Igazgató irodája

Ízlésesen berendezett közepes méretű irodahelység, ahol a casino mindenható igazgatója székel. Ez a hely az ő birodalma, ez az iroda pedig a trónterme. A legtöbb alkalmazott nem igazán örül, ha ide hívatják. Fontos vendégek is kaphatnak ide meghívást egy italra, illetve üzleti partnerek képviselői, stb.

Sokat töprengtem, hogy mit is tegyek azokkal a nyamvadt értékpapírokkal kapcsolatban, amit Fabiannak kellett volna visszajuttatnom, és amit minden valószínűséggel az a vörös ördög lopott el tőlem, amikor a lakókocsimban járt. Hogy hogyan találta meg az rejtély számomra, de hát ez már mindegy is ebből a szempontból, viszont fűtött a bosszúvágy is, hogy megmutassam neki, nem szórakozhat mindenkivel büntetlenül.
Persze tőle is tartottam egy kicsit, hiszen olyan kiszámíthatatlan egy perszóna volt, de azért Fabian meg a testőre, az a Colin, úgy gondoltam nagyobb veszélyt jelentenek rám nézve jelenleg.
Így hát félretéve minden ellenérzésemet, mégis csak ellátogattam a tiltott területnek számító Casino-hoz, hogy terepszemlét tartsak és kitaláljam, hogyan szerezhetném vissza azokat a papírokat és, ha már ott vagyok okozzak egy kis bosszúságot annak a gyönyörű Cortney-nak.
Úgy láttam kívülről nem fogok tudni behatolni az irodájába, hiszen rácsok védték és feltételezem jó kis riasztórendszer is, így csak a belső besurranás maradt, ami megint csak necces volt, hiszen két benga állat ált őrt az irodába vezető ajtó előtt.
Most az egyszer félretéve a fizikai erőszakról való elveimet, kinéztem egy velem hasonló termetű takarító fiút és egy kis beszerzett kloroformmal elkaptam, mikor éppen a kocsijából szállt ki a parkoló egy elhagyatottabb részén. Alélt testét a csomagtartóba raktam, túl sok baja nem lesz, legalábbis nagyon reméltem, majd felragasztva az állbajuszt és feltéve egy szemüveget, már indultam is a kártyájával a személyzeti bejárathoz, ahol gond nélkül bejutottam. Gyorsan felvettem az egyenruhát és a takarító kocsit tolva már haladtam is az iroda felé, ahol a két őr a kitűzőmre, majd simán továbbengedtek. Mikor becsukódott mögöttem az ajtó, kiszakadt belőlem a megkönnyebbült sóhaj, de már igyekeztem is, hogy gyorsan átnézzem az íróasztalt, remélve, hogy nem dugta el nagyon azokat az átkozott dokumentumokat.

Már vártam José érkeztét, csak épp azt nem gondoltam volna, hogy hasonló cselhez folyamodik, hogy bejusson az irodámba. Azt pedig végképp nem, hogy lesz oly ostoba, hogy kutakodjon a holmiaim közt. Reméltem, hogy van annyi ész a kis buksijában, hogy ha tudomásomra jutott kis találkájuk a századossal, akkor bizony tisztában van vele, hogy minden egyes lépését követik. Lassan már azt is tudom mely időszakokban kel, fekszik, vagy épp jár brunyálni. Szóval meglepetten vettem tudomásul, hogy az egyik takarítószemélyzetet kábította el és csente el a ruháit. Régi trükk és lehetett volna hatékony is, ha épp nincs figyelve az illető, így a továbbiakban szigorúbb biztonsági intézkedéseket leszek kénytelen bevezetni, no meg a biztonsági főnök is számíthat részemről dorgálásra. Ezt az ügyet most későbbre halasztottam, most engedtem, hadd érezze magát nyeregben pár pillanatig José, jómagam pedig megbújtam az iroda egy sötétebb szegletében és figyeltem, amint gyorsan keresgél. Olyasmi, ami őt érdekelheti aligha lehet a fiókokban, hacsak egy papír fecnin meg nem akad a szeme, méghozzá az asztal kellős közepén. Egy név, mely ismerős lehet számára: Fabien Cross. Azonban ennyi és semmi több, használható dolog . Illetve egy fiók melyet zárva találsz. Ha megpróbálod kinyitni és esetleg sikerül is nagy nehezen, akkor csak egy mappát találsz benne méghozzá egy újabb névvel, mely ismerős lehet számodra. Thomas Callahan. Ha idáig eljutsz, akkor nem is marad több időd, hiszen hallhatod a bejárati ajtó zárjának kattanását, ahogy bezáródik az egyetlen kiút innen és háttal nekitámaszkodva egy ismerős alakot vélhetsz felfedezni.
- Mondtam, hogy te fogsz eljönni hozzám...

Tudtam, hogy nagyon igyekeznem kell, hiszen bármelyik pillanatban rám nyithatott a háziasszony, habár igyekeztem olyan időpontban érkezni, amikor a kezdődő vendégroham elvonja mindenki figyelmét, de hát ilyenkor szoktak beütni a véletlenek, mint például leönti magát valamivel, vagy az irodában felejt valamit, stb. Szóval nem akartam egy perccel sem tovább időzni az oroszlán barlangjában, mint amennyi szükséges. Az asztal tetejét gyorsan átnéztem, és lehetőleg mindent oda tettem vissza ahonnét elvettem, de csak egy papírdarabot találtam egy névvel. Hmm! Fabien Cross, az én vakegerem? Vajon honnan ismeri Cortney? Csak nem idejár elverni az a smucig a pénzét? De nem! Hülye vagyok! Hiszen az értékpapírokon is szerepelt a neve! Ezek szerint jó nyomon járok!
Most a fiókokon a sor. Egyiket húzom ki a másik után, de semmi érdekeset és magam számára hasznosat nem találok, nem csak a papírokat nem. Aztán a legalsó fiók nem nyílik, zárva van! Ettől már felcsillan a szemem és gyorsan előhalászom az álkulcsokat, aztán sec perc alatt már i is nyitom. Csalódottan látom, hogy csak egy dosszié van benne, egy névvel a tetején, de akármennyire ismerősen cseng, egyelőre nem mond semmit, így vissza is teszem, azaz tenném, de még a kezemben van, mikor egy kattanás hallatszik az ajtó felől, amire ijedten rezzenek össze.
~ Csak nem bezáródott az ajtó? ~ felkapom a fejem, hogy odanézzek, de ekkor döbbenten látom, hogy nem csak, hogy bezáródott, hanem előtte áll maga Cortney is teljes életnagyságban.
Rémölten kerekednek ki a szemeim és elejtve a kezemben tartott dossziét, hátrálok pár lépést.
- Hát….hát….csak ….az úgy volt, hogy….-hebegek össze-vissza, de végül megemberelem magam, hiszen nekem már úgy is reszeltek. – Azért jöttem, amit elloptál tőlem. Kérlek add vissza, nagy szükségem van rá.

Pár pillanatig még az ajtóban álltam és onnan figyeltem José hebegését, majd nem sokkal összeszedettebb, bár határozottnak szánt szavait. Bár a „kérlek” kissé meglepetten ért, ebből is következtettem arra, hogy valóban nagy szüksége lehet rá. No meg, hogy egyáltalán vette a bátorságot és volt képe betörni ide. Vajon meddig menne el, hogy vissza is kapja azokat a papírokat? Mennyit érne meg neki?
Pár lépést tettem meg előre egész lassan, hogy fokozzam a fiú idegességét.
- Hmm… Nem is tudom mennyire nevezhető lopásnak egy már eleve lopott papír. Mert, ha jól emlékszem nem a te neved állt rajta. Netán tévednék és az igazi neved Fabien Cross? – vontam fel a szemöldököm közelebb lépve, majd hirtelen felemeltem ujjam – Nem várj! Játsszuk azt, amit te szoktál. Dunsztom sincs miről beszélsz – tártam szét a kezem a tanácstalant játszva.

Ahogy egyre közelebb jött és fürkészve nézett rám, mind jobban és jobban ideges lettem. Nem mintha eddig nem lettem volna az, de most, hogy rajta kapott és a menekülésre sem volt sok esélyem, így már ez fokozódott. Többféle variáció is átsuhant az agyamon, de igazán egyik sem tetszett. A legtöbb sikerrel talán még az kecsegtetett, hogy az asztalon heverő papírvágó kést felkapva és Cortney-t túszul ejtve talán ki tudnék jutni azon az ajtón úgy, hogy nem ölnek meg azonnal a gorillái, de vajon meddig tudnék elmenekülni? Minden esetre azért nem vetettem el az ötletet még, de előbb talán a papírokat kéne megszerezni.
Na meg aztán nem vagyok az az erőszakos bűnöző típus, de ha rákényszerít és a szavait hallgatva nagyon úgy néz ki, hogy rákényszerít, lehet, hogy mégis megteszem.
- Nem volt jogod elvenni őket! Lehet, hogy nem az én nevem van rajta, de nem tudhatod, hogy honnan szereztem, lehet, hogy nem is loptam, hanem kaptam valakitől. – dobtam vissza a labdát és állandóan azt figyeltem, hogy nem e akarja hívni az őröket, mert akkor muszáj támadásba lendülni. – Persze, tudom, hogy jól szórakozol a bajomon, de mond meg mit akarsz tőlem és akkor tárgyalhatunk. – nyögöm ki közben, de tudom, hogy meg fogom bánni, ha egyezkedem vele.

Tovább lépkedtem, most már egész közel Joséhoz miközben ő meg tovább próbálkozott már unalmasnak tűnő, rongyosra rágott szövegével. Figyeltem minden mozdulatát is e közben, vajon miféle újabb tervvel próbálkozik majd, mert láthatóan tényleg nagyon kellenek neki azok a papírok.
Végül egész közel érve hozzá lehajoltam és felemeltem a földre hullott dossziét, majd, ha José a fiók útjába áll jelzésképpen ráemelem tekintetem és szótlanul visszahelyezem azt a fiókba, nyakamból a kulcsot előszedve újra bezárom azt. A kínos csendben talán José is felmérheti, hogy nem lesz egyszerű velem egyezkednie és így, hogy már tudom mennyire fontosak neki a papírok, többet fogok kérni értük, mint valójában érnek.
- Vagy úgy – egyenesedtem fel – Ha kaptad valakitől, hát hozd el magaddal azt a valakit és én azonnal, minden gondolkodás nélkül vissza is adom. Természetesen abban az esetben, ha ez a valaki képes igazolni magát – néztem várakozóan Joséra, vajon képes bevallani a hazugságát vagy újabbal próbálkozik?

Feszülten figyelem, ahogy már egészen közel ér és csak a szeme villanásával jelzi, hogy útban vagyok a rendrakásához. Talán most lenne itt az alkalom, hogy magamhoz rántsam és a kész a nyakához szegezve kényszerítsem, mondja meg hol vannak a papírok, aztán vele együtt távozzam, de.....de az utolsó pillanatban visszarettenek. Igaz, hogy rajtakapott, de még nem érzem, hogy annyira sarokba szorított volna, hogy ehhez a módszerhez folyamodjak. Szavaira nagyot sóhajtottam, aztán megadóan válaszoltam.
- Nem azt mondtam, hogy kaptam, csak, hogy akár kaphattam volna! Jó! igazad van én is lenyúltam, de...de jogos bosszú volt! Majdnem megölt! - mutatom fel a heges tenyerem. - Viszont most visszaakarja kapni és elég befolyásos ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam, ha nem teszem amit kér. Szóval, legalább az együtt töltött estére tekintettel, légy olyan jó és add vissza! - nézek rá esdeklő, ártatlan tekintettel. - Nem akarhatod, hogy kinyírjanak azért a pár papírért.
Persze ez egy enyhe túlzás, de hátha megesik a szíve rajtam.
- Kérhetsz tőlem cserébe bármit....vagyis inkább megegyezhetnénk valamiben.

Félretolva az asztalon pár útban lévő holmit, nekidőltem annak és lábaim keresztbe helyeztem el, miközben szemöldökfelvonva hallgattam José kérlelését. Pár pillanatig egész ügyesen fojtottam vissza a kitörni készülő nevetést, de végül szabad utat engedtem neki és José arcába nevettem teli szájjal, jóízűen.
- Elég rosszul kevered a kártyáidat, ha a bosszúnak szánt hadjáratodból mégis te vagy kénytelen most vesztesként előttem csúszni-mászni azokért a darab fecnikért. Netán ez is a bosszú része? – folytattam jókedvűen – Pedig, ha jól tudom neked igazán illene értened azokhoz a bizonyos kártyalapokhoz… - utaltam arra, hogy tisztában vagyok mely körökben mozog, annak ellenére, hogy ezt ő maga nem árulta el annak idején.
- Ne légy már ennyire szentimentális és légy végre férfi! – ragadtam meg az arcánál fogva – és legfőképp ne hozz ki a sodromból a nyavalygásoddal! – engedtem el pár pillanattal később, majd a bárszekrényhez léptem és töltöttem egy pohárka whiskey-t, amit átnyújtottam neki egy nagyobbat sóhajtva.
- Hát jó. Üzleteljünk. Meglátjuk mit tudsz adni cserébe, illetve, hogy elégnek ítélem-e, amit nyújtani tudsz számomra. Ennek függvényében fogom eldönteni, visszakapod-e a papírokat vagy sem. Világos? – kérdeztem visszadőlve az asztalomnak - … és eszedbe ne jusson hazudni vagy tovább köntörfalazni, vagy elállok az előbbi ajánlatomtól. Szóval mindent tudni akarok a közted és Pratt százados közt lezajlott beszélgetésről. A minden alatt mindent értek.

Hangos, kárörvendő nevetésére összerándultam, mintha megütött volna, majd sértődött pillantást vetettem rá, mielőtt válaszoltam volna.
- Nem az én hibám, hogy valaki, akinek a látogatására és enyves kezére nem számítottam, belekontárkodott a játszmába. – sziszegem felé dühösen.
Szándékos utalásaiból már rájöhettem, hogy már tisztában van azzal, melyik utcai bandához tartozom, ami nem túlságosan jó hír számomra, de most ez a legkisebb bajom.
Kicsit hátra hőköltem, ahogy megragadta az arcomat, de aztán gyorsan el is engedett, így nem ragadtattam el magam semmi meggondolatlan mozdulatra.
- Hát akkor nem nagyon panaszkodtál, hogy nem vagyok férfi! – engedek meg egy vigyort, de engedelmesen elveszem az italos poharat, habár nem szándékozom inni is, legfeljebb belekortyolok egy kis erőt merítve belőle.
Mikor meghallom mit kíván a papírokért cserébe, mégis csak nagyobb kortyot iszok a whiskey-ből, mint terveztem, hiszen ez nem kis vallomás lesz és nem biztos, hogy nagyon tetszeni fog neki, sőt félek, hogy nagyon nem.
- Ááá! Szóval Pratt haverom érdekel? Hát az egy igen érdekes beszélgetés volt….- kezdek bele lendületesen és komolytalanul, de aztán elsötétülő arcára nézve, nagyot nyelve, komolyabban folytattam. – Na hát, nem sok választásom volt, mert amikor összefutottam vele pisztollyal fenyegetett meg, ha nem mondok el mindent rólad és ami kettőnk között történt….khmm…részletesen. – kicsit megköhögtetett az ital, de folytattam. – Igazán arra volt kíváncsi, hogy milyen szokatlan dolog történhetett, miért éreztem úgy, ahogy éreztem, miért viselkedtél egyszer úgy mint egy kitörő vulkán, máskor mint egy gleccser, na, szóval ezekeket akarta tudni, és elég meggyőző volt a maga módján. – nézek fel Cortney-ra remélve, hogy nem harapja le a fejem.

Irigykedve figyeltem, ahogy belekortyol a pohárba, bár ösztökéltem volna rá, hogy nagyobbat kortyoljon, hogy igya meg mindet. Vad sóvárgás fogott el, ahogy elképzeltem, amint az aranysárga színű folyadék lecsorog a nyelőcsövén. Végül szavai térítettek magamhoz és a továbbiakban azt az egyetlen okot kerestem, hogy miért is ne fojtsam meg az előttem álló véglényt vagy szívjam addig a vérét, míg szíve az utolsókat nem verdesi. De erőt vettem magamon és szem elé helyeztem az apró lehetőséget, mely szerint akár profitálhatok is belőle.
- És te természetesen gondolom mindent elmondtál neki, az összes részlettel együtt. Hmm? – kérdeztem lenyugtatva magam, miközben azon gondolatok fordultak meg a fejemben, hogy vajon a századost miért is érdeklik ezek az információk. Sajnálatomra ő tabu számomra, pedig széttépném ezek után.
- Nem ejtett el egész véletlenül arra nézve valami apró megjegyzést, hogy miért érdekli őt két ember szórakozása? Netán beteges féltékenysége vezette erre a tettre, hogy nem őt hoztam magammal? – kérdeztem leplezetlen vigyorral az ajkamon, bár a legkevésbé sem hittem az utóbbi feltételezésemben.

Láttam, hogy erőszakkal tartja vissza magát, hogy ne ordítsa le a fejemet, ezért erősen ügyeltem, hogy meglegyen köztünk a kellő távolság, mert még képes és tettlegességig is viheti a dolgot.
Mikor befejeztem, egy rövid gondolkozás után tette fel a kérdéseit, amit már vártam is ezek tán.
- Most mit tehettem volna, hiszen pisztolyt nyomott a fejemhez! – védekeztem idegesen, habár sejtettem, hogy ez nem fogja nagyon megnyugtatni. – Különben is, miért kellett volna lelövetnem magam miattad, hiszen te is megfenyegettél és kidobtál. – nézek rá dacosan.
Visszapörgetve a Prattal történt találkozásomat, próbáltam emlékezni, hogy tett-e arra valami utalást, hogy miért érdekli Cortney.
- Nem! – ráztam meg aztán a fejem. – Úgy emlékszem, akár hányszor forszírozni kezdtem, hogy miért akar ennyire részletesen tudni mindent, kitérő választ adott, vagy csak tovább fenyegetőzött, habár nem tagadta, mikor azon humorizáltam, hogy talán féltékeny lenne. – válaszolom készségesen, hogy feledtessem vele az előzőeket. – De egyáltalán nem ez érdekelte, inkább olyan perverz alak lehet, akit a részletek érdekeltek, hogy csókolgattad a nyakamat, meg ilyenek, biztos valami agyament, aki ebben éli ki magát. – igyekszem kielégíteni Cortney minden kívánságát, így remélve, hogy engedékeny lesz velem kapcsolatban és megkapom amiért jöttem, nem pedig az biztonságiak kezére ad.

Halántékomat kezdtem el masszírozni, amolyan pótcselekvésképpen, de lassan már ott tartottam, hogy a bőröm is lemasszírozom onnét, annyira feszült lettem hirtelen. Az az átkozott Pratt százados nem csupán szórakozásból kezdett el kérdezősködni utánam, hanem volt egy olyasféle sanda gyanúm, hogy sejtése lehet róla mi vagyok. De ha ennyire ostoba módon teszi azt, hát azt még nem tudja, hogy kivel áll szemben…
Pár percnyi csönd után néztem újra Joséra és a kezében tartott pohárra.
- Úgy döntöttem még nem kapod vissza a papírjaidat, illetve… annak Fabiennek a papírjait. Ez számomra közel sem elegendő azokért a papírhalmokért cserébe – indultam el a szobában keresgélni valami után, miközben fojtattam – de… hajlandó vagyok meggondolni mindezt, ha használható dologgal tudsz nekem előállni. Vesd be az enyves kezed és kutakodj a százados után. Tudd meg, hogy ki ő és mit akar. Hazudj, lopj… megy ez neked. Az eszközök nem érdekelnek. Sőt, még hajlandó is vagyok belefektetni ebbe a dologba, ha sikerrel jársz . Itt a számom, ha megtaláltad, hívj fel – nyújtottam át számára egy névjegyet – Nap közben a titkárommal tudsz beszélni, ő is hajlandó lesz a rendelkezésedre bocsájtani, amire szükséged van. Ésszerű határokon belül persze... Most pedig mehetsz, ha nincs más amit kifelejtettél - hessegettem el a kezemmel - ...ja és még valami. Meg ne próbálj átverni, különben visszasírod Pratt fenyegetését.

Kíváncsian és feszülten vártam Cortney szavait, hogy hogyan is határoz és vajon sikerült-e kibékítenem, vagy legalább is elsimítanom a kis ballépésemet, de mikor kijelentette, hogy nem adja vissza a papírokat, majdnem sikerült félrenyelnem az italt, amibe éppen belekortyoltam. Míg kétségbeesetten levegő után kapkodtam, addig ő tovább mondta a feltételeit, ami cseppet sem tetszett, hiszen azzal az őrülttel a hátam közepére sem kívántam a találkozást, még ha aránylag jól is végződött a múltkori és a bandatagságom kihúzott a slamasztikából.
- Ne tedd ezt velem Cortney! – tettem le az asztalra a poharat és kezdtem kérlelni a jeges tekintettel rám néző nőt, akitől még egy névjegyet is kaptam. Most még az sem tudott vigasztalni, hogy akár még anyagi támogatást is kicsikarhattam volna tőle, a meló miatt.
- Az az ember nem normális és veszélyes! Ha megtudja, hogy a sarkába eredtem, akkor biztos, hogy kinyúvaszt.
Mikor láttam, hogy nagy valószínűséggel nem fogom meghatni a szavaimmal, taktikát választottam mielőtt végképp kidob.
- Legalább néhány papírt adj vissza. Tényleg szükségem van rá. Ha nem teszed, nem tudok a kedvedben járni és információt hozni Prattról, úgy, hogy ez a te érdekes is valahol. – győzködöm a saját álláspontomról.
Fenyegetése nagyon is valóságosnak hangzik, így nagyot nyelve veszem tudomásul, de még nem tudom, hogy vajon melyik variáció lesz számomra a kevésbé fájdalmas, vagy….halálos, ha Pratt kap el, vagy, ha Cortney.

Idegesített José kérlelése és közel sem férfihoz méltó viselkedése. Inkább emlékeztetett egy jajveszékelő gyermekre, aki nem kapja vissza a játékát. Jobb dolgom is volt, mint őt babusgatni, amit eldöntöttem, nem állt szándékomban visszavonni, így jobbára nem is törődtem a továbbiakban vele, egészen míg utolsó szavai el nem hagyták a száját. Akkor abbahagytam a keresgélést és újra felnéztem a fiúra, aki nem nagyon vette a lapot és lépett le, míg tehette.
- Nem, tévedsz, ugyanis ez mind-mind a te érdeked. A te érdeked minél előbb megszerezni, amit akarok és akkor minél előbb visszakaphatod azokat a papírokat. Addig egy fecnit sem – jelentettem ki határozottan – Prattal kapcsolatban meg csak egy jó tanácsom van – vigyorodtam el kajánul – Tedd mindezt úgy, hogy ne tudja meg – fordultam vissza a szekrényhez – Egyébként ki ez a Fabien?

~ Na, paff! Hát ez nem jött be! Tudtam, hogy jégből van a szíve! ~ keseredtem el a szavait hallva. ~ Még, hogy az én érdekem! Hogy halálra ne kacagjam magam! ~
Nagyon ügyesnek kell lennem, hogy három veszélyes ember között lavírozva élve kerüljek ki ebből a játszmából, és még az én érdekemről beszél!
Persze nem nagyon kell felhívnia a figyelmemet, hogy milyen veszélyes ez a Pratt és, ha meglát, hogy a nyomában ólálkodom, hát abban biztos nem lesz köszönet.
- Nem mondod, hogy Pratt veszélyes lehet rám nézve, ha elkap, mikor utána kutakodom! – csúsznak ki a számon a gúnyos szavak.
Aztán mikor nemtörődömséget színlelve elfordul és Fabian után kérdez, elgondolkozom, hogy mit is mondjak neki, de a kis ördög a lelkemben ugrálva követeli, hogy adjak vissza egy kicsit azért a lekezelő stílusért, amivel ő ajándékoz meg.
- Háááát! – kezdek bele, mint akinek nem fűlik hozzá a foga. – Ő egy nagyon-nagyon befolyásos és gazdag ember, aki mindent megtesz, hogy visszakapja azt, amit elloptál tőlem. És nagyon veszélyes is, és nem tudom biztosan, hogyha rám talál és kérdőre von, meg tudom-e állni, hogy ne mondjam meg neki a nevedet, talán mégis kiszedi belőlem. – ejtek meg egy színpadias sóhajt.

Kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, miszerint José nem vesz elég komolyan. Legalább is gúnyos szavai erre engednek következtetni. Elég ostoba ahhoz, hogy ne tudja hol kell abbahagyni és időben lelépni. Talán ezek a húzások vezetnek el egész odáig, hogy olyanokba köt bele, akikkel egyáltalán nincs egy súlycsoportban.
- Nem, nem én mondtam, hogy veszélyes, hanem te – kezdtem higgadtan, majd ezt követő szavaira hátrapillantottam, mely pillantástól azt hihetné az ember, hogy pár fokot csökkent a hőmérséklet a szobában. Higgadtan egyenesedtem fel és közelítettem meg Josét, ha eközben odébb lépett, akkor követem és elkapom a nyakánál fogva, majd a beépített szekrénynek vágom.
- Hát akkor rajta José Tomson. Végre váltsd be a fenyegetésed és lássuk mennyi vér van a… - nyúltam le és ragadtam meg ama érzékeny pontján melyre céloztam, miközben szorosan tartottam a nyakánál fogva, de még annyira, hogy kapjon levegőt – Betűzzem a nevem, hogy képes légy megjegyezni? De játszhatunk másképp is, ha gondolod. Felejtsd el a Pratt után való nyomozást, de akkor a papírokat is elfelejtheted - engedtem el, hadd térjen észhez csöppet, addig az asztalhoz léptem - Gondolom akkor avval a nagyon-nagyon befolyásos emberrel gyűlne meg a bajod... - fejeztem be gúnyosan utánozva José iménti szavait.

Mikor elhangzottak az utolsó mondatok a számból, már magam is éreztem, hogy ez egy kicsit erősre sikerült, hiszen nem igazán vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megengedhessem magamnak.
Aztán, ahogy megmerevedett és hátranézett Cortney kicsit megremegtek a lábaim. Azok a fagyos tekintetek a szívemig hatoltak. Éreztem, hogy ebből most nem igazán jövök ki jól, ahogy elindult felém, ezért igyekeztem kitérni az útjából, de ahhoz nem volt elég hely, hogy kikerüljem, így aztán a következő pillanatban nagyot koppantam a szekrényajtón, ahogy a nyakamnál fogva felpaszírozott rá.
Már a múltkor is megállapítottam, hogy szokatlan erő lakozik ebben a törékeny testben és ez most sem volt másként. Próbáltam lefeszegetni az ujjait, hogy ne fojtson meg, miközben a fülem mellett hallottam a hangját, de egyből megmerevedtem és kisebb kiáltás hagyta el a szám, ahogy kemény kézzel megmarkolta a férfiasságomat.
Egy nyekkenés és mozdulat nélkül hallgattam végig a szavait, és még levegőt is alig mertem venni, mert még képes lett volna kért tenni bennem, és még tuti élvezte is volna.
Ahogy elengedett, majdnem sikerült összecsuklanom, de gyorsan összeszedtem inkább magam és biztos távolságra menekültem tőle.
- Oké! Oké! Győztél! Mi után kutakodjak Prattal kapcsolatban, mit akarsz tudni? És ha én mindent megteszek, de nem találok semmit, akkor mi van? Remélem azért a papírokat akkor is visszaadod. . lihegek még kicsit levegő után kapkodva.
Talán mégis csak Pratt a három közül a legkevésbé rossz.

Leültem az asztalom mögé, amíg José összeszedte magát egy egész csöppet. Aligha volt szükségem José közbenjárására Pratt százados kapcsán, hiszen ennél jóval egyszerűbben is utánajárhattam volna a dolgoknak. Csupán Paolo egyik ebként loholó kísértetét kellett volna igénybe vennem. Evvel csupán egyetlen hiba volt, mégpedig az, hogy magát Paolot kellett volna segítségül hívnom. No meg úgy voltam vele, hogy bizony, amit főzött a kis José, hát egye is meg.
- Nézd úgy ezt az egészet, hogy csak profitálhatsz belőle, elvégre ami nem öl meg az erősebbé tesz. Márpedig ahogy elnézem, neked nagy szükséged van az efféle leckékre. Talán ebből megtanulhatod, kivel érdemes és kivel nem ujjat húzni. Ami pedig az alkudozásodat illeti, felejtsd el. Majd az alapján, amit hozol nekem, én eldöntöm, hogy visszaadom-e avagy csak egy részét a papíroknak.
Az asztalon lévő belső telefon szakítja félbe további mondandómat. Fejet csóválva nyúlok a kagylóért, miközben Josénak mutatóujjammal jelzem, hogy várjon egy pillanatot. Az egyik biztonsági vezető rekedtes hangja szólalt bele a telefonba.
- Miss Swanson! Akadt egy kis galiba…
- Mégis miféle galiba Jenkins? – vágtam a szavába türelmetlenül - Nem megmondtam, hogy ne zav…
- Paul meghalt – hadarta el gyorsan, hírül adva, hogy a biztonsági főnök immár a múlté.
- Azt mondtam leckéztessék meg, nem azt, hogy… - fejeztem be észbe kapva, hogy nem vagyok egyedül a szobában – Amint végeztem itt, megyek – szakítottam meg a vonalat és immár kissé feszülten néztem Joséra.
- Szóval bármit megtudsz Prattről hívj. Szegődj a nyomába, lopj tőle bizonyítékokat. Tudd meg mi a feladata, miért szaglászik utánam. Csupán beteges hobbi vagy akármi. Most viszont, ha nincs további kérdésed… - néztem az ajtó felé és felálltam, hogy útjára engedjem és újfent szabadon távozhasson az irodámból. Avval azért nem szándékoztam megnyugtatni, ha bármiféle komolyabb ügybe kerülne Prattal és csakis Prattal az emberem, aki követi kész lesz közbeavatkozni ez ügyben.

Gúnyoros szavaira most nem válaszolok, mert már tapasztalhattam, hogy milyen gyorsan eljár a keze, és mivel a saját portáján vagyunk, így nem is erősködhetek vele, hiszen csak füttyentenie kell a kutyáinak és ízekre szednek.
Nagyon nem tetszik, hogy az alku pozícióim egyre csak rosszabbak lesznek nem jobbak, már abban sem lehetek biztos, hogy ha megteszem amire kér, akkor visszakapom a papírokat.
A telefon csörgésére összerezzenek, aztán csak csendben hallgatom, ahogy a másik fél, elég hangosan ahhoz, hogy valamennyit én is értsem, közli, hogy valami Paul meghalt. Ahogy Kortney reakcióit és szavait hallom, kezdek egészen elkeseredni és berezelni, hiszen egy ember halála, amit minden valószínűség szerint ő okozott, még csak nagyon meg sem rendítette. Kikerekedett szemekkel bámultam erre a vörös hajú veszedelemre.
Már nagyon megbántam, hogy kikezdtem vele, szívesen visszacsináltam volna az egészet, de hát nem lehetett.
- Oké! – nyeltem egyet, kicsit magamhoz térve. – Igyekszem megtudni, amit csak lehet. – ígérem és úgy próbálok elsuhanni mellett, hogy ne kelljen nagyon közel menni hozzá. – Ugye szóltál az embereidnek, hogy engedjenek ki. – nézek vissza az ajtóból a bólintására várva, és ha megnyugtatott már húzom is el a belem, amilyen gyorsan csak tudom.


/Játék vége – köszönöm, nagyon élvezetes volt /

Kötelező pofavizit, ezt tudja, erre számított, elvégre olyan területre tette a lábát, ahol más az úr. Ezt megtanulta Raultól, az elsők között volt a szabályok lefektetése, a hierarchia ismertetése, amit akár tetszik, akár nem, neki is be kell tartania. Két lehetősége volt, a számára szimpatikusabbat választotta, Kortney-t, mert neki köze nincs a papokhoz, akiket nem kedvel, és ezt nem is titkolja. Akkor sem szívleli őket, ha rajtuk keresztül vezet az út a hatalomhoz.
Nem engedi bő lére a beszédet, pár szóban mondja el jövetelének célját, mert ugyan már felnőtt, többnyire lazán nézik kamasznak, és kérik a papírjait. Mielőtt ide érkezett, azért tájékozódott is, nem lehet azt mondani, hogy nem megfontolt és alapos. Célja a kapcsolatépítés na és valami meló keresése, hiszen az csak szükséges a létfenntartáshoz. Hogyan szerezheti be a legfőbb információkat, ha nem úgy, hogy elvegyül és figyel az elejtett megjegyzésekre? Ha már indításul olyan körök társaságát keresi, ahol biztosíthatja az előremenetelt.
Van még ideje, mondaná egy idősebb, fő erény a türelem. Az is, alapjában véve türelmesnek mondható, no de miért várjon, amikor belecsaphat a közepébe is? Mivel konkrét elképzelése még nincs, illetve több lehetőséget tart szem előtt, sosem árt, ha több lábon áll. Ha végre beengedik, és útba igazítják az iroda felé, akkor bekopog, és csak akkor lép be, ha válasz érkezik a túloldalról.

Az útbaigazítást és a szabad utat természetesen megkapod, amint bemutatkoztál. Egy nagyobb gorillaszerű jelenség kísér végig a játékgépek és asztalok közt egészen a tulajdonos irodájának ajtajáig, melyet némi habozás után kitár és beenged téged, majd mögötted az ajtó újra becsukódik és immár a kinti nyüzsgés és zajok elhalkulnak, te pedig kettesben maradsz az asztal mögött ülő hölgyeménnyel.

Lassan mértem végig a helyiségbe belépő fiút, hiszen lehet, hogy korai lenne még őt férfinak nevezni, de ki tudja. Lehet, hogy érettebb, mint azt elsőre bárki is megmondaná. Ez a fajunk egyik érdekes jellemzője. Sosem tudhatod első látásra, hogy egy alig gyermekkorból kilépett fajtársad áll előtted vagy netán jóval többet tapasztalt az élet sötétebbik oldalából, mint azt hinnéd. Lassan egyenesedtem fel kényelmes fotelomból és lépkedtem a fiú elé, miközben levetkőztem magamról a mimikrit és immár hideg, élettelen kezem nyújtottam felé.
- Kortney Blanche Swanson. Stormhaven consulja - mosolyodtam el sejtelmesen - Örülök, hogy városunkban üdvözölhetem Önt - ejtettem ki a szavakat lassan és halkan.

Türelmesen megvárja, míg átnézik a papírjait, nem árul zsákbamacskát, és nem is akar másnak látszani, mint aki valójában. Felesleges, nem prédára vadászik, hanem szó szerint lejelentkezik, tudjanak róla, számára idegen területre érkezett. Rezzenéstelen arccal hagyja, hogy átkísérjék, majd beengedjék. Ugyan kopogott is, bár ahogy látja, ez illetlenség volt a részéről... nem állt szándékában. Gondosan megvárja, míg becsukódik mögötte az ajtó, hiába érzi, hazai terepen van, sosem lehet tudni, hogy mi a szokás, egyelőre csak egy udvarias biccentéssel köszön, és csak akkor szólal meg, ha a nő már megtette, a mimikrit ugyancsak leveti most, az is felesleges.
-Üdvözlöm, Noel Wyard volnék, az idegen, aki ma érkezett a városukba.
A kéznyújtásra meglepő módon lovagias kézcsókkal felel, és ha a nő nem lenne tudatában annak, hogy tényleg egy kölyökkel áll szemben -mert biztosra veszi, hogy tudja, ha mástól nem, Raultól-, akkor meglepetést okozna a viselkedésével. Nem éppen a korosztályának megfelelő. Rangja nincsen, hogyan is lehetne, mikor még ott van a tojáshéj a fenekén, igazi zöldfülű, no de azért van itt, hogy ezen változtasson az idők folyamán.

Manapság valóban meglepő, ha egy fiatalember kezet csókol egy hölgynek, de nem a mi fajtánk számára. Bár magam sosem kedveltem túlzottan ezt a szokást, azonban, mint máskor sem, most sem húztam el a kézfogásra nyújtott kezem, melyet végül Noel ajka illetett. Mindig is rühelltem az effajta formaságokat, de ha már kénytelen vagyok, hát adjuk meg a módját. Valós korával ugyan nem voltam még tisztában, jobb szerettem magam megbizonyosodni, személyesen feltenni a kérdéseket, mint utánakérdezősködni. Az utólag is ráér, ha nem tartom szavahihetőnek a fiatalembert, no meg a saját módszereim is megvannak...
- Foglaljon helyet ha gondolja Mr. Wyard - mutattam a kényelmesnek ígérkező fotelra asztalommal szemben - ... és meséljen nekem, miért épp a mi nagy városunkba érkezik egy magafajta idegen? - érdeklődtem őszintén, hiszen egy újonc a városban sokféle lehetőséggel kecsegtethet.
- Honnan érkezett egész pontosan, meséljen magáról kérem - néztem rá őszinte kíváncsisággal.

Régimódi... lehet, ezt tanulta Raultól, csupán betartja, maximum szólnak, ha erre nincsen szükség, de ha megadja a kellő tiszteletet, abból baj nem lehet. Átfut az agyán, lehet, nem volt jó ötlet csak úgy meglépni a teremtőjétől, na de egyszer mindent el kell kezdeni, bebizonyítani, hogy egyedül is boldogul. Hellyel kínálják, el is fogadja, a kérdést már várta, és nem szokása hazudni, ami jelen helyzetben értelmetlen is lenne.
-Párizsból jöttem, mondhatni szerencsét próbálni, a magam lábára állni, és karriert befutni. Ez a város tűnt szimpatikusnak, és elég távol van Franciaországtól.
Pár nap előnyt szerezhet így, ez járt a fejében, amikor döntött az úti célt illetően, és talán ez elég ahhoz, hogy addig valamiféle ismeretséget szerezzen, ha másra nem is. A karrier érdekli, a lehetőségek, más semmi.
-Nem tudom, mire kíváncsi, gondolom nem arra, hogy megszülettem... stb. Nincs két éve, hogy "életformát" váltottam, addig nekromanták között éltem, majd a teremtőmnek köszönhetően tovább folytattam a tanulást, immáron tőle. Viszont Párizst ismerem, számomra kevesebb a lehetőség ott, mint máshol, ezért úgy döntöttem, távol a hazámtól próbálok boldogulni.
Kortney-ra pillant, őszinte a tekintete, nem ferdít, minek? Amúgy is kiderítenék róla amit tudni akarnak, hiszen a hierarchia legfelsőbb szintjein már semeddig sem tart az egész. Egyelőre ennyit mond, aztán ha a consult még érdekli valami, akkor felteszi a kérdéseit.