Consuli lakosztály

18+
Hmmm...úgy látszik José megtalálta a módját, hogy dühét csillapítsa. Nagyszerű. Tényleg olyan képességek vannak benne, amire számítottam. Önkontroll, még ha ez egy lánynak is köszönhető. Gyűlölni fog engem, azért amit tettem, de már tudja hogyan tegyen az ellen, hogy látni is lehessen ezt rajta. Persze ez valahol bosszant is, hiszen már nem élvezhetem azt a kis játékot úgy, ahogy eddig. Nem láthatom arcán a megvetést, a fájdalmat, a megtörtséget. Elérve kedvese kezét őt vigasztalja, miközben én már oly közel vagyok a kívánt kielégüléshez, s érzem mindjárt robbanok.
Kiszakítom Rose kezét Josééből, s mindkettőt feje fölött összefogom, s megszorítom csuklóját fél kezemmel. Mésikkal mellébe markolok, s hörögve engedem rá magam szinte teljes testemben, s hatolok belé olyan mélyre, amennyire csak tudok, s egyre durvábban. Arcát kitakarom Josétól, hogy le lássa őt, ne nyerjenek vigaszt egymásban.
- Rám figyel Rose! Most az enyém vagy!
Nyögöm fülébe kéjesen, s élvezem ki az utolsó perceket is vele. Nyakát csókolom, nyelvemmel keresem azt a pontot, ahol leginkább érezni az erek pulzálását. Testem végül megadja magát, s a lányba élvezek, miközben fogaimat belemélyesztem, s szívni kezdem vérét. Érezheti a lány, hogy mennyire hideg, rideg lett mindenem, s szorításom fokozódik, rettegést kelt benne képességem, s az én élvezetem eléri a gyönyör csúcsát.
Hogy José eközben mit csinál? Nem tudom, nem látom, nem is érdekel ebben a pillanatban. Csak én vagyok, s az alattam zokogó lány, más nem számít egy fél percre. Josét köti parancsom egyébként is.
Mikor már elhalni hallom a lány sírását, abbahagyom a vér csapolását, s halkan fülébe suttogok, hogy csak ő hallja, senki más.
- Csodálatos lány vagy, kívánatos, és sok élvezethez juttattál. Jutalmad az, hogy Caecus tiltása eddig a percig élt, ahogy azt kialkudtam tőle. Mondtam, hogy nem fogod megbánni.
Elengedem kezét, és felemelkedem, ajkamat végignyalva állok fel, mint aki jól végezte dolgát, s kapom magamra a földre ejtett köntöst.
- Szeresd ezt a lányt José, mert megérdemli, ahogy te is, hogy a tied legyen...Vigyázz rá! Jobban!
Egy pohárba engedek véremből, felsértve csuklómat, a poharat az asztalon hagyom.
- Ruhát találtok a szekrényben, egy ideig kába lesz, talán jobb is így neki, de semmi maradandó kárt nem tettem benne. Ha nem tudja feldolgozni, elintézem, hogy töröljék az emlékeimből, de benned ott marad ennek a nyoma örökre! Ami nem öl meg, erősebbé tesz! Egy hét múlva bál, ne feledd!
Amint kilépek a szobából, már érzi a srác, hogy a tiltás, hogy a fotelben kell maradnia, feloldódik...

//Remus részéről a szál vége itt van.//

José keze eléri az enyémet, s így, miközben beszél hozzám, teljesen ki tudom kapcsolni minden vágyamat, minden mást, ami most történik. Megadóan hagyom, hogy Remus azt tegyen velem, amit csak akar.
- Én is szeretlek, tiszta szívemből.
Suttogom én is, amennyire a zihálástól, az egyre vadabb tempótól suttogni tudom.
Mikor kezemet kiszakítja kedvesem kezéből, s fejem fölött megszorítva, mellemet markolva durván kezd velem közösülni, zokogássá alakulnak az eddigi könnyek. De nem a fájdalom, sokkal inkább a bennem keltett rettegés miatt. Félek Remus miatt, félek, hogy az éltben többet nem lát José úgy, mint eddig. Nem tudok most arra gondolni, hogy mennyire szeret, mert a rettegés, s magam megvetése mindent elfed. Megvetem magam, mert egy részem élvezi ezt az egészet, mert a rettegés adrenalin szintemet emeli, s a vágyakozás, hogy kielégüljek újra feléled bennem.
Jegessé válik teste, s bár nem érzem fogának harapását, érzem ajkának rám tapadó hidegségét, érzem, hogy pulzusom feljebb, de vérnyomásom mégis lefelé esik. tudom, hogy vérem szívja. Szédülni kezdek, forog velem a világ, s zokogásom is alább hagy, elhal hangom, csak halk nyögés hagyja el torkomat.
Hallom szavait, s most a megkönnyebbüléstől potyognak már könnyeim. Amit Josénak mond, nem tudom teljesen felfogni, Remus hangja már nem jut el hozzám, csak Josét nézem fátyolos tekintettel, mint aki nincs egészen magánál. De hiszen nem is vagyok, hiszen a trauma, s a vérveszteség az ájulás szélére küldött. Meztelenül fekszem úgy, ahogy Remus a kanapén hagyott.

Furcsa kettősség van most bennem, ami szinte szétszakítja a lelkemet, miközben minden megfeszített erőmmel azon igyekszem, hogy ebből csak most az egyik látszódjon a felszínen.
A gyűlölet és a szerelem kettőse ez, és mindkettő olyan erős, hogy szavakba önteni sem tudom.
Mikor Remus szinte kiszakítja a kezemből Rose kezét, lépnék utána, de a parancsa az ülőalkalmatossághoz szegez, amitől szinte lemerevedek. A látvány, ahogy a kedvesem arcán csorognak a könnyek, a szemében ülő rettegés és fájdalom, a mellébe markoló halott kezek, mind-mind szinte a retinámra égnek, ahogy tehetetlenül vergődök a fotelban és vérere harapom a nyelvem, hogy ne üvöltsek kínomban, még nagyobb örömet okozva az élvezkedő vámpírnak. Bár csak egy pillanatra látom Rose arcát, mert még azt is eltakarja előle ez a szadista nyomorult, ezt a pillanatot tudom, soha nem fogom elfelejteni.
Aztán a hangok, a kéj hangjai! Nem! Ezen már az sem segít, ha befognám a fülem! Már nincs miért küzdeni. Bevégeztetett! Vége. Leszakította a perverz vágyai gyümölcsét és még azzal is fokozza, hogy a vérét szívja!
Olyan hidegség önt el, hogy talán most hasonlatos lehetek egy élőhalotthoz, de ez most a szívemből indul el és zsibbasztja a testemet. A gondolat, hogy ezentúl csak egy dolog éltet Remus-sal kapcsolatban, hogy megtaláljam a módját, hogyan öljem meg, szinte kéjes örömet okoz ezek után.
Hallom, hogy Remus hozzám beszél, de a szavai értelmét egyelőre képtelen vagyok felfogni.
~ Megérdemlem? Enyém? Vigyázzak rá? ~ koppannak elmémben, de én csak mereven nézem a kanapéra hajított, alig pihegő meztelen testet üveges tekintettel, míg meg nem hallom az ajtó csukódásának hangját, ami, mintha visszakapcsolná a tudatomat.
Nem törődök az asztalon hagyott, szinte drogként csábító vérrel, szinte rugóként pattanok fel, elsőre fel sem fogva, hogy már el tudom hagyni a helyemet, és rohanok Rose-hoz, hogy magamhoz ölelve simítsam ki verejtéke, sápadt arcából hajtincsit és aggódva szólongassam.
- Szerelmem, édesem, vége van. Ébredj, térj magadhoz, hallod?
Csókolom a kissé hideg ajkait, hogy újra életet leheljek bele. Aztán, ha mozdulni kezd, gyengéden leteszem és elrohanok a szekrényhez, hogy meleg ruhákkal térjek vissza, amivel egyelőre csak eltakarom meztelenségét.
Gyűlölöm és legszívesebben végeznék is magammal, ha nem lenne itt Rose, akit nem tudok elhagyni, de most is mágnesként vonz az orromba hatoló vámpír vér szaga. Dühösen csapok a kanapé oldalára kínomban.
- Rose, kedvesem, meg tudsz nekem bocsátani?

