Jameelah

Név: Jameelah bint Nadim al-Sayegh
Felvett név: Ifrah Aziz
Faj: dzsin
Alfaj: huri
Nem: nő
Rang: szultána
Születési év: Kr.e 3100 körül (körülbelül 5100 éves - emberek közt 24 éves)
Születési hely: Szomália, Mogadishu (emberek közt)
Fizikai megjelenés: Saját létsíkján egészen pontosan 295 cm magas (az emberek világába lépve termete 168 centiméterre csökken). Teste hibátlan, minden porcikája nőiességet sugall, talán csak mellei laposabbak egy egészen hangyányival, de mindezt ellensúlyozza természetes, egzotikus varázsa. Arcának fő karakterjegyei eltérnek a négerekre jellemző lapos orr és vaskos ajkak együttesétől, vagy az arab nők markáns jegyeitől: tulajdonképpen már-már európaias finomság rejlik vonásaiban, ám bőre mégis csokoládébarna, szemei igéző sötétbarnák. Haja közepes hosszúságú, erősen göndörödő fekete fürtjei öntörvényűen omlanak mindenfelé, de előszeretettel hord a fején kendőt, vagy ékszerekkel kirakott fejdíszeket. Gyakran sminkeli is magát, ami még inkább kiemeli különleges szépségét. Létsíkján előszeretettel hord buja ruhadarabokat, amiket leginkább a hastáncosok öltözékére emlékeztetnek, ezeket pedig szereti félig áttetsző, színes kendőkkel takargatni és eljátszani azzal, hogy éppen mit mutasson meg és mit takarjon el tökéletes alakjából.


Különleges ismertetőjegy: -
Mentális jellemzők: Jameelah a maga módján igencsak önfejű, hajlamos nagy hévvel lelkesedni dolgokért, majd egyik napról a másikra, különösebb ok nélkül ráun arra és valami új dolog felé fordítja kíváncsiságát. Hajlamos pillanatok alatt kiszúrni valakinek a bizonytalanságát és jaj annak, aki így jár, onnantól kezdve mindig Jameelah akar majd irányítani az illető helyett, mivel gyakorta türelmetlenkedik is, ezért megpróbál minden stagnáló helyzetből kitörni valahogyan. Szenvedélyes asszony, aki bár a kalifához ragaszkodik a leginkább, de nem feledi el régi nagy szerelmeit, amik egy része ember férfiakhoz fűzte. Ennek ellenére mindig is elég figyelmet szentelt a kalifának, sok ezer év múltán is. Felé különösen sok anyai aggodalommal és törődéssel fordul, legszívesebben úgy kényeztetné és óvná, mint egy gyermeket. Alapvetően szeret kényeztetni és kényeztetve lenni. A testi kontaktust is fontosnak tartja, ezért gyakran simítja meg mások arcát, fogja meg a kezüket, bújik hozzájuk. Férjéhez hasonlóan ő is kedveli a zenét, a vidámságot és minden szépet és jót, amit az élet ajándékozhat. Ahhoz már elég sok évet élt, hogy ne lehessen minden kis csip-csup dologgal felbosszantani, mégis, ha vitára kerülne sor, gyakran bombaként robbannak érzelmei, mielőtt egy higgadt és bölcs döntést meghozna. A nosztalgia, régi korok és személyek megidézése az emlékeiben gyakran csal könnyeket a szemébe, de ez a sok pityergés a dzsinnek közt fel sem tűnik. Nyitott a többi, nem emberi faj felé is, hiszi, hogy mindegyiknek van haszna az emberek közt. Egyedül az élőholtak taszítják, habár a nyughatatlanokat inkább csak sajnálja.
Vallás: Perun igaz hite
Filozófia: fogadott
Beavatottság: 7. kör (Grande Magister)
Iskolák: Elementarizmus (lég), Wicca, Démonológia, Univerzalizmus
Tradíciók: -
Grimoare:
"Zeusz Pajzsa" - az elementarista fél perc alatt képes megidézni maga, vagy egy általa választott személy köré egy villámokból szőtt védőpajzsot, amely a célszemély aurája körül egyfajta elektromos hálót vet ki. Egyszerű halandókra nézve halálos veszedelmet jelent a védelmezett célszemély megérintése. Az elektromos háló ugyan nem nyújt védelmet a lövedékekkel szemben, de a puszta kezes harcot lehetetlenné teszi az ellenség számára, még a múmiákra nézve is veszedelmes, mivel könnyen lángra gyúlhatnak. A védőpajzs a célszemély auráján egyfajta mandorlát formál, amivel könnyedén lehet mozogni is, ha szükséges és a védelmezett személyt eközben semmiféle elektromos alapú sérülés sem érheti. Hatóideje az elementarista szinte*5 perc.
"Bóreasz Haragja" - az elementarista egyetlen pillanat alatt megidézett varázslata, ami maga előtt erős széllökést idéz elő. A széllökés ereje képes még akár egy 150 kilós embert is leteríteni. A lőfegyverek lövedékei ilyenkor könnyedén irányt téveszthetnek, ha a megfelelő irányból kapják a lökést. Normális esetben egy néhány másodperces széllökésről van szó, de ha az elementarista kezeit maga elé nyújtva fél percig koncentrál, a széllökés akár percekig is eltarthat, a varázshasználó felől induló folyamatos, roppant erős széllé alakulva. Ilyen formában maximum 5 percig tartható fenn a varázslat.
