Tim Harris

**Tim Harris** Pént. Ápr. 19, 2013 7:33 pm

Név: Tim Harris (hacker körökben: Árnyék)

Faj: halandó

Alfaj: vérbáb

Tulajdonos: Remus

Nem: férfi

Születési év: 1992. 05. 12.(21) (Halandóknak: 1996. 05. 12. (17)

Születési hely: USA, New York, Stormhaven

Fizikai megjelenés:

170 cm, nem túl magas, vékony kölyök, a sportot hírből ismeri, de a gépeket annál inkább… tipikus kocka. Haja szőkésbarna, frizurája általában úgy áll, ahogy ő akar, nem igazán fordít rá időt, hogy valami normálisat hozzon ki belőle, neki így is megfelel. Zöldesbarna szemei ártatlannak hatnak, tulajdonképpen egy jóképű gyerek, de nem jár társaságba, az övé egészen máshol van, nem a kocsmákban, nem a bandákban.
Az öltözködés sem érdekli, azt veszi fel, amit talál, vagy éppen a keze ügyébe akad, kivéve, ha nem kötelezik másra, márpedig Remus képes bazári majmot –szerinte azt- csinálni belőle, mert így kívánja az illem.

Különleges ismertetőjegy: -

Mentális jellemzők:

Középkorú hölgyek vagy az idősebb korosztály szemében egy édes kölyök… lehetne, és az is, amíg olyanja van. Ugyanis pimasz és szemtelen is tud lenni, sosem hagyja ki a lehetőséget, talán már kezd benőni a feje lágya. Amikor eléd áll, azt mondod, csak egy lázadó kamasz, aki bontogatja a szárnyait, de beszélsz vele, és rájössz, kiemelkedő intelligenciával rendelkezik. Barátságos, közvetlen, első ránézésre utcagyereknek tűnik, ám ez csak a látszat, sokkal többet tud annál, mint amit láttat magából.
Stílusa mindig olyan, amelyet a helyzet megkíván, sokat lesett el Remustól, pillanatok alatt megtanulta, hogy nem kell mindig ütni, lehet szavakkal is győzni. A felesleges köröket nem szereti, igazi kamasz, aki használja a szlenget, tehát ha nem érted, ne lepődj meg.
Rendkívül gyorsan tanul, bármit, ami érdekli, egyszerre több dolgot, mert szüksége van rá, hogy kellően tornáztassa az agyát.

Vallás: -

Filozófia: -

Beavatottság: -

Iskolák: -

Tradíciók: -

Grimoare: -

Családi állapot: Elhagyott gyerek, egyedül Remushoz ragaszkodik, aki felkarolta, érte bármire képes.

Foglalkozás: Hallgató a Benjamin Franklin Egyetemen, műszaki informatikát, biztonságtechnikát és ókori nyelveket tanul, emellett Black-hat hacker… bármit feltör, bárhová bejut, álnéven ismert ezekben a körökben.

Befolyás: Inkább alvilági, a hackerek társadalma, ott vannak kapcsolatai.

Szexualitás: heteroszexuális... elméletileg, de már maga sem tudja.

Függőség: energiaital és csokoládé… kell az ébren maradáshoz.

Képességek: lassú öregedés, enyhén növelt fizikai erő, éles érzékek, kiemelkedő intelligencia.

Gyenge pontok: Teljes függés, vérszükséglet.

Vonzalom: Minden, ami számítástechnika, komoly, kihívást jelentő szerverek.

Taszítás: Az ostobaság és a butaság,

Életcél: Megfelelni Remusnak, csakis neki, és mindent elérni, amire csak kéri.

Harci erő:

Önéletrajz:

Hogyan kezdjem… egyszer volt, hol nem volt? A frászt. Elbeszélésekből tudom, mi történt annak idején, amolyan anekdota jelleggel, illetve adatokból, amiket megörökítettek az utókornak, papíron.
Ókori módszer, írnak, de minek, amikor van számítógép? Azon aztán minden adat elfér, nem kell idióta papírokkal császkálni, mert nem vagyok én levél, hogy nehezékkel tartsam magam a földön. Okosok szerint ezek azért kellenek, mert mégis ki emlékszik arra, hogy mit tett, mikor megszületett? Oké, én biztosan nem, gondolom ordítottam, ahogyan azt illik.

Az egyik ilyen papírom szerint 1992. 05. 12-én New Yorkban láttam meg a napvilágot, de szerintem az a plafon volt maximum, elvégre nem a természet lágy ölén hoztak a világra. Apám wicca főpap, anyám wicca főpapnő volt, de nem érdekeltem őket, ott is hagytak a kórházban. Szuper. Tudtak valamit, sejtették, nem fogom követni őket, mert sokkal jobb elfoglaltságot találok magamnak? Majd egyszer megkérdezem tőlük, már ha lesz annyi időm, hogy megtudjam, hol vannak és kik ők valójában.

