Razzoni Gelateria

Egy olasz bevándorló család tulajdonában lévő cukrászda, ahol ízletes süteményeket, tortákat és fagylaltokat vásárolhatunk, illetve akár helyben is fogyaszthatunk. Város szerte híresek finom desszertjei. Természetesen rendeléseket is felvesznek.

Rossz kislány voltam. Nagyon rossz, kiszöktem a házból fényes nappal! Ha ezt Rafael megtudja, kikapok! Csakhogy amilyen romlott vagyok, én szeretem a büntiket. Rám is fért volna már egy elfenekelés nagyon! Egészen elhanyagoltnak éreztem ám így magam. Engem nem szabad így elhanyagolni! Ez már szinte bűn! Emberkínzás.
Hogy az egyszerű halandóknak felfoghatóvá tegyem, ki is vagyok, fehér kosztümöt vettem magamra, melynek földig érő szoknyáján azért volt egy látványos hasíték, hogy ha úgy hozná kedvem megmutathassam a csipkés harisnyába bújtatott lábacskáim is. Finom selyemkesztyűt húztam kacsóimra, és meleg, méregdrága szőrmebundát kanyarítottam a vállamra. Hát azért meg kell adni a módját, az éjszaka hercegnője nappal is legyen vakítóan szépséges! Hajam rendezett rendezetlenségben alkotta bodros frizurámat, sminkemmel inkább idősítettem magam a hatás kedvéért. Gyönyörű voltam és méltóságteljes. És álmos egy picit.
El is határoztam, hogy iszom egy kávét valahol és elszórakozom a halandókkal közben. Legalább nem fogok unatkozni.
Betértem egy aranyos cukrászdába hát, hogy beragyogjam a helyet jelenlétemmel. Azonnal a pulthoz léptem és lágyan, de parancsolóan elrebegtem az akaratom a kiszolgálónak. Nem érdekelt ki is volt az, akit ezzel megelőztem, hogy kinek a kívánságát akarta épp teljesíteni előttem, megérkeztem, szóltam hozzá és el is vártam, hogy azonnal teljesítse, amit mondtam.

A gondolataim lelassultak, reakcióidőm megnőtt, fáradtnak és álmosnak éreztem magam. Nálam ez csak egy dolgot jelenthetett: koffeinhiányt. És, lévén, hogy függő vagyok, ezen bizony mielőbb segíteni kell.
Megálltam a Bogárral az első alkalmasnak tűnő hely előtt. Végigálltam a hosszú sort, és megrendeltem az isteni, éjfekete italt... Csak, hogy egy édes, ám mondandójánál fogva bosszantó hang közém és az engem illető koffein-adag közé álljon.
Odafordultam és mérgesen felmordultam.
- Hölgyem, már megbocsásson, de...
Ekkor néztem végig az engem megelőző tüneményen. Ha egy szóval kell jellemezni, azt hiszem, a meseszép és a gyönyörű szavak jutottak volna eszembe, esetleg az, hogy porcelánbaba.
- ...de Ön gyönyörű! Kérem, engedje meg, hogy meghívjam! Megtisztelne azzal, hogy velem fogyasztja el a kávéját?

Megszólított egy kis semmirekellő halandó, és felvont szemöldökkel vártam, hogy folytassa, amit elkezdett. Hogy ezeknek mekkora képük van! Pedig, ha tudnák, ki vagyok riadtan nyöszörögnének a talpam előtt.
És akkor meglepetés ért!
Csodásan vette kezdetét eme futó ismeretség. Olyannyira, hogy az korábban valóban meg sem fordult a fejecskémben, hogy lehetséges. A lassan gyűlő szánalom a férfi iránt szertefoszlott és helyét a naiv öröm és elégedettség vette át. Boldoggá tett szavaival. Így kell ezt csinálni! Tökéletesen így! Pompás volt, hogy egy pillantást vetett rám a férfi és máris a bűvkörömbe került. Hát nem csak nézet, látott is! Biztosan egy zseniális elme! És akkor máris megéri, hogy egy kicsit rá is sugározzak a fényemből, megéri a figyelmet.
A legbájosabb mosolyom villantottam rá.
- Örömmel megtisztelek egy ilyen páratlan férfit a kegyeimmel - fogalmaztam meg elismerésem. Már az elvarázsolt, ahogy használta a szavakat. Áradt belőle a csodálat és tisztelet, nagyrabecsülés irántam. Megérezhette már pusztán a kisugárzásomból, hogy kivel áll szemben. Különleges ember. Nem egy kis p0ndró, mint a többi.

Meghökkentem a nő válaszán, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget érdekes beszédstílusának. Inkább csak megfogtam a két kávét, és egy üres asztalhoz terelgettem a tüneményt. Letettem a kávékat, majd kihúztam a hölgynek a széket, hogy leülhessen, és csak ezután foglaltam helyet.
Egy fél percig illetlenül elmerültem a nő szépségében, majd bemutatkoztam.
- Roland Connor professzor vagyok.
Nem szoktam a tudományos fokozatomat is hozzátenni a nevemhez, és ami azt illeti, nem is voltam még igazán professzor... De jó benyomást akartam kelteni.
Reméltem, hogy a nő kézcsókra nyújtja majd a kezét. Igen, az illene hozzá. Mintha csak valamiféle nemes volna... Talán tényleg az, ki tudja? Ez a kiállás, az előkelő báj és kellem... A szoborszép arcvonások...

Odalibegtem a kiválasztott asztalunkhoz, és örvendezve hagytam, hogy lovagiasságát kiélje. Végre egy igazi férfi! Persze Rafael az igazi és egyetlen, csak... hát valaki, aki egy picit a nyomába érhet. Szélesen mosolyogtam rá, ahogy engem csodált. Borzasztóan jól esett a figyelme. Ez hiányzott már nekem!
- Fae Doherty, Professzor Úr - mutatkoztam be és kezem nyújtottam felé. Egyértelműen kézcsókra. Fel kellett mérnem a műveltségét. Bár Professzor, és ezen nem is lepődtem meg. Azért is sikerült bennem ilyen pozitív benyomást keltenie.
- Megkérdezhetem minek a professzora? - érdeklődtem kedvesen. Közben eltöprengtem a nevén. Roland, annyi, mint 'híres föld' talán. De ebben most nem voltam biztos. De tetszett a neve, még egy pipa.
Kecsesen lehúztam kezemről a kesztyűcskéim és egymásra helyeztem őket finoman az asztal szélén. Majd felpillantottam a férfira és még egy elégedett mosolyt küldtem felé. Aztán elkezdtem lágy lassúsággal kavargatni a kávém.

Hát persze, kézcsók... Valóban előkelő származású hölgy lehet. Kezet csókoltam neki, majd elengedtem a kecses kacsóját. Egészen belebolondultam a lányba, már ennyitől is. Bár tudtam magamról, én könnyen kezdek lelkesedni... De ez a lány... Mit lány, igazi úrihölgy! Nos, ő valóban elbűvölő volt.
Egy pillanatra apró kezeim felejtettem a szemem, aztán felnéztem, és mosolyogva tekintettem a szemébe.
- Az irodalom professzora vagyok. Szakterületem a huszadik századi és a kortárs irodalom, de kedvelem a romantika korát is.
Megkevertem a kávémat, és belekortyoltam. Nem csak Fae miatt volt érdemes bejönni ide: a kávé is kitűnő volt.
Jólesően sóhajtottam.
- Remek kávé és elsőrangú társaság... Kegyed mivel foglalkozik?