"Láthatatlan Vasmarok" - egy fél perces koncentrálást követően az elementarista környezetében (elementarista szintje*10 méter) radikálisan megemelkedik a légnyomás. Az alapvetően kellemetlen érzés mellé fejfájás, hirtelen drasztikusan lecsökkenő vérnyomás, majd erős levertség, rosszullét lesz úrrá a területen tartózkodókra. Idővel egyre kellemetlenebb lesz ez az érzés, az érzékenyebbek vagy idősebbek akár el is ájulhatnak. A mágus dönti el, hogy mikor szakítja meg a varázslatot, de legtovább 2 órán át tartható fenn ez az állapot. Élőholtakra nincs hatással.
"Az Óvó Köd Fátyla" - Az elementarista fél perc koncentrációt követően képes lesz átláthatatlan ködbe vonni a környezetét az elementarista szinte*20 m sugarú körben. A látótávolság alig 1 méterre csökken le. Hatóideje az elementarista szinte*10 perc.
"A Tornádó Hívogatása" - az elementarista intésére egy erős légáramlat fonja körbe egy célszemély lábait és derekát, majd eszeveszett sebességgel forogni kezd, ahogy a tornádó. A test elemelkedik a talajról és a saját tengelye körül pörög, ez időszakban teljesen kiszolgáltatott, majd ahogy a hatás véget ér (ha nem élőholt) rendkívüli mértékben szédült, egyensúlyvesztési problémái vannak, folytonosan elesik, kettős látása van, stb.A varázslat felidézése 1 percet igényel, a célpont beavatottsági szint*1 percig pörög a levegőben, és ezen idő háromszorosáig marad szédült.
"Éltető Lélegzet" - az elementarista fél perc koncentrálást követően képes lesz a közvetlen környezetében (elementarista szintje*3 méter) megtisztítani a levegőt mindenféle káros anyagtól (pl. mérgező gázok, por, füst) és felcserélni azt egy adag friss levegővel, ami hatásában az Örök Szivárvány Honában található oxigén dús, hangulatra pozitívan ható levegővel megegyező. Hatóideje az elementarista szintje*30 perc.
"A Vihartáncos Léptei" - nagyjából 5 perc alatt, általában táncolva megidézett varázslat, a sámánok és a dzsinnek hagyatéka. Óriási területet fed le. Gyakorlatilag akár több városnyit is, a mágiahasználó szintje*2 kilométer a varázslat sugara. Ezen a területen iszonyatos vihar kezd el tombolni. Rendkívüli erejű szél, felhőszakadás, emberderéknyi villámok csapkodnak. Az emberek kétségbeesetten menekülnek fedél alá, a hajókat kikötőbe kényszeríti, az épületeket megrongálja. A szabad ég alatt tartózkodók mindenképpen veszélyben vannak, villámcsapás érheti őket, de a szél is elsodorhatja. A haladási sebesség minimálisra csökken, a vihar dühöngése alatt nem lehet ott sem tűz, sem földmágiát megidézni. A hatása az okkultista szintje*1 órán át tart.
"Az Emlékek Tárháza" - a wicca megpróbálhat olvasni a célszemély emlékeiben. Ehhez 2 perces koncentrálás és folyamatos szemkontaktus szükséges. Csak az éppen aktív emlékek olvashatóak, így nem árt jól irányítani a beszélgetést hogy a célszemély azokra emlékezzen, ami a mágust érdekli. Ha az alany megpróbál ellenállni, akkor az emlékek elmosódottá válnak, az abban szereplő személyek nem vehetők ki jól, a beszélgetések csak lényegi dolgokra koncentrálódnak, nem szó szerintiek, főleg érzések maradnak meg erősebben. A célpont testrészét birtokolva (mely a varázs végére megsemmisül) a szemkontaktus elhagyható.
"Érzelmi Libikóka" - a wicca 10 perces koncentrálást követően eléri, hogy a célszemély éppen legerősebb érzelmének ellentettje kezdjen munkálkodni benne, így aki eddig haragos volt, azonnal megnyugszik, a bosszút forraló megbocsájt, vagy az önértékelési problémákkal küzdőnek hirtelen látványos önbizalma lesz. A varázslat 2 órán át hat.
"Titokzatos Álmok" - a wicca 2 perces folyamatos szemkontaktust követően hat a célszemély elméjére. Az adott nap éjjelén álmot fog látni, ami a wicca akaratától függően lehet földöntúlian gyönyörű, vagy éppen mindennél rémisztőbb. Minden ilyen álom közös tulajdonsága, hogy maga a wicca is feltűnik bennük. Ha pedig a wicca birtokol egy darabot a célszemélyből (pl. 1 hajszál), a varázslatot később bármikor meg tudja ismételni, személyes jelenlét nélkül is. Saját patrónus idoljánál leoldható egy legalább olyan hatalmú wicca által, mint aki a varázslatot létrehozta.