Fátyolosan látom a világot, mintha homály ülne tekintetemre, s kedvesem körvonalai is oly távolinak tűnnek, pedig nincs messze tőlem. Hallom még a vérszívó szavait, de érteni már nem igazán értem, mintha pár perc ki is esne a tudatomból, mert nem emlékszek mikor is jött mellém, mikor szabadult ki rabságából José. Csak ajkamon érzem ajkát, mely melegséget, nyugalmat, biztonságot ad nekem, ahogy ölelő karjai is. Nincs még erőm megölelni, csupán én is viszonzom azt a csókot, melyet utoljára kapok, mielőtt elmenne mellőlem. Elveszettnek érzem magam abban a pár percben, s utána szólok, hogy ne menjen el, de szerencsémre nem sokáig van távol, s hamar ott van újra mellettem, ölel, karjaiba tart, s én most már ugyan kábán, de halvány mosollyal arcomon, boldogan ölelem át nyakát, s suttogok fülébe, elhaló, gyenge hangomon. A kanapét ért ütéstől összerezzenek.
- Nincs miért megbocsátanom. Nem a te hibád. Kérlek ne hibáztasd magad szerelmem.
Milyen megnyugtató érzés, mennyire jó őt újra ölelni, ha csak ilyen sete-sután is sikerül, nekem ez nagyon sokat jelent. Mindent, a világot, s most úgy érzem, igaza volt Remusnak. Megérte. Ez mindent megér, bármit megtennék, hogy ezt ne vehesse el többé tőlem soha senki. Őt is igyekszek nyugtatni, szavaimmal, pillantásommal, ölelésemmel...
Ha erőm lenne csókolnám, amíg szusz van bennem, de így csak olyan ragaszkodással ölelem, hogy kiszabadulni sem igazán tudna karjaim közül. Na persze ezt én gondolom így, hiszen harmatgyenge, s kék-zöld-lila foltos karomat könnyedén tolná el magától.

Borzasztó aggodalmam közepette, először fel sem tűnt, hogy Rose viszonozza a csókomat, annyira csak a saját bűntudatommal és azzal voltam elfoglalva, hogy lássam, jól van-e, él-e még, nem esett-e nagyobb baja, már persze a barbár erőszakot leszámítva.
Gyenge hangjára, mely engem szólít, ahogy a ruhákért megyek, rohanok vissza, majd miután betakargatom és megnyugtatóan ölelem meg újra, hirtelen tudatosul bennem, hogy bár gyengén ugyan, de ő is viszonozza az ölelést és csak most esik le, hogy már az előbb sem húzódott el a csókom elől. Bár a szeretettel suttogó szavaival nem értek egyet, most még sem ez számomra a legfontosabb, hiszen csodálkozó és egyben örömittas szemekkel nézek rá.
- Mi történt Rose? Megtört Caecus átka vagy mi, hiszen te ölelsz, csókolsz engem?
Még várok a válaszára, bár lehet, hogy ő sem tudja, de még nem merek örülni felszabadultan, hiszen lehet, hogy ez is csak Remus egyik trükkje, hogy még jobban meggyötörje a lelkem.
De valahol ott legbelül a szívemben éledezik a remény és mintha a vámpír szavai is kezdenének végre értelmet nyerni számomra.
~ „Szeresd ezt a lányt José, mert megérdemli, ahogy te is, hogy a tied legyen. Vigyázz rá! Jobban!” ~
- Ó Istenem Rose! Ez nem lehet igaz! – csókolgattam végig a durva szorítástól lilás foltokkal tarkított karját. – Gyűlölni fogom Remus-t, amíg csal lak vagy ő él, de most mégis hálás vagyok neki és ezt alig tudom feldolgozni! – szorítottam magamhoz, és legszívesebb sosem engedtem volna el többé.
Az asztalon illatozó vér szaga, egyre jobban vonzott közben, amit igyekeztem elhessegetni a gondolataimból.
- Ha fel tudsz majd öltözni, szeretnék elmenni innen mielőbb. - néztem rá csillogó szemekkel.

Elgyötört, fáradt, ugyanakkor Josét biztató pillantással nézek kedvesem szemébe, mikor felismeri, hogy csókolom. Választ vár, tudom, s én választ is adok neki nyomban, mert akarom, hogy tudja, hallja is, ne csak érezze, hogy miért is tudom őt újra csókolni.
- Remus alkuja értem ez volt. Megtört az átok, igen, megtörte azzal...
Nem fejezem be, hogy mivel, hiszen ezt ő is tudja már, érti félszavakból is, s nem is kell emlegetni sokat. Megtörtént, bosszantó, de nem akarok sokat beszélni róla. Kellesz, minden bizonnyal, mert ha elfojtjuk baj lehet belőle, de nem most, nem ma. Ma csak őt akarom, vele akarok lenni.
Látom, hogy küzd a vér ellen, látom, hogy erőt kell vennie magán, hogy ne hagyjon itt a csábító nedv miatt. Igen, már kezd tisztulni a kép, ha lassan is.
- José...tudom mennyire kívánod. idd meg, kell, hogy sebeid gyorsabban beforrjanak. Jól vagyok, hidd el.
Halvány mosollyal igyekszek felülni, mikor arra kér, öltözzek fel, s már én is érzem azt, hogy minél hamarabb szeretnék ruhát magamon, hogy szégyenérzetemet leküzdjem, ami erősödni kezd bennem. Bármennyire jól esik csókja, valahogy mégis szeretném eltakarni előle kék foltjaimat, de szédelgő fejem, s gyengeségem arra késztet, hogy segítségét kérjem.
- Segíts légy szíves!
Amint segítséggel sikerül felöltözni, Joséra támaszkodva, karjába kapaszkodva állok fel, s suttogok fülébe, ahogy magához ölel, össze ne csukóljak..
- Szeretnék lezuhanyozni veled, ölelni téged közben, szerelmesen. Lemosni magunkról ezt az időszakot, ezt a napot.

Bár sejtettem a választ, amit aztán Rose megerősített, mégis alig akartam elhinni. Nagyon boldog voltam, hogy ismét együtt lehetünk és soha többé nem szerettem volna elválni kedvesemtől, de abban nem voltam biztos, hogy ha most kéne választanom, újból megfizetném-e ennek az árát.
Nem tudott volna vajon olyan alkut kötni, amiben nem szerepelt volna Rose megbecstelenítése? Sajnos van egy nagyon nagy gyanúm, hogy ez az egész nem arról szólt, hogy meg akarta kapni a lányt, hanem rólam, és én egyre kétségbeesettebb vagyok, hogy mit takarnak velem kapcsolatban ezek az előkészületek, próbák, tesztelések, amiktől a hideg kilel és megtapasztalhatom, milyen kegyetlen is tud lenn egy vámpír.
- Szerelmem, édesem. – csókolgattam szenvedélyesen, de egyúttal gyengéden is, mert láttam, hogy még nem tért magához teljesen, túl sok vért veszített.
Mivel folyamatosan küzdöttem Remus vérének csábítása ellen, mert magamat is szégyelltem miatta, szinte mellbe vágott, hogy mennyire elárultam magam mégis Rose előtt.
- Nem akarom. Neked jobban lenn most szükséged egy pár kortyra Caecus-tól, de rá sem merek gondolni, hogy előbb-utóbb vissza kell, hogy engedjelek, majd hozzá. – kenődök el a gondolatra is.
Aztán persze, bár szívesen leköpném magam, mégis csak felhajtom a sűrű, vörös folyadékot, mely olyan számomra, mint egy kiváló minőségű drog: feldob és élénkít, amellett, hogy begyógyul a Remus által ejtett seb is szép lassan.
Aztán lelkiismeret furdalástól gyötörve, segítek felöltözni, a sápadt Rose-nak, akinek szavaira, azért egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon.
- Én is nagyon szeretném kedvesem. Gyere hagyjuk itt ezt az átkozott helyet és hazaviszlek. – kapom a karjaimba, hogy ne fárassza magát.
Aztán az utcán fogok egy taxit és nem törődve a furán rám villanó tekintetével, hiszen a véres ingem nem cseréltem le, vitetem magunkat a kertes házhoz, ahol miután kifizettem és a kocsi elhajtott, szintén kézbe cipeltem be Rose-t, egyenest a hálószobába, ahol gyengéden raktam le az ágyba.
- Megérkeztünk hercegnőm. – csókoltam meg hosszan.