Kília

Név: Kília
Felvett név: Alexandra Donovan
Faj: titán
Nemző: Gaia
Állattestvér: párduc
Nem: nő
Rang: hérosz
Születési év: i.e. 4213.04.18. (6225 éves – emberek között 25)
Születési hely: New York - Manhattan
Fizikai megjelenés: Jellegzetes mediterán vonásokkal rendelkezik. Dús, fekete, hullámos haj, amely a háta közepét verdesi. Egyenes, klasszikus orr és a kissé vastagabb, sűrű szemöldök alatt, szép fekete szemek tekintenek kíváncsian a világra. A bőre kreolos és sima. Eredeti alakjában 1600 cm magas, de arányos testalkattal rendelkezik, nem robosztus, mint fajának férfi tagjai, talán még inkább a titánok között vékonynak mondható. Emberi alakban is megtartja arányos felépítését, hosszú lábai nyúlánkká teszik, melyhez a 190 cm-es magassága is hozzájárul. Vékonyabb testalkata megtévesztő lehet, hiszen kidolgozott, szálkás izomzata azért sejtetni engedi, hogy rosszul jár, aki a látszatra ad, ha esetleg fizikai kontaktusra kerülne sor. Egyébként ránézésre egyáltalán nem látszik, hogy valójában mennyi erő rejlik benne.
Különleges ismertetőjegy: nincs.
Mentális jellemzők: kimondottan harcos, kőkemény lány, aki rengeteg csatában vett már részt. Feltétel nélkül hűséges a népéhez és a kolosszusokhoz, ezért és gyors észjárásáért birtokolhatja a héroszi rangot. Ismerve saját erejét és hatalmát szívesen játszadozik a halandókkal, ha olyan kedve van, és nem annyira érzelmileg, hanem általában fizikailag. Szívesen kiéli fizikai fölényét és aláz meg így másokat. Ezzel kapcsolatban nincsenek erkölcsi gátjai, akár kegyetlenek is mondható, de van becsülete. Ha valamit megígér, vagy a szavát adja rá, azt minden áron, akár az életét is feláldozva betartja. Egyedül saját fajtársait fogadja el magával egyenrangúnak, más ősi fajok közül csak azokat, akik kivívták tiszteletét. Nemzője és teremtése által szereti az állatokat, azok közül is természetesen leginkább a párducokat, hiszen ők olyanok neki, mint, ha a testvérei lennének. Nehezen viseli, ha pl. állatkertben, bezárva látja őket, de ha valakit azon kap, hogy bántja őket, hát az valószínűleg nem felejti el azt a napot, ha egyáltalán túléli. Katona életéből kifolyólag szereti a rendet és a szervezettséget., és ezt környezetétől is megköveteli. Hirtelen, lobbanékony természetű. A hibákat nem, vagy csak nagyon kis mértékben tolerálja és az általában azonnali büntetést von maga után.
Vallás: Démétér igaz hite
Utópia: Kília elképzelése szerint a világ egyetlen országgá egyesülne, melynek a titánok kolosszusa által kijelölt császára van, és akit csak ő válthat le, viszont az ország nemesi rétege is kezdeményezheti a leváltását, de csak az őt kinevező kolosszusnál. Az országban a hadsereg és a rendőrség tölti be a központi rendfenntartó szerepet, amelybe önkéntes alapon bárki beléphet, ha megállja a helyét. Ez igen nagy megtiszteltetés, hiszen ezeket az embereket mindenki csodálja és felnéz rájuk, és akiknek persze az életszínvonala is jóval magasabb mint másoké. A hadsereg vezetői viszont csak az ősi fajok, a viharmadarak és egyes bőreváltók közül kerülhetnek ki. A nemességet is csak az ősi fajok képviselhetik , akik egyben a császár közvetlen környezetét is alkotják. Apophis kivételével bármely patrónus, vagy pedig a Teremtőre irányuló általános hit követhető, utóbbi váltja fel a szétszakadozott emberi hiteket és egyházakat. Az állam bátorítja is a vallásgyakorlást, főpapságuk gyakorlatilag a nemesség soraiba emelkedik, de rangjuk nem örökletes mint az ősi fajoknak. A halandók egész életükben dolgoznak, szorgos munkájukkal szolgálva az uralkodó réteget, akikkel szemben nincsenek jogaik, teljes alávetettségben élnek, de ez nem jelenti azt, hogy szabad prédák, meggyilkolásuk, bántalmazásuk jó ok nélkül tiltott, hiszen ez az államnak is kárt okoz.
Ezért a vámpírok a halandókból ehetnek ugyan, de nem ölhetik meg őket, nem fajulhat gyilkossággá, nyomorítássá vagy tartós munkaképtelenséget okozóvá mindez, ellenben a halandó beleegyezésére sincs szükség. (egy kivétel lehet halálos vérszívásra: amennyiben a vámpír az állam által kijelölt hivatalos ítéletvégrehajtó és konkrétan a jogerős bírósági ítéletet hajtja végre.)
A múmiáknak nincs helye ebben a tökéletes birodalomban, hiszen ez maga a tökély, a káosz megújító szerepére többé nincs szükség.
A trollok és a viharmadarak teljes jogú és becsült tagjai a társadalomnak. A bőreváltók és a szírének közül az éjbanyák is könnyen megállják a helyüket ebben a közegben, viszont a többi szirén már nem örvend népszerűségnek, nem nagyon kedvelik őket. A koboldok és a nyughatatlanok addig míg nem okoznak problémát csendesen ellehetnek, nem foglalkozik velük senki.
A súlyosabb bűnelkövetők rabszolgává válnak, császári kegyként kaphatja meg őket talpnyalónak valamely erősebb lény. Ezeknek a személyeknek többé semmihez sincs joga, nem számítanak élőlénynek, rabszolgákká, élő tárgyakká válnak, akiknek minden cselekedetéért ura/úrnője felel, s életét akármikor elveheti. Ha valaki önként ajánlkozik fel rabszolgának, arra is lehetőség van, de a császári tanács mérlegeli a leendő úr/úrnő személyét és az ilyen önkéntes talpnyalók nem vesztik el társadalmi státuszukat, sőt, valamelyest tesznek is egy lépést felfelé a ranglétrán, tulajdonosuk ölheti meg őket csak szabadon, mindenki mással szemben teljes polgárjogúnak számítanak. A világ technológiailag magasan fejlett, de minden létező környezetkárosító technikát lecseréltek újakra, a társadalmi struktúra az anyatermészettel való együttélés felé hajlik, korán erre nevelik a gyermekeket is.
Filozófia: zsarnok
Beavatottság: 7. kör grand magister
Iskolák: elementarizmus (föld), univerzalizmus, futhark, druidizmus
Tradíciók:
Grimoare:
"Az Éléstár Megnyitása" - Kília még az emberek közt istennőként töltött idejében fejlesztette ki és vitte tökélyre ezt a hatalmas erejű varázslatot. Beavatottsági szint*1 kilométer sugarú körben a föld szerkezete megváltozik, gyakorlatilag a legkiválóbb termőtalajjá válik, feldúsul vízzel és ásványi anyagokkal is. Igazi áldás az istennőjét imádó nép számára, ha semmilyen egyéb hatás (pl jégverés) nem indokolja, akkor az az évi termés hihetetlenül bőséges lesz ezen a területen, az éhség messzire elkerüli majd a gazdákat. A varázslat 2-3 óra alatt hozható létre.
"A Sivatag Kinyújtja Kezét" - az előbbi varázslat ellentéte. Ha Kília úgy kívánja, akkor beavatottsági szintje*1 kilométer sugarú körben haragvó istennőként sújtja a népet. A föld szerkezete megváltozik, homokos és száraz lesz, a növények kiszáradnak ilyen környezetben, a népet aszály és éhínség sújtja majd. A varázslat 2-3 óra alatt hozható létre.
"A Gólem Ébredése" - az elementarista hatalmával egy kőből és földből álló, szoborszerű alakot hoz létre, amely azonban jár és gazdája akarata szerint cselekszik, akár harcol is. (Harcértékei: 7/7/-) A gólem teste ellenáll a tűznek, a hőnek, a hidegnek, az elektromosságnak, nem érez fájdalmat, golyóval vagy közelharci fegyverekkel lényegében sebezhetetlen, de a víz elmossa szerkezetét és széthullik tőle. A gólem hatalmas sebességgel képes alagutakat ásni, ha ez szükséges esetleg. Megidézni 1 óra alatt lehet a lényt és beavatottsági szint*1 órán át szolgálja mesterét. A gólem elmére ható varázslatokra immunis, de nyughatatlanok képesek megszállni és ez esetben kikerül megidézője irányítása alól!
