Főhajó

Hosszú padsorok és oltár, mögötte feszület és szentségtartó. Itt celebrálnak a katolikus papok szentmisét. Szentek szobrai és falifreskók, valamint a keresztút stációja a hagyományok szerint a falak mentén. A felső karzaton helyezkedik el az orgona.

/Caecusnak/

Ritkán járok templomba, pedig keresztény hitben nevelkedtem, de valahogy aztán az élet úgy hozta, hogy nem gyakoroltam azt, mert másfelé sodort a sors. Most sem az imádkozásért jöttem ide, hanem mert itt volt találkozóm a drogkartell egyik emberével, aki híreket hozott nekem. Egy idő óta hanyagoljuk a telefon hívásokat, mert hallottam egy pár pletykát az irodában, hogy talán lehallgathatják, így maradt a legegyszerűbb megoldás, a személyes találkozás. Ezt nem nagyon szerettem, hiszen nekem titokban kell tartanom a kilétemet a legtöbb ember előtt, így most egy fekete kendő takarja az arcom nagy részét, így remélhetőleg nem látnak meg a kíváncsi szemek. A találkozó már lezajlott, az emberem már elment, de én még vártam egy jó tíz percet mielőtt elindultam volna. Addig is azon morfondíroztam, hogy milyen gunyoros is az élet, hiszen már nem ez a hit, amit követek, mégis itt ülök egy templomban, ahol bőven lenne mit meggyónnom, de azt hiszem a papok nem bírnák el annak súlyát.

Ezen az estén kénytelen voltam személyesen elintéznem néhány ügyet a belvárosban, ez rendszerint meglehetősen rapszodikus sikerekkel történik az életemben. Ezúttal szerencsém volt és mindenhol elfogadták a szignómmal ellátott bélyegzőmet, nem kellett hát minden ostoba ügylethez elrángatnom Colint. Az irodaházból kilépve furcsa érzések töltöttek el. Nem volt különösebben kedvem hazasietni, de zajosan kikapcsolódni sem. Bár mindig rendkívül nagy figyelmet követel meg tőlem az utcákon való gyaloglás, most mégis belevágtam céltalan kóborlásomba. Az egyik zebránál aztán segítőm akadt, egy idősebb nő, aki önszántából igen részletes leírást adott az útkereszteződés és a túloldalon lévő utca kinézetéről, s hogy miféle üzletek, épületek vannak amott. Az ég tudja miért, de megkérdezte, volna-e kedvem elkísérni őt a templomba, mert épp oda igyekszik. Rábólintottam, bár az évszázadban sem voltam biztos, mikor is voltam utoljára templomban. Azonnal észrevettem, hogy mikor értünk be az épületbe, annak hatalmas terében a hangok egész másképp terjedtek, mint az utcán. Már csak itt derült ki a számomra is, hogy egy katolikus bazilikába tértünk be. Mikor még gyakorló református voltam, értelemszerűen nem gyakran látogattam a katolikus templomokat, de ennyi év távlatából oly mindeggyé vált, hogy hova is térek be. Nem igazán vagyok ismerője a helyi szertartásoknak, így csak egy fásult báb módjára hagytam, hogy a nő vezessen, amerre jónak látja. Magamban célt kellett keresni az elkövetkező perceknek vagy óráknak és azt találtam célnak, hogy egyszerűen meghallgatom, miként is szól az igehirdetés manapság. Banális, de akinek ennyire kevés köze van már a keresztény értékekhez, az ezen kívül legfeljebb csak a kabátja szélét tudná morzsolgatni csüggedő fejjel.
Ahogy a padsorokhoz értünk, a nő megengedte, hogy elsőként foglaljak helyet. Oldalaztam egy keveset, majd nekimentem valakinek (Joanna).
- Elnézést... - morogtam magam elé és helyet foglaltam az illető mellett. Kisvártatva az engem kísérő hölgy is leült, így tudatosult bennem, hogy innen bizony nem szabadulok egy hamar, hacsak nem távozik a balomon ülő idegen...

Mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó nem is néztem fel, hiszen nem volt rá semmi okom. Gondoltam újabb hívő érkezett a lassan kezdődő misére, de azt már nem szándékoztam megvárni. Gondolataim most is a teendőimen jártak, azon a hajón, ami pár nap múlva fog befutni és a jelzések szerint talán egy konkurens banda támadást szervez a szállítmány ellen, mielőtt elhagyná a dokkokat. Már értesítettem a főnököt, aki megígérte, hogy küld oda pár embert, nekem meg az embereimet kell távol tartanom valahogy.
Ekkor értek mellém az új érkezők, mert ugyanis ketten voltak. Ahogy mellém ült az egyikük, akkor is csak futólag néztem rá, de mikor lendületesen nekem csúszott a padban, már felkaptam a fejem, és készültem, hogy kicsit rászóljak, de ekkor láttam meg, hogy egy gyengénlátóval van dolgom, meg gondolom a kísérőjével, aki szintén helyet foglalt mellette.
- Semmi baj! – morogtam halkan felé, majd kissé arrébb húzódtam, hiszen így már úgy is csak a másik oldalon tudok kimászni, ha el akarok indulni, ha nem akarom ismét felállítani őket. – Már úgy is menni készültem, csak megpihentem egyet. – teszem hozzá, hogy oldjam a feszültséget, pedig talán semmi szükség rá.

A hang azonnal elárulta, hogy egy hölgybe sikerült belebotlanom az imént. Gondolkodóba estem a szavait hallva. Pihenni tért be? Nos, ez némileg meglepett, holott jómagam is hellyel-közzel ilyen Istenhez már nem igazán köthető célzattal tértem be ide. S valamiért úgy éreztem, ezt kommentálnom kell. Közelebb hajoltam a nő irányába, hogy a hangomat egészen halkra vehessem.
- Talán furcsának fogja tartani, de én is csak pihenni jöttem be. - kúszott az arcomra egy mosoly, ami mintha egyszerre akart volna ördögi és kisfiús lenni. Talán csak a helyzet abszurditása tette, de hirtelen kapható lettem némi komolytalankodásra. Istennek már oly sokszor a képébe nevettem pusztán a létezésem tényével, hogy mindahányszor eszembe jut ő és a keresztény értékek, csak egy rég levetett, elhordott ruhaként tudok rá gondolni.
- Valójában nem is hiszek Istenben. - tettem hozzá suttogva. Nem kívántam a bolondját járatni az engem bekísérő idős hölggyel, ám egy idő után úgy is feltűnt volna neki is, ha nem több, de annyi bizonyosan, hogy nem vagyok katolikus. Hátradőltem a padon és ujjaim játékosan végighúztam a vakbotomon. Hirtelen orgonaszó zendült fel, ami máris enyhítette bennem a kacagó Ördög jókedvét, hogy a csodálatos muzsikára figyelhessek egy kicsit. Mindig is kedveltem az orgonát, mint hangszert. Ünnepélyessége, magasztossága elvarázsol engem régi időkbe, s gyakran bánatot is hoz a szívemre. A hangok együttese lassan gyászt formált a szívemben, s melankolikus gondolatok szabadultak fel bennem. Isten - vagy valaki más - nem hagyta, hogy senki bolondjaként, magányosan hantoljanak el, mint Mozartot. Ám most mégis, az orgona hangja mintha valamit mégis megpróbált volna belőlem eltemetni...

