"B" Stúdió

Ez is egy meglehetősen méretes csarnokszerű építmény, ahol különböző helyi filmsorozatok részeit forgatják a legkülönfélébb díszletek között.

" Roy-nak"

Az egyik haver segítségével, akinek van itt egy díszletmunkás ismerőse, sikerült bejutnom ide az egyik filmstúdióba, mert egyrészt itt mindig olyan nagy a nyüzsgés, hogy egy zsebtolvaj hülyére keresheti magát, hiszen itt mindenki rohan és kapkod és semmire nem figyelnek igazán, másrészt pedig már kíváncsi is voltam,hogy hogyan folyik egy forgatás, így aztán két legyet is üthettem a dologgal egy csapásra.
Éppen valami szappanopera egyik részét vették fel és én az egyik éppen félre tolt díszletnek támaszkodva élveztem a jelenetet, mivel már volt pár száz dollár a zsebemben és egy-két ékszer is, így a kedvem is felhőtlen volt.

Ezek a mai fiatalok folyton csak a tévén lógnak. Ezért is gondoltam, hogy itt biztosan találok néhány tévúton tévelygő töpszlit. Mondjuk a mai gyerekek nagyobbra nőnek, de ezt már kezdem megszokni.
~ Hopsz!
Meg is látok egy kölcsönzőt. Mert ugye feltételezzük mindenkiről a legjobbakat... Egy fenéket! A zsebtolvajokat annak idején felénk csúnyán elverték. Ha nem volt már kisgyerek, akkor néha agyon is verték. Én nem akarom agyon verni. De itt hagyni sem.
~ Kivárjuk, mi lesz ebből...
Lassan mögé suhanok. Valószínűleg azt hiszi majd, hogy igen jól légkondicionált a hely, ha megérzi közelségem hűvösét.
Anyagtalanul, láthatatlanul lebegek mögötte. Várok még a megfelelő alkalomra, hogy tanítsak neki valamit. Ha megérdemli. De ugyan már, egy esélyt mindenki megérdemel!

Míg a felvételt figyelem, a szeme egy pillanatra sem pihen, hiszen figyelni kell a kihasználandó alkalmakra. Aztán egy pillanatra borzongás fut végig rajtam, és meg mernék esküdni, hogy valahonnan hűvös szél cirógatott meg, de körbe lesve nem láttam semmi különöset. De mivel nem szeretek huzatban állni, így arrébb teszem a székhelyem, amikor az egyik sminkelő asztalnál egy ottfelejtett brosst szúrok ki, így arrafelé andalgok, hogy szépen észrevétlenül a zsebembe csúsztassam, míg a főszereplő éppen heves zokogással sírja el bánatát barátnőjének, ami a stáb tagjait is meghatja, így senki nem veszi észre áldásos tevékenységemet.
Vidám mosollyal sétálok el a tett színhelyéről és megyek át a díszletek másik oldalára, hogy ne legyek láb alatt.

Odakint még fenn a nap, pedig ritkán találsz ilyen alkalmat. Fel is húzom szélkemény kesztyűim, hogy igazíthassak a besurranó cipőfűzőin. Semmi direkt hatás, csupán összecsomózom ha már kiszemeltjével van elfoglalva.
~ Így ni!
Magamban elhatározom, míg sötét nem lesz, addig is tevékenyen töltöm időmet. Ezen kesztyűk segítségével képes vagyok megfogni az anyagi dolgokat, pedig akaratom szülte testem egyelőre a szellemvilágban ragadt.
~ Mit nekem kopogó szellem? Mindjárt benyitok! - kacagok fel, bár az élők világába legfeljebb különös, borzongató érzés juthat át belőle.
Ha már egyszer ily lehetőséget biztosít számomra, kihasználom az alkalmat, s újdonsült tanítványom a nagyközönség elé lököm háromra.
~ Egy... kettő... három!
Két tenyérrel, lendületből, magam előtt taszított jeges lehelettel segítem előre a fiút. Vélhetően talpra evickélését, de legalábbis menekülését a helyiek elöl megnehezíthetik precíz műgonddal keresztbe csomózott cipői.