"Éjközép Óráján" - az elementarista varázslata kiolt minden fényt beavatottsági szint*1 méter sugarú körben. Mindegy mennyire fejlettek valakinek az érzékei, semmit sem fog ebben a zónában látni semmilyen módon (kivéve természetesen a sötétségre immunis titánokat). Harci értékek drasztikusan esnek (-5/-5/lőfegyverek nem használhatóak). Mindössze 10 másodperc megidézni a varázslatot és 5 percig tart.
"Kília Léptei" - Kília egyetlen másodperc alatt létrehozhatja a varázslatát, egyszerűen csak egy nagyobbat toppant. A varázslat hatására a föld megremeg, a talajon álló lények (ha nem titánok) automatikusan a földre zuhannak, nem cselekedhetnek. Járművel felborulnak, gyengébb épületek összedőlnek. A földmozgás 1 percen át tart, addig mindenki földhöz szegezettnek tekintendő. Hatósugara: beavatottsági szint*2 méter sugarú kör (epicentruma a mágiát létrehozó személy).
"A Gránit Haragja" - egyetlen kiáltással (1 másodperc) létrehoz az elementarista egy kőből álló öklöt, amely nagy sebességgel kilő a tenyeréből és mellbe lő tévedhetetlenül egy célszemélyt, akire a varázsló rálát és nincs fedezék mögött. Az ereje egy komoly erejű ökölcsapásnak felel meg, vékonyabb csontot törhet, fájdalmas zúzódást okoz, emellett biztosan a hátára löki a célpontot.
"A Hegy Ölelése" - az okkultista fél perc alatt megidéz egy célpont köré egy erős földburkot, ami a lábai körül emelkedik fel és tökéletesen beburkolja azt. Szinte bebábozódik úgymond. Ebből nincs szabadulás, hiába bármekkora erő, nem tud lendületet adni az izmainak, így semmilyen erőhatást sem tud kifejteni és a bebörtönzött mágiát sem tud használni. A mágia biztosítja a légzés lehetőségét a fogolynak, valamint csak kritikusan erős fizikai behatások sebezhetik meg, de akkor áttörik börtönét is. Beavatottsági szint*3 perc után a kőbörtön lerobban az áldozatról, anélkül, hogy sebzést okozna rajta.
"Végzetes Szakadék" - a valaha megalkotott egyik legbiztosabban pusztító varázslat, az univerzalizmus harci felhasználásának egyik csúcsa. A mágus ellenfele talpa alá nyit egy térkaput, aminek a párját az ellenfél feje fölé teremti, mindezt kb 1 perc alatt. Ha a varázslat sikeres, az ellenség elveszett. Bezuhan a térkapuba, majd megjelenik a felső térkapuból kiesve és újra bele zuhan a földön lévőbe. Gyakorlatilag a szabadesés állapotába kerül, teste egyre gyorsul. Maximum beavatottsági szint*1 percig vannak nyitva a kapuk. Ez Kília esetében már olyan, mintha több ezer méterről zuhanna alá az áldozat, s amint a kapuk megszűnnek irtózatos erővel csapódik a talajba. Nem marad egyetlen ép csontja sem, a belső szervei felrobbannak az ütközéstől, stb.
"A Megfáradt Vándor Öröme" - A mágus egyetlen egyszerű gondolattal azonnal egy a látómezejében takarásban nem lévő pontra teleportál minden általa viselt tárggyal együtt. Értelmes személyeket nem vihet magával.
"Utánpótlás" - Egy egykezes hidegfegyvert teremt a mágus kezébe. Ennek típusa és formája a megidéző akarata szerinti, minősége mestermunka. Lőfegyverek nem idézhetők meg. A fegyver 10 másodperc alatt idézhető meg és 10 percig marad a kézben, utána szertefoszlik.
"A Patkány Teste" - a futharkista képes egy célszemély testét 10 perces koncentrációval patkány méretűre zsugorítani. A varázslat igen rövid ideig tart, mindössze egyetlen percig, de ez alatt a célpont éppen olyan sérülékeny, mint ami jelenlegi formájában elvárható, ereje, ügyessége és sebessége is eszerint változik. Ha a visszaalakulás egy szűk területen éri, annak kellemetlen, akár halálos következményei is lehetnek. Ha saját magára alkalmazza a varázsló, akkor a hatóidő 3 óra hossza.
"Liánkorbács" - nem kifejezetten pusztító, inkább figyelmeztető jellegű varázslat. A druida mindkét karját a levegőbe löki (1 másodperc) és ennek nyomán egy célpont előtt hosszú, 3 méteres lián sarjad a földből. Az inda megragadja a célszemély torkát és lendületesen egyik, majd másik oldalán a földhöz vágja, ez után elszárad. Embernél nagyobb fizikai erő kell az ellenálláshoz. Mivel a lián nem túl nagy, legfeljebb másfélméteres íven mozgatja a testet csak kisebb sérüléseket szenved és a földre kerül. Sok druida kedvelt eszköze, hogy elijesszen másokat, de nem ritka a tényleges harci alkalmazása sem.
"Növényi Emlékek" - a druida egy perces koncentrációval megkérheti az összes környező növényt, hogy segítsenek neki követni valakit, aki arra járt. A füvek újra lefekszenek, mintha a célszemély talpa nehezedne rájuk, a fák ágai, a különböző liánok, stb irányba mutatnak-fordulnak, stb. Tökéletesen megmutatják a keresett személy haladási irányát a varázslónak. Akár célszemély helyett egy adott helyet is megjelölhet, amely felé ösvényszerűen fekszenek el a növények, mutatnak az ágak. Semmilyen módon sem (csak más varázslattal legfeljebb) lehet elleplezni a nyomokat a druida elől. A varázslat hatóideje beavatottsági szint*1 óra.
Családi állapot: magányos farkas
Foglalkozás: az Old World Environment Protection ügyvezető igazgatója. Székhelye Bishopafiel, Majesty Office Building 4. emelet. Havi jövedelme változó, de általában 200-500.000 dollár között. Több birtoka van ország szerte és van egy itt Heavenhillen is a Golminer Boulevard-on. Megtakarítása több millió dollár, de nem is tartja számon. A hosszú élete során összegyűjtött értékek (arany, drágakő, atb.) lehetőséget ad rá, hogy sose szenvedjen hiányt semmiben.
Befolyás: Ismer sok politikust, hiszen a zöld párt révén erre lehetősége van, jó viszonyban van a polgármesterrel és ennek következményeként a helyi városi vezetőkkel is, többek között Harke rendőrfőnökkel és a helyi katonai parancsnokkal. Az Alapítvány támogatja is a rendfenntartásra irányuló erőfeszítéseket.
Talpnyalók:nincs - egyelőre
Szexualitás: heteroszexuális
Függőség: nincs
Képességek: Immunitás (föld elem), Ősi mágia, Földanya Gyermeke, Állati alak, Valódi alak, Auralátás, Héraklész Ereje, Atalanté Gyorsasága, Kheirón Ügyessége, Gaia Szeme, Agamemnon Pálcája, Perszeusz Cselei, Aegle Tündöklése, Admétosz áldozata és Pasziphaé Titkai
Gyenge pontok: Ellenséges elem (levegő), kapzsiság (cerberosok fogadása)
Vonzalom: harc, rendezettség, becsület, megbízhatóság, ésszerűség, állatok, talpnyalók
Taszítás: árulás, hazugság, gyengeség, múmiák, káosz
Életcél: létrehozni az utópiájában megálmodott világot, becsülettel szolgálni a kolosszusokat, minél több cerberost magáénak tudni és uralkodni felettük.
Harci erő: 38/31/11 (valódi alakban: 48/41/16)
Önéletrajz:

Tudatomra ébredésem után, még sok-sok évszázadnak kellett eltelnie, mire megtanultam azt, amit egy ifjú titánnak illik tudnia, hogy teljes jogú tagja legyen a társadalmunknak és hasznos segítője a Kolosszusoknak.
