Tom Hyde

Név: Thomas Hyde

Faj: nyughatatlan

Rang: -

Nem: férfi

Születési év: 1885 február 19. (126)

Születési hely: Florida, Stormhaven

Fizikai megjelenés: Emberi megtestesülése magas, szikár férfi. Szeme barna, arca mimikai ráncokkal árkolt, homloka magas. Haja is sötét. Mosolya nyugtalanító, arcjátéka, arckifejezései miatt régen halott barátai úgy emlegették, olyan, mint maga az ördög, ha haragszik. Keze, lába hosszú, de erős, inas. Életében jó verekedő volt, ami a testalkatán, izmain meglátszik. Holdfényben összeaszott, ijesztő, járkáló hulla benyomását kelti, aki már inkább csak csont, bőr és hús nélkül. Arca vigyorgó koponya, szemgödrei üresek. A „Jelenés” képessége használatakor viszont klasszikus minotaurusz alakját ölti fel, embertesttel, patákkal és bikafejjel, valamint vörösen izzó szemekkel. Ez a szörnyeteg közel két méter magas, bőre, szőrzete egyaránt sötét.

Különleges ismertetőjegy: Nincs ilyen.

Mentális jellemzők: A saját erkölcsi iránytűje alapján cselekszik, de alapvetően becsületes. Ez nem jelenti azt, hogy problémát jelentett neki az illegális italmérések tulajdonosaitól pénzt elfogadni, de már ha egy gyerekgyilkos akarná megvesztegetni, semmire sem menne a pénzével, bármennyit ajánlhatna. Nem tartja bűnnek a gyilkosságot, amennyiben úgy ítéli meg, az áldozat megérdemli a sorsát, tehát nem áll távol tőle az önbíráskodás sem. Ideje nagy részében depresszív hajlamokkal küzd, ez alól egy mentális betegség, a skizofrénia dezorganizáció nevű tünet együttese menti fel, ugyanis ha rátör ez a betegség, akkor azt hiszi, még mindig él, és a halála előtti napokat éli újra, néha változtatva rajtuk, néha nem. Ilyenkor tetterős, bátor, lobbanékony férfi, és amíg a tünetek vissza nem vonulnak, az is marad.

Elmebaj: Skizofrénia – Dezorganizáció (a térbeli-, időbeli-, emlékezetbeli tájékozódás, a tudati működések, az ítéletalkotás zavara).

Kötődés: A halála előtt öt évvel meghalt a tíz éves kisfia. Akkoriban több komolyabb ügyön is dolgozott, és bár azt megüzenték neki, hogy a fia azért halt meg, hogy ő ne vájkáljon ezekben az ügyekben, az sosem derült ki, honnan származott az üzenet és a gyilkos golyó. Tom sem életében, sem halálában nem tudott ebbe belenyugodni, nem képes örök nyugalomra térni, míg meg nem tudja, ki ölte meg a fiát. Ha ezt megtudja, akkor rájön arra is, hogy utólag bosszút állt-e a fiáért és tönkrement életéért, és végre elhagyhatja az árnyékvilágot.

Vallás: ateista.

Filozófia: -

Beavatottság: -

Iskolák: -

Grimoare: -

Családi állapot: Életében házas volt, és volt egy fia, akit még a halála előtt elveszített.

Befolyás: Egy újságíróval tart fent kapcsolatot, akivel néha éjszakánként találkozik, és aki természetesen nem tudja, mi is ő. Vele szokott néha információkat cserélni, de nincs különösebb befolyása ezáltal sem a médiára, sem az élet más területeire.

Képességek: Testetlenség, Normálfegyver immunitás, Megtestesülés, Érzékelhetetlen, Jelenés

Gyenge pontok: Elmebaj, Kötődés, Éjszakai életmód

Vonzalom: Filmek, amik akkor játszódnak, mikor élt, rendőri munka, testetlenül suhanni az emberek között.

Taszítás: Gyilkosok (nyughatatlanként is beleártja magát az emberek ügyeibe, önbíráskodik), holdfény (undorodik a saját szellemalakjától), nekromanta mágusok(tíz évig volt az egyik szolgája).

Életcél: Rájönni, ki ölte, ölette meg a fiát.

Harci erő: 5/5/4 -> minotaurusz forma: 8/8/4

Szellemi életerő: 10

Önéletrajz:

1920 április15.
-Nem, nem, nem, ez nem lehet, nem, Chris, térj magadhoz, Chris, nem, ez nem lehet! Nem!
A karjaimban fogtam a véres kis testet, és zokogtam. Zokogtam, mint még soha, és nem utoljára, nem akkor utoljára.

2011
Emlékszem, hogy ezt mondtam. Érdekes, mi? Hogy ennyi év után emlékszem. Térj magadhoz… De nem tért magához. Soha többé. Meghalt. Chris Hyde – ot, egy tíz éves kisfiút egy fickó hidegvérrel fejbe lőtt. Az én fiamat… Miattam. Miattam halt meg. A munkám miatt… Emlékszem, a feleségem a fiam temetése után elköltözött tőlem. Persze nem váltunk el, ő később el akart, de már nem értem meg. Akkoriban kezdtem inni. De hiányzik… Mármint az alkohol. Még ennyi év után is hiányzik, hogy elbódítson. Hogy felejtsek. De számomra már nincs feledés, nem igazán. Csak az öröklét.