"Apollón Madara" - a démonológus egy 1 órás rituálét követően képes megidézni egy különleges hollót, amely látszólag nagyon hasonlít egy élő hollóhoz, de szemei kobaltkéken izzanak. A démoni madár mindenben követi gazdája utasításait, amíg a varázslat kitart. Elsősorban az ellenség állandó megzavarására a legalkalmasabb, a madár erős csőrével és karmaival állandó roham alatt tartja a célszemélyt, ami egyszerű halandóknál akár súlyos sebeket is okozhat. Emellett kisebb tárgyak (pl. gyűrű) elcsenésére is alkalmas, ha az okkultista egy egyszerű parancsba foglalja az utasítását. A holló nehezen pusztítható el, egészen addig marad a démonológus mellett, amíg ő el nem bocsájtja maga mellől. Pusztulása esetén visszakerül a létsíkjára és onnan újra megidézhetővé válik.
"Anzu Megidézése" - a démonológus egy 3 órás rítust követően 15 kg húst feláldozva képes lesz 1 héten belül bármikor azonnal megidézni a sumér mitológiából ismert sárkányt, Anzut. A sas testű és szárnyú, négy lábú és oroszlán fejű hatalmas teremtmény 2 órán át marad a megidéző okkultista mellett és követi annak minden parancsát.
"Térkapu Hívása" - az univerzalista 20 perc koncentrációt követően képes egy kaput nyitni a térben, amit később felhasználhat teleportálás céljából. A varázslat úgy működik, hogy az univerzalista a megidézést követően képes lesz ebbe a kapuba bármikor visszaugrani egy bizonyos sugarú körön belül tartózkodva (univerzalista szintje*5 méter), egyetlen koncentrálásra fordított pillanat alatt. Így gyakorlatilag képes a térben ugrálva közlekedni, de mindig csak a megidézett kapuhoz tud visszatérni, annak hatósugarából kilépve nem képes teleportálni. A kapu mindössze 5 percen át aktív, eközben legfeljebb ötször használhatja teleportálásra a varázshasználó, a térkapu utána magától összeomlik.
Családi állapot: házas, férje Rashid Anar ibn al-Hali Dzsemer kalifa.
Foglalkozás: az emberek közé visszatérve ezúttal egyszerű munkával vegyül el: zálogházi-és műtárgy becsüs, havonta kb. 1300$-t keres ezzel. Kezdő vagyona az emberek közt nem túl szemet szúró, mindössze 65.000$. De bármikor képes tulajdonképpen akármennyi pénzhez jutni az évezredek alatt összegyűjtött műkincs értékű tárgyait értékesítve. Autója egy új Ford Fiesta, lila színben.
Befolyás: Saját létsíkján teljesen egyenrangú a kalifával, így akárcsak a férje, ő is mindenek felett bír ítélkezési joggal. Az emberek világában jelenleg nincs különösebb befolyása.
Talpnyalók: egyenlőre nincs
Kaputárgy: Egy úd (más néven arab lant). Megsemmisíthető, ha a hangszer egész felületét sárral bekenve, kesztyűs kézzel, egy bármilyen balladát énekelve szétverik.
Szexualitás: heteroszexuális
Függőség: nem igazi függőség, de ha nem ehet kellő édességet, kissé nyűgös lesz.
Képességek: Immunitás (légelem), Ősi mágia, A Vihar Gyermeke, A Sólyom Röpte, Auralátás, Láthatatlanság, Asszonyi Bölcsesség, A Szépség Páncélzata
Gyenge pontok: Ellenséges elem (föld)
Vonzalom: a férje és alapvetően a férfiak, az esztétika ereje mindenben, különleges ruhadarabok és ékszerek, éneklés, lüktető ritmusok, régi történetek és emlékek, a létsík élővilága, orchideák, virágszedés, macskák, kreativitás.
Taszítás: kegyetlenség, „erőszakos ostobaság”, a szabad gondolkodás lábbal tiprása, nihilizmus, céltalanság, múmiák és vámpírok.
Életcél: boldoggá tenni a kalifát, mindig elégedettnek látni a létsík népét, egy napon újabb emlékeket gyűjteni a halandóktól, az emberiséget jobb belátásra bírni a tévútjukon.
