos voltam benne, hogy ha eszek, most félrenyeltem volna. Tessék? Csak így? Ilyen egyszerűen? Bár... Végül is, miért ne? Nem vagyunk már gyerekek, kedveljük egymást, és van köztünk valami, egy kis szikra, mi akár tűzvésszé is fejlődhet... Na és ha ez nem egy amolyan "szerelem első látásra"? Attól még csodás dolgok történhetnek...
Felálltam a székemből, és megkerültem az asztalt. Megfogtam Kaya kezét, és felhúztam őt magamhoz. A szemébe néztem, közelről és mélyen. Egy ideje már vágytam erre, úgy, hogy magam sem tudtam.
- Kaya... Én... Nem tudom, mit mondhatnék. Az én életem eléggé bonyolult és néha veszélyes, de ha úgy érzed, meg tudsz birkózni vele... Boldog lennék, ha magam mellett tudhatnálak.
És minden további további felesleges mondat vagy gesztus nélkül, egyszerűen, simán megcsókoltam őt. Nem bonyolítottam túl semmit. Sosem szoktam. És azt hiszem, Kayának is épp erre van szüksége.

Úgy vettem észre, hogy megleptem azzal, amit mondtam, de ezen kívül sokáig mást nem tudtam leolvasni róla. Felállt, megkerülte az asztalt és hozzám lépett. Nem tudtam mit akarhat, így csak kíváncsian figyeltem és vártam a véleményére. Megfogta a kezem, mire engedelmesen felálltam és a szemébe néztem. Zavarba ejtő volt a jelenet. Olyannyira, hogy minden korábbi nyugalmam és tárgyilagosságom eltűnt, és pillanatnyilag azt se tudtam mit gondoljak. Megdöbbentett a csókkal, teljesen váratlanul ért, de hamar leküzdöttem ezt és viszonoztam, sőt egészen belefeledkeztem. Ilyesfajta gyors előrelépéssel nem számoltam, de azt sikerült megállapítanom, miközben Jassie hosszú hajába túrtam, hogy sokkal erőteljesebben vonzódom a férfihoz, mint ahogy azt valaha is hittem volna.
Végül a szemébe néztem és megpróbáltam a helyére tenni magamban a dolgokat.
- Én is boldog lennék - kezdtem halkan. - Sok mindennel megbirkózom, kedves Jassie - mondtam megfejthetetlen hangon, s utána muszáj volt áttérnem valami játékosabb megjegyzésre. - Például a mosatlannal is - mosolyogtam rá derűsen, de mielőtt bármi mást tettem volna, muszáj volt még egy kicsit rossznak lennem. A fölsőjétől finoman újra közelebb húztam és most gyorsan én csókoltam meg őt. Nem húztam el a pillanatot, azért nem akartam túlfeszíteni a húrt egyikőnknél sem. Elengedtem, rámosolyogtam és eltávolodtam tőle. Szép lassan elkezdtem leszedni az asztalt.
- Na és mivel szoktad eltölteni az estéid? Olvasol valamit, nézel egy filmet, vagy csak figyeled a csillagokat? - találgattam jókedvűen, csak hogy ne legyen csend addig se. Hát igen, azt hiszem zavarban voltam. Furcsa volt még ez az egész. De boldog voltam.

Én is boldog lennék... Sok mindennel megbirkózom... De vajon azzal is, amit én mondhatnék neki? Azzal is, hogy akivel most bele akar kezdeni valakibe, akihez vonzódik, nem is ember? Bele tudna törődni, hogy más vagyok mint bárki más, akit eddig ismert? Elfogadná, hogy ha úgy alakul, talán a gyermekei sem lennének emberek?
Mindez persze már az édes, borzongató, titkon várt első csók után futott át az agyamon. Amíg a csók tartott, nem gondoltam semmire, csak Kaya ujjaira a hajamban és az ajkaira, ahogy az enyéimre tapadtak...
- A... A mosatlannal? - kérdeztem kábán, de ő már ki is siklott a kis helyről ami köztem és az asztal között volt.
Követtem őt a konyhába, és előhalásztam egy törlőkendőt.
- Hát... Kedvelem a régi filmeket. Van egy olyan DVD-lejátszóm, semmi flancos, évekkel ezelőtt vettem... ÁS szeretek olvasni is. De abban reménykedtem, hogy a ma estét csillagnézéssel töltöm... Veled.
Közben nem néztem a lányra, csak törölgettem azokat a tányérokat és evőeszközöket, amikkel már végzett. Nevetséges, de attól féltem, hogy a zavarom kiül az arcomra is.