Mikor talán az emberek időszámításával nézve, úgy 1200 éves lehettem, méltóvá váltam arra, hogy átléphessek a kapun és közvetlenül is megismerjem a halandó emberek világát, amit persze a kapun túlról eddig is nyomon követhettem, de így most már nem egy kívülállóként, vagy más titánok elbeszélése nyomán élhettem át, hanem a saját élményeimen keresztül tapasztalhattam meg.
Mivel az emberek olyan törékenyek, rövid életűek és semmik hozzánk képest, ezért a világukba lépésem előtt idősebb társaimtól sok tanácsot kaptam, és ígéretemet vették a vezetőim is, hogy oktalanul nem pusztítom őket.
Először akkorra időzítettem a megjelenésemet, mikor az úgy nevezett sumérok vándorlásba kezdtek és kezdték elfoglalni a Tigris és az Eufrátesz között elterülő földeket. Mikor a lendületük megtörni látszott, ösztönzésül megjelentem előttük, mint Enlil, a föld istennője, akit a vallásukban, mint az istenháromság egyik istenét imádták. Még nem is kellett a teljes valódi alakomat felöltenem, hisz elég volt annak csak a töredéke, hogy a lábaim elé boruljanak. Szánakozva néztem ezeket a földtúrókat, de valahol simogatta is lelkemet a feltétlen imádatuk.
Sokáig éltem istennőként tisztelve közöttük, hiszen megkaptam mindent, amit csak kiejtettem a számon. Harcoltam velük a csatában, ha kellett, mikor újabb hódításra indultak, békeidőben a lábam elé hordták a föld termését, az elfogott rabszolgák hadát, hogy ne szenvedjek szükséget semmiben. Mindenki fejet hajtott előttem, még az uralkodók is, és ha úgy kívántam akár meghaltak értem.
Aztán egyszer, mikor rövid időre a Kolosszusok haza szólítottak, az akkádok kihasználták az alkalmat és lerohanták eddigi főhadiszállásomat, Uruk városát, majd szép sorban a többit is a birodalomban.
Első dühömben indultam volna vissza, hogy megmutassam azoknak a pondróknak, hogy milyen is egy isten hatalma, de bölcs vezetőim még időben megállítottak és rávilágítottak, hogy a fejlődést nem állíthatom meg, legfeljebb lelassíthatom, de azt is csak borzalmas áldozatok árán.
Így aztán belenyugodtam az idők változásába és egy darabig megint nem léptem át a halandók világába, hanem az önmérsékletet próbáltam gyakorolni, hiszen heves természetem nem volt mindig jó tanácsadó.
Az újabb átlépés ideje akkor jött el, mikor Mezopotámiában, Bab ili városában feltűnt egy ember, Hammurapi, aki éles eszével és kiváló taktikai érzékével tűnt ki és egyre magasabbra kapaszkodott a ranglétrán. Ekkor tértem vissza. Tetszett a férfi meg nem alkuvó törtetése és életemben először éreztem valamiféle tiszteletet egy halandó ember iránt. Most én is egy átlag halandó ember bőrébe bújva érkeztem a földre és nem kellett sok idő, hogy a birodalom egyesítésére vívott harcok során, már csapatokat vezessek és egyre jobban felkeltsem Hammurapi figyelmét, hiszen nem sok harcos amazon harcolt az oldalán, főleg olyan eredménnyel, mint én. Fokozatosan vívtam ki a harcosok és végül a férfi tiszteletét, így nemsokára már Hammurapi szeretőjeként, tanácsadójaként és a hadserege egyik parancsnokaként váltam ismertté.
A férfi a saját esze és az én hathatós segítségemmel hamar a csúcsra emelkedett és hosszú ideig bölcs uralkodója lett népének, melynek egyik bizonyítéka lett a híres törvényoszlop, aminek megalkotásában persze volt egy kis szerepem nekem is.
Emlékszem mikor egyik reggel felébredve, nem találtam magam mellett és mikor keresni kezdtem, a teraszon találtam rá, ahogy az alattunk elterülő várost szemlélte elmerengve.
Átöleltem, a derekát és a vállára hajtva a fejem, követtem pillantását.
- Mi bánt kedvesem? – kérdeztem a fülébe súgva.
- Sok mindent elértem életemben. – szólalt meg rám mosolyogva. – Egyesítettem, a birodalmat, de félek, ha eltávozom az élők közül, akkor az egész ismét darabjaira hullik majd szét, hiszen nincs az utódaim között olyan, akire rajtad kívül szívemből rábíznám a vezetését. – ismét a városra pillantva folytatta. – Olyat szeretnék adni a népemnek, ami halálom után is útmutatójukká lehet és biztosítja a birodalom fennmaradását.
Átéreztem a vágyát, így én is törni kezdtem a fejem, hogy mi is lenne erre a legalkalmasabb.
- Talán össze kéne foglalnod azokat a gondolataidat, amit szeretnél, hogyha megfogadnának a jövőre nézve is. – fordítottam magam felé a gondterhelt arcot, amit olyan jól ismertem már.
- Milyen igazad van! – derült fel ekkor. – Te mindig megtalálod az utat, melyre a tévelygő, bizonytalan lábaimat terelgetheted. Ezért is imádlak annyira szerelmem! – csókolt meg, aztán ölbekapva vitt vissza a hálóba.
Így aztán hamarosan megszületett Hammurapi törvényoszlopa.

Mivel a Kolosszusok meg voltak elégedve a földön elért eredményeimmel más diplomáciai feladatokat is rám bíztak már, így mikor elvesztettem az általam először életemben tisztelt férfit, már nem volt miért a földön maradnom. Az elvesztése után érzett érzések furcsák és szokatlanok voltak számomra, hiszen sosem találkoztam még egy hozzám közelálló halálával.
De nem akartam, hogy ez elgyengítsem, vagy akár valamennyire is megváltoztasson, így rögtön visszatértem a birodalmunkba és a rám rótt feladatra koncentráltam. Hol az egyik Kolosszus kísérőjeként, hol egymagam látogattam meg a többi ősi faj képviselőit.
Tanulságos utak voltak, ahol megismerhettem a démonok világát és láttam a Gyönyörök Kertjét. Jártam a Fagyott Birodalomban, a sárkányok földjén, ahol megcsodálhattam a páratlan Obszervatóriumukat, vagy a Fagyott Sereg Kaszárnyáját, és volt szerencsém szót váltani a gyönyörű és felettébb eszes szultánával is a dzsinek fajtájából, aki elmerészkedett a héroszaink emelte piramistemplomunkba, a Csodába.
Ezek az utak és beszélgetések nagyon sok tapasztalattal gazdagítottak az évszázadok során. Ifjú vérem is lehiggadt mire újból a földre indultam, hogy Egyiptomban részese legyek Amon hitének visszaállításában. Többször is megjelentem a papok előtt, mint isteni küldött, hogy elég motivációval szolgáljak az Ehnaton elleni harcukhoz, aki persze el is bukott.
Aztán mikor bölcs vezetőim a Kolosszusok, akik felismerték, hogy egy, a Teremtő által megihletet férfiú tapodja ismét az emberek sekélyes világát, akinek a neve Dávid, el is határozták, hogy maguk is kiveszik részüket a felemelkedésének segítésében, így a földre küldték egyik héroszukat, Góliátot
Feladatául szabták, hogy álljon a zsidók ellenségeinek, a filiszteusoknak az élére és, ha eljön az idő, hagyja magát legyőzni Dávidtól, szenvedjen látványos vereséget.
Mikor Góliát teljesítette is küldetését ezzel véget is vetett a csatának, hiszen a vezető nélkül maradt serege összezavarodott és nem harcolt tovább. Mikor ezt Saul király megtudta, tárt karokkal várta Dávidot, a hőst és kegyeibe is fogadta.
A Kolosszusok elégedettek voltak Góliát teljesítményével, aki visszatérve földünkre szívesen mesélt a történtekről, és engem is nagyon kíváncsivá tett, hogy milyen is az a vidék, ahová a Teremtő ilyen isteni lelket küld, hogy utat mutasson a halandóknak.
Így hát útnak indultam, hogy visszatérve ismét a porszemnyi emberek közé, meglátogassam Dávid birodalmát. Igaz, hogy a figyelemreméltó férfiú uralkodásának végére értem vissza, de meglepően szervezett és erős birodalmat láthattam magam előtt, összehasonlítva a kor hasonló királyságaival.
Most nem istenként akartam hódolatot, hanem kipróbáltam magam emberi alakban is, persze azért vigyázva, hogy most sem az átlag polgár életét kelljen élnem, de azért közvetve megtapasztaljam az életüket.