No mindegy. Szóval ott hagytak a kórházban, aztán átszállítottak másik négy fal közé, az árvaházba, végül örökbe fogadtak úgy két évvel később. Azt tudom, hogy akkor már volt kedvenc kisautóm, azt senkinek sem adtam oda. Úgy látszik, nekem valami vándoréletet rendelt a sors, mert az új családomnál sem maradtam sokáig, ugyanis megszaporodtak a furcsaságok körülöttem. Jól van na, néha tűz ütött ki, vagy hurrikán keletkezett, tehetek róla?

Ja, hogy az a család ettől megijedt? Mégis honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy ez rémisztő, pláne úgy, hogy azt sem tudtam, mit teszek? Az egyik nevelő szerint ez vadmágia, vagy mi fene, és nincs ebben semmi rossz, csak meg kellett tanulnom kezelni. Na ugye? Nem kell itt rémüldözni, nem vagyok én hasfelmetsző.

Az intézet falai között farkastörvények uralkodnak, vagy te versz, vagy téged vernek, vagy megszerzed, ami neked kell –illetve pótolod-, vagy tőled veszik el. Magas szinten műveltem a dolgot, a nevelők szerint túlságosan is, így mindenféle könyveket hurcikáltak nekem oda, hogy olvasgassak, tanuljak. Érdekelt? Nem. Inkább a technikai kütyük, azokat szét lehetett szedni, meg lehetett vizsgálni, de a kedvencem a számítógép lett, azzal órákat elbíbelődtem, ahogy a vallásokról szóló cuccosokkal is.

Egyetlen baj volt, hamar elfogyott mindenféle információ, már ami a könyveket illeti, így azt hiszem 8 éves lehettem, amikor először döntöttem úgy, hogy kívül sokkal tágasabb, azaz megléptem az intézetből. Már éppen örültem annak, mekkora zseni vagyok, erre kibe futok bele? Na kibe? Az egyik nevelőbe. Ennyit a szabadságomról… még ki sem értem, máris ott voltam, ahonnan elindultam. Még kétszer próbálkoztam utána, de egyik sem sikerült, és figyeltek is, mint valami fontos személyt, így egy kicsit nyugton maradtam.

Kínomban elolvastam az összes létező könyvet, amit találtam, aztán ismét a számítógépekkel kötöttem le magam, éreztem, hogy ez nem csak egy egyszerű gép, ezekkel igen nagy dolgokat lehet csinálni, ha valaki elég ügyes hozzá. Annak találtattam, hamar megtanultam, hogyan kell összerakni egy ilyen kütyüt, miket kell telepíteni, és végigtoltam az összes stratégiai játékot, amihez csak hozzáfértem. Egy darabig ez lekötött, na de meguntam, mert a végére túl könnyű volt az összes, így alig voltam 10 éves, más elfoglaltságot kellett találnom, olyat, ami szórakoztató.

Jelentem, megtaláltam. Rájöttem, hogy a különböző rendszerekbe be lehet jutni, fel lehet törni, módosítani, és a másik fél ennek nem igazán örül. Innentől kezdve ezzel foglaltam el magam, gallyra vágtam az intézet biztonsági rendszerét, adatokat tüntettem el, vagy éppen módosítottam, mikor mihez volt éppen kedvem. Ebben óriási lehetőséget láttam, ezért csak ezzel törődtem, ki sem mozdultam a gép elől. A baj az volt, hogy az intézet rendszereit egy idő után csukott szemmel is hazavágtam, és már ez sem jelentett kihívást. Ekkor még csak egy piti kis házi hacker voltam, aki ráérő szabadidejében –abból rengeteg volt- mindent megtanult a számítástechnikáról, amit csak lehetett.

Végül ismét eluntam, hogy itt legyek, így 12 évesen újból megpattantam. Egy hétig enyém volt a világ, de megint elkaptak, és visszacipeltek az általam annyira gyűlölt épületbe. Csodás.

Jobb híján visszatértem kedvenc szórakozásomhoz, vagyis a számítógépekhez, és az interneten megismerkedtem néhány kisstílű hackerrel, akikkel versenyezni kezdtünk, ki mer messzebbre menni, ki tud lebukás nélkül bárhová bejutni? Ekkor derült ki, tényleg van hozzá tehetségem, vagyis ezt fejleszteni kell, tehát tovább folytatódott a játék. Fogadtunk, hogy be tudok menni az egyik legnevesebb hacker banda szerverére is, s lám, tényleg sikerült. Nem is volt akkora kunszt, igaz, lebuktam, de ekkor nem is ez volt a lényeg. Beköszöntem, ők meg felfigyeltek rám

