Rashid Anar ibn al-Hali Dzsemer

Név: Rashid Anar ibn al-Hali Dzsemer
Felvett név: -
Faj: dzsinn
Alfaj: dzsinn
Nem: férfi
Rang: kalifa
Születési év: pontosan nem tudja, megközelítőleg 6500 éves, fizikai kinézete nagyjából 18 - 22 közé teszi
Születési hely: -
Fizikai megjelenés: picivel több mint 3 méter magas, ébenfekete bőrű, látszatra a kamaszkorból alig kinőtt fiú. Göndör, fekete haját rövidre nyírja, szakállat és bajuszt nem visel. Végtagjai hosszúak, testalkata is nyurga, de egyúttal vékonynak is tűnhet kissé. Nagy szemei barnán csillognak a fényben. Általában kevés ruhadarabot hord, sarut és férfi szoknyát, vagy a keletiekre jellemző buggyos nadrágot, ritkán mellényt is, ellenben szereti gazdagon ékszerezni magát. Oldalán majd mindig ott lóg egy handzsár, csak a bensőséges beszélgetések idején csatolja le. illetve ha a szultánával találkozik és az nem visel fegyvert.
Különleges ismertetőjegy: -
Mentális jellemzők: alapvetően melegszívű, kedves és kíváncsi természet. Nem sokat ad a hagyományos protokollra, általában tegeződik, barátságosan viselkedik, de mindig érezni, hogy elvárja az utasításai maradéktalan teljesítését. Kedveli a tréfát, a vidámságot, a zenét, a táncot és ami azt illeti a nőket. Míg a földön járt sok halandóval s azóta is nem egy hurival volt kapcsolata, de a szerelme örökre a felségéé, akit nem csak szeret, hanem tisztel is. Szeszélyességük ellenére épp ezért ritka köztük a veszekedés, Rashid általában behódol asszonya akaratának, csak a legfontosabb, az egész népet érintő dolgokban hajlandó vitába bocsátkozni vele, főleg mert kettejük közül a szultánának van erősebb akarata. Bár sok tréfa szól némileg papucs mivoltáról a dzsinnek között, ezen ő maga is csak nevet, kellően bölcs ahhoz, hogy inkább hagyja fejjel a falnak menni a feleségét és tanulni a saját hibáiból, mint hogy felesleges veszekedésbe kezdjen annak előtte. Ezzel együtt sem igaz, hogy ténylegesen papucsférj lenne, inkább csak sokra tartja a saját békességét. Kedveli a halandókat, a viharmadarakat és a sziréneket az ifjabb lények közül, a démonokat pedig egészen elbájoló jelenségnek tartja, de mindenek felett a népéért és asszonyáért él. Sokra tartja a művészetet és a tudományokat is, a bölcsességet tiszteli.
Vallás: Perun igaz hite
Filozófia: fogadott
Beavatottság: 7. kör (grande magister)
Iskolák: elementarizmus (lég), univerzalizmus, futhark, necromancia
Tradíciók: -
Grimoare:
"Viharból Fonott Köpönyeg" - Fél percnyi koncentráció után a mágiahasználót fél órán keresztül tomboló szélvihar veszi körbe, mint egy lokális forgószél. A szél a hajított tárgyakat (kések, labdák, vagy akár gránátok) félrelöki, emberi erejű támadók nem képesek megütni a varázslót (félretaszítja a kezüket) de az ennél nagyobb erejűek ütése is nagyobb részt veszít az erejéből. A szél lőfegyverek golyóit nem képes elsodorni.
"Bóreasz Oltalma" - villámsebesen, gyakorlatilag egy kézmozdulatra létrehozható varázslat. Erőteljes falat emel fel szélből maga elé az elementarista. Ez a fal kivéd egy bármilyen mágikus, fegyveres vagy fegyver nélküli támadást, ami a megfelelő irányból érkezik, majd eltűnik. Erő és hatalom nem számít, egy támadást biztosan leblokkol. Ha közelharci vagy pusztakezes támadást üt félre, akkor a támadót földre is löki, de sérülést nem szenved (kivéve ha titán az illető).
"A Tornádó Hívogatása" - az elementarista intésére egy erős légáramlat fonja körbe egy célszemély lábait és derekát, majd eszeveszett sebességgel forogni kezd, ahogy a tornádó. A test elemelkedik a talajról és a saját tengelye körül pörög, ez időszakban teljesen kiszolgáltatott, majd ahogy a hatás véget ér (ha nem élőholt) rendkívüli mértékben szédült, egyensúlyvesztési problémái vannak, folytonosan elesik, kettős látása van, stb.A varázslat felidézése 1 percet igényel, a célpont beavatottsági szint*1 percig pörög a levegőben, és ezen idő háromszorosáig marad szédült.
"A Vihartáncos Léptei" - nagyjából 5 perc alatt, általában táncolva megidézett varázslat, a sámánok és a dzsinnek hagyatéka. Óriási területet fed le. Gyakorlatilag akár több városnyit is, a mágiahasználó szintje*2 kilométer a varázslat sugara. Ezen a területen iszonyatos vihar kezd el tombolni. Rendkívüli erejű szél, felhőszakadás, emberderéknyi villámok csapkodnak. Az emberek kétségbeesetten menekülnek fedél alá, a hajókat kikötőbe kényszeríti, az épületeket megrongálja. A szabad ég alatt tartózkodók mindenképpen veszélyben vannak, villámcsapás érheti őket, de a szél is elsodorhatja. A haladási sebesség minimálisra csökken, a vihar dühöngése alatt nem lehet ott sem tűz, sem földmágiát megidézni. A hatása az okkultista szintje*1 órán át tart.
"A Mennyek Haragja" - az elementarista 10 másodperc alatt képes megidézni egy erőteljes villámot, ami nyílt ég alatt a célpont feje fölül, míg zárt térben a mágus ujjai hegyéből ugrik elő és tévedhetetlenül talál. Meglehetősen erőteljes, sokkos áramütést okoz, az elszenvedő izmai görcsösen ránganak (kivéve élőholtak), a nagyon száraz anyagokat (száraz fa, papír, múmia, stb) lángra is lobbantja, emellett nagyon heves fájdalmat okoz. Két vagy három csapásnál többet emberi szervezet nem bír ki.
"Zeusz Tömlöce" - az elementarista fél perc alatt képes egy célszemély köré villámokból álló ketrecet idézni. Ebből szabadulni gyakorlatilag majdnem lehetetlen. Aki megpróbál áthatolni az elektromosságból fűzött rácsokon, az a Mennyek Haragjánál leírt áramütést szenvedi el, gyors egymásutánban vagy négyszer-ötször mire át tud rajta hatolni. Élőholtak vagy trollok képesek talán erre, bár még egy múmia is lángra lobban ettől. A tömlöc az elementarista szintje*5 perc időtartamra csukja be az ellenfelet, akinek a mozgástere így nagyjából 2 négyzetméterre terjed ki a börtönében.
"A Napfény Hatalma" - a légelem mágusa a levegő paraelemét a fényt vonja befolyása alá, vagyis egyetlen intéssel egy óriási fényrobbanást teremt. Ennek semmilyen sebzése nincs, de percekig elvakul bárki, aki belenézett. A lehunyt szem sem jelent teljes védelmet, ahhoz túlságosan nagy erejű a fényhatás, mint egy nagyon erős villanógránáté, még így is kicsit homályos a látás és könnyezik a szem. Aki nyíltan belenézett, az 5 percig teljesen vak, utána is legalább negyed óra, mire tökéletesen lát.
"Bölcsek Köve" - a futharkista mágus képes anyagból anyagot teremteni. Ez nem lehet akármi, nemesfémeket, sugárzó anyagot és drágakövet nem lehet teremteni ez által. Viszont bármilyen tárgy megváltoztatható ez által lényegében bármivé. Igen, elméletileg lehetséges teljesen tökéletes papírpénz létrehozása egy minta alapján, de ezzel illik nagyon keretek közt bánni, erre az adminok nagyon figyelni fognak! Nem minősülhet a varázslat állandó, korlátlan kereseti forrásnak! Létrehozni mindössze 10 másodpercbe kerül, hatása végleges.