Gazdag, tehetős emberként többször tiszteletemet tettem a rabszolgapiacon is, ha éppen úgy tartotta kedvem, hogy magam válasszam ki a szükséges emberállatokat.
Egyik alkalommal azonban meglepődve állítottam meg a hordszékemet az egyik rabszolga előtt, hiszen azonnal megéreztem egy hasonszőrű ősi lény jelenlétét, mint amilyen én vagyok, Aztán hamarosan kiderült, hogy a dzsinek kalifája volt az, akit persze azonnal megvásároltam, nem is alkudoztam, annyira meglepődtem a dolgon.
Visszatérve a palotámban, azonnal magamhoz is parancsoltam a rabszolga felügyelőn keresztül, aztán mindenkit elküldtem a közelemből, hogy bizalmas beszélgetésünknek ne legyenek tanúi, majd hellyel kínálom a kalifát.
- Hogy kerülsz te ezen gyarló emberek közé, hiszen hatalmaddal bármikor uralkodóként járhatsz közöttük? - nézek a dzsinre értetlenül.
A kalifa elmosolyodik rabszolgafeze rongyainak árnyékában és vállat von:
- Üdvözöllek Kília - hajtja meg magát. - Az Örök Szivárvány Honában uralkodó vagyok, s az emberek előtt is nem egyszer álltam mint császár vagy király, esetleg választott uralkodó. De elég gyakran öltöm fel egyszerű emberek, hajósok, csempészek, katonák, iparosok álcáját is. Most éppen rabszolga vagyok - vonja meg a vállait.
Önkéntelenül is megrázkódom az undortól.
- Még mindig nem tudom, hogy hogyan tudod elviselni ezeket a semmirevaló embereket, és hogy közöttük is az egyik legmegvetendőbb lény bőrébe bújsz? Mi célod van ezzel? Nem kényelmesebb az urukat és istenüket játszani és hagyni, hogy imádjanak téged?
A kalifa jókedvűen mosolyog:
- Kília, nem tudsz eleget talán a népemről, vagy nem jól értelmezed azt - feleli barátságosan. - Mi gyűjtjük az emberek emlékeit, képet akarunk talán alkotni ez által az ő világukról, az ő életükről. Ha minden alkalommal, mint úr vagy herceg, vagy akár isten lennék a szemükben... nos eléggé torz képet kapnék róluk. Egy király rendeletekkel kormányoz, esetleg hadat vezet, de felette ritkán ő az, aki a társadalmi változásokat elindítja. Ha meg akarom érteni azokat az emlékeket, amiket begyűjtök tőlük, akkor őket magukat kell megértenem. Nem csak a királyt, de a napszámost, az iparost, a katonát, a bűnözőt is. Na és persze a rabszolgát. Furcsák és érdekesek - vigyorodik el.
Megcsóváltam a fejem és furcsán néztem a dzsinek uralkodójára. Nem értettem, hogy mi szükség van arra, hogy megértsük ezeket a porszemnyi lényeket, hiszen egy nagyobb sóhajtással el is söpörhetnénk őket, ha akarnánk.
- Nem arra valók, hogy uralkodjunk rajtuk? Minek megérteni őket? Mit tudnának nekünk tanítani, amit mi, akik több évezrede tapossuk e földet nem tudunk? Milyen érzéseket, érzelmeket tudsz megtanulni egy....- nézek végig a rongyain, - egy rabszolgától?
Rashid elsétál pár lépést és miközben elrévedő tekintetét az ablakon kívüli sötétségbe veti halkan felel:
- Minden teremtett lény hordoz magában valamilyen értéket - kezdi. - Baál-Zebub ugyanúgy az első, a nagy patrónusok egyike volt, mint a mi teremtőink. Az elme hatalma nagy és széles körű. Övé az erő, ami összefogja a másik négyet. Talán... talán hibázott, mikor megteremtette az embert. De semmiképpen sem mondanám, hogy ne ültetett volna beléjük át valamennyit halhatatlan lényegéből. A rabszolga... a rabszolga rendkívül szívós és nagy munkabírású, ezzé edzik a kemény évek. Ha végiggondolod ebben az országban is vagy ötször annyi rabszolga van, mint szabad és a zsidók jóval kevesebbet tartanak mint mondjuk Egyiptom. Ha fellázadnának nincs olyan hadsereg az országban, ami megállna ellenük rövid távon. A határok, a szabadság közel van, mégis... mégis továbbra is uraik lába alá hajtják a fejüket és teszik a dolgukat alázattal. Szerinted nincs ebben semmi furcsa, Kília? - vonja fel a szemöldökét.
Elgondolkodva nézek a szemébe.
- Mi fura lenne benne? Ez is azt mutatja, hogy mennyire egy lehetetlen és nem életrevaló faj, hiszen még saját magát sem képes kordában tartani, vagy éppen harcolni a szabadságáért. Talán vannak közöttük, akik méltók a figyelmünkre. - révedek el én is egy pillanatra. - De azok a Teremtő által kiemelt alakjai ennek a népségnek: uralkodók, hadvezérek, de nem ilyen alantas lények. És mond, mit tanultál, míg ezeknek a halandóknak a bőrébe bújtál, vagy csak a magad szórakoztatására teszed?
A kalifa megrázza a fejét:
- Ezt nem tudom alapigazságként elfogadni - feleli. - Voltam már hadvezér és katona is. Láttam a harcosaikat igazi hőstetteket végrehajtani, utolsó vércseppig kitartó fegyvereseket, bátor rohamokat, minden ésszerűségnek ellentmondóan kitartó védelmet. Ezek nem egy gyáva nép jellemzése. Mégis a harcos aki karddal a kézben büszkén küzd s ha kell meghal a hazájáért, ha fogságba esve rabszolgává válik elveszti általában ezt a fajta meggyőződést és lélektelen szolgává vedlik. Igen, azt hiszem tanultam is tőlük. Minden életből mást - mosolyodik el. - A rabszolgák... nos ez még új, nem töltöttem elég időt így. De azt hiszem ők alázatra, türelemre, mégpedig hatalmas türelemre, kitartásra taníthatnak meg. A türelem az uralkodók erénye, mégis... mégis a rabszolga bírja talán leginkább.
Akármennyire is tiltakozott ellene a gondolkodásmódom, el kellett fogadnom, hogy van némi igazság a szavaiban, hiszen én is tapasztaltam már hasonlókat, csak valahogy ez ekkor nem tudatosult bennem.
- Talán igazad van, hogy ha az érzéseiket kutatod, ahogy a dzsinek egyik fő elhivatottsága megkívánja, akkor meg akarod tapasztalni ezen lények minden kasztját, de én erre képtelen lennék....azt hiszem. - mosolyodom el. - Talán viszont nekem is példát kéne venne ezek után a rabszolgáimtól, hogy türelmet tanuljak, de azért nem taszítom magam közéjük, inkább tanulok például tőled. Mesélj még, milyen életeket ismertél meg?
Rashid elvigyorodik:
- Sok életet éltem le köztük - válaszolja vidáman. - Voltam Núbiában csempész, hamar rájöttem, hogy nehéz kenyér ez, három holdtölte után majdnem lefejeztek... Voltam harcos katona, iparos mester, vándorló dalnok, útonálló, tudós pap, gyógyító, de a kedvenc életem talán a uruki őrkatona volt - neveti el magát. - Távolról még nekem is csodálni kellett téged, "Enlil istennő" - kuncog. - Zsoldos voltam. A hazátlanság, a gyökértelenség megélése azt hiszem fontos tapasztalatokkal gazdagított. Sok mindent megértettem akkoriban. Jó élet volt. Az akkádok ellen estem el Vistu mellett hivatalosan, de közel tíz esztendőt töltöttem el abban az életben. Mai napig nem bánom. Istent viszont veled ellentétben én nem nagyon játszottam még. Érdekes... nem is nagyon gondoltam ilyesmire - vonja meg a vállait.
Elcsodálkoztam, hogy hány és hány ember bőrébe bújt, és a hangjából és az arcára nézve, még élvezte is.
Enlil emlegetési kisebb pírt von az arcomra, hiszen nem gondoltam, hogy az ősi lények közül is ott volt valaki.