Harci erő: 34/42/29
Önéletrajz:

Könnyek futottak végig az orcámon, mikor kedvesem a legszebb ajándékot hozta el nekem, amit egy a kalifa át tudna nyújtani egy szultánának. Örömkönnyek voltak, s nem is túl sok, de mégis, mintha lelkemből ezernyi pillangó szállt volna fel és engedte volna útjára a bennem lakozó összes érzelmet, úgy éreztem magam, amint megtudtam: az emberek talán ismét azt akarják, hogy köztük járjunk. Hogy valóban ezt szeretnék, vagy puszta véletlen, hogy a kedvesem kaputárgyát éppen most érintették meg, egyenlőre még nem tudhatjuk bizonyosan. Mind éreztük, ahogy az emberek változnak, egyre szédületesebb sebességgel és félelmetes irányokba. Úgy hiszem, a világ feletti hatalmuk duzzadhatott olyan hatalmassá, hogy azzal már képesek lettek bekopogni a mennyekbe nyíló kapukon. Pedig hány évezreden át megmosolyogtuk esendőségüket! Színpadnak és játszótérnek tekintettük világukat, ami számukra csak az egyetlen és a legkomolyabb. Be kellett növeszteni a fejünk lágyát Rashiddal, hogy felelősséggel bánjunk a törékeny halandókkal és ne csak egymás személyes játék babáiként dobálódzunk velük. Majd azon a napon, amikor hosszú évszázadokra elhagytuk őket, bizonytalannak éreztem az emberek jövőjét. Hogy merre fejlődnek majd tovább és hogy miképpen használják fel útmutatásainkat. A szívem mélyén bíztam benne, hogy elengedhetjük már a kezüket és nélkülünk is olyan magasságokba jutnak majd el, amire büszkén tekinthetünk le innen a fellegekből. De nem így történt és hogy erről mi, vagy az esendő emberiség tehet-e, azt képtelenség eldönteni…

De nem szaladnék ennyire elébe a történetnek. Míg a szép emlékek úgy emelik fel a lelkem, mint a könnyed szél, addig a tragédiák beszívnak magukba, mint a futóhomok. Az emberektől kevés dolgot irigylek, de a halandóságuknak megvannak az előnyei is. Ennyi érzelmet, amit mi dzsinnek cipelünk magunkkal, megkívánja a természetfeletti erőt, s míg az emberek apróbbak, törékenyebbek és kérész életűek, szívük ha meg is szakad minduntalan, egyszer ez a cipekedés véget ér a számukra. Hogy édes terheket raknak-e le végül, vagy kínkeservvel cipelt, bús emlékeket, az már mindegyikőjük egyéni sorsa. A mi sorsunk egyben az ő sorsuk is, mi gyűjtjük és őrizzük meg minden boldogságuk és emésztő bánatuk a kristályokban, hogyha az emberek minduntalan el is felejtik azokat, legalább mi idefenn bármikor felidézhessük őket és okuljunk a látottakból.
A mai napig emlékszem az első kezembe adott tárgya, ami az emberek világából származott. Még fiatal lányka voltam, nem is igazán érdekeltek az emberek, jobban szerettem a létsík csodáit. A virágokat, a színes rovarokat… naphosszat játszottam velük. Mindez jó ötezer éve volt már, szinte hihetetlen! Ám egy nap eljött az idő, hogy gyermeteg lelkem, ami csak békét tapasztalt addig, először szembesüljön egy apró termetű, szemtelenül rövid életű lény, az ember falakat rengető érzéseivel és tetteivel. Egy dzsinn, akire addig kamasz szerelemmel tekintettem (talán ő is így volt ezzel), kezembe adott egy különös, iszapkőből készült kép-félét. Egy ehhez nagyon hasonló műalkotás később Narmer-paletta néven vált ismerté. A dzsinn, akitől kaptam, azt mondta, ezt a tárgyat az emberek arra használták az ókori Egyiptomban, hogy a sminkjüket elkészítsék.
- De akkor miért van rajta egy férfi, aki egy másik embert bántalmaz? Hát nem megalázó ez? - néztem rá kíváncsi, de egyre inkább döbbent szemekkel. Elmesélte, hogy a paletta egy korai ó egyiptomi fáraónak, Narmernek és az ő dicső leigázó hadjáratának állít emléket, s ez a személy egyesítette Alsó-és Felső-Egyiptomot. Akkor sem értettem még, hogy mindezt miért kell egy használati tárgyon megjeleníteni. Azokra gondoltam, akik a vesztes oldalon harcolva szörnyet haltak a csatákban és próbáltam megérteni az ember lelkét, hogy hogyan képesek mindezek után egy hétköznapi tárgyra díszítőelemként felvinni a leigázottak képmását. Elborzasztott, de egyben fel is keltette az érdeklődésem és hamarosan azon vettem észre magam, hogy szeretném megismerni ezt a különös lényt.

Szüleim beletörődően fogadták buzgó kíváncsiságomat, tudták, hogy mint teremtmény, szinte elpusztíthatatlan vagyok, de az érzelmi sebeket semmilyen égi erő nem tudja majd beforrasztani. Kacagva nyugtatgattam őket, hogy ne féltsenek, nagylány vagyok már és akkor úgy hittem még, hogy egy ember halálát úgy fogom megélni, mint a kalitkában elpusztuló díszmadárét. Mit sem tudtam még arról, milyen emberként boldog lenni és milyen az, ha a tragédia felemészti egész lényüket. Gyermek fejjel gondoltam még a dzsinnekre is, a kalifára is, aki - mint azt később megtudtam - maga adott engedélyt arra, hogy szüleim gyermeket vállaljanak és így a világra hozzanak engem. Mindennek akkor még nem volt jelentősége az életemben, már arra sem igen emlékszem, hogy láthattam-e Rashidot valamilyen társadalmi eseményen. Azt hiszem, akkoriban ezer felé csapongtak a gondolataim és a kalifával úgy voltam, mint az emberek a saját uralkodójukkal: a pénzérmén díszelgő profilt mindenki ismerte, még az utolsó koldus is, de magát az uralkodót csak néhány kiváltságos. Valahogy a kalifával is így voltam, természetesen pénzérme nélkül.