Mikor meghallottam a csendes szavait, akkor jöttem rá, hogy akaratlanul is elszóltam magam, de úgy látszik pont egy olyan emberbe botlottam, aki ezt rögtön észre is vette, igaz talán pont azért, mert ő sem áhítatból ült be a padsorok közé.
Most már jobban megnéztem ezt a férfit, aki természet ellenesen fehér bőrével és vörösses szemével rögtön az albínó szót juttatta eszembe.
További szavai megleptek, mert habár én sem hiszek benne, azért nem valószínű, hogy rögtön a másik ember orrára kötöttem volna, de hát én alapjában véve sem vagyok az a közlékeny típus, bármi másról is van szó, hiszen nagyon is veszélyes tevékenységet folytatok.
Már éppen válaszoltam volna valami nagyon is banálisat, mikor felhangzott az orgona szó és bennem akasztotta a szavakat, és ahogy láttam nem hívő embertársam is kissé elvarázsoltan dőlt hátra a hallatán.
Igen! Ez a muzsikaszó, ezek a monumentális hangok, melyeket a hely még fel is erősít, szerintem minden ember lelkét megérinti, akármilyen hitben is él. Ez alól nem nagyon tudja kivonni magát földi halandó. Így egy darabig még elódáztam indulásomat, hogy átadjam magam az orgonaszónak. Mikor vége lett, már mosolyra húzódott a szám a választ formálva.
- Én sem, de ha más nem is, ez a zeneszó becsábítja az embert. De azt hiszem, hogy már megpihentek a lábaim és indulok is, hogy ne zavarjam az imádkozókat. – intettem a csendben mantrálók felé. – Ön még marad, vagy velem tart, akkor segítek kijutni innen? – ajánlom fel valami hirtelen ötlettől vezérelve. – Azért kint jobban lehet társalogni, mint Isten házában, ahol csak az áhítaté a szó.

A zene az én függőségem, kiváltképp ha minőségi hangszeren szólal meg. Ilyenkor teljesen a bűvkörébe von és gondolatok, érzések ezrei kezdenek örvényleni elmémben. Amint vége szakadt a muzsikaszónak, megkezdődött a mise, s innentől kezdve ismét kívülálló idegennek kezdtem érezni magam. Hiába nem hittem már Istenben, ott motoszkált bennem a kérdés, hogy ha mégis van, akkor láthat-e engem, s miképp vélekedik rólam, a létezésemről? Talán én is Isten báránya lennék még, vagy puszta létezésem is ordító eretnekség? Szívesen elbeszélgettem volna a gondolataimon keresztül saját magammal, ám a nő hangja újra visszahozott a valóságba.
- Azt hiszem megköszönném, ha segítene innen kijutnom. Tudja, a világért sem akarnám a misét félbeszakítani a botladozásaimmal. - szóltam ismét nagyon halkan. Talán ha református istentiszteletre hozott volna be a másik oldalamon ülő idős hölgy, még kivártam volna liturgia végét. Ám a katolikus mise nem a szívügyem, rá kellett hát jönnöm, hogy bármennyire is végtelen a rendelkezésemre álló idő, teljesen céltalan dolgokra mégsem ildomos elpazarolni azt. Így hát miután a nő elkezdett kioldalazni mellőlem, én is követtem, majd a padsor végén azonnal vártam a segítségére, hogy kivezessen a bejáraton.
- Remélem nem miattam kell ilyen hamar távoznia. Úgy értem, talán még szívesen elhallgatta volna a misét magányosan üldögélve... - spekuláltam, hiszen megesik, hogy az ember így reagáljon egy "padtárs" jöttére, főleg ha hozzám hasonlóan ő sem szaporítja a hívők táborát, mindössze éppen csak benézett ide.