- Érdekes életeid lehettek. - biccentek azért némileg elismerően, hogy hogyan bírta ki mindezt. - De nekem azt hiszem nem való az olyan élet, ahol meg kell alázkodni valaki előtt, nem hiszem, hogy elbírnám viselni. De köszönöm, hogy megosztod velem mindezt, mert így legalább látom, hogy mennyire sokszínű ezeknek a lényeknek az élete. De én már csak maradok a csatáknál és a felsőbb szinteknél, hidd el élveznéd azt is ha istenként bánnának veled. - nevetek fel vidáman.
Rashid mosolyogva biccent:
- Te pedig hidd el, hogy hitvesemtől otthon épp elég kényeztetést kapok - vigyorog. - Bár nem tagadom néha, ha jónak láttam, akkor bújtam már uralkodók bőrébe is. De ilyenkor nem tanulni akarok, hanem tanítani. Irányt szabni a sors kerekének, irányt mutatni a halandóknak. Ritka eset, de... mondjuk úgy: bizonyos korokban még pihentető is - nevet.
Egyetértően és megértően bólintok.
- Igen, elhiszem. Volt szerencsém a szultánával találkozni. - mosolyosom el én is. - És igen azt hiszem az irányításra igen csak szüksége van ennek a fajnak, és én már csak maradok akkor ennél. - mutatok körbe a palotán. - És most mik a terveid, maradsz rabszolga? Adjalak tovább, vagy meg akarod tapasztalni, hogy én hogy bánok a rabszolgáimmal? - nézek rá kíváncsian és ha van érzéke hozzá megláthatja a kaján örömöt a szememben.
A kalifa vállat von a szavaidra:
- A rabszolgáknak nincs lehetősége belefolyni saját, személyes élete megválasztásába. Ha magam ezt a szabályt nem tartom be, akkor nem is tapasztalhatom meg egy ilyen emberi élet hozadékát - feleli, amiben még van is némi igaza. - Néhány évtized legfeljebb, ez a magunk fajtának úgy reppen el, mint a bogár élete. A rabszolgáknak sokszor ennyi sem jut. Mindenesetre attól még kíváncsi vagyok alázatukra és türelmükre. Épp ezért sorsomba most nem is szólok bele.
Megcsóválom a feje, de végül is elfogadom a döntését, ha szenvedni akar, hát rajtam nem fog múlni.
- Rendben van, ha ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy ezt az életet éld, akkor én nem akadályozlak meg benne, de tudnod kell, hogy én nem törődöm a rabszolgáimmal, ezért ha csak valamiért meg nem kell, hogy öljenek, nem fogsz elém kerülni, így segíteni sem fogok tudni, ha szükséged lenne rá. - amikor persze beugrik. - De, hát miért is lenne, ezt magad is megtudod oldani, ha kell. - bólintok értőm, majd hívatom a rabszolga felügyelőt és rábízom a kalifát, de előtte még én is meghatom magam előtte. - Azért tudd, hogy tisztellek ezekért a tetteidért és néped büszke lehet bölcs uralkodójára.
A dzsin szélesen elvigyorodik a szavaimra:
- Kília elfelejted, hogy bár bizonyosan remek harcos vagy és kiemelkedő diplomata, ki sokszor eljárt már népe nevében, az enyéim is tradícionálisan remek vívók, jómagam is szeretem a kardforgatást. Nem hiszem, hogy túl könnyen végeznél velem - feleli a felvetésre. - Javaslom akkor inkább majd hagyj távozni, ha meg kéne ölj, mert kettőnk harcának a város is kárát látná - kuncog, na meg nekem is erős kétségeim vannak, hogy egyáltalán hangyányi esélyem lenne-e egy ősi uralkodó ellen, még ha fegyvere sincs. - De igyekezlek majd jól szolgálni, hogy erre ne kerüljön sor.
Aztán amíg a felügyelő megérkezik gyorsan felel:
- Köszönöm a szavaid. Jól esnek egy bölcsnek megismert titántól, ki a kolosszusok szószólója lehet - hadarta vissza gyorsan.
Míg nálam szolgált igazán megtapasztalhatta ezek után, milyen is egy rabszolga élete. Mint ahogy ígértem neki, nem volt különb sora, mint a többieknek, sőt talán nehezebb, hiszen míg nappal végezte a rá kirótt feladatokat, ami hol a vendégeim szórakoztatása volt különféle gladiátor játékokkal, hol legyezgethetett órákon keresztül, vagy lábtartóként térdelhetett előttem, míg a kegyencek meghallgatása tartott, de sokszor volt befogva a hordszék hordozójaként, csak hogy kellően karban tarthassa a fizikai állapotát. Nem tagadom, hogy élvezettel töltött el, hogy egy másik ősi faj uralkodóját ilyen helyzetben láthatom, így nem is tagadtam meg magamtól ezt az élvezetet. Aztán, hogy nehezítve legyen még az élete, sokat beszélgettünk éjszakánként is, amikor a pihenő idejét tölthette volna, de én ilyenkor nagyon sokat tanultam tőle, a megtapasztalt életekről, a világokról, az ősi fajokról, hiszen sokkal több felé járt már, mint én.
Mikor visszatértem a Titánok földjére a Kolosszusok magukhoz hívattak és a legnagyobb meglepetésemre és a legnagyobb boldogságomra megkaptam tőlük a héroszi címet, hiszen ők is nyomon követték tevékenységemet, és ezzel elismerték a megszerzett tapasztalataimat és a diplomáciában elért eredményeimet.
Nem sokkal később belekezdtünk történelmünk legnagyobb szabású munkájába, Atlantis felépítésébe.

A négy legnagyobb titán Kronos, Atlas, Gaia és Perszephoné elhatározták, hogy felépítik saját birodalmukat, amelyben megvalósíthatják elképzeléseiket az emberek irányításával kapcsolatban. Bőven merítve a kimeríthetetlennek hitt ley energiájából el is kezdték a alakítgatni, az emberek kiválasztott csoportjait, akiket a titánok a Teremtő istenítésére és tanainak az emberek felé közvetítésére választottak ki, a föld mágiára is tanítani kezdték.
Persze aztán óhatatlan volt, hogy a titánok iránti tisztelet az idők folyamán át nem forduljon egy fajta áhítattá, istenítéssé, és már nem is a Teremtőt imádták Atlantis népei, hanem az őket a jobb életbe segítő és legyőzhetetlennek hitt titánokat, ami kellemesen megkönnyítette a dolgunkat, hiszen amit mondtunk azt szentírásnak vették.
Egy idő után már mindent a mágia irányított: azzal építettük fel a házakat, segítettük a termés bőséges meglétét, az élelmiszerek kifogyhatatlanságát. Senki nem gondolta, hogy ez bármilyen mértékben is befolyásolhatná a világ energiájának körforgását, hiszen kifogyhatatlannak tűnt.
Jól éreztem magam ebben a világban, főleg mikor engem neveztek ki Atlantis vártemplom parancsnokává. Az egész sziget védelme és katonai irányítása a kezem alá került és én igazán megdolgoztattam az embereimet. Természetesen én is tanítottam ki katonapapokat a mágiára, hiszen szükségem volt a seregben a közreműködésükre, hogy ha kell fanatizálni tudják a katonákat és persze a mágiával is segíteni tudjanak.
Erre időnként szüksége is volt, hiszen a gazdagságáról legendás sziget sok fosztogatót vonzott, ezért nem unatkoztam. Habár a harcok és a gyakorlatozások során is egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy az emberek gyengék és törékenyek, csak szolgának és ágyútölteléknek jók, azért találkoztam itt is olyanokkal, akik kivételt képeztek és valamilyen tiszteletet is kiváltottak belőlem.
Ezek a rablók nem átallották megtámadni és kirabolni a tengerpart lakóit és városait, így többször is harcba bocsátkoztam katonáim élén magam is ezekkel a kalózokkal.
Igazán meglepett a bátorságuk néha, hiszen mikor egy titán a saját való alakjában jelenik meg, azért az egy földi halandó számára elég félelmetes látvány lehetett, de ezek a perzsa szerencsevadászok nem ijedtek meg a saját árnyékuktól.
A felszerelésük hasonló volt, mint az én seregemé, csizma, szoknya, szegecsekkel kivert bőrmellény, kaftánszerű felsőruha, fez, kerek nagy pajzs, kisebb bárd és az íjászok közül minden 3.-4. mérgezett vesszőkkel. Az én gyalogos katonáim vértet, sisakot és lábszárvédőt hordtak, nagy méretű díszes pajzsot és hosszú lándzsát. Volt még a felszerelésük között egy rövid kard is, illetve sokszor vittek magukkal 1-3 dárdát, amit csata előtt az ellenfélre dobálhattak. Aztán még rendelkeztem egy íjász és parittyás csapattal is.