Innentől kezdve velük „játszottam”, megtanítottak tökéletesen fedni a kiindulási pontokat, hamis IP-ket dobálni annak, aki esetleg a nyomomra akar bukkanni, és feltörni mindent, amit csak lehet, és számítógépes szerver vezérel. Az intézetben nem is sejtették, mivel foglalkozom, de ez így volt jó. Ahogy erősödtem, egyre nagyobb kihívásokat kerestem, jött a Pentagon, az FBI, végül a CIA. Nem volt probléma… néhány aktát átalakítottam, a rendszert megszórtam némi vírussal, időben kiléptem… hittem én, de valamit elrontottam, és ma már tudom mit, de egy a lényeg, lekapcsoltak. A 14. születésnapomon máris ott álltam egy tárgyalással a nyakamban, priusszal… ha valami jó. A mázlim az volt, hogy kiskorú voltam, így csak nevelőintézetbe zártak és eltiltottak mindenféle technikai szerkezettől, 4 kemény évre.

Maga volt a rémálom egészen addig, amíg nem sikerült minden apró alkatrészt beszereznem akár egy hajszárítóból is, és nem építettem meg a saját kis gépemet. Szisztematikusan tettem, hiszen tudtam, mit keresek, és meg kell vallanom, állati ól nézett ki a kicsikém, senki nem sejtette, hogy az valójában egy számítógép. Netet is szerváltam, így ismét dolgozni kezdtem, a nevelőtisztek pedig álmukban sem gondolták, hogy újból megvan az elfoglaltságom. A bukás megtanított arra, hogy olyan óvatos legyek és körültekintő, hogy csak na, és vigyorogtam azon, amikor hallottam, másokat csuktak le helyettem. Oké, nem vettem ennyire könnyedén, ezerszer bocsánatot kértem és gyóntam is, na de ez volt életem értelme, mégis hogyan hagyhattam volna abba?

Éppen betölteni készültem a 15-öt, és meg szerettem volna ünnepelni, hogy már egy éve tart a macska-egér játék, és senki nem jött még rá, én simán hackerkedek, amikor szóltak, hogy jött egy férfi, és engem akar. Mi fene? Felkeltettem a saját nemem érdeklődését? Oké, nem vagyok egy kigyúrt macsó, na de akkor is, ne már. Morogva vonultam ki az elkülönítő helyiségbe, és akkor megláttam Őt. Nem volt túl magas, és ahogy megfordult… mégis volt benne valami megmagyarázhatatlanul különleges, és azonnal rájöttem, nem úúúúgy akar engem, mint azt én gondoltam. Ő volt Remus.

Nagyon rendes volt, ráadásul magával vitt, és azt mondta, soha többet nem kell visszamennem az intézetbe, a büntetésem letelt, és ő a gyámom. Annyira meglepett, hogy csak annyit tudtam kinyögni: „Miva?” Nem akartam én bunkó lenni, na de amikor bevarrnak 4 évre és nem éppen ártatlanul, akkor nem szoktak csak úgy hirtelen elengedni mindent. Abban a pillanatban rájöttem a zseniális logikámmal, hogy a keze nagyon messzire elér… IQ fighter vagyok, komolyan.

Rengeteget beszélgettünk, ő volt az első, aki türelmes volt velem, akit tényleg érdekeltem, és nem csak az, amit teszek, hanem én magam. Soha senki nem törődött velem, senkit nem érdekelt, mit érzek, vagy mit gondolok, mi fáj, mik az álmaim és hasonlók. Remust igen, őt mindig foglalkoztattam, és látszott rajta, nem udvariasságból kérdezget. „Jelet” kaptam, mint a régi fényképezőgépek filmjei, amikor fényt, valami olyasmihez hasonlítható, azt se tudtam, mi van, aztán meg azt, hogy valami igen, de egyáltalán nem zavart. Megvilágosodtam. Ahogy akkor is, amikor egyszer csak az ágyán találtam magam. Mégis úgy akart... azaz úgy is.

Tele lett a gatyám, bevallom, illetve az nem, mert már nem volt rajtam, mert sosem láttam még ilyennek előtte. Durva volt, fájt mindenem, remegtem, de nem tudtam haragudni rá, mert utána mégis annyira figyelmes volt, és úgy törődött velem, mint senki más.

A lényeg, hogy kedvelem Remust túlságosan is, ő pedig elmagyarázta, hiába tudok ennyi mindent, ha nincs róla papírom, és megmutatta, hogy a tanulás lehet szórakoztató, ha olyan oldalról közelítik meg. Végtelenül kedves volt, és nem tudom, hogy csinálta, de egy év után, 16 évesen sikerült rávennie arra is, hogy tanuljak, meg arra is, hogy adjak vért neki. Tisztára mint az ER-ben, hősnek éreztem magam, most életet mentek, az tuti. Megtettem, hiszen erre kért, és amióta vele vagyok, annyira jó minden, bár éles elmém azt súgta, hogy még egyszer nem fog kérni, megteszi saját maga. Irgalmas szamaritánus lettem, ezt tuti bejegyzem az önéletrajzomba. Remusnak néha elborul az agya, akkor ijesztő és jobb nem a közelébe kerülni, na de ha odaparancsol magához, ezt elég nehézkesen tudom megvalósítani.