Még megismerkedésünk napján bár már nem leányként, hanem fiatal nőként álltam elé, mégsem tartottam fontosnak azt, hogy tisztában legyek vezetőnk személyével és hatalmával. Talán jobb is, mert így olyan könnyedén engedtem, hogy ellágyítsa a szívem, amire talán sosem került volna sor, ha az etiketteken görcsölve járulok elé. Így csak egy huncut fiúnak tűnt, és ahh, milyen jóképű volt akkor is! Ma is, ha rápillantok és kezeim közé veszem örökké fiatal arcát, belenézek abba a szempárba, aminek csillogásában több, mint hatezer év tudása és bölcsessége fénylik vissza, úgy érzem, hogy mi tényleg olyanok vagyunk, mint a drágakő és a foglalat. Hogy melyikünk melyik része az ékszernek, az teljesen lényegtelen.
Hogy hogyan is lopta be magát örökre a szívembe? Nos nem kérdés, hogy egy nagy adag humorral és egyáltalán nem olyan uralkodói erényekkel, mint az etikettekből fakadó kiszámíthatóság, vagy a hatalom, esetleg valamifajta felsőbbrendűség fitogtatása. Nem, dehogy… az én kalifám maga volt tökéletlen kamasz fiú, amikor udvarlásba fogott! Ma is és akkor is csak kuncogni tudtam ezen, hiszen ezekben a pillanatokban a legkevésbé sem tűnt olyan dzsinnek, mint aki évezredek tapasztalatával bír a hurik szívének meglágyításában. De azt hiszem túl szigorú vagyok vele, hiszen rengeteg apró részletben nem találtam hibát akkor, de az a szerenád…! Sosem akartam megbántani a véleményemmel, ami sokkal később, évezredek múlva alakult ki bennem, miszerint szegény jó Nero is jobban bánt a lantjával és a hangokkal, mint az én Rashidom. Pedig ismervén a rómaiak különc császárát, ez nem éppen hízelgő hasonlat, ám ami mégis édeskéssé és szerethetővé tette a kalifa szerenádját, az az, hogy nekem szólt, tiszta szívből és őszinteségből, míg Nero förtelmes költeményei beteges elméjének beteg csírái voltak, amelyek közvetve emberek ezreinek okoztak szenvedést. Ha erre gondolok, máris sokkal szebbnek látom Rashid szerenádját, ami végtére is, elérte a célját! Ám nem ment ez neki olyan gördülékenyen, de tévedés, hogy amiatt a szerenád miatt. Nem szerettem volna túl gyorsan dönteni, talán ha néhány száz évvel fiatalabb lettem volna, azonnal igent mondtam volna a nagy kérdésre, de nem tettem. És milyen jól is tettem! Rashid így valóban megmutathatta, hogy nem tud nélkülem létezni, türelme és egyben bájos türelmetlensége volt az, amivel végül örökre belopta magát a szívembe! Hagyta, hogy gondolkodjak, de egyben olyan volt, mint egy gyerek, akinek néhány nap is a végtelent jelenti, amit nem bírt leküzdeni. Nem hagytam szenvedni tovább a kedvesem, hiszen én magam is szívből szerettem őt, már akkor.

A korai időkben is - bár már szultánaként tisztelhetett a dzsinnek társadalma - szívesebben foglalkoztam szerelmünk állandó próbákon való megmérettetésével és a hosszas készülődésemet követően végre beléphettem az emberek közé. Ott elvegyülve egyfajta szerepjátékot játszva is csak azt tartottam igazán fontosnak, hogy még jobban megismerhessem az én Rashidom, aki ezekben az időkben sem tétlenkedett és mindig képes volt valami új oldaláról bemutatkozni előttem, tovább csiszolva szerelmünk lángoló ékkövét.
Most is felnevetek, ha azokra az időkre gondolok, amikor szinte egymás közt adogattuk a stafétabotot. Hol ő próbálhatta ki, milyen az asszonya felett teljhatalmú uralkodónak és birtokosnak lenni, hol pedig én világítottam rá arra, hogy bizony emberként nem biztos, hogy hosszú élet várta volna, egy-egy szerepet magára öltve. Ezeknek az időknek bizony már 4-5 ezer éve vége és lassan mi is elkezdtünk felnőtté érni. Mindezt javarészt az emberek állandóan változó világának köszönhettük, tapasztalatainkat pedig átcipeltük magunkkal a létsíkra, ahol a dzsinnek népének szemében is egyre bölcsebbnek és tapasztaltabbnak tűntünk. Büszkén állíthatom, hogy a mi időnkkel mérve hamar tökéletes kalifa és szultána lettünk mi ketten!
Természetesen a felelősségtudat minden felszedett kis morzsájával sem űztük ki magunkból azt a játékosságot és könnyedséget, ami a hosszú évezredeken át mindig is vezérelt minket. Ám egészen más volt az emberek közt elvegyülve játszani, mint amikor arra került a sor, hogy egyikőjük a kezünkbe adta az életét. Igen, az első mamelukok és elvesztésük azt hiszem nem csak bennem hagytak mély nyomokat. Láttam, hogyan bánnak az emberek a díszállataikkal és magam lepődtem meg a leginkább azon, hogy minden tudásom ellenére én is ekképpen bántam szegény jó szolgáimmal… Nem volt ez így rendjén és meg is viseltek a történtek, de Rashid - mint mindig - bölcsességével szaladt a segítségemre. Benne már meg volt az a tapasztalat, amit a démonok síkjára átlépve fiatal korában megszerzett. S habár egyenrangúak voltunk a népünk felett trónolva, ezekben az időkben, mint második apámként tekintettem Rashidra. A bennünk tomboló szeszélyt egyik dzsinn sem képes teljes mértékben kezelni, ha pedig szegény szerencsétlen emberek keverednek gyakran tornádóként tomboló érzelmi viharainkba, akkor minden tanítás és segítség elég lehet ahhoz, hogy minél kevésbé ritkítsuk meg soraikat és ne hozzunk rájuk akaratlanul is gyötrelmes éveket.