Mivel sokszor magam is részt vettem a csatákban, így az én méretemre is készült természetesen hasonló hadi szerelés.
Ezekkel a perzsa szabadcsapatokkal sokszor meggyűlt a bajom, vezetőik vakmerőek és kellően elszántak voltak, hogy még engem is párbajra hívjanak, amit gúnyos megvetéssel fogadtam el eleinte, de aztán hamar rájöttem, hogy elbizakodottságom bizony hiba volt.
Emlékszem az első ilyen esetre, mikor az egyik vezérrel álltam ki. Azt hittem pár lépés után eltaposhatom, de iszonyúan fürge volt és minden kis egyenetlenséget, nyílást kihasznált, hogy eltűnjön a szemem elől, ha el akartam taposni feltartott éles lándzsájával védekezett, ha köveket hajítottam felé azt a pajzsával hárította.
Támadásakor nyilaival a szememet célozta meg, és sikerült is az egyik szememre megvakítania. Mivel félig vak voltam nem vettem észre, mikor a lábam mögé került, és kardja az achilles inamba vágott. Szerencsémre nem számolt vele, hogy az én éltető elemem a föld, és így a földre zuhanva azonnal regenerálódni kezdtem. Pillanatok alatt helyre jöttem és dühösen, dübörgő léptekkel kergettem, hogy eltapossam, mint egy férget. Aztán fájdalmasan kaptam vissza a lábamat, mikor a lándzsája hegye a lábfejemen bukkant ki. Viszont a lándzsa is kiszakadt a kezéből és már nem igazán volt mivel védekeznie egy dühödt hérosz ellen, így nemsokára a markomban tarthattam. Igazából a csata ezzel eldőlt! Katonáim addigra már körülzárták a rablókat, aki vezérük elfogását látva letették a fegyvert.
Dühöm közben már elszállt és kíváncsian nézegettem a kezemben vergődő férfit, aki méreteim és tudásom ellenére, majdnem, hogy méltó ellenfélnek bizonyult.
Más ötletem támadt és felajánlottam neki, hogy álljon be a seregembe az embereivel együtt, akkor megkímélem az életüket és még a rablott holmit is megtarthatják, kivéve persze a foglyokat. Aztán ő lett az első cerberosom, akit még nagyon sokan követtek, mikor ráéreztem az ízére.
Dárius önként vállalta, hogy a szolgám lesz, mikor magamhoz hívattam és ecseteltem neki, hogy mit kérek és mit kínálok cserébe: persze kényszeríthettem volna is, de nem volt rá szükség. Az előírt szertartás szerint megvágta magát és míg én eredeti alakomban magasodtam fülé, a vérével először a bal lábfejemre írta, hogy „alázat”, a bal kezemre, hogy „hűség”, a jobb kezemre, hogy „hatalom” és végül a jobb lábamra, hogy „örökké”.
Aztán a földre hasalt és egy fohászt intézett hozzám, hogy fogadjam el a felajánlását rabszolgámnak. Ekkor odalépve hozzá, a fejére tettem a lábam és elmondtam az elfogadó szavakat. Ezzel visszavonhatatlanul a cerberosommá vált, a maga előnyeivel és hátrányaival egyaránt.
Mivel ő volt az első és én még tapasztalatlan és heves voltam sokszor bántam vele kegyetlenül és aláztam meg mások előtt. Sokszor kellett szeszélyeimet elviselnie. Lábtartónak használtam, vagy egész éjjel az ágyam mellett kellett állnia és legyezgetnie, egy kimerítő gyakorlatozás után, a kutyákkal kellette megverekednie egy-egy zsírosabb csontért. Nem vettem figyelembe sem a lelki, sem a testi kínjait, hiszen fel sem fogtam, hogy milyen sérülékeny is, így aztán egy alkalommal, mikor eredeti alakomban voltam és egy sikertelen rajtaütés miatt még kellően bosszús is, erősebben ütöttem meg a kelléténél, amitől olyan erővel vágódott a falnak, hogy az leomlott, ő pedig holtan maradt ott. A halála tovább növelte dühömet, aminek még jó pár fal látta a kárát.
Ezek után még sok ilyen férfit emeltem a cerberosok közé, mert igazán bennük tudtam csak megbízni, hisz hűségük megkérdőjelezhetetlen volt ezek után, ráadásul sokkal szívósabbak is lettek és mindegyik remek harcos is volt egyben. Már tanultam Dárius halálából, hogy milyen sérülékeny is az emberi test és inkább cselédként és fegyveres szolgaként használtam őket inkább, mert ők legalább értékesek voltak nekem, az enyémek voltak és nem szerettem volna elveszíteni őket.

Nagyon szépen fejlődött a város, de azért akadtak intő jelek, hogy talán túlságosan is sokat merítünk a ley energiájából, hiszen eddig, ha használtuk is a mágiánkhoz, utána elenyészett és visszatért az örök körforgásba, de most az épületek és a különböző kézzel fogható és a város életét megkönnyítő tárgyak létrehozásánál, ezek megkötésre kerültek és szép lassan elbillentették a mérleg nyelvét. Az ősi fajok képviselői is észlelték ezt és követet menesztettek hozzánk.
Éppen a városkapu előtt ellenőriztem az őrséget és az utasításaimat közöltem az őrparancsnokkal, mikor megpillantom a szép lassan elénk leereszkedő sötét bőrű férfit, aki alig ért fel a térdemig. Ahogy a lábai érintették a talajt, azért kihúzta magát, majd a felső teste előtt keresztbe tett karokkal meghajolt.
- Rashid Anar ibn Hali-Dzsemer, az Örök Szivárvány Honának kalifája üdvözlettel és nyílt szívvel érkezik Atlantis szigetvárának kapui elé!
Egy darabig csak döbbenten néztem a férfit, aki számomra oly ismerős volt, majd magamban kajánul elvigyorodtam, habár ebből egy külső megfigyelő semmit sem látott.
Tudtam, hogy illene, a vendég méretére lezsugorodnom, de szabály nem írta elő, csak az illem, így most nem vonhattam ezzel magamra a Kolosszusok haragját.
- Üdvözöllek Rashid Anar Hali-Dzsemer, az örök Szivárvány Hon kalifája! Az én nevem Kília és Atlantis véderőparancsnoka vagyok! Aki nyílt szívvel érkezik, az itt is nyitott szíveket talál! Miben lehetek szolgálatodra dzsinek uralkodója?
A kalifa fáradtan elmosolyodott, majd feltekintett az arcomba:
- Most nem csupán a magam, vagy a népem nevében jöttem szólni - kezdte.
„Lábaim alól feltekint Rashid, s halkan megszólal:
- Ha megengedi úrnőm, a véleményem szerint...
Lábammal kaján vigyorral kísérve tiportam az arcára, hogy lekényszerítsem a porba, és kioktatóan felelem:
- Tudod kutyus, a használati tárgyaknak nincs véleménye...
Majd kényelembe helyezem talpaim az uralkodón."
Mosolyt csal az arcomra ez az emlék miközben letekintettem rá, ő közben folytatta:
- A démonok, a sárkányok és az emberi mágusok áldását is bírom, s őket is képviselem. A Kolosszusokkal akarok szót váltani. Mindegyikkel.
Elég erőteljes támogatással jött ezek szerint Rashid a vezetőimhez és ez elgondolkodtatott, de persze ez azért nem ilyen egyszerű, még egy kalifának sem.
- Nem tudom, hogy mi jöveteled oka, melyet a többi faj követeként is végzel, de félek, hogy nem teljesíthetem a kérésedet. - néztem le rá tettetett sajnálkozással. - A Kolosszusok most nagyon elfoglaltak, ezért csak azt tudom ajánlani, hogy pihenj meg nálunk pár napig és, én közben bejelentelek meghallgatásra. Biztos vagyok benne, hogy akkor hamarosan kapsz lehetőséget a találkozásra pár napon belül.
A kalifa kihúzta magát:
- Minden felhatalmazást birtokolok. A démonok nagytanácsának összes tagja, egyszerre, a sárkányok nagy kánja és az emberi mágusrendek grande magisterei küldtek most el! - kiáltotta büszkén, lehetőleg úgy, hogy meg is halljam a magasban a szavát...