Láttam, hogy a mellettem ülő férfit is csak a zene vonzotta, így persze azonnal kapott az ajánlatomon, hogy segítek kikeverednie a padsorok közül.
Halkan kicsusszantam az ellenkező oldalon, majd megvártam míg a világtalan férfi is eléri a pad szélét, akkor megfogtam a karját és irányítani kezdtem a kijárat felé, kikerülve néhány oszlopot és gyertyatartót. Még így is, hogy megpróbáltam minél óvatosabb lenni, azért ez a visszhangzó terem minden lépésünket és csosszanásunkat úgy verte vissza, hogy szinte dörömbölésnek tűnt.
- Nem, szó sincs róla! – suttogtam halkan, míg kifelé sétáltunk. – Mint említettem, nem a misére jöttem, csak jól esett a hűvösben és a csendben megpihenni és kicsit gondolkozni. – ráztam meg a fejem a szabadkozására. – Már rég nincs szükségem ilyenfajta iránymutatásra. – mondom kicsit elgondolkozva, kicsit inkább magamnak.
Ahogy átléptük a küszöböt és újra a szabad levegőn voltunk, már a hangom is visszatért a normális hangszínéhez.
- És Ön? Csak az orgonajáték kedvéért tért be ide? Hiszen láttam a mise nem kötötte le a figyelmét. – fordulok a férfi felé kíváncsian.
Igazából nem sietek sehová, hiszen a munkaidőmnek már régen vége van, és otthon sem vár semmilyen extra feladat, ami volt, azt már letudtam az előbb, így igazán ráértem beszélgetni, ha már volt kivel.

Amint megkezdtük utunkat kifelé az épületből, holt lelkem máris elkezdtem megkönnyebbülni. Végtére is arra a konklúzióra jutottam, hogy a templom nem nekem való hely, egyedül talán Mozart Requiem-je kedvéért térnék be ide, s remélhetőleg lesz is szerencsém egy ilyen programhoz a közeljövőben.
A nő utolsó szavain ismét elgondolkodtam. Foglalkoztatni kezdett, hogy miért nincs szüksége már a katolikus, illetve keresztény iránymutatásra. Hazudnék, ha azt mondanám, nem forgott meg a fejemben annak a lehetősége, hogy esetleg ő is vámpír. Noha millió egy oka lehet egy halandónak is, hogy miért távolodott el Istentől. Így egyenlőre nem tettem célzásokat a kilétére. Megvártam, míg kiérünk és csak aztán válaszoltam szavaira.
- Talán bolondnak fog hinni, de egészen véletlenül keveredtem ide. Néhány perce még az utcán sétálgattam... - kezdtem bele nevetségesnek tűnő magyarázatomba, majd gyorsan el is tereltem a szót és kiragadtam a hölgy imént tett válaszának utolsó szavait.
- Tehát nincs szüksége az egyház iránymutatására... nos hasonlóképpen vagyok ezzel én is. Noha ettől még betérhetünk egy templomba, akárcsak a csend, vagy az orgonaszó, vagy bármi más miatt. Bizonyára nagyon szép lehet ez az épület... - halkultam el, ahogy megpróbáltam elképzelni, hogy valaki pusztán a látvány miatt látogat be egy templomba. Ezer és egy élménybeszámolót hallottam a Reims-i katedrális káprázatos rozettáiról, vagy a San Pietro lélegzetelállító kupolájáról. Mindezek számomra olyan képzeletbeli világokban élnek csak, ahol a magam módján próbálom mindezeket elképzelni mint más a fantázialényeket.
- De ha már így összekapaszkodtunk, hadd mutatkozzak be. Fabian vagyok. - kezdeményeztem hirtelen egy bemutatkozást némi merengés után. Úgy tudom Amerikában az emberek szívesen mutatkoznak be rövid ismeretség után is, legalább egy keresztnév erejéig. Így bíztam benne, nem veszi ezt tolakodásnak az ismeretlen nő...

- Óóóó! – reagáltam meglepődve a férfi őszinte vallomására a templomba jutásával kapcsolatban. – Ne szabadkozzon, hiszen nagyon sokan így vannak ezzel, vagy csak nézelődni mennek be, vagy az orgona muzsikát meghallgatni.
Aztán, ahogy továbbfűzi a mondanivalóját és rájövök, hogy a véletlenül is elejtett szavaim mennyire megragadták a figyelmét, és beavat, hogy ő is hasonló cipőben jár, már kezd érdekes lenni ez a beszélgetés. Valaki, akit nem a hite vont ide, igaz hogy sokféle ember lehet, de én tudom, hogy mindezek mellett nem csak ember……. Persze a szavaiból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de talán nem árt tovább folytatni a megkezdett beszélgetést, hátha érdekes dolgokra derül fény.
- Igen, mint említettem sok mindenért mehet be valaki egy templomba, mint ahogy én is, egy kis csendre vágyva a nyüzsgő napom után. És igen nagyon szép ez az épület, kár, hogy Ön nem veheti szemügyre. – hallom meg a vágyakozást a hangjában. – Megkérdezhetem, hogy mióta látássérült? Esetleg így született? Persze ne válaszoljon, ha nagyon indiszkrét voltam. – érintem meg a kezét, hogy elvegyem a kérdés élét. – Csak azért kérdezem, hogy esetleg tud-e valamihez viszonyítani. – teszem hozzá.
Miután bemutatkozik én sem érzem úgy, hogy titkolnom kéne a nevem, amúgy is egy keresztnévvel nem sokra menne, meg aztán nem vagyok én Mata Hari.
- Örvendek kedves Fabian, az én nevem pedig Joanna. Merre visz az útja Fabian, talán egyfelé megyünk és akkor elkísérem egy darabig, most úgy is szép este van jólesik sétálni egyet.

Noha zárkózott személyiségnek vallom magam, a véletlenekben rejlő lehetőség, hogy új emberekkel ismerkedhessek meg, kétség kívül engem is vonz olykor. Aztán hogy ezt az újonnan jött felszínes ismeretséget hogy mélyítem el, vagy éppen mire használom fel a jövőben, az szintén nagyban múlik a véletleneken is...
Kérdését hallva nem haboztam azonnal válaszolni.
- Nincs ebben semmi titok, születésem óta vagyok vak. Azaz kis mértékben érzékelek némi fényt, így orvosi szempontból sokkal jobban áll a szénám, mint aki teljesen vak. A gyakorlatban viszont ez semmire nem elegendő. - feleltem mindennemű önsajnálat nélkül a hangomban. Soha nem zavart igazán ez a fogyatékosságom, inkább az, hogy a körülöttem lévő világot a látókhoz igazították, s így mégis minden percben fogyatékosnak kell éreznem magam, ha köztük járok. De talán majd hosszú-hosszú évszázadokat megélve, mikor már hatalmas erejű Éj lény leszek, átformálom majd ennek a világnak a képét...
- Sajnálatos módon az Ön arcát például nem láthatom... - feleltem néhány pillanatnyi szünet után, egyfajta bókolásképpen. A bemutatkozást követően el kellett töprengenem, hogy merre is visz az utam, hiszen oly' céltalannak éreztem ezt az estét, ki tudja miért. Az örökké tartó létbe is bele lehet fáradni egy-egy ingerszegényebb napon, úgy érzem.
- Bevallom nekem már elég ebből a városi zajból. - ráztam meg kissé a fejem. - Én a part felé lakom, talán vehetnénk arra az irányt. Persze a világért sem akarom feltartani, ha másfelé menne. Csak tudja kedves Joanna, mindig azt érzem, hogy az emberek kerülnek és ritkán nyílik lehetőség arra, hogy csak úgy egyszerűen elbeszélgessek egy idegennel. - vált ismét panaszosabbá a hangom, de csak egészen enyhén. Nem kívántam házsártos öregember benyomását kelteni a szavaimmal, de őszintén kíváncsi voltam arra, hogy mit tudhatnék meg Joannáról, aminek valami hasznát vehetném.

