Horgásztó

Mosolyogva bólintok arra, amit a vadról mesél, de közben elgondolkodok azon, hogy vajon mikor fogja észrevenni, hogy már tanítványomnak fogadtam. Nem, nem fogom neki kijelenteni, majd rájön idővel magától. Igaz lehet, hogy hónapok fognak eltelni, mire ráeszmél.
-Rajtam múlik? Biztos ebben?
Nem igazán várok választ, s nem is közlöm, hogy valójában műr első óráján van a lány. De a képébe kapott víz játék az elemekkel, a csendet hallgatni is egyfajta koncentrációs gyakorlat.
Nevetve húzom be a nyakam, amint a papucs repül felém, mintha hatalmas kért tudna bennem tenni.
-Csak utánad.
Nem veszem a lelkemre, hogy letegez, bár én magam híve vagyok a magázódásnak, elég hosszú idő után tegeződök le, de ez a helyzet itt teljesen más. Itt helyén valónak tűnik.
Persze a csend, mint olyan, egy elszeparált helyen létezik csak, de itt most nem is az a lényeg.
Ahogy lehunyja szemét, s igyekszik koncentrálni, én figyelem őt, s látom hogyan fogja meg, s engedi el a kis vérszívót. Bólintok egyet, amolyan magamnak megjegyezve, hogy nagyon is jó tanítvány lesz belőle, ha megtanul csendben maradni, ha kell.
Nem szólalok meg, s átfut agyamon a gondolat, hogy ha most emberként közelebb csúszva megcsókolnám, de így, így csak keserűséget érzek, amiért nincs bennem vágy arra, hogy egy ilyen lányt közelebbről is megismerjek. Testileg persze, vonz, s el is fogom érni, hogy enyém legyen, ha nem mond nemet.
Még én meditálok gondolataimba merülve, ő elalszik, s én nem költöm fel, hanem betakarom, s mikor már elég mélyen alszik, összepakolva mindent, őt is, saját lakásom felé vesszük az irányt kocsimmal. Csupán önös érdekből. Egyrészt ugye betegen mit sem ér nekem, másrészt még alszik én meglepetést készíthetek neki.
Hogy hol ébred fel majd a lány? A lényeg, hogy nem fogja tudni. Ahogy azt sem, hogy éjjel van-e, vagy nappal, mert a szobában se lámpa, se ablak, így korom sötétben tapogatózhat.

//Folytatás Remus házába egy hét múlva...addig is köszi szépen:)//

- Nem… csak feleslegesen jártatom a szám, hátha kiszárad és nyál utánpótlásra lesz szükségem. * Na az irónia… szeretjük használni. Ha nem így gondoltam volna, akkor nem mondtam volna. Ilyen egyszerű. Azt mondom, amit gondolok. Minek ide felesleges visszakérdés.
Ó anyám… a vámpír nevet. Na ezt már szeretem, fajtól függetlenül persze és le sem tagadhattam volna, hogy még ha neki nem is, de nekem örömet okozott, hogy hallottam. S kivételesen még nem is gúnyos nevetés volt. Ejha… az, hogy még csak vacsi sem lett belőlem, mert hozzá vágtam a papucsom, már csak ráadás volt.
A nagy nyugalom odáig vezetet, hogy végül tényleg elkezdtem bóbiskolni. ~Jéé… csillagok… hmm… vajon szédülhetek velük? Ah… már szédülök.~ Na erről a gondolatról eszembe jutott egy szám, amit fejben el is kezdtem dúdolgatni. ~Csillagokkal ha szédülök, esik az eső és mennydörög… ~ Na ez a kép egy mosolyt csalt az arcomra és bizony mosolyogva hagytam, hogy álomba merüljek.
A fene sem tudja, hogy mennyi idő telt el, de az ágyam mozogni kezdet.*
- Naaa… nyughass…!!! * Morogtam az ágynak, hogy ugyan álljon már meg. Kezeim pedig kinyúlva fonódtak a takaróm köré. Fizikálisan nézve az egyik kezem Remus nyakához került, a másik pedig az oldalánál ölelte.*
- Apuuuu… hagyj aludni… reggel… suli… *Csámcsogtam álmomban könyörögve, hogy ne mozogjon már az ágyam, amit épp apu rángatott, mert valami hiper-szuper fontos dolgot akart mondani. De aztán ahogy a csámcsogás abba maradt, úgy kezdtem el visszamerülni az álomba, ahogy a szuszogásom is egyre mélyebb lett. Aztán mikor Remus letett, csak zsörtölődve fordultam oldalra és folytattam, amit épp megzavart.*

//Folytatás: Remus házába. Én is köszönöm //