"A Vésnők Mesterműve" - a futharkista gyakorlatilag bármilyen tárgyat képes elkészíteni akár csak részletes leírás alapján is, vagy akár emlékezetből. Az így megjelenő akármilyen tárgy igazi mestermunkának minősül, lehet használati eszköz, fegyver, műtárgy, tulajdonképpen bármi, aminek anyaga van. A létrehozott tárgy valós, anyagi, míg el nem pusztítják, addig megmarad, vagyis a hatás végleges. Fél percbe telik előhívni.
"Oltalmazó Világ" - az univerzalista előre csap nyitott tenyerével és meghajlítja a teret, megváltoztatja a fizika törvényeit. Egy (általában felé) haladó test előtt egy térgörbületet képez, így az egyszerűen megmerevedik előtte. Ilyenkor a mágus sem tehet mást, fenn kell tartania a varázslatot, vagyis ott fog állni kinyújtott karral. Amint a mágia megszűnik a test tovább halad korábbi mozgási energiájával. Egyetlen másodperc csupán létrehozni és maximum beavatottsági szint*1 percig hathat.
"Örök Dicsőség" - az univerzalista egy 1 órás rituálé során "felszentel" egy épületet, vagy egy tárgyat. Innentől kezdve erre nem úgy hat az idő vasfoga, mint normális társaira. A fizikai rombolástól nem óvja meg, ami közvetlenül éri, de az idő munkája elenyészik rajta, állandóságában őrzi azt meg. Beavatottsági szintnek megfelelő évezreden át a tárgy vagy épület eredeti fényében fog tündökölni.
"A Negyedik Lovas Pillantása" - kevés nekromanta által ismert és főleg ritkán alkalmazott varázslat. Az okkultista beavatott a Halál szemét kéri kölcsön, az életerő mentén tud látni mindent és mindenkit. A hatóidő alatt a nekromanta színvak lesz, mindent a szürke különböző árnyalataiban lát. A tárgyak olyanok, mintha elreppent volna felettük több évszázad, áll a por rajtuk, pókhálók szövik be őket, az embereknek mintha nem lenne bőrük, látja a bennük csordogáló vért is. Nem egy szép látvány, de roppant hasznos: a nekromanta tisztába kerül minden általa látott lény egészségi állapotával, esetleges betegségeivel, sérüléseivel tételesen, valamint a tárgyak strukturálisan leggyengébb pontjával. Megidézni 15 percbe kerül és mindössze 5 percen át hat.
"Romlástörő Érintés" - A nekromanta képes beforrasztani sebeket, ezzel elhárítani az elvérzést, valamint meggyógyíthat minden olyan betegséget amelyre az orvostudomány mai állása szerint adott stádiumban létezik gyógymód. A varázslat megidézése 10 perc, hatása végleges.
Családi állapot: nős, felesége Jameelah bint Nadim al-Sayegh, a szultána
Foglalkozás: -
Befolyás: nem hagyja el Az Örök Szivárvány Honát, ott viszont a feleségét leszámítva teljes befolyása van
Talpnyalók: -
Kaputárgy: egy damaszkuszi acélkard (megsemmisíthető, ha éjszaka, meztelen karokkal és lábakkal, de haját elfedve egy halandó papírba csomagolja, majd rálép, ekkor a fegyver megsemmisül)
Szexualitás: heteroszexuális, önmagában nem feltétlenül vannak aberrációi, de általában nyitott az ötletekre, ha valami újat tapasztal meg
Függőség: -
Képességek: Immunitás (légelem), Ősi mágia, A Vihar Gyermeke, A Sólyom Röpte, Auralátás, Széltestőr, Ködből Font Test, Sólyomtestvér
Gyenge pontok: Ellenséges elem (föld)
Vonzalom: a felesége, zene, vidámság, bölcsesség, tudományok, kardvívás, szépség, fény, élénk színek, ékszerek, büszkeség
Taszítás: céltalan erőszak, sötétség, megalkuvó jellem, gőg (ha nincs mögött eredmény), vámpírok
Életcél: a népét jó uralkodóként irányítani, boldoggá tenni a szultánát, megérteni Perun terveit
Harci erő: hagyjuk. Mivel nem hagyja el a saját síkját nem érdemes számolgatni sem, ha nekitámadsz, bárki vagy is, vesztettél. Csak a szultána lenne méltó ellenfele.
Önéletrajz:
Lassan lépdeltem előre, meztelen talpam alatt érezve a hideg alabástromot mi palotánk építőköve volt. Kövek a levegő birtokán, mily furcsa as mostanra, évezredek múltán mily természetes örök talány. Kedvtelve néztem a kőkorláton ülő feleségem, aki örök kíváncsisággal nyújtotta előre meztelen lábait és karjait, vidáman nézve a bokájára és csuklójára telepedő színes szárnyú lepkéket és szitakötőket. Élvetegen mozgatta meg az ujjait kisebb repülésre késztetve a kis lényeket, míg vissza nem reppentek. Vidáman könyököltem mellé és követtem a tekintetét a levegőben, ahol kisebb rajnyi hasonló rovar kevergett, a szitakötők szárnya ezer színben verte vissza a nap sugarait. Aztán lepillantottam a mélybe, ahol lent elterültek a zöldellő mezők és a patakok, de részleteket nem lehetett kivenni, hiszen a távolság még nekünk is túl nagy volt. Mosolyogva fordultam felé:
- Ha ember lennél, akkor most féltenélek - közöltem vele vidáman, mire csak egy érdeklődve felhúzott szemöldök volt a válasz. Nem kellett megszólalnia, már gyakorlatilag ismertem a gondolatait. Illetve... Néha már voltak halvány sejtéseim, ami egy magunk fajta esetében nagyjából ugyanaz. Ennél jobban kiismerni egy hurit valószínűleg lehetetlen.
- Óh, hogy honnan jutott eszembe? Nos, kedvesem, ma megérintette a kapuk őreinek egyike a kaputárgyam - mondtam ki lassan. - Azt hiszem hamarosan visszaszólítanak minket a Földre...
Jameelah nyílt döbbenettel és kitörő örömmel fordult felém, hirtelen mozdulatától messzire lebbentek lábairól s karjairól a kicsiny rovarok. Nem lepett meg, hogy némileg megrovóan intett meg, hogy nem szóltam azonnal:
(Jameelah mondata)
- Tudom, kedvesem, tudom - kacagtam fel jó kedvűen. - Én is szerettem az emberek világában járni, s te most újra lehetőséget kapsz rá. És kérlek, könyörgöm, ne kezd el a régi vitát... Én nem tehetem meg. A halandók világa törékeny. Nem kockáztathatom meg az átkelést. Még nem.
Elrévedve pillantottam a gyorsan csapongó kis állatokra köröttünk, szárnyaik csillogása új képeket varázsolt elmémbe. Újakat? Inkább ódon emlékek talán. Rég eltűnt korok mementói. Emlékek, de számomra oly kedvesek... vagy épp oly elborzasztóak. De mindezt együtt éltem meg vele. Mármint a legnagyobb részét...
- Eszedbe jut néha kedvesem, hogy hol kezdődött mindez, hogy mi volt az út, mit bejártak lábaink? - tettem fel a költői kérdést magamba mélyedve egy pillanatra talán...

Hogy hol kezdődött ez az egész, az túlságosan relatív kérdés. Az egészen kicsiny gyermekkoromra még én sem emlékszem. Sőt, ahogy így belegondolok, hiába próbál fókuszálni az elmém, az előttem lévő kalifára sem. Azt tudom, hogy volt előttem valaki. Hogy előtte volt-e? Ezt nem tudom. Arra emlékszem, hogy édesanyámat elképesztően gyönyörűnek láttam mindig és nagyon tiszteltem. Apám... Azt hiszem ő volt a kalifa, de erre csak homályos emlékek utalnak. Olyan rég volt s én annyira kölyök voltam még.