- Ó! Ezek szerint semmit sem segítene, ha bármihez is hasonlítanám a formákat és a színeket. – nézek rá kicsit szomorúbban, de nem sajnálkozva, mert az tudom, hogy általában a sérült emberek nem szeretik.
Most nincs bennem semmi hátsó szándék a beszélgetésünkkel kapcsolatban, csak puszta kíváncsiság, de azért még motoszkálnak bennem a szavai arról, hogy nem hívő ember.
Azonban ezt beszélgetés közben is ki tudom majd talán húzni belőle.
A szavak között elrejtett bókra elmosolyodom, hiszen úgy sem látja, de értékelem, hogy megpróbálta.
- Nagyszerű ötlet! – szorítom meg a kezét, és kezdem el lekísérni a lépcsőkön. – Már úgy is régen jártam a part azon részén, szívesen elkísérem, aztán majd visszajövök a kocsimért. És ne aggódjon nem tart fel, már rám fér egy kis kikapcsolódás és kötetlen beszélgetés.
Így aztán a templomtól a tengerpart felé vettük az irányt, először a lámpáktól ragyogóan megvilágított utakon, aztán a már kissé gyérebb forgalmú parti úton.
- Nagyon szép esténk van Fabian. – veszem fel a csevegés fonalát ismét. – És, ha már ilyen jól összefutottunk mi ketten egy katolikus templomban, akik nem is imádkozni tértek be, azt is elárulja, hogy esetleg más vallás híve, vagy ateista?

- Való igaz, a színeket nem ismerem. Az emberi agy ugyan még a vakságot is képes kijátszani és ha akarom, el tudom képzelni, hogy milyen lehet a kék és annak hidegsége, de hogy a valóságban is ilyen-e... nos azt nem tudom. - magyaráztam tovább. - Ellenben a formákat egészen jól ismerem! Ha másképpen nem is, de a tapintáson keresztül. - emeltem fel magam elé a kézfejem és játékosan megmozgattam hosszú ujjaimat.
- Nagyon boldoggá tesz, hogy elkísér a partra. - hálálkodtam, miközben az oly nagyon gyűlölt lépcsősoron leballagtunk. Rettenetesen utálok minden lépcsőt, mert a legtöbbször feszült figyelemmel vagyok kénytelen várni, hogy egyszer csak elfogyjanak alólam. Sétánk alatt aztán fokozatosan éreztem meg a levegőben az óceán sós illatát a párás levegőben, és az egyre csendesebb utcákat. Bár eddig sem volt bennem semmi görcs, most mégis sokkal komfortosabban éreztem magam, ahogy kiértünk a mindennapi élet nyüzsgő dolgait forrongó kohóként magába olvasztó belvárosból.
- Valóban szép esténk van. Hallja már az óceán hangját? Mert én már hallom... - somolyogtam magamban, mert megeshet, hogy innen csak az én kihegyezett fülem hall meg ilyen háttérzajokat. Ha egy utcában beáll a teljes csend, megesik, hogy a lámpák alig hallható búgását, a rovarok neszezését és a távoli gyorsforgalmi utak morajlását is tisztán hallom.
Joanna kérdésére rövid gondolkodás után feleltem csak.
- Hogy egészen őszinte legyek, fiatalkoromban hívő voltam. Református. De már jó ideje annak, hogy kiábrándultam a kereszténységből. Ám ateistának sem vallanám magam. Egyszerűen csak... - próbáltam egy jó szót találni. - kialudt belőlem a hit tüze. - feleltem végül. Nem éreztem úgy, hogy hazudnom kéne, végtére is manapság nem csinálnak nagy ügyet a hitetlenségből, kiváltképp egy ilyen ezerarcú országban, mint Amerika. - És ön, kedves Joanna? Tán hasonlóan érez? -kérdeztem vissza, abban bízva, hogy tőle is választ kapok. Eközben lassan, de biztosan közelíthettünk a kikötőkhöz, mert kezdtem megérezni a levegőben lévő állott hal-és olajszagot. Szerencsére a lakópark a stégek és yachtok kikötője felé van közelebb, s emiatt igazán hálás is vagyok...

//Jefferson Beach - Kikötő és dokkok - Yachtkikötő//