Most már kicsit idegesebben nézek körül, mikor ismét valami furcsa, hidegen borzongató érzés suhant végig a testemen.
~ Az nem létezik, hogy én mindenhol huzatot érzek! ~ rázom meg a fejem, mintha csak így tagadnám a lehetőséget is, de megint csak semmi különöset nem fedezek fel, mindenki teszi a dolgát, lót-fut vagy szerepet tanul és látszólag egy árva lélek sem figyel rám, még az ajtónál cigiző és a stúdió előtt elmenő rövid szoknyájú lányokat stírölő biztonsági őr sem.
Így aztán meg vonom a vállam és igyekszem ismét a körülöttem lévő csábítóbb dolgokra koncentrálni, de nem tehetek róla, hogy az idegeim még készenlétben maradnak, hiszen egy tolvajnál nem árt, ha azért hallgat az ösztöneire és az enyémek azt súgják, hogy valami nincs rendben.
Aztán ezt a következő percek eseményei be is bizonyítják, hiszen hirtelen a hátamon két kéz hideg érintését érzem, majd egy hatalmas lökést, mely a színfalak közé taszít, de miközben lépnék, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, valami ebben megakadályoz és akkorát esek, mint az ólajtó, magammal rántva az egyik díszletet is.
- Hogy az a jó édes…. – szitkozódva pattannék fel, hogy megtoroljam ezt az orvtámadást, de valamiért újból megbotlok és ismét a földön kötök ki.
A földön ülve és lenézve, hitetlenkedve bámulom az összecsomózott cipőfűzőmet, majd körbepillantva konstatálom, hogy a felém rohanó kellékeseken, meg egyéb feldúlt egyéneken kívül nem látok senkit, aki a közelemben lett volna és ezt elkövethette volna.
Mivel a csomó nem épp könnyen bonthatónak tűnt és a szitkozódó férfiak meg már erősen rajtam voltak és nagyon nem szerettem volna, ha kérdőre vonnak, mit keresek itt, így a zsebembe nyúlva, előkaptam a bicskámat és egy gyors mozdulattal elnyisszantottam a fűzőket és felpattanva igyekeztem kámforrá válni a felhalmozott kellékek és díszletek között.
~ csak találjam meg ki szórakozik velem, esküszöm nem ússza meg szárazon! ~ füstölögtem magamban, de gyereket nem nagyon láttam itt, pedig a cipőfűzővel való játék alapján erre tippeltem volna.

Szellemszám szélén somolygással figyelem, ahogy dideregni kezd jelenlétemre. Tökéletesen beválik a tervem, csupán néhány pillanat, és máris mindenki a szőke fiút akarja megleckéztetni.
Már majdnem az a veszély fenyeget, hogy péppé verik, mikor gyors mozdulattal kiszabadítja magát a csomómból.
~ Mire lerázza őket, már nem lesz sok sötétedésig.
A biztonsági őr úgy tűnik, már nem tartja annyira érdekesnek az imént alaposan megbámult rövid szoknyát. Végső soron érthető, hiszen erre adott esetben költeni kell, nem is keveset. Azért meg, amire most figyelnie, nos azért kapja a fizetését. Egy nem túl elegáns, ám annál fenyegetőbb lépéssel állja el az ajtót Jose elől.
~ Azért nem kellene még meghalnia. Na figyeljetek csak!
Véletlenül az üldözők elé pottyan egy csomag naftalin golyó, ahogy Jose elfut az egyik asztal mellett. Persze, hogy én löktem le, ki más?
Nagy borulások következnek, amit nem bírok ki nevetés nélkül. Szerencsére ezt senki sem hallhatja most. Szeretek teljesen a szellemvilágba merülni, így a husiknak nem kell kapkodniuk a fejüket. Majd ha eljön az ideje...
Lassan követem a menekülőt, feltételezve, hogy azért meg tud lógni egy szem biztonsági őr elől. Utána már a stúdió raktárai között szerezhet egy kis egérutat, hogy végül kijuthasson a telepen kívülre.
~ Furcsa. Úgy tűnik, mintha meglepődött volna, hogy valaki kiszúrt vele. Lehet, hogy csak ő szokott másokkal?
Szépen, csendben mosolygok, miközben egy pillanatra látszólag fülig csúszik a szám. Szeretek szellemként létezni. Sok előnye van, és még szórakoztatóbb így a munkám. Vagy még inkább a hivatásom.
Ahogy kijutott a helyiségből a fiatalember, egyből átsuhanok a falon, hogy követhessem. Szép nyugodtan kísérem, és egy darabig nem zargatom, csak figyelem.