Egyszerre mentek el mindketten. Nagyon régen. Tudom, hogy atyám önként mondott le és adta hatalmát a kezembe. Még mind a mai napig emlékszem az engem akkor feszítő érzelemkötegre. Tisztelet, félelem, csodálat, kíváncsiság, öröm, büszkeség... Érdekes. Ezekre élénken emlékszem több mint hat évezred távlatából is, de az arcára nem. Tudom, hogy meghalt anyám. Nem tudom hogyan, miképp és miért. De azt tudom, hogy akit addig a legjobban szerettem, az újra eggyé vált a levegővel. Azt is, hogy a kalifa ez után ment el, de hogy ezzel összefüggésben-e... nem emlékszem. Ma már senki sem, aki akkor élt már. Legalábbis bárkit kérdeztem legöregebbjeink közül.
Azt bezzeg tudom, hogy az elsők között adtam engedélyt gyermek születésére egy párnak, akik elém járultak. A létsík energiáinak egy része akkor még kihasználatlan volt, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Pedig oly fontossá vált ez később az életemben. Vagyis nem csak ez az aktus, ez a hivatalos ceremónia, amit akkor, abban a pillanatban őszintén szólva végtelenül untam. Hanem az hihetetlen lény, aki megfogant abból, noha erre csak jóval később jöhettem rá...
Igen, ő lett ennek gyümölcse. Jameelah, minden hurik legszebbike és legbölcsebbike, ki most mellettem ül a kőkorláton. Ő, aki meghatározza majd az én sorsomat is.
Uralkodásom első időszakában úgy hiszem sok mindent csinálhattam volna jobban. Arra hamar rájöttem, hogy a türelem az uralkodók erénye. A másik amit ezzel kapcsolatban felismertem, hogy ez nekem nem adatott meg. Szomorú felismerés volt, de egyúttal kihívásokkal teli is. Jó uralkodó akartam lenni. Ami azt illeti a legjobb, amit enyéim csak kaphatnak. De a lelkük szavát a kalifák se vehetik semmibe, ha dzsinnek születtek, az bizony komoly nehézség szeszélyes jellemünk okán. Először akkor hagytam oda az Örök Szivárvány Honát. Nem a földre tartottam, illetve csak egy rövid kitérő erejéig. Tudtommal máig egyedüliként bármely őselemi teremtmény közül önakaratomból átléptem egy másik elemi létsíkra. A Lángok Mennyországába.
Sclavaust kerestem ott, az ahurano démonok Pecsét Őrét. Az ő meghívására töltöttem el egy szűk évszázadot a Kolostornak nevezett épületükben, ami valamiféle keveréke a szentélynek és a meditációs csarnoknak. Azoktól a démonoktól tanultam itt, akik az érzelmek szülötteiként éppen érzelmeiket akarják kordában tartani. Azokat a lelki gyakorlatokat nem sírom vissza a mai napig sem, de a szakavatott mentorok mellett megtanultam fókuszálni egy dologra, ha nem is feltétlenül nagyon hosszan, de legyőzni szertelen alaptermészetem. Mikor visszatértem sokáig szinte valamiféle csodalénynek tartottak a dzsinnek és éppenséggel különlegességem okán rendkívül vonzónak a hurik.
Jobb vezető lettem mint előtte, erről volt alkalmam megbizonyosodni. Uralmam kiegyensúlyozott volt és ezer apró jelét kaptam annak, hogy a népem szeret engem. Nem mondom, hogy ne lettek volna kapcsolataim időnként hurikkal, de a szerelmet akkoriban még nem ismertem meg. Addig a napig...
Elfogadott nézet volt, bár fogalmam sincs, hogy mire alapozott, hogy bizonyára az egyik tekintélyes máridah lányát veszem el, esetleg az egyik ifritaht emelem fel magam mellé. Nekem igazából sosem volt ilyesféle szándékom különösebben, de az akkoriban a földön éppen szárnyait bontogató embernem szokásait gyorsan megtanulták a dzsinnek és kezdték néha természetesnek venni. Elég sok időt töltöttek ott és a halandók igazán érdekes népség voltak, természetesnek hatott is ez. De jómagam nem terveztem ilyen feudális kötöttségeket. Nekem igazi szultána kellett. Nem csak gyönyörű és kedves, de mindenek felett okos és bölcs is.
Mikor Jameelaht először megláttam, ugyanígy a kastélyuk kőpárkányán ült, mint most. Legtöbben szeretjük ezt az érzést, nincs benne semmi meglepő, hisz a zuhanástól nem kell tartanunk. Magam is megdöbbentem azon, amit éreztem, de már akkor zavarba ejtett a szépsége. Ritkán látni olyan hurit, akit épp feltűnően csinos arc vagy termet emel ki a többi közül, ráadásul ez erősen viszonylagos kérdés, de számomra mindenképpen hihetetlenül gyönyörű volt. Biztos voltam benne, hogy még nem találkoztunk, ami annyit jelentett, nem járult még a kalifa színe elé semmilyen ügyben, a közös ünnepeken pedig vagy nem jelent meg, vagy kora és esetleg társadalmi rangja alapján a hátsó sorokba került. Akik nem sűrűn fordultak meg az emberek között, vagy egyszerűen nem vettek részt a "politikai" életben azok mindig a végére kerültek az ilyen vendégeknek. De izgalommal jöttem rá, hogy ha én nem ismerem őt, az azt jelenti, hogy ő se nagyon ismerhet engem.
Na igen, azt hiszem ma már nem így fognék hozzá egy udvarláshoz, de hát mi dzsinnek valamivel nehezebben növünk fel. Hmm. Felnövünk egyáltalán teljesen? Nem lényeges kérdés. Hatalmi jelvényeim, vagyis az aranyszín turbánt és az arany vállpáncélt villámsebesen hajítottam messzire a fellegek jótékony takarásában s valósággal úszva az áramlatokkal adtam szemtelenül csókot a lefelé lóbált talpakra. Naná, hogy utánam repült! Jó kedvűen "menekültem" előle a felhők között, ha volt is benne először felháborodottság, mire sikerült utolérnie csak a "hajsza" izgalma és vidámsága maradt belőle. Hosszúra nyúló beszélgetés, jó kedélyű udvarlás lett belőle, amit úgy tűnt szívesen fogadott. Hosszú órákkal később indultam csak az elhajított turbán és a vállarany megkeresésére.
Az elkövetkező időkben gyakran találkoztunk én pedig nagyjából úgy kerestem a kegyeit azt hiszem, mint egy halandó kiskamasz az első szerelmének. Nektárt gyűjtöttem a kaptárakból és virágszirmokból pár ezret, amellyel felszórtam az utat az ágyától az asztalig melyre az édességet tettem, amíg aludt, ami azt illeti még szerenádot is adtam. Na arra nem vagyok büszke és a mai napig tiszta szívből remélem, hogy Jameelahn kívül más nem hallotta!
Az együtt eltöltött idő alatt sok mindent megtanultam Jameelahról. Már nem az ében bőre, a hollószín haja, az érzéki vonalú ajkai, a formás lábak vagy éppen az igéző szemek ragadtak meg. Ráébredtem, hogy más vonz benne. A személyisége. A belső ereje. Nem volt már kislány. Nem fizikailag gondolom, hanem odabenn. Érett és erős hurivá cseperedett, bár az emberek világában még sohasem járt addig. Vonzotta a kíváncsiság, de az instruktora nem volt elégedett a kardforgató képességével. Hagyományból kitanulja minden dzsinn és huri a handzsár vagy a jatagán forgatását, de nincs valódi jelentősége. Viszont egy bizonyos szintet meg kell ütni ahhoz, hogy átengedjenek minket a halandók közé. Jómagam szerettem vívni, Jamelaah akkoriban nem kifejezetten. Ellenben összekötöttük a kellemest a hasznossal és titokban tőlem vett pár vívóleckét. No ezeken is gyakrabban találkoztak az ajkaink mint a pengék... Azért nem mondhatom, hogy ne tanult volna meg ezt-azt.