Ám ekkortájt nem csak saját lelkeink vívódásával kellett megbirkóznunk, hanem a titánok gerjesztette katasztrófával. Amikor a föld elem ereje egyre inkább a maga malmára hajtotta a vizet - azaz a ley energiákat. Tudtuk, hogy az elemeknek harmóniában kellene lenniük egymással és egyik megerősödése sem vezet semmi jóhoz hosszú távon. Kedvesem maga ment Atlantisba a titánokhoz, s bár követtem volna oda is, inkább megkért, hogy maradjak a létsíkunkon, biztonságban. Azt az aggodalmat, amit egy asszony érezhet talán sosem érti meg egy férfi, de mint ahogy az emberek világában zokogó anyák és feleségek ezrei voltak kénytelenek családjuk férfi tagjait háborúba küldeni egy zokszó nélkül, reményekkel teli, ám mégis végtelenül megerőltetett mosollyal, így rám is ez a sors várt egy kis időre. Mindössze az a reménysugár maradt meg nekem ezekben az időkben, hogy a kalifa tapasztalt, bölcs és kiváló diplomata volt. Nem tagadhatom, amíg ő távol volt, én többet voltam az érzelmi viharok negatív szegletében, nem szívesen lettem volna akkor saját magam mamelukja, sem más engem szolgáló teremtmény! Mekkora is volt az örömöm, amint visszatért, akkor még úgy hittük, hogy megingathatatlan jó hírekkel. Kicsattantam a boldogságtól és a tenni akarás vágyától, s ő is hasonlóképpen érzett, így mindketten rászántunk egy bő emberöltőnyi időt arra, hogy továbbfejlesszük képességeinket. Mindketten abban szerettünk volna még többet elérni, amit nemi hovatartozásunk diktált: míg ő Núbiába lépett át harc béli képességeit fényezni, én egy ideig csak élveztem az életet mamelukjaim karjaiban. Akkor megesett, hogy pillanatokra úgy éreztem, nincs is jobb a semmittevésnél és izzadjanak csak a férfiak - az én Rashidom is. Ám mégsem tartott sokáig ez az érzés, egyik pillanatról a másikra felpattantam abból a mamelukokból álló, kényeztetésemet szolgáló koszorúból, amiben rövid ideig az édes semmittevésnek hódoltam.
Szerettem volna olyan lenni, mint Rashid, annyira sokat tapasztalt dzsinn az emberek között, de nekem csak nagy ritkán sikerült olyan messzire elmennem, mint ő, mikor egy rabszolga bőrébe bújt. Nem szerettem, ha ilyen szinten megaláznak és elképedve hallgattam Rashid meséit Kíliáról, Atlantis véderőparancsnokáról, aki tényleg nem volt rest az én kedvesemet kispárnának és körömreszelőnek használni, ha épp úgy tartotta kedve. Kília, amennyire én rövid találkozásunk alatt megismertem, szívében igaz titán, olyan, amilyen én soha nem lehetnék és nem is akarnék. Habár mindketten kitűnő harcosok vagyunk, ha a harcra gondolok, magamban érzem a lég könnyedségét, ahogy a fegyverek suhognak körülöttem és minden mozdulatom oly tökéletes és légies, mint amilyenné később a keleti harcművészek fejlesztették embereik számára. Kília maga a szikla, ereje földrengető, egyetlen mozdulata pusztulást hozhat, így harcosként is ekképpen gondolok rá, bár szerencsémre legyen mondva, nem kellett vele párbajoznom. De mégis ez inspirált abban, hogy míg Rashid elvolt Núbiában, én nomád, délkelet-afrikai törzsekhez szegődtem a mai Zimbabwe területén. Megtanultam, hogy mennyire is kiszolgáltatott az ember, ha egy apró törzs lakosa és hányféle feladatot kell ellátnia egy asszonynak, hogy előteremtsen mindent a közösség számára abból, amit közvetlenül a természetből szerez. Voltak idők, mikor naponta érték támadások a falunkat, amit nem védte semmilyen kőfal… még kőépületek sem álltak benne. Természetes volt, hogy az ellenséges törzs ilyenkor gyakran szinte az egész közösséget lemészárolta. Ilyenkor egy emberként kellett nekünk is harcolnunk, hiszen mindenünket elveszthettük. Nem sokáig bírtam ezt a nomád, törzsi életet és amit újból és újból megtapasztaltam, az a legcéltalanabb és leginkább embert próbáló érzés, a gyász volt. A sors különös fintora – ahogy ezt a szófordulatot az emberek oly nagyon kedvelték – hogy a létsíkra való visszaérkezésemkor megtudtam, hogy szüleim elmentek és egyesültek a Levegővel. Nem szoktunk ilyenkor gyászolni, hiszen minden elvesztett dzsinn és huri egy újnak ad életet, de akkor egy rövid ideig megviselt az elvesztésük. Ezután évekig nem hagytam el a palotát, csak vártam vissza Rashidot és próbáltam lecsillapítani a bennem tomboló viharokat. Ekkor azonban hirtelen kifordult a világ a sarkaiból…