Gyorsan felpattantam és mivel már úgy is lőttek az inkognitómnak igyekeztem minél előbb eltűnni az üldözők elől, de ekkor láttam meg az ajtóban a biztonság most már nagyon is figyelmes őrét, aki igyekezett bebizonyítani, hogy nem csak dísznek van ott, habár ez nekem most nagyon nem jött jól.
Ha elkezdek cicázni az őrrel, akkor utolérnek a többiek, aztán magyarázkodhatok, hogy mi a fenét keres a zsebemben az a pár ékszer, még ha a pénzt nem is verik rám, de akkor sem szívesen várnám meg, hogy mit csinálnának velem.
Azonban mielőtt még nagyon törnöm kellett volna a fejem, hogy hogyan tovább nagy sivalkodás kerekedett mögöttem és fél szemmel láttam, hogy borul mindenki össze-vissza, az utánam küldött káromkodásból ítélve nekem tulajdonítva a dolgot.
~ Most már végképp nem szeretnék a kezükbe kerülni, mert az életben nem bizonyítom be, hogy nem csináltam semmit! ~
A tohonya őrt innentől kezdve már nem volt nehéz kicselezni, és hiába futott utánam, az én kondimmal nem vehette fel a versenyt, így aztán rövid kergetőzés után a nyomomat veszítette a raktárak között, én meg a lemenő nap fényében lihegve dőltem neki az egyik épület falának.
~ Azért nem volt rossz a termés. Pár száz dolcsi meg volt, így lehet, hogy visszalátogatok még, csak éppen másik stúdióba. Azt mondják addig üssük a vasat, míg meleg, így ki kell használni az alkalmat, amíg nem erősítik meg az ellenőrzést! ~
Még várok egy kicsit, hogy kellően rám sötétedjen, így könnyebb lesz kisurranni a kapun, még akkor is, ha közben leadták a drótot a kapusoknak.

Eddig minden úgy halad, ahogy a legegyszerűbb. Ráadásul alig kellett beleszólnom a dolgok folyásába. Az azért látszott, hogy ha nem segítek be egy kicsit, akkor elég nagy bajban lett volna a fiú.
Menekülés közben az egyik kanyarnál, mikor hátranéz az őrre, kicsenem a zsebe tartalmát. Abból, amelyikbe a lopott pénzt tette.
~ Micsoda menekülőművész! Akár az aljasan alliteráló alávaló alattvaló. Pedig pár percre pörög palástom pesztrálásától.
'~ Már megint mi van, kölyök?
Jót derülök az öreg álmos hangján, de kissé meglep, hogy már megint itt ólálkodik. Nem hittem, hogy ma beszélek vele.
~ Te meg mit csinálsz itt, Tata? Vége a délutáni hortyogásnak?
Hangja sértve csattan válaszként, miközben én jobban figyelek célpontomra, mint rá. Őt hallgatom eleget máskor is.
'~ Kezdődik az esti harsogás, azt csinálom! Már sajog a fejem a sok részeg rímedtől!
Nagyot nézek, ahogy összekapcsolom a történéseket, majd enyhe szellőt kavarva megrázom szellemfejem. Kizártnak tartom, hogy rímmel idézzem meg mesteremet. Egyrészt ostobán primitív módszernek tűnik, másrészt mégiscsak egy komoly hatalommal bíró mágusról van szó.
~ Bocs, Tata! Nem akartalak felkelteni! Már izé, ha szoktál egyáltalán aludni. Most már nyugodtan elmehetsz!
'~ Hehh! Mintha szükségem lenne az engedélyedre!
Jót kacagok rajta, majd lekezelően legyintek egyet magam elé a semmibe. Finoman ingatom fejem.
~ Na nekem dolgom van, szevasz!
Leülök Jose mellé, és várok. Kíváncsi vagyok, mit reagál az eltűnt zsákmányra. Ahogy arra is, hogy mit kezd a helyzettel. Már ha egyáltalán megnézi a frissen lopott árut, és egyáltalán akar valamit kezdeni a helyzettel.