Egy ilyen alkalommal például tüskés izé volt a kezében, olyan korbácsféle, amit ahogy megláttam, máris a másik irányba indultam, mert hatalmas logikám azt súgta, nem dobálgatni fogja magának. Igazam lett, látnok vagyok, hallelujah. Letépte a ruháimat, pont a kedvenc pólómat, és rajtam tesztelte a játékszerét. Még élvezte is, komolyan mondom, és nem nagyon érdekelte, hogy az nekem fáj. Kértem, ne tegye, de ez olaj volt a tűzre, annál jobban csinálta. Utána meg ellátott, és közölte, hogy beíratott a helyi gimnáziumba, hogy megszerezzem az érettségit,hát nem kedves? Ez pedig igen hamar sikerült, hiszen kőkemény 17 éves voltam, már végeztem is a tanáraim nagy megdöbbenésére.

Szülinapi ajándékként két dolgot kaptam: Egyrészt most én kóstolhattam meg Remus vérét… nem mondom… ha valaki ivott már valami borzalmasat, na az az volt, de bánta a fene, eddig is rajongtam érte, ezután még jobban, és soha nem jutott eszembe, hogy ne azt tegyem, amit mond, vagy ha kér valamit, azt ne vigyem véghez bármi áron. Tartozom neki, ő megmentett, felkarolt, vigyázott rám, taníttat, soroljam? Ugye nem kell?

A második ajándékom, hogy ezernyi tesztet kellett kitöltenem, de hogy minek, akkor még nem tudtam. Egy biztos, mindenki mosolygott, és ha őket ez tette boldoggá, kitöltöttem az összeset, majd a végén unott ásítással megkérdeztem: „Ennyi volt?” Kezdtem belejönni már, ám Remus leintett, és igen csúnyán nézett rám. Mint kiderült, az eredményeimet elküldték a Benjamin Franklin Egyetemre, beajánlottak, mint különleges tehetséget. Micsoda jelző… hát ebből sem fogok tudni megélni, de milyen jól hangzik, amikor bemutatkozom. Tim Harris, különleges tehetség… mint valami fedőnév.

Na jó, elismerem, előnye is volt, mert most is odajárok. Műszaki informatikát hallgatok, immáron negyedik éve, de ez annyira kevésnek bizonyult, hogy mellé felvettem először egy, aztán még egy szakot, így most kérem szépen egyszerre tanulom a biztonságtechnikát a Hadtudományi karon, valamint az ókori nyelveket és kultúrákat a Bölcsészettudományi karon. Előbbin harmadéves, utóbbin másodéves vagyok, és éppen azon gondolkodom, hogy lehet, az antropológiát meg valami vallástörténetet is megnézek magamnak közelebbről.

A professzoraim szerint istenadta tehetség vagyok, és marha magas az IQ-m, ezért meg kellett kérdeznem, hogy az hány Giga byte-nak felel meg? Nem értékelték a humoromat, Remus sem, pedig minden tőlem telhetőt megtettem. Oké, ritkán látnak könyvvel a kezemben, a vizsgák előtti stresszt sem ismerem, olyanom nincsen. Szólnak, bemegyek, levizsgázom. Na bumm, nem halok bele. Remus azt mondta, hogy az átlagemberek ezzel nem így vannak, örüljek neki, hogy én könnyedén veszem. Örülök. Még mosolygok is hozzá szépen, amikor erre kérnek.

Ami borzasztó mód érdekel még, az a mágia. A vadmágiámat kitűnően kezelem, elméleteket olvastam már, na de tanulni is jó lenne, nehogy már elpazaroljam azt, ami bennem van. Mert bizony van bennem valami megmagyarázhatatlan energia, amit nem vagyok képes uralni, sem irányítani, csak az a biztos, létezik. Addig már eljutottam, hogy találnom kell valakit, aki érti a módját, és a felszínre hozhatja ezt. Remus pedig ilyen. Az „ellenszolgáltatás” nem érdekel, úgy is kiheverem.

A múltkor megkérdeztem tőle, miért mentett meg, miért hozott ki az intézetből? Nem válaszolt, csak elmosolyodott, de tudtam, hogy tervei vannak velem. Szavak nélkül is értem. Soha nem akarom elhagyni, történjen bármi, nekem fontosabb az ő boldogsága, hogy minden meglegyen, amit csak kér. Ha ő boldog, akkor én is az vagyok.