Ostoba lennék, ha nem jöttem volna rá, hogy megtaláltam azt a nőt, aki igazán méltó rá, hogy a lábai elé terítsek egy egész birodalmat és a saját szívemet is. Mikor bekötöttem a szemét és elrepültem vele a kastélyomba, abban reménykedtem így utólag bevallva: igent mond nekem. Némileg másképp alakult... Addig mindig sikerült elkerülnöm, hogy együtt lássanak minket, amit bár eleinte furcsált, hamar megszokta. Mindig azt mondtam, szeretném, ha az egymással töltött idő csak a miénk lenne. Akkor megértette ennek jelentőségét és azt is ki vagyok én. Eleinte semmit sem szólt, de a döbbenete az arcára volt írva. Végül körbevettem a kastélyon és a trónteremben térdeltem le elé. Arra kértem legyen a feleségem és a dzsinnek uralkodója is egy személyben. Sok mindent megértett akkor Jamy, de elfúló hangon 3 nap gondolkodási időt kért.
Nem tagadom, hogy megdöbbentem akkor, bár rábólintottam a kérésére. Az első nap még tombolt bennem a harag, a megdöbbenés, a fájdalom, a szomorúság. Második napra viszont semmi más nem maradt belőle mint az emésztő vágy, hogy megérintsem, hogy csókoljam. A vágy ami ehhez a gyönyörű hurihoz fűzött. Tíz körömmel kapartam volna ki a köveket az ajtaja alól és legszívesebben bemásztam volna a küszöb alatt... Végül nem is tudtam állni adott szavamat, már második nap vége felé felkerestem a palotájában. Térdre estem, lábait átkarolva vallottam szerelmet és kértem újra, hogy jöjjön hozzám. Akkor már igent mondott.
Általános megdöbbenést keltett, hogy a társaságban addig szinte ismeretlen lány emelkedett föléjük, de én tudtam: igazi szultánája lett a dzsinnek népének. Nekem pedig igazi feleségem. Furcsa. Majd 5 évezred. Még mindig szerelmes vagyok belé...
Akkoriban gyakran mentünk át a Földre. Eleinte csupán kíváncsiságból vegyültünk az emberek közé, meg akartuk ismerni ezt a furcsán rövid életű, de talán épp ezért oly érdekes és kissé bohókás fajt. Nem játszottunk nagy uralkodókat. Na jó, nem mindig. Nem egyszer használtuk egymással való évődésre is az emberi álcánkat s ami azt illeti sokszor játszadoztunk emiatt a halandókkal, de mindig figyeltünk is rájuk. Hamar rájöttünk mennyire lehetetlenül törékenyek, mintha porcelánbabák közt sétálnánk. Rettenetesen törékenyek.
Emlékszem mikor egy mezopotámiai kereskedő bőrébe bújtam és megpróbáltam csempészkedni, hogy megismerjem azt a világot is. Na igen... Két nap alatt sikerült is lebuknom Núbiában, ahol éppen törvénynap volt, úgyhogy a királynő színe elé citáltak. Magamban vigyorogva ismertem fel a bársonypárnákon heverésző Jamyt, aki különösebb gondolkodás nélkül lenyakazást ítélt meg három nap múltán. Na akkor meglepődtem és viccnek tartottam az egészet tőle, még a siralomházban is. Legalábbis két napig... Harmadik nap reggel jött csak el és oldotta fel a bilincseim, majd bocsájtott utamra királyi kegyéből adott amnesztiával. Mikor kérdőre vontam később csak annyit mondott incselkedve: "De hát te akartad tudni, milyen a halandó csempészek élete... Nos ilyen. Felette... rövid" Mivel mellé a legártatlanabb, hatalmas szemeit vette elő és az észérvek ellen nem is hadakozhattam, így kénytelen voltam meghajolni a szavai előtt, sőt megköszönni a leckét. Más kérdés, hogy mikor néhány évtized múlva sivataglakó párt alkottunk különösebb gondolkodás nélkül eladtam két tevéért, amelyek közül az egyik félvak volt. Nem kérdezett semmit, elvégre ő akarta tudni milyen a sivataglakó asszonyok élete, ugye...
Bár ami mindent megért és mindketten még századokig könnyesre kacagtuk magunkat rajta, sőt néha még most is felemlegetjük, az Urukban történt. Emlékszem, ahogy késő este feküdtem azon a priccsnek jó indulattal nevezhető akármin, amelyből kisebb háború árán kiűztem az összes élősködőt előzőleg, miközben Jamy nevetve ült törökülésben a mellemen és hajolt lassan előre s váltottunk csókot. Ami nem lett volna nagyobb csoda, ha ezen a létsíkon történik. De a földön, az uruki királynő és egy rabszolga csókja egész más kategóriába eshetett azt hiszem a rémülten berontó testőrparancsoknak. Perun szemére! Annak a férfinak azt hiszem gumiból volt az arca, egyszerűen... leírhatatlan! Hát még miután Jameelah lazán felpattant a mellemről és kifelé menet teljes királynői öntudattal odavetette a tisztnek: "Nem, ennek a rabszolgának egyáltalán nincs szájfertőzése. Örülnék ha ezt a felügyelő is tudná és nem nekem kéne idejönni éjnek évadján" Egyszerűen... leírhatatlan volt...
Boldog idők emlékei, legalábbis eleinte azok. Mikor a titánok létrehozták saját királyságukat, Atlantist, eleinte még mi is hasonlón gondolkodtunk. A halandók a dzsinnek bölcs irányítása alatt? Jó ötletnek hangzott. De kivártunk egy kissé, ami később bölcs megfontolássá vált. Igazság szerint akkor egyikünknek sem volt kedve ezzel vesződni, jól éreztük magunkat a közemberek között, nem akartunk hajbókoló talpnyalást. Uralkodni bőven elég itthon is, ott... szabadok voltunk.
Ellenben az annál jobban tetszett mindkettőnknek, mikor rájöttünk, hogy az embereket mamelukká tehetjük, szolgává fogadhatjuk s némelyek bizony önként és dalolva szívesen vállalják ezt fel. Én valamelyest tudom uralni a szeszélyeim, de az első mamelukom, Nihar, egy fiatal babiloni fiú még így is megszenvedte mire betanultam valamelyest a dologba. Nehéz volt továbbra is élőlényként kezelni, miután önként a rabszolgám lett, de még nehezebb tudatosítani magamban, hogy egy halandó lelke nem változik oly sebességgel mint a miénk s nem is képes ehhez tökéletesen alkalmazkodni, legfeljebb ha gondolatolvasásra is képes okkultista. Emlékszem mikor a földről kellett ennie az asztal alatt, mint a kutyáknak, vagy éppen négykézláb, székként görnyedni a földön. Épp oly kreatív vagyok a büntetések terén, mint bármely dzsinn, s nagyon nehéz volt megérteni és megszokni egy rabszolga lelkének gondolatát. Amennyire tudom Jamy első mamelukja még Niharnál is nehezebb helyzetbe került, hiszen ő még egyáltalán nem tudta akkor elnyomni a szeszélyeit, éppenséggel a szolgája halála után kért meg, hogy tanítsam mindarra, amit ahurano démonoktól tanultam e téren. Nagyon megviselte a halandó halála. Igaz, hogy sokszor tényleg csak játékok a szemünkben, de... legtöbbünk nem akar olyan károkat okozni bennük, ami visszafordíthatatlan a lelkükben vagy a testükben. És még nehezebb a halál ténye. Közülünk valót annyira ritkán ér el és akkor is tudjuk, hogy eggyé válik a széllel. Saját halottaink nem siratjuk el, hiszen itt maradnak köröttünk. De a percnyi életű emberek... Nagy fájdalom minden dzsinnek és hurinak, mikor először látja, hogy a számára fontossá vált halandó eltávozik, még nehezebb, ha életterét is megosztotta vele, ha a halandó rábízta önmagát. Meglepő, de sokszor egy kis semminek tűnő halandó sorsa az, ami felelősségre tanít minket...
Míg mi saját lelkünkkel ismerkedtünk, addig a titánok vezetésével Atlantis pályája egyre magasabbra ívelt. Igazi aranykor volt az, az ősi fajok bölcs vezetése alatt élő embernem tevékeny energiái által alkotott Paradicsom. Legalábbis akkor úgy tűnt. Hamar megéreztük az apróbb változásokat, de nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget eleinte. Később viszont egyre nyilvánvalóbb volt, hogy az elemek gyengülnek, a föld pedig egyre erősödik. Kifakult a szél sodrása, lelassultak a tenger áramlatai, nem adott már annyi meleget a tűz, ellenben gyakoribbá váltak a földrengések és a vulkánkitörések, mintha a tektonikus folyamatok felgyorsultak volna. Tudtuk akkor már, hogy a ley, ami folyamatosan egy irányba áramlik s megkötődik a szigeten veszélyessé válhat. Én magam utaztam egyedül a szigetre, nem engedtem Jameelahnak sem, hogy velem tartson. A mi dolgunk, ősi lényeké, hogy a földet vigyázzuk, óvjuk. Ez még a halandóknál is fontosabb. De háborús vagy azzal fenyegető döntések kapcsán nekem kell cselekednem. Jamy nagyszerű harcos egy emberhez képest, bármikor földbe tiporja a legjobb emberi kardforgatót is, ha kell, de ez most más volt. Úgy csókolt előtte, mintha attól félne, hogy utoljára teheti meg. De el kellett engednie, ezt ő is jól tudta. A titánok valahogy mindig is furcsák voltak a szememben. Nem kedveltem, de mélyen tiszteltem a földelem rendíthetetlen harcosait és bölcseit, kik épp oly szilárdak mint a talaj, melyen állunk. Kília vártemplomparancsnok fogadott, s azt kell mondjam tipikusan jellemző, ahogy tette. Megadta az összes udvariassági formulát, amit csak kötelezően meg kellett adnia, de óriási méretéből egy centit sem engedett, mindvégig az egekbe kellett néznem, míg vele szót váltottam, csak akkor vett fel emberi alakot, mikor a tróntermükben népének elöljárói megtiszteltek ezzel engem, azt hiszem akkor is inkább a velük szembeni tiszteletből. Szerencsére a kolosszusok jóval belátóbbak voltak, mint amire számítottam. Bölcs és hatalmas lények, tudták ők is, hogy a világ negatívan változik. Azt tervezték, hogy lassanként a mágiával emelt épületekből visszaszivárogtatják a leyt a világba, miközben immár emberi munkával erősítik meg őket s népük okkultistáit lépésről lépésre visszafogják. Azt hitték van még idő. Én is azt hittem. Mikor visszatértem keletre és beszámoltam Jamynak az eredményekről, madarat lehetett volna vele fogatni. Részben a titánok belátása, részben pedig a visszatérésem ténye miatt. Úgy éreztük, hogy a veszély elmúlt. Mindenki úgy hitte. Közösen adtunk hálát Perunnak és még Démétérnek is, hogy megvilágosították a kolosszusok elméjét, nem hagyták gőgjüket a józan eszük fölé nőni. Úgy gondoltuk, hogy pihenünk.
Részben hiba volt, de részben azt hiszem, hogy hasznos is mindkettőnknek. Jameelaht akkor hat halandó imádta istennőjeként, kiket hosszú idővel az első után mamelukjává tett. Mikor elbúcsúztam tőle kéjes mosollyal élvezte imádatukat, folyamatosan ott sürögtek körülötte és lesték vágyait, masszírozták, legyezték, ha úgy akarta bármit megtettek neki. Azt mondta, hogy ő kiismeri őket ebben az évszázadban, erre szánja. Kiélvezi a szolgálatukat és megtanulja kezelni az imádatuk. Nem tudom merre utazott, nem kérdeztem meg, ahogy ő sem engem, csak a céljaimmal volt tisztában: én a hadvezetést, a csaták tudományát akartam megtanulni, hiszen ha nem ilyen jól végződik a tárgyalás Atlantison másként is történhetett volna, s még Kronos is csak sejti, hogy mit hoz a jövő. Én pedig nem vagyok Kronos...
Az egykori Núbiába, akkori nevén Napata királyságba utaztam, mely örök háborúkat viselt Egyiptommal. Messziről jött, gazdag nemesnek és első rangú harcosnak mondtam magam, s mindkettőt bizonyítottam is. Szívesen fogadtak, a király minden harcosnak örült. Én pedig hamar megmutattam az értékeim a harcmezőn, még inkább felfigyeltek rám. A legjobb, a harcokban edzett vezérekkel barátkoztam össze, a közös lakoma ritka volt abban a katonaállamban, a közös gyakorlatozás vagy a hadifoglyok élet-halál harcának megtekintése annál gyakoribb. Néha elgondolkodtam rajta, hogy miközben én izomszakasztóan gyakorlatozom és a legjobb, de egyben legbrutálisabb vezérektől tanulom a hadművészetet, addig az én drágám valahol hever egy kereveten, ahol rabszolgái legyezik, masszírozzák a hátát, nyalják a talpait és édes gyümölccsel kínálják. Hogy így volt-e, az kérdéses, de hogy okosabb mint én, afelől nem maradtak kétségeim. Ennek ellenére nem szolgált hátrányomra az a bő emberöltő. Harcosként, de ami a fő, vezérként is helyt álltam a csatatéren és sokat tanultam az irányításról.
Mindkettőnk számára hirtelen ért véget ez a tanulásra, kikapcsolódásra szánt idő, mikor a világ szabályosan megremegett. A rabigába vetett elemek megpróbálták ellensúlyozni a föld hatalmát. Nem vethettünk gátat mi sem a tornádóknak, ahogy a démonok sem csillapíthatták immáron le a vulkánokat, a sárkányok sem vethettek zablát a szökőárra. Katasztrófák egész sora dúlta fel a világot, virágzó városokat sodort el a semmibe a haragvó légelem, zöldellő erdők váltak pernyévé a lángok között s magas hegyek ormain csaptak keresztül a hullámok. A világ kifordulni látszott sarkaiból, s tudtuk, hogy a baj óriási. Olyan nagy, amire egyikőnk sem gondolt. Rémültek voltunk, én legalábbis biztosan. Ha valaki, akkor én és Jamy jól tudtuk mire képes a szél dühöngése, hisz azt is tudtuk míly emésztőek saját érzéseink, a mi haragunk. S mit jelent, ha ez a düh nem csillapodik le... Gyakorlatilag futottunk Asszíriába, s nem csak mi, de a démonok tanácsnokai is egyként. A sárkányok kánja hívott minket a tengerparton álló kis fogadóba. Üzenete egy halvány reményt jelentett, szerinte van megoldás.
Amit akkor ott felvázolt először elborzasztott. A Fények Anyja hallani sem akart róla, de lassanként mind beláttuk igazát. Ha a túlságosan megnőtt leygóc el nem pusztul... akkor magával rántja a világot is. Atlantisnak vesznie kell, mindenki érdekében. Végül nem volt, aki a háború ellen szavazott volna, egyedül a Fények Anyja tartózkodott. Ahogy az elemek tomboltak, úgy gyermekeik is elindultak, hogy hadba lépjenek egymás ellen.
Mi is a csatatérre igyekeztünk, de már nem volt miben részt venni, ahogy az utánunk érkező démonoknak sem. A sárkányok támadása után egy nap sem telt el, s a titánok megnyitották Atlantis kapuit. Nem, nem buktak el. Közel sem. Csupán belátta a kolosszusok tanácsa a kán igazát. Ők is a világ megőrzésére hivatottak, mint mi, megtették hát, mit megkövetelt mindez, a legnagyobb áldozatot. Örök álomba szunnyadtak, s saját testükön keresztül áramoltatták vissza a leyt Atlantis köveiből a leyhálóba. A kövekből, melyeknek a tenger mélyén kellett már nyugodni. Tudtuk. De azt is, hogy a titánok talán kijutnának onnan, viszont másoknak erre nincs reménye. Meg kellett mentenünk az embereket. Akiket csak tudtunk, azokat mind kimentettük. Sárkányok hátán, a szelek a szárnyán, a tűzben megnyíló portálokon keresztül mentettük ki Atlantis lakosait. Emlékszem egy kisfiúra, aki egy a víz tombolása alatt rogyadozó torony tetején reszketett és kiáltott segítségért. Ahogy Jameelah a leomló kövek között berepült érte és a karjaiban ragadta a magasba s tette le aztán a gall törzsek földjein. Jól emlékszem, hiszen ami ez után következett, az nagy fordulópont mindkettőnk életében. A fiú letérdelt Jamy elé és könyörgött, hogy szolgálhassa. Ő nem a szépségét imádta, nem hosszú életet akart, vagy varázstudományt. Ő csak hálás volt. Olyan mennyiségű pozitív érzelem volt benne, annyi hála, tisztelet és csodálat, hogy az előtt még mi is megdöbbentünk. Azt hiszem a mágusok ostoba rombolása után az a kisfiú volt, aki miatt nem vesztettük el a hitünket a halandókban. Jameelah végül a nyakába akasztotta a mamelukok láncát és magával vitte az Örök Szivárvány Honába. Sokat tanult korábban a mamelukokkal való bánásmódról, annak a fiúcskának nagyobb részt szeretetben volt része, talán ha néhányszor ragadtatta magát arra, hogy megtiporja a lelkét s akkor is enyhítette a sebeket haragja múltán. Nem tudom, nem nagyon vettem részt a fiú nevelésében, nekem akkor más dolgom volt, de Jamy kiegyensúlyozottabb és életvidámabb volt utána, így azt hiszem így lehetett.
Én a Gránitkapu bezárását felügyeltem s ott voltam az első őrök felavatásánál, mikor vehették a kolosszusok vérét, s az őselem erejét. Helyes döntés volt, a mai napig így hiszem. Ezzel kellett volna kezdenünk, mindnyájunknak. De mikor feltűntek, akkor még oly keveset tudtunk az emberekről...
Mi maradtunk és megpróbáltuk gyógyítani az emberiség, de mindenek előtt a bolygó sebeit. Nem mondom, hogy zökkenőmentes időszak volt, de ennek ellenére is furcsán pozitív emlékként él az én elmémben. Jamy a hellén világot látogatta meg, Délosz szigetét többek között. Hozzá kötődik Létó legendája. Furcsa, akkoriban a testvérháborúk korában rettentően elkeseredett volt, meggyűlölte a körötte lévő embereket, vagy legalábbis mélyen lenézte. Úgy mondta, hogy közel két évtizedig senyvedtek lábai alatt a déloszi sziget lakosai, szertelenül tette mamelukjává és alázta meg őket, kedve szerint játszogatott az emberekkel, akik néhány rögért és búzaszálért veszik el fajtársaiktól azt, ami nekik, rövid éltű fajoknak oly drága kéne legyen: az életüket. Nem tudom pontosan miért volt akkor oly dühödt, köztünk az ilyesmi nem ritka, de hogy húsz évig tartson, az már nem gyakori. Talán látta az akkor már nagyobb léptékű csaták borzalmait, talán ostromlott városban volt, mellyel kegyetlenkedtek a megszállók, nem tudhatom. De az biztos, hogy az akkor elmaradott földműves közösség először haragvó istennőként rettegte, majd, ahogy szíve feléjük fordult újra, meglátva megint az embernem szépségét is teremtő, életadó istennőként imádta. Innen származik ha jól tudom Létó legendája, a hosszas, kínkeserves vajódás, mi a világra szüli végül életadóként a vadászatot és a művészeteket. Mindkettőt ő adta a déloszi embereknek. Hmm. Létó, vagyis szép hajú. Annyi biztos, hogy ennél találóbb név nem sok van az én gyönyörű feleségemnek. De a részleteket talán csak ő tudná elmesélni, ha egyáltalán még fontosnak tartja.
Én a Perzsa Birodalom születése felett bábáskodtam, ideálisnak tűnt egy igazi, erős katonaállam, ami képes erőt és fegyvert szegezni mindazokkal szemben, akik a világ pusztulására törnek. Sajnos hamar kifordult magából az eszme, a halandók, ha fegyvert s erőt kapnak a kezükbe nem képesek azzal várni. Ezt akkor megtanultam. Sajátjaik ellen fordulnak, ha más lehetőség nincs használni a kapott hatalmat, ahogy a perzsák tették a görögökkel. Belefáradtam egy kissé a halandókba akkor, túlságosan ifjak, túlságosan hevesek még ahhoz, hogy uralkodó faja lehessenek a Földnek. Azért arról még gondoskodtam, hogy a teremtményem, ez a torz uradalom ne törhessen a világ ellen. Megsegítettem a görögöket, Bóreász, a szelek királya elpusztítja Xerxész hajóhadát. Akkoriban sok legenda szólt erről, rengeteg színmű s ezrek hódoltak előttem és csókolták lábaim nyomát. Nem érdekelt. Az egészből legfeljebb Óreithüia volt némi figyelemre méltó, a csinos athéni hercegnő, akivel egy pár boldog évet töltöttem. Szép volt és tüzes szerető. Ennyi maradt meg az emlékeim között. A szívem mindig is Jameelahé marad.
Tulajdonképpen a nagy egész szempontjából érdektelennek mondanám az évszázadokat, ha nem lett volna Marcus... Marcus Aurelius, Róma Császára, ki mindkettőnk életében oly fontos szerepet kapott. Igen, magamban is csak így nagy betűkkel gondolok rá. Ha volt halandó, akit valaha is igazán, tiszta szívből, teljes lelkemmel tiszteltem, az ő volt. Hű barátom és még a mai napig is valahol tanítómként és mesteremként is gondolok rá. Jameelah számára pedig úgy hiszem és úgy tudom, az egyetlen halandó volt, aki pillanatnyi szeszélynél, rövidke testi vágynál többet jelentett. Nem, nem voltam féltékeny Marcusra. Élete rövidke a mi szemünkkel nézve s mindaz a gyönyör, mit megkapott asszonyom karjaiban, arra ha valaki, hát ő rászolgált. Ráadásul palotájában mi is, igazán s mindig boldogok voltunk. Pedig csak játéknak indult. Én mint egyiptomi főrang, Jamy mint a császár ajándékát jelentő ágyas mentünk Rómába, hogy megismerjük mennyit változott a köztársaság kora óta. De akit ott találtunk, az mindkettőnk lelkébe mélyen égett bele. Marcus bölcs volt. Kiváló ember, nagyra hivatott és igaz uralkodó, kinek élete utolsó éveit háborús veszteségek és a dühöngő pestis keseríti majd meg, azonban mi még egy boldogabb korban találkoztunk vele. Nyílt szellemű ember volt, vitára mindig kész, de nem elvakult s ostoba, olyan, ki figyel a másik érveire is, s ha kell, megfogadja őket. Jamyt egészen lenyűgözte. Tudta, hogy a császár beleszeretett, igazán tiszta szívből, s mikor elmondtuk végül neki kis s mik vagyunk mi, mégsem kért semmit tőlünk a maga számára. Három emlékét vettük végül, s cserébe népének, nemzetének s birodalmának tettünk szolgálatot. Imádta az asszonyt ki mellettem ül a kőkorláton, de nem vállalta a mamelukok láncát. Egyenes gerince volt és büszke jelleme. Csodáltam ezért. Amennyire Jameelaht ismerem, hát ő is. Nem hagytuk el egy napra sem a birodalmat, ki akartunk élvezni minden percet amit emellett a korszakos államférfi és igaz, hű, egyenes barát közelében tölthetünk, hisz oly kevés ideje adatik minderre. Elképesztő fájdalom volt látni a halálos a ágyán, mintha a homokba dugták volna lelkemet, ami szétmarja s megemészti a légelem szülöttét. Mindkettőnk szeméből potyogtak a könnyek. Ott, a halál markában bizonytalanodott csak el, Jamy kezét simogatta s rebegte neki, hogy sosem hagyja el teljesen. Mintha tőrt forgattak volna a szívünkben, de tudtuk, hogy ez mit jelent. Ha a gondolat gyökeret ver a lelkében megtébolyodik, s örökkön asszonyom után vágyakozó testetlen lélekként bolyong elveszetten, a megváltás reménye nélkül, hisz-e kötést beteljesíteni nem lehet, ez állandó, mi egy halhatatlanhoz fűzi. Tudtuk, s azt is, hogy ezt a sorsot talán senki nem érdemli, de főleg ő nem. Az igaz barát, az embernem a mi, vagy legalábbis az én szememben legnagyobbika nem. Semmiképpen! Jameelah s én nyugtattuk meg háborgó lelkét, kedvesem idézte magára a legnemesebb asszonyi alakját, hogy osztatlanul, csodálattal figyeljen szavára s magam változtam sólyommá s bizonygattam: az istenekhez repülök lelkével. Ajkán mosollyal távozott. Távozott örökre, bennünk űrt s hiányt, de megnyugvást is hagyva, hogy nem kell átokban léteznie mindörökre. Elmélkedései, melynek egy példányát külön lejegyezte ő maga Jamy számára, máig kedvesem egyik legbecsesebb kincse, mit palotánkban őriz talán az idők végezetéig, ahogy magam sem vetem le a tőle kapott nehéz aranygyűrűt, barátsága zálogát, mindig itt ragyog az ujjamon. Marcus sok mindent megváltoztatott. Bármivel is találkozzunk, azt hiszem miatta, az ő példája miatt is, sosem mondunk le egészen az emberi nemről. Mert látjuk, hogy miféle csodát képes halandó anya szülni, micsoda értékes lelket. Talán feldühödünk, akár pusztítóan s keserűen is, de idővel... idővel még évezredek távolából is felbukkan elménkben alakja, öblös nevetése, bölcs szavai, s akkor... akkor érte, a régi barátért, olykor még a legkegyetlenebb bűnös, a legrenyhébb szolga is bocsánatot nyer.
Emlékszem oly sok dologra. Birodalmak emelkedtek fel s hullottak a mélybe, szolgák százai hajbókoltak előttünk, emberi életek sorát éltük le. Mégis... Igazán sok újat már ezek nem tartogattak. Csupán megerősítették bennünk az addig megszerzett tapasztalatokat. Néha csak kalandoztunk a világban, akár egymástól különválva is. Mindketten szereztünk jó és rossz tapasztalatokat egyaránt, de megtanultuk megismerni és irányítani is az embernemet. Mikor távoztak a sárkányok, már tudtuk, hogy közeleg az időnk, de még biztosítani akartunk egy lehetséges pályát a halandóknak, mit bejárniuk, hittük, jó eredményre vezetne. Előnyükre. Lassan tudtunk csak a munkába fogni, amikor feltűnt Mohamed...
Máig sajnálom, hogy nem találkoztam a prófétával, akit, mint minden korszakban egy-egy kiemelkedő embert a nagy, a távoli, a Teremtő Isten lelke járt át, de mikor egyesítette az arab törzseket, azonnal éreztem én és Jamy is, hogy oda kell mennünk. A kalifák kora volt az utolsó nagy tettünk a világban, akkor nem is szakadtunk el egymástól. Tudtuk, hogy fontos az, amit most teszünk, akkor minden szeszélyt, minden kedvtelést elnyomtunk magunkban. Tanítottunk, befolyásoltuk a politikát s a döntéshozókat ha kellett, ha arra volt szükség uralkodtunk, s ha kellett a nagyobb cél érdekében néha a halálba is taszítottunk valakit. Ritka eset volt az ilyen, de nem habozhattunk. Láttuk mivé vált Jézus tanítása az egyház kezében. Tudtuk, hogy az elvakult fanatizmussá váló hit a tudomány, a szellem s a fejlődés kerékkötőjévé válik. Óh igen. Az iszlám volt az egyetlen lehetőség, amely biztosíthatott egy utat az embernem felemelkedéséhez. S mi mindent megtettünk ezért. Utolsó nagy életemben al-Mamún kalifaként uralkodtam, a kedvesem pedig eltiporta az utolsó olyan veszekedetteket is, kik a fanatizmus felé fordíthatták volna intelligencia nélkül azt a korszakot. Na persze nem erővel, az nem ő lett volna. A bölcs asszonyi szó sokkal többet jelentett olykor...
Tanításainkat mesékbe ágyazva visszahúzódtunk mi is, míg csak nem szólítanak minket, még utoljára felruházva vérünkkel s a lég uralmával az őrzőket. Visszahúzódtunk, de teljesen nem szakadtunk el, ahogy semmilyen ősi lény sem teheti. Hisz ahol ott a levegő, azt mi is látjuk, mit ő körbeölel. Érzelmek s megállapítások nélküli képekként bár, de láttuk. Olykor csodálkoztunk, értetlenkedtünk, máskor mosolyogtunk. Háborúk és királyok, uralkodók és zsarnokok, inkvizíció és tudomány, technika és filozófia, hőstettek és árulások vonultak el szemünk előtt, ám mi azt hittük, hogy már mindent a helyén tudunk kezelni. Azt hittük...
A földön a legtöbb helyen 1933-at írtak, mikor láttunk egy népszónokot beszélni német földön, ahol a mi korunkban vad germán törzsek éltek, mára viszont tudtuk, erős és fejlett birodalom van a helyén. Furcsa volt. Pamacsszerű kis bajusz, komikusan fésült haj, rosszul szabott katonai ruha, széles ívű, hadonászó mozdulatok. Összenevettünk Jamyval, mikor először láttuk. Mindketten másképp fogalmaztuk meg ugyanazt. Ő viccesnek, illetve kis aranyosnak titulálta, én egyszerűen pojácának. Azt egyikünk sem hitte, hogy jelentősége lesz a történelemben a furcsa kis embernek. Adolf Hitler. A mai napig eszembe jut a neve, s ez már magában mutatja: lett jelentősége. Akkor, ha elmondják is, nem tudtuk volna elképzelni...
1940. január 22. Egy életre belém égett, azóta gyűlölöm még a 22-es számot is. A palota kertjében voltunk. Jameelah egy függőágyon pihent és még az emberek közti időszakból hozott papíruszt olvasott, valami babiloni verset. Én sosem szerettem igazán, ő nagyon. Mások vagyunk, de hát ez ettől szép. Jómagam az egyik máridahval gyakoroltam a handzsárforgatást, a kedvesem a mai napig nem különösebben vesz részt ezeken, ritkán kapja el a hév, akkor sem a nehézkes és otromba handzsárral, hanem inkább a könnyű és kecses jatagánnal szokott vívni, de az a nap nem volt különleges eset, semmi kedve nem volt hozzá, ellenben időnként félretéve a hosszú verset elgyönyörködött a mi mozdulatainkban. Persze többször megálltunk mi is, nem annyira pihenni, inkább magunkban átgondolni az eddigi gyakorlóharc minden rezdülését, hagytuk leülepedni a tanultakat. Egészen addig míg a máridah hirtelen fel nem kapta a fejét, mint a csatalovak, ha távoli kürtszó hangját hozza a szél és verejtékezve meredt rám, elkerekedő szemekkel:
- Kalifa... Rashid... mesél a szél...
Meglepetten néztem rá, hiszen a levegő mindig mesél nekünk saját világunkban. Látjuk rajta keresztül a Földön történteket, de a tapasztalt dzsinn nemesre egészen megdöbbentő hatást gyakorolt. Gyanakodva nyitottam meg az elmémet magam is, lelki szemem a képekre tárva. Ha tudtam volna mi következik, akkor Jameelahnak megtiltom ugyanezt, bár azt hiszem így utólag, hogy hiba lett volna. Amit akkor láttam... az összezúzta mindazt, amiben addig hittem, alapjaiban és fájdalmasan.
"Apró kezeket láttam magam előtt, amik kíváncsian simítják meg egy fémből épült szoba oldalát. A tetőn a tisztálkodásra használt zuhanyrózsák, kíváncsi gyerekek sokasága pislog egymásra, amíg... amíg be nem ömlik mindenhonnan a sárgás színű gáz. Éreztem a félelmüket. A félelmet, ami rettegéssé erősödik, a könnyeket a szemükben s a sajátomban is, hiszen már zokogtam. Azt hittem a szívem robban darabjaira. Néztem, ahogy kétségbeesetten csapkodják apró tenyerükkel a falakat, az ajtót. Sírnak. Könyörögnek. Ahogy kapaszkodni próbálnak egymásba, az ajtórésbe, bármibe... Ahogy leszakadnak a körmök a kicsiny ujjakról, ahogy a legkisebbek lassan összeesnek, a fulladás összetéveszthetetlen jeleivel a testükön, az elszíneződő arcokat, a habos nyálat kicsordulni az aprócska szájak szélén, a remegő kis meztelen testeket, a szemeket... a szemüket, melyekben lassan utolsót lobban, majd elkoppan az élet amúgy is rövidke gyertyakanócának kicsiny lángja s felváltja a halál jéghideg, üres, üveges tekintete... Éreztem, hogy a világ sír és remeg. Kétségbeesetten jajgat a szél, menekül, végigsöpör a tájakon és fut, fut, csak ne kelljen látnia. Ne kelljen éreznie. Most mindent éreztem, azt is, amihez nincs kötődésem, semmilyen őselem nem titkolózott, mind a világba kiáltotta fájdalmát, dühét, keserű borzalmát. Éreztem, hogy a tűz haragja fennen tombol, erdőket s mezőket, várakat s kalyibákat, de leginkább gyilkosokat emésztene el tehetetlen haragjában, de nincs rá módja... Láttam, ahogy hókönnyeket sír az ég, melyek távoli csataereken fagyoskodó katonákra hullanak, könyörtelen adva őket az elmúlásnak, de nem tehetnek semmit azokért, akik miatt most zokognak a vizek s rémülten, elszörnyedve lapítanak a tengerek élőlényei. Éreztem, ahogy a Föld felmorajlik, a mindig nyugodt, mindig stabil, mindig erős őselem most nyög és vergődik, mélyéről tör el iszonytató haragja, de semmit, semmit de semmit nem tehet. Ez most az ember döntése. Az emberé, aki érzések és érzelmek nélkül öl. Megöli magát, saját jövőjét, istenei ajándékát. Néztem a halott gyerekeket, kik közül az utolsó is a padlón hevert már, az apró lábak már nem rugdostak a halál utáni görcsben, a kicsiny kezek már nem kaparták reménytelenül mégis kétségbeesetten a kiutat. Meghaltak. Megölték őket mind... MIÉRT?! MIÉÉÉRT???!! Döbbent voltam, elemi düh tombolt az ereimben, a lelkem viszont megfagyott. Tudtam a választ, de nem tudtam formába ölteni. Láttam gyermekeket meghalni, mint minden ősi lény. Erőszakosan is. Részeg katonák, vadállattá vált félőrült útonállók, elmebetegek, ez nem volt újdonság. De ez... ez maga volt az iszonyat. Az ember ezt nem hirtelen indulatában, vak fanatizmusában vagy keserű gyűlöletében tette. Érzelmek nélkül. Jéghidegen. Logikával indokolva az elfogadhatatlant. Senki... a legbrutálisabb démoni harcos, a legfeketébb lelkű dzsinn, a téboly mélyén kihunyt tudatú sárkány vagy a legönhittebb titán sem képes erre. Érzelmek nélkül ölni, pusztán azért, hogy mely tájékon születtek az ősszülei. Elborzadtam, hányingerem volt és szédelegtem, miközben néztem, ahogy a fekete egyenruhások a tűzre vetik a kis testeket. Láttam sírni a lángokat, ahogy ember még nem látta soha, de a mi szemünk elől nem marad rejtve az elemek érzelme. Láttam, ahogy körbeölelik a kis testeket, kiket megmenteni nem tudott vad, pusztító erejük, de a halálban óvón ringatják el a lélektelen porhüvelyeket, míg csak hamuvá és szenes csontokká nem válnak. Láttam. Láttam és valami meghalt bennem..."
Mi dzsinnek is borzalmasan megszenvedtük, de az anyaság princípiumát magukban hordozó hurik, függetlenül attól, hogy voltak-e anyák már szinte beletébolyodtak a látványba és az azokat kísérő érzelemviharba. Mérhetetlen dühömben bútorok és dísztárgyak törtek szilánkokra, kardcsapásaimban vad erő dúlt órákon át, amíg a semmivel hadakoztam. Jameelah csak nézett először maga elé dermedten és megállíthatatlanul patakozottak a könnyei. Aztán remegő ajkakkal elrepült. Én majd egy napnyi tombolás után érkeztem meg Perun templomába, háborgó lélekkel, a fájdalommal és a kétségbeeséssel küszködve, térdre rogytam és könyörögtem, hogy visszatérhessünk. Nyissák fel a kapukat az őrzők és vessünk véget ennek az iszonyatnak. Már nem láttam pojácának Adolf Hitlert. Óh nem. Már éreztem a lelkében megbújó förtelmet... Könyörögtem és imádkoztam két álló napon át Perunhoz, a Teremtőhöz, az összes patrónushoz... de nem hallgattak meg. Végül remegve, érzéseimmel hadakozva találkoztam a palotánk előtt Jamyval. Ruhája rongyokban lógott, de teljesen nyugodtnak tűnt már. Megfogtam a vállát, jelezve, hogy itt vagyok, mire halkan megszólalt. Sohasem felejtem el azt a jeges, hideg, szilárd és kőkemény hangot, amilyennek sohasem láttam asszonyomat, ahogy azt suttogta maga elé:
- Át akarok menni. Megölöm. Hitlert. A többi gyilkost. Mind megölöm, akik ezt tették. Mindet.
Azt hiszem a rémület józanított ki engem, hogy a feleségem belerokkan mindebbe lelkileg. Megpróbáltam a lelkére beszélni, amiből izzó veszekedés lett, olyan, mint addig köztünk soha, s azóta sem. Az üvöltözéstől a pengeváltásig minden előfordult. Megpróbáltam a fizikai kontaktusban csak védeni a fegyverét, vagy éppen a felém hajított tárgyakat, remélve, hogy kiadja az indulatait és megnyugszik, de most csak egyre inkább belelovalta magát. Hihetetlen volt a haragja, még csak hasonlót sem láttam tőle soha. Az egyetlen szerencsénk volt, mikor felkapta az Elmélkedéseket, hogy megsemmisítse, mint az addig a keze ügyébe kerülő az embervilágból hozott emlékeit. Akkor leengedtem a fegyverem és halkan annyit mondtam:
- Azt Marcustól kaptad...
Jamy ahogy akkor rám nézett, abba a vesém is beleremegett. Én sem tudnám leírni a benne viaskodó érzelmeket, de hogy parttalanok voltak, az biztos. Végül a könyvet a szívéhez szorítva a fal mellé kucorodva zokogni kezdett. Átöleltem és úgy tartottam, míg órák múlva lecsillapodott. Azt nem mondom, hogy a régi lett. Még egy év kellett ahhoz legalább, mire a régi kedélyét visszanyerte, nem egyszer ült fel verejtékezve és sírva az ágyban, püfölte a mellemet tehetetlenül zokogva és kérdezgette, hogy hogyan tehették ezt. Nem csodáltam. Az Örök Szivárvány Hona gyászolt akkor. Elmaradt a nevetés, elmaradtak a fogadások, minden. Egyre újabb események képeit láttuk a világból. Számolatlanul heverő halottat a csatamezőkön, a gázkamrákba terelt ezreket, a levegőből tűzzel elpusztított városokat. Mikor eljött a végső kép, a gomba alakú porfelhőben megsemmisülő város látványa, már tudtuk: az ember kezében van Atlantis tudása. S annak végzete is... Éreztük a démonok, a sárkányok és a titánok világának megrendülését, hogy az iszonyat képei mindenhol ott tobzódnak, ott kísértenek. De a kapuk nem nyíltak fel...
Egészen mostanáig csak vártunk. Lelkünk lassan összeforrt, de nyugtalanok vagyunk az emberek kapcsán mind, igaz ez mostanra talán inkább aggodalom. Ha visszatérünk... nem lennék a helyében annak, aki újra megteszi, amit akkor láttunk. Haragunk talán alszik, de nem veszett ki. Talán soha nem is fog. Az enyém biztosan nem. Arra azonban nem akarok gondolni, hogy hány ősi lény gyűlölte meg végleg az embert...
Merengő gondolataim talán csak egy másodpercig tartottak, talán Jamy is elgondolkodott a válaszon, de éppen szóra nyitotta meggypiros ajkait, mikor a figyelmem a múlt ködéből visszatért...