Mikor már kellően kipihentem magam, és míg várnom kellett, hogy lecsituljanak a dolgok és rám sötétedjen, addig gondoltam megnézem a zsákmányt, mert kíváncsi voltam pontosan mennyit is kaszáltam, hiszen a helyszínen nem számolgathattam, csak zsebre gyűrtem.
A kezem a nadrágzsebembe csúsztatva azonban semmit…….egy kósza bankjegyet sem találtam, nem, hogy azt a pár száz dolcsit, aminek ott kellett volna lapulnia.
~ Hmm! A másik zsebembe tettem volna? De, hát az nem lehet! Mindig ide teszem! ~ morfondíroztam, majd azért a biztonság kedvéért megnéztem a másikat is, de ott csak a bicskám és pár kis ékszer lapult.
- Hogy az a jó édes…..! – fojtottam magamba a szitokszót.
Valami itt nagyon nem stimmelt! Már odabenn is feltűnt, hogy furcsán érzem magam, aztán ott volt a cipőfűzős dolog és most az eltűnt pénz! Valaki itt szórakozik velem, de az a megdöbbentő, hogy nem láttam senkit. Annyira azért dörzsöltnek tartom magam, hogy észrevegyem, ha egy másik zsebes akar meglopni! Egészen összezavarodtam, hiszen ezek szerint mégis csak sikerült neki, de hogy hogyan az rejtély számomra.
Visszamenni életveszélyes lett volna, így csak egyet tehettem, hogy szégyenszemre majdnem üres zsebbel távozom és még a tolvajt sem taníthattam móresre.
Azért legalább az a pár ékszer vigasztalt. Dühösen fújtam egyet, majd több kanyart is beiktatva, hogy ne a felbolydult stúdió felől érkezzem a kijárat felé vettem az irányt, de az utolsó épületnél megtorpantam, mert megláttam a kapuban a rendőrautót, és a két szarut, ahogy a portással beszélgettek
~ Na még csak ez hiányzott! Meg kell várnom míg elhúznak. ~

Halkan nevetgélek azon, ahogy keresgeti a pénzét. Közben csak figyelek tovább. Annyira elégedett volt magával, mikor meglógott, hogy egyszerűen muszáj volt megtréfálnom! Most viszont szórakoztat, ahogy elbizonytalanodott.
~ Keresgélj még egy kicsit! Hihihi...
Nem, a másik zsebében sincs, mivel kivettem. Úgy csináltam, mint ő. Ez tetszik, amikor valaki a másik oldalra kerülve felháborodik. Az különösen tetszik, mikor hirtelen haragjában kis híján leleplezi magát. Ez számomra azt jelenti, hogy eljutott hozzá az üzenetem.
Olyan jól szórakozok, hogy kacagásom - ha csak távolinak tűnőn, halkan is, de - kihallatszik az anyagi világba. Egy gyermek felszabadult, ártatlan - tán csak ártatlannak tűnő - kacaja.
Ha már ilyen jól szórakoztam, természetesen nem hagyom félbe a dolgot. Követem tovább a fiút, és mikor megtorpan a rendőrök látványára, gyorsan benyúlok a másik zsebébe is. A közelségem hűvösét valószínűleg már kezdi megszokni. Az pedig, hogy észreveszi-e a lopást, majd elválik. Ha észrevenné, gyors ütemben futni kezdek a zsákmánnyal, ami továbbra is látható marad. Ha nem, csak leteszem, az első sarkon néhány kő alá, és visszaröppenek hozzá.
~ Most mihez fogsz kezdeni? Lehet, hogy hamarosan feljebb kell vennünk a tempót...

Mikor megláttam a rendőröket, gyorsan visszahúzódtam, hogy ne vegyenek észre, aztán törni kezdtem a fejem, hogy hogyan is tudnék kisurranni.
Láttam a búvóhelyemről, hogy minden idegent megállítanak és megmotoznak, így nem sok esélyem volt az ékszerekkel a zsebemben.
Mivel nem akartam lebukni, azt nem érte volna meg az a pár bizsu, úgy határoztam, eldugom valahol és, majd alkalomadtán visszajövök érte, meg ha mód van rá még többért is.
Aztán a tarkómon felállt a szőr, mikor meghallottam az az elhaló gyerekkacagást! Olyan gyorsan fordultam meg, hogy a cipőm alig bírt követni, de csak a nagy üres tér volt mögöttem, még egy árva lélek sem.
Ez már kezdett kísértetiesé válni, habár én nem hiszek az ilyesmiben, de azért már szerettem volna innen jó messzire lenni.
~ Akkor most gyorsan megszabadulok az ékszerektől. ~ nyúlok a zsebembe, amiben az előbb néztem meg, de most nem találom!
Most már remegő kézzel tapogatom végig magam, de sehol nincs, ami még az előbb megvolt, hisz a saját szememmel láttam.
~ Leejtettem volna? ~ nyilall belém, de ez már csak kapaszkodás valami utolsó szalmaszálba, mielőtt kezdek pánikba esni.
Visszarohantam az előző helyre, de hiába kutattam végig a földet semmit nem találtam, ahogy tudat alatt már sejtettem is.
- Ki az isten szórakozik velem? - szólaltam meg a szürkületben fojtott hangon és megmarkoltam a kést a zsebemben.