"Persze nem volt ő mindig ilyen büszke előttem. Ahogy ott hevertem a kereveten és ő a hatalmas pálmalevéllel legyezett már órák óta, miközben pihentem, s olvasgattam, lassan ráemeltem a tekintetem:
- Nem elég gyorsan legyezel. Korbácsoljátok meg! 10 elég lesz neki.
A kilencfarkú macska suhog, a kalifa arca torz a fájdalomtól. Mikor a földre lökik a hajcsárok felülök:
- Csússz színem elé hason, had pihentessem meg a lábaim.
- De... - rökönyödik meg. - Sebes a hátam...
Visszafekszem:
- Valóban. Még ötöt neki!
Kínlódó tekintetébe nézek és bájosan elmosolyodom:
- Nem kell megköszönnöd, szívesen tanítalak a rabszolgák életére..."
- Megsérted őket s magamat is, ha nem kísérsz a színük elé. Most! - erősödött meg a hangja.
Megráztam a fejem, hogy a kellemes emlékképeket elhessegessem, amit a hangja újból és újból elém idézett, hiszen a mi életünkben ez nem is olyan régen történt és most itt állt előttem......de nem! Kília koncentrálj!
- Bocsáss meg nekem kalifa, de nem sértésnek szántam! - erősödött meg az én hangom is. - A Kolosszusokat nem olyan egyszerű összehívni, és te nem jelentetted be előre a jöveteledet sem, így készülni sem volt rá módunk. Ezért kérlek tisztelettel, hogy légy türelmes. Mint a titánok hérosza és a város véderőparancsnoka, - hangsúlyoztam erősen, - minden elkövetek, hogy mihamarabb a színük elé járulhass.
A dzsinnek természete oly szeszélyes, a kalifát pedig most elragadták az indulatai, látom még a felhők magasából is, ahogy pengeélessé váltak a vonásai és ökölbe szorult a két keze, ahogy küzdeni próbált vele. Érdekes, valaha sohasem láttam indulatosnak...
"...persze harciasnak igen, ahogy anyaszült meztelenül küzdött birkózóként néhány emberek közt járó titán színe előtt egy perzsa viadorral. Persze a gladiátornak nem volt igazi esélye ellene, végül lassan lerogyott, ahogy Rashid karjai acélosan fonódtak a karjára. Unottan intettem:
- Halál... Semmit sem ért a küzdelme, két percig se tartott ki...
Máig nem bánom igazán, hiszen jól láttam, hogy a kalifa tudatosan visszafogja az erejét emberi mértékre, a gladiátor pedig így sem tudott élni az előnyével. Miután a holttest elroppant nyakkal eldőlt a földön magamhoz intettem a harcosomat:
- Gyere hozzám, átvenni a jutalmad, rabszolga!
Góliát öblösen, de egyúttal hitetlenkedve kacag:
- Egy ideig nem nevezek szolgát a tiéd ellen. Ez ellen senkinek nem lenne esélye. Kília, mégis hogyan..?
- Óh, ő akart a rabszolgám lenni egy emberöltőre és hát tudod milyen vajszívem van, csak nem tagadhatom meg a nemes kalifától, hogy a kutyám legyen... Még nem is tudom mi legyen a jutalma... Talán ma ehet az asztal alól a jelenlétemben. Persze csak a maradékot, négykézláb..."
Szinte bizsergett a talpam, szívesen újra alájuk vetném férfit...
- Jól tudom, hogy mint minden ősi lény, ti is szólhattok elemeteken keresztül! Bármikor visszatérhetnek a Kolosszusok percek alatt, ha nyomós indokkal hívják őket! - recsegte indulatosan.
Sajnos nehezen tudom elfelejteni, hogy egykor hol volt a helye a jelenlétemben, így most is majdnem kicsúszott a számon egy élesebb hang, de még időben fogtam vissza magam.
- Kalifa! Dzsinek hatalmas uralkodója! Kérlek, fegyelmezd magad, hisz a mi földünkön állsz és te jöttél vendégségbe hozzánk! - vált azért keményebbé az én hangom is. - Már a szavamat adtam, hogy értesítem jöveteledről a Kolosszusokat. Remélem nem vonod kétségbe, hogy megteszek mindent az ügyed érdekében? - néztem rá kíváncsian, hogy erre vajon mit válaszol.
A kalifa nagyot fújt maga elé, remegő ökleit elrejtendő talán összefonta a karjait mellkasa előtt.
"Hazaérve intek a rabszolga felügyelőnek:
- Küld Rashidot!
Amint elém lökik a férfit mosolyogva felemelem egy kissé a hosszú köntös alját:
- Tudod menyire szeretem érezni az éltető földet, de hát sajnos ilyen piszkos lábakkal nem illik fogadni a vendégeim. Abban a kegyben lesz részed, hogy megmoshatod őket...
Nézegetem, ahogy lassú, finom, tiszteletteljes mozdulatokkal tisztogatja meg a bokáim, majd törölgeti át és felkuncogok:
- Remekül haladsz ezzel az élettel is - biccentek tettetett elismeréssel. - Már ösztönösen úgy szolgálsz, ahogy kutyáknak illik. A szultánád imádni fogja az évtizedet, ha visszatérsz..."
Végül a kellemes ábrándozás véget ért, a következő szavai ugyanis olyat hoznak, amit addig nem hittem volna, de alapjaiban változtatnak meg mindent:
- Nem kételkedem! Nem is tettem. De utoljára mondom: most kell szót váltanom a kolosszusokkal! - recsegte. - Uralkodó vagyok, egyenrangú velük minden szín előtt. Készenlétben várakoznak a démonok, a sárkányok, a dzsinnek seregei és mindazon emberi birodalmaké, amelyek felett most uralkodók életét éljük. HÁBORÚT KOCKÁZTATSZ VÁRTEMPLOMPARANCSNOK!
Először még mosolyogtam magamban indulatán, de aztán az utolsó szavai nagyon is megleptek és figyelmesen megnézve láttam, hogy nagyon úgy néz ki valós a fenyegetése. Elkomolyodtam most már.
- Rendben van Rashid Anar ibn Hali-Dzsemer kalifa! Úgy látom tényleg olyan a helyzet, hogy a Kolosszusok elé kell járulnod. - álltam félre, és előre mutattam. - A Négyek már várnak rád. Kövess Dzsinek uralkodója!
Azzal elindultam, hogy a Kolosszusok elé vezessem Rashidot.
"Eljött Rashid szolgálatának utolsó napja. Kora hajnalban indultam vele a tengerpartra, egy elhagyatott partszakaszra. Intésemre megállt. Felé fordultam:
- Eljött hát a búcsú ideje?
- Egy időre - mosolygott finoman.
- Nem ígérhetem, hogy a fordított felállásra is sor kerülne valaha is, de sokat tanultam tőled. Ha elmélyítenéd a tapasztalatid, keress meg nyugodtan - villanttottam fel egy csipkelődő mosolyt, aztán elkomolyodtam: - Köszönöm a leckéid, Rashid.
- Kölcsönös volt, Kília – biccentett.
- Mond csak meddig is maradsz?
- Napnyugtáig.
- Tökéletes - nevettem fel, majd ledobtam a ruháim. - Masszírozz meg, ez az utolsó parancsom. Tetőtől-talpig.
Kissé meghökkent a férfi, felvonta a szemöldökét:
- Megmondom őszintén, azt hittem, kihasználod az idődet teljesen, - vigyorgott.
- Óh, hidd el nekem, rá fog menni az egész napod... – öltöttem fel valódi alakom..."
Persze rögtön visszazökkentem ezen kellemes emlékekből, amint beléptünk a Kolosszusok tróntermébe. Azok pedig azonnal emberi méretre zsugorodtak, amint meglátták az érkezőt. Kicsit megzavart a dolog, de ez után nekem sem volt merszem valódi alakban ácsorogni, így gyorsan átalakultam magam is, majd féltérdre ereszkedtem. Kronos hangját hallottam:
- A legmélyebb tisztelettel üdvözlünk földünkön, Rashid Anar ibn al Hali Dzsemer kalifa.
Majd Atlas szavai is eljutottak hozzám:
- Ismerjük jöveteled célját és a jelen veszélyeit.
Majd, szinte megremeg a lelkem a hangot hallva, Gaia szólalt meg:
- Lányunk talán kissé túl ceremóniálisan fogadott, de mindig tudd: testvérünkként tekintünk reád.
Végül Perszephoné:
- És reménykedünk benne, ha meghallgatsz minket, elkerüljük a felesleges vérontást.
Nincs értelme maradnom, ez már az uralkodók dolga. Éreztem a szívemben a szerető kioktatást a Kolosszusoktól, de biztos voltam benne, hogy legközelebb nem felejtem el a leckét, ha rangbéli követet fogadok. Nem követtem el súlyos bűnt, legfeljebb apró hibát. Az emlékképek pedig amúgy is mindent megértek - mosolyodtam el kifelé sétálva.

Ekkor már a mi vezetőink is felismerték, hogy ezt már nem lehet folytatni, de a változtatást nem lehetett egyik napról a másikra megtenni, ehhez idő kellett.
Ráadásul Atlantis fejlettségének híre sok embert vonzott, így lassan kicsi lett az ott lakók számára. Én készen álltam, hogy újabb területeket hódítsak meg, de ezt a Kolosszusok elvetették és inkább úgy döntöttek, hogy még egyszer utoljára egy nagyot merítve a ley energiákból földeket emelnek ki az Atlantist körülvevő tengerből.
Ez volt az a pillanat, amikor a természet egyensúlya megroppant és a világot egyik katasztrófa sújtotta a másik után. Megtudtuk, hogy a többi ősi faj a sárkányok kánjának vezetésével hadba indultak ellenünk, hogy elpusztítva Atlantist visszaálljon a ley háló egyensúlya, ezzel megmentve a világot a pusztulástól.
Hadba állítottam a seregemet, hogy mint a város védelmi parancsnoka tegyem a dolgom és az első rohamot vissza is vertük, de aztán a Kolosszusok összehívták a népünket és elismerték a hibáikat, és mivel a titánoknak nem az volt a célja, hogy a világ és az emberiség kipusztuljon, sőt védelmezni és tanítani akarták őket, így nem akartak vérontást és háborút.
Így hát visszaparancsoltam az embereimet és inkább abban nyújtottunk segítséget, hogy minél hamarabb kijuttassunk mindenkit a szigetről, Hatalmas feladat állt előttünk és az időnk pedig vészesen fogyott.
Tudtuk, hogy a városnak el kell törlődnie a föld színéről, hogy az azt létrehozó mágikus kötések feloldódjanak, ezért rohammunkában voltunk.
Végül is maguk a Kolosszusok voltak akik magukra vállalták, hogy a saját testüket felhasználva juttatják vissza a világba a felszabadított leyt, ezzel magukat is örök álomba taszítva.
Előtte azonban engem és két másik hérosz társamat magukhoz hívattak és megkaptuk utolsó utasításaikat. Kaptunk mind a négyük véréből, melynek hatalmával fel kell majd ruháznunk az atlantisi mágusokat.
Mikor Atlantis visszasüllyedt a tengerbe és elvégeztük az utolsó feladatunkat is a mágusokkal, mi is visszatértünk a titánok ősi földjére és lezártuk a kapukat.

Miután a Gránitkapu lezárult nem mentünk többé az emberek földjére, de persze elszakadni nem szakadtunk el tőlük sohasem, hiszen éltető elemünk a föld mindig mesélt nekünk, ha kíváncsiak voltunk az ott történtekre.
Mivel a megszokott életem elég fenekestől felborult és a cerberosaim is erősen fogyatkozni kezdtek, hiszen nem volt utánpótlás, ezért sokszor én is kíváncsian tártam ki elmémet, hogy belepillantsak a világuk alakulásába.
Így aztán tanúja lehettem, ahogy az ember mérhetetlen arroganciával és kíváncsisággal, egyre magasabbra kapaszkodik a természet ranglétráján, és egyre jobban uralma alá vonja azt, de ezzel fokozatosan megmérgezve, és néha teljesen kiirtva maga körül a környezetét. Igaz, hogy, ahogy a fejlettségük és a tudásuk gyarapodott egyre jobban felismerték, hogy ezzel a saját életüket is veszélyeztetik, de még mindig szipolyozták, gyötörték az anyaföldet, ahelyett, hogy ápolták és tisztelték volna.
Nehéz volt ezt mind távolból, a közbelépés esélye nélkül végignézni, hiszen ráadásul csak kiragadott pillanatokat és képeket láthattam, ami még nehezebbé és érthetetlenebbé tette sokszor az egész faj viselkedését.
Mint akkor is, mikor a Hitler nevű kis bajszos férfi kezdte átvenni az uralmat és országok hajoltak meg hadserege előtt. A képek melyeket akkor láttam egyrészt megleptek, hogy képes valaki ennyire hatékonyan és szervezetten irányítani egy hatalmas sereget, de aztán ez fokozatos undorrá változott, ahogy a képek az egyre könyörtelenebbé és valóságos gyilkológépezetté alakult katonákat mutatták. A semmi becsületet, semmi tiszteletet parancsoló, vagy akár bármilyen nemes, vagy nemtelen érzelmet nélkülöző mészárlások döbbenettel töltöttek el. Persze én sem riadok vissza, ha életeket kell áldoznom, de annak mindig oka van. Ezek a képek viszont csak a hideg és értelmetlen pusztítást hozták magukkal.
Saját fajtáját gyilkolta halomra akkor az ember. Minden ok és válogatás nélkül férfiakat, nőket, gyerekeket küldtek a vágóhídra, ahol tömegével haltak meg furcsa kőépületekben fulladozva. Főleg a nők és a gyerekek! Hiszen ők még csak fegyvert sem fogtak senkire, nem is harcoltak, csak valami őrült agyszülemény és kitekeredett fajelmélet miatt kellett pusztulniuk! Egész életemben katonáskodtam és rengeteg harcban vettem részt, öltem haragból és indulatból, öltem a magam és a fajom védelmében, talán még bosszúból is, de sosem öltem meg olyanokat, akik nem ártottak nekem, akik nem fogtak fegyvert ellenem! Mindezekért képtelen voltam felfogni, hogy ezek a dolgok megtörténhettek, hogy valaki a saját fajtája ellen tör őrült elmével és ebben senki nem állítja meg.
Ahogyan a föld és a többi természeti elem, én is borzalmasan szenvedtem, hogy nem avatkozhatunk közbe, de ez, mint kiderült még semmi nem volt ahhoz képest, amit ez után tapasztalhattam meg és ami még talán máig begyógyíthatatlan sebeket ejtett a lelkemen, és fokozta az emberek iránti megvetésemet és lenézésemet.
Nem sokkal a számomra csak méla megvetéssel kezelt képek átélése után az egyik nap olyan mélységes csend árasztott el, amelyet még soha életemben nem éreztem, ha a világra tekintettem.
Önkéntelenül nyitottam csatornát elmémben, hogy megnézzem ennek az okát. Egy hatalmas felhőt láttam, mely a levegőégbe szökkenve gombamód terjeszkedett és a belőle szétáramló tüzes szél játékként söpörte és hamvasztotta el hatalmas területeken ami csak az útjába került.
A természetellenes csend és a látvány elborzasztott és az én elmém és lelkem is sírt, jajongott, de csak tehetetlenül vergődve nézhettem a pusztítást. Az ember lassan technikailag felülmúlta az elpusztított városunkat Atlantist, de elméje ezt még nem követte és félő volt, hogy hamarosan sikerül elpusztítani az egész világot. Érezhető volt az ősi fajok megrázkódtatása minden honnan, de nem tehettünk semmit! A kapuk zárva maradtak.
Én is nagyon soká és igen nehezen dolgoztam fel a látottakat és, ha eddig csak lenéztem az embereket, most már dühös is voltam rájuk. Szerencséjük volt, hogy akkor nem nyitotta fel senki a kapukat. A dühöm mára valamennyit csitult ugyan, de a megvetésem nem.
Még mindig reménykedem, hogy egyszer majd megnyílnak a kapuk és talán ismét eljön a mi időnk.

Terjedelmes előtörténet, azt meg kell hagyni...
Elfogadva.

Szakértelmek:

Mester Diplomácia
Haladó Humán tudományok (történelem)
Haladó Nyelvismeret (ógörög, héber, asszír, perzsa, angol)
Haladó Pénzügyi ismeretek
Haladó Idomár
Haladó Etikett
Haladó Túlélő

Tartalék: 2 szakértelempont