1925 január 10.
Ocsmány, utálatos nap volt. Ha választhattam volna, talán nem ezt a napot választom. Nem tudom, lehet, hogy egy verőfényes, szép tavaszi napon jobb meghalni. Nem tudom. Ez mindenesetre nem olyan nap volt. Nyálkás, szürke nap volt, ha éppen érdekel valakit, az a fajta, amire azt mondják, reggel jobb ágyban maradni. Hát én biztosan jobban jártam volna. Bementem a kapitányságra, mint minden reggel. Felvettem a szolgálatot, mint általában. Elindultam meghallgatni egy piti kis besúgót, ez sem volt olyan szokatlan. Ami az volt, az a hirtelen fájdalom, ami a tarkómba robbant, mikor a kocsimba ültem, meg utána a sötétség. Az értetlenség. Az ijedtség…

2011
…és az öröm, hogy láthatom a fiamat, emlékszem, mikor rájöttem, mi történt, ez volt az első gondolatom. Aztán jött a csalódás… Még nem jött el az ideje.
Meghaltam. Később, jó pár év múlva, mikor már nem féltem visszaemlékezni, láttam a visszapillantóban a férfi arcát és a fegyvert. A dörrenést már nem hallottam, azt hiszem, vagy ha igen, az az emlékem örökre elveszett. A szélvédőre fröccsenő vért már szellemként láttam. Úgy kellett, hogy legyen, csakis úgy, mert az nem lehet, hogy a saját, szétfröccsenő vérem volt az utolsó látvány életemben…

1954 december 3.
Megöregedett. Nagyon megöregedett, hogy pontos legyek. És zavart is volt, azt hitte, hallucinál. Pedig nem. Ott voltam, ott álltam a feleségem halálos ágyánál, majd’ három évtizeddel a saját halálom után, és ő azt hitte, nem vagyok ott. Talán jobb is ez így, ha belegondolok. Ő nem maradt itt: nem maradt befejezetlen ügye. Ő és Chris már együtt vannak, örökre együtt, megbékéltem, és már csak én járom az éjszakát, mindig, minden éjjel, én nem vagyok képes megnyugvást találni. Egyedül én. Kivet a pokol, de kivet a menny és a föld is, hát akkor hová tartozom én? Elátkozott lélek, hát hová tartasz?

1968
-Nem, ezt nem vagyok hajlandó megtenni.
-Emlékezz az egyezségünkre. Ha segítesz, feloldom a kötődésed, elmehetsz innen… Biztos vár valaki, nem?
A nekromantának igaza volt. Várt valaki. Remélem, hogy várt… Remélem, hogy vár azóta is.
-Tíz éve szolgállak, mocskosabbnál mocskosabb dolgokat tettem meg neked, és nem váltottad be az ígérteted - testemet alig valamekkora erőfeszítéssel az anyagi világba vittem, alakot öltöttem, kiléptem az élet és halál mezsgyéjéről – Hát elég! Lássuk, mihez kezdesz a minotaurusszal!
A nekromanta meghalt, és vele halt a reményem is a megváltásra…

1997
-Ki a f3n3 vagy te? - kérdezte a gyilkos.
- A halál vagyok, ember. Halálból jövök, és halálba tartok. És magammal viszlek.
Úgy tettem. A gyilkos nem ölt többé, áldozatainak lelkei megnyugodhattak, csak én nem, csak nekem jött el már a nyugalom…

2011
A várost járom, minden éjszaka, még mindig. Alig változott valami. A házak magasabbak lettek, a kocsik gyorsabbak, a telefonok kisebbek... De mi az, ami tényleg megváltozott? Az emberek még mindig ölnek a pénzért, a hatalomért, a szerelemért. Az ország háborúban áll. Piti kis maffiózók és komoly, üzletembernek kinéző, sötét szívű gengszterek uralják a rendőrséget, a várost, talán már a világot is. Pénz, k*rvák, fegyverek, kábszer, pia, minden ugyanúgy, mint régen. Ahogy én is... Mint régen.
Régóta járom a világot, semmi vagyok, gyengébb a legutolsó embernél, halottabb, mint egy vámpír… De most… Most nagy dolgok következnek. Érzem. Vagy csak érezni akarom, hinni akarom, hogy történik végre valami, valami megváltozik végre… Talán így lesz. És akkor talán én végre elmehetek innen, el a saját kis poklomból. El a fiamhoz, aki vár engem… Akitől bocsánatot kell kérnem. Addig pedig kísértek, járom ezt a bűnös, gonoszt várost, és megpróbálok valami jót is tenni, ha már életemben nem sikerült. Ki tudja? Talán ez az az út, amin járnom kell... Talán így nyerem el a megváltást. Talán...

Hoppá... Valamiért elkerülte a figyelmem, hogy közben áthoztad ezt a karaktert is. Szóval nagyon sürgősen pótolom az elmaradásomat és újfent el vagy fogadva immár.
Utólag is bocsi, de egyébként ilyenkor lehet ám zargatni nyugodtan, főként a már egyszer elfogadott előtörténet miatt.