Ahogy szaladgálni kezd, megint halkan nevetgélni kezdek. Valamennyire visszafogom magam, egészen addig, amíg el nem kezd beszélni bele az éjszakába. Nem bírom tovább, újból felkacagok. Ahogy számat betapasztva görnyedezek ideát, tompán, konkrét forrás nélkül visszhangzik a környéken elfojtott nevetésem.
Egy távolabbi sarokhoz suhanok, és alaposan körülnézek, nincs-e itt valaki más. Mikor megbizonyosodtam róla, testem lassan formát ölt, majd kilépek a sikátor-szerű kis térre.
- Én csak rajtad, de nagyon vicces vagy, Tolvajok Királya... - ironikusan kihangsúlyozom rögtönzött gúnynevét, de végül nevetésbe fúl szavam.
Valószínűleg mindösszesen egy alacsony árnyat és egy szempárt lát ebben a sötétben belőlem. Így is jó tíz méterre álldogálok tőle, ha esetleg gyorsabban kapcsolna, mint azt meglepetésében várnám tőle.
- Hogy hívnak, fiú? - bököm ki végül kérdésem, hirtelen komoly, úrias hangvételre váltva.
Már nem kacarászom, és némi arrogancia is vegyül szavaimba. Kíváncsi vagyok, tud-e uralkodni magán, vagy innentől csak egyszerű ember módjára agresszióban tudja levezetni a feszültséget.
'~ Na, van már valami?
~ Még meg kell leckéztetni. Eddig bírja.
'~ Te, meg a fura játékaid...
Nem is foglalkozom az öreggel. Kissé furcsa ugyan, hogy érdekli a végkimenetel. Általában nem foglalkozik az emberekkel. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy nehéz felkelteni az érdeklődését.
- Mi van, megkukultál? - kérdezem pimaszul.

Dühös szavaimra megint csak valami démoni kacagás hangját hozza az esti szél és ez már tényleg kezd hátborzongató lenni.
De mielőtt úgy döntenék, hogy jobb a békesség és itt hagyok csapott-papot, megjelenik egy kis árnyék az épület sarkánál és mikor meghallom a hangját azonnal rájövök, hogy ez egy gyerek.
~ De mit keres itt egyedül a sötétben ez a kölyök? Vagy lehet, hogy nincs egyedül és csak szórakoznak velem valakik? ~
- Kiről beszélsz te? És miért nem az anyád szoknyája mögött iszod az esti tejecskédet? – vágok vissza idegesen és próbálok belelátni a sötétbe, hogy rájöjjek egyedül van-e, mert ha igen, és ő volt az aki szórakozott velem, akkor megbánja a kis ördögfióka, hogy belém kötött.
Aztán a következő szavak kicsit lelassították a felé igyekvő lépéseimet, hiszen mintha nem is ugyanaz a száj ejtette volna ki őket, számonkérőbbnek és idősebbnek tűnt.
~ Talán még sem gyerek, hanem valami törpe? ~
Nem láttam jól, csak a szeme villanását és a körvonalait vehettem szemügyre.
- Mi közöd hozzá, nyúlpöcök? –vetettem oda neki. – Ki vagy te, hogy kérdezősködsz itt? És te szórakoztál velem? – léptem felé még egyet fenyegetően. – Ha te loptál meg, akkor jobb, ha gyorsan visszaadod, mert ha én találom meg nálad, nagyon megjárod. – igyekeztem nagyon dühösnek látszani, amit nem is nagyon kellett megjátszanom, és már egészen közel értem hozzá, hogy megragadhassam és végre az arcába nézhessek.