Atlantis bukása talán az ősi lények egyik legemlékezetesebb és legfájóbb emlékei közé sorolhatók, s egészen a legújabb időkig hasonlatosat nem is tapasztaltunk. Rashid tudna igazán mesélni magáról az előzményekről és a Gránitkapu bezárásáról, mert az én kötelességeim végül a város evakuálása során egyszer csak új irányt vettek. Igen, egy kisfiú lépett a szolgálatomba, ami talán a legkedvesebb emlékeim egyike, ehhez kétség nem fér! Előtte sosem tettem mamelukommá egy gyermeket, de ez a fiú könyörgött a sorsáért és azok után, hogy elvesztette otthonát és a családját, előtörtek belőlem az anyai érzések. És őt mamelukomnak tudni jobb érzés volt, mint előtte bármikor, mellette én magam is felelősségtudatos, irgalmas pót-anyává érlelődtem, egy igazságos és gondoskodó úrnővé. Az elmúlt időszakok zaklatottsága után ez a kisfiú hozott újra boldogságot és időszakos kiegyensúlyozottságot az életembe. Így már késznek éreztem magam, hogy az emberek közé ismét visszatérve termékeny istennő szerepében tetszelegjek, aki nem mást, mint a vadászat tudományát és a művészeteket adja az akkor még oly fiatal Európa egyik fiatal népcsoportjának. De minden tervem ellenére – mert az emberek folyton kavargó világában lehetetlen igazán előre tervezni! – eleinte igencsak megszenvedtem ezekkel a déloszi emberekkel. Nem leltem örömöm bennük és a szeszélyeim megint úrrá lettek rajtam. Kimondottan kiábrándítóak voltak ahhoz képest, hogy az Égei-tengert akkoriban a világ legcsodálatosabb zugának tartottam. A hellén népek is igencsak fogékonyak voltak a vallásukhoz kötődő mindenféle anekdotákra és mendemondákra, akárcsak az egyiptomiak, vagy bármely más nép, akikhez addig szerencsém volt. S mivel haragom, vagy szeretetem akkoriban emberek ezreinek életét befolyásolta, nem csoda hát, hogy istennőként tekintettek fel rám és én is megkaptam a személyes, hozzám fűződő legendámat – Létó személyében. Nem állíthatom, hogy a fennmaradt történet teljes egészében az én általam képviselt valós események pontos másolata volt, de ahhoz kétség nem fér, hogy szerepem volt abban, hogy a déloszi emberek megtanulják kihasználni az élővilág nyújtotta kincseket és mind közül a legszebbel, a művészetekkel is felruházzam eme népet. Ahh igen, a művészetek… most is, akkor is közel álltak hozzám és úgy gondoltam, egy nép csak annyira lehet hatalmas, amennyire a művészete az. Vagy úgy is mondhatnám, a művészet a legőszintébb elmesélője egy népnek. Mikor az egyiptomiak időnként hanyatlásnak indultak a fénykorokat követő átmeneti időszakok alatt, művészetük is lehanyatlott. Piramisaik silányabbak lettek és idővel romos kőhalmokká mállottak szét. Amikor Athén Periklésszel az élen a demokrácia forradalmian új ötletével kísérletezett, művészetük olyan, addig soha nem látott magasságokba emelkedett a valóság – kiváltképp az emberi test - lemásolása terén, ami aztán évezredekre adott tanulmányozni valót a későbbi koroknak. Azt hiszem mindig is az ógörögök maradnak számomra a mércék, ha arra gondolok, hogy mikor tetőzött az emberiség kulturális ereje. Nem csoda hát, hogy később a rómaiak szinte minden megpróbáltak átvenni tőlük és bár az esztétika és az arányok terén silányabb másolatokat hoztak csak létre, a gyakorlatiasabb dolgokra rendkívül fogékonyak voltak, így büszkén tekintettem rájuk, mikor sorra leptek meg olyan találmányokkal, amivel pedig a későbbi korok technikáján lendítettek egyet. És persze a hadseregük… Rashid bizonyára hosszasan tudná elemezgetni a római légiók nagyságát, én erre nem is térnék ki.
De ezen a ponton, a rómaiakhoz elérve ki mást is emelhetnék ki névként, mint Marcus Aurelius császárt. Rómának meglepően kevés igazán jó császára volt, akit én kiemelnék, az a fenséges Augustus és bő százötven évvel később Marcus. Mind Rashidot, mind engem lenyűgözött ennek a férfinek a tökéletessége, a világ akkori legjelentősebb birodalmának feje, aki magában hordozta egy filozófus és egy hadvezér lelkét is. S mindegyiknek mestere lett, a szavakkal és magasztos gondolatokkal épp olyan kiválóan bánt, mint a katonákkal és a fegyverekkel. Akkor még nem tudtuk, hogy őt nem igen fogja senki túlszárnyalni, sőt, fia és egyben későbbi császár, Commodus nagy csalódást okozott nekünk és dekadens természete inkább Nerót juttatta az eszünkbe, mintsem a filozófus császárt. Ahogy Marcus fiával hirtelen ismét komédiának tűnt szemünkben a császárság intézménye, úgy kezdte meg maga a birodalom is borzasztóan hosszú és fájdalmas haldoklását, a márványban csillogó birodalom falain esett első hajszálrepedésektől kezdve egészen a barbár népek és egy sötét kor eljövetelének szétmarcangolt áldozatáig. Szívfájdalom volt nekünk Marcus elvesztése, aki annyi jót és értékeset hagyott maga után és még hosszú évszázadoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán hasonló magasztosság sarjadó csíráira bukkanjuk az emberek közt. De mindig is ő tartotta bennünk a reményt, hogy a jó képes diadalmaskodni, még ha sokat is kell szenvedni és kivárni érte. De mi sem lehetett intőbb jelzés Marcus barátunktól, minthogy ő lett az egyetlen római császár, kinek bronz lovas szobra túlélte a korai keresztény népek minden pogány dologra kiterjedő pusztítását, pusztán azért, mert az emberek úgy hitték, a szobor Nagy Konstantint ábrázolja, aki elhozta számukra a vallásuk legális gyakorlását. Megmosolyogni való kis tévedés volt hát az, ami miatt fennmaradhatott Marcus Aurelius lovas szobra és ez által egy horgonyt mégis sikerült megvetnie a későbbi korok viharos tengerében.

S bár a kora középkor átmeneti zavaros időszaka volt az, amikor elhagytuk az emberiséget, sosem feledkeztünk meg a reményről, hogy mint minden az emberek világában, átél hullámvölgyeket és fantasztikus csúcspontokat, annak rendje és módja szerint egymást váltogatva. Bár mindez megtörtént, az emberek lassan elfordultak isteneiktől, a tökéletes eszközhasználat váltotta fel a spiritualitást és a gondolkodó, elemző életvitelt, no és a háborúk végeláthatatlan sora, amiket én magam már egyre kevésbé értettem meg. Azt hiszem, csak úgy érthettem volna meg ezeket a hosszas vérontásokat, ha ismét elvegyülök közöttük, amit azonban egyikőnk sem tett meg vagy 1500 esztendőn át. Egészen addig ültünk tétlenül itt, a felhők közt, amíg el nem jött az a férfi, aki inkább tűnt komikus mesefigurának, mint népvezérnek. Nos igen, Adolf Hitler mindannyiunk számára az utolsó intő jel volt, hogy az emberiség végzetes irányokba tart és végül úgy jár majd, mint a kígyó, aki saját farkába harapva saját magát próbálja bekebelezni. Könnybe lábadnak a szemeim, majd keserves zokogásba kezdek minden alkalommal ha Rashid, vagy bárki felemlegeti a haláltáborokat és azt a mechanikus, szívtelen tömegmészárlást, amit addig még nem láttunk az emberektől. A fél világot rabigába hajtó spanyolok, angolok és franciák után egy újabb európai nép akarta magához ragadni azt, amiről úgy vélte, hogy megérdemli és ő már nem válogatott az eszközökben. Vajon van innen még tovább? Vajon képes az ember még Hitler bandáját is túlszárnyalni, vagy éppen alulmúlni… nem is tudom, melyik a pontosabb szó rá. Amit az azóta eltelt időkből érzékelek, az nem más, mint céltalanság, kiüresedettség és ellaposodás. Az emberiség talán most ragadt a legmélyebb sárba és ezúttal már nem tehetjük meg, hogy tétlenül nézzük végig, ahogy a föld elemészti őket!

No hát rendkívül kettős érzéseim vannak az elősztorid kapcsán
Egyrészt zseniálisan van felépítve és nagyszerűen írsz! Logikus, szép, sok ténnyel. Csak... Nem egyenletes. Rettentően összecsaptad a végét, főleg a 2. vh sokkját. Nem tudok erre mit mondani, de ez tényleg rettentően érzékelhető és nem is túl szép én nagyon sajnáltam Na de ez nem változtat azon, hogy maga az előtörténet nagyszerű és mindenképpen ha valaki, hát te megérdemled a rnagodat, úgyhogy ezennel elfogadom!

Automatikusan megkapod a Humán tudományok (Történelem) és a Nyelvismeret haladó fokát, valamint megnyitom számodra féláron a Diplomácia szakértelmet (Kezdő: nincs költség, Haladó: 1 pont, Mester: 4 pont). Az előtörténetedet kis hezitálás után 3 (+1 az asszonyi bölcsesség miatt) ponttal jutalmazom, amihez jár 10 pont a dzsinn faji módosítója miatt, 15 az asszonyi bölcsesség okán, a két előléptetés pedig további 20 pontot (+2 az asszonyi bölcsesség miatt) jelent neked, vagyis rövid matekozás után: 51 pontot oszthatsz el.

Szakértelmek:

Mester diplomácia
Mester etikett
Mester idomár
Mester nyomkövetés
Haladó nyelvismeret (angol, latin, ógörög, óegyiptomi)
Haladó humán tudományok (történelem)
Haladó reál tudományok (antropológia)
Haladó pénzügyi ismeretek
Haladó kriptográfia
Haladó túlélő (sivatag)
Haladó művészetek (ének)
Kezdő jogi ismeretek

Elosztható pontok: 8