Látom, hogy közeledik, de még maradok a helyemen. Erősen lekezelőn méregetem, és ez a hangomból is hallatszik, mikor először visszavágok kioktatására. Ez az érzés és hangzás keveredik jó adag gúnnyal.
- És neked hol kéne lenni, lopós gyerek? Kéne a szajré, mi?
Belépek a fal mögé, majd alakom szertefoszlik, mire a fiú is befordul oda. Könnyedén keresztül siklok az épületen, majd ismét a sikátorban, az előbbi helyén jelenek meg.
- Nem veled, hanem rajtad - nevetek egy jót megint - Inkább megköszönhetnéd, hogy kihoztalak, mielőtt beértek volna a zsaruk. Szerinted forgatás közben nem tűnik fel, hogy a legdrágább kellékek eltűnnek?
Nevetek még egy jót. Ha felém indul, kilépek a zsaruk felőli sarkon, és újból megkerülöm a fiút a falakon keresztül. Most, hogy kezdenek felgyorsulni az események, elmém már gyártja a különböző megoldásokat ifjú tanítványom megleckéztetésére.
'~ Na, kiszórakoztad magad?
~ Még csak most kezdődik a java. Ne szólj bele, Tata!
'~ Hogy én hogy utálom a kölyköket...
Gondolatban jót derülök rajta, amit persze ő vérmes kacagásként érzékel, melyre jól meg is sértődik. Nem zavar a dolog, legalább békén hagy egy kicsit.
- Hahó, itt vagyok! Ha nem vigyázol, elkapnak a zsaruk! Vagy kiabáljak, hogy könnyebben idetaláljanak? - kérdem gyermeki, gunyoros hangon, mint mikor a fogót heccelik.

Szavai meggyőznek, hogy nem tévedtem, tényleg ő volt az aki végig szórakozott velem és ráadásul még a megszerzett zsákmánytól is megfosztott, bár nem tudom, hogyan csinálta. Lehet, hogy nem volt egyedül? Társai lennének? Megint körül néztem, még hallgatóztam is kicsit, de rajtunk kívül nem volt itt senki, legalábbis én nem hallattam.
- Én jó helyen vagyok, ne aggódj miattam! – vágtam vissza, de egyre jobban kezdett idegesíteni ez a szemtelen kölyök. Igazán ráfér, hogy valaki móresre tanítsa. – De azt hiszem te nem vagy jó helyen, és ezt mindjárt meg is tapasztalhatod. – nyúlok utána, de hirtelen belép a sarok mögé és eltűnik a szemem elől és mire utána megyek, megint nincs sehol!
- Mi a jó fészkes fene folyik itt! – sziszegem hangosan, mert ez már kezd túlmenni minden határon, főleg mikor a hátam mögül hallom meg a hangját. – Ez képtelenség! – forgatom ide-oda a fejem, hiszen nem kerülhette meg ennyi idő alatt az épületet! – Hogy kerültél oda? – indulok meg felé megint. – Még hogy te segítettél? Mivel? Hogy összegabalyítottad a fűzőmet? Mert ugye te voltál kis dilisgyerek?
Megint eltűnik! Villámgyorsa fordulok meg, hogy megnézzem hogyan csinálja ezt a trükköt, de mikor meghallom azt a kuncogó hangot, a vér az arcomba szalad.
- Ne szórakozz velem hallod! És ha kiabálni mersz, kitekerem a nyakadat büdös kölyök! Biztos valami elkényeztetett úrigyerek vagy, aki más kárán szórakozik. Add vissza, amit elvettél és húzz vissza oda ahonnan jöttél és akkor nem belezlek ki kis köcsög! – dúlok-fúlok mérgemben, de közben már csak a látszat miatt csinálom és ha megint eltűnedezik, inkább hagyom a fenébe az egészet és megpróbálok kijutni innen.
Elegem volt ebből a mai napból és a rejtélyekből, ha szeret trükközni, akkor maradjon magának, én nem akarok kockáztatni, hogy elkapjanak egy kölyök miatt.

Látszik, hogy nem nagyon hiszi el, miszerint egyedül járattam a bolondját vele. Hagyom, hogy forgolódjon, nézelődjön. A társaimat úgy sem fogja kiszúrni. Ez nálunk nem így megy. Arról nem is szólva, hogy egyáltalán nem kaptam, de nem is kértem segítséget a fiú megleckéztetéséhez.
- Nem vagyok jó helyen, nem vagy való nekem... - kezdek bele mondóka formájában az annak idején a Monarchiában hallott dalba, nem kevéssé kiforgatva szavainak jelentését.
Ha nem kellett volna eltűnnöm a szeme elől, talán végig is skandálom, így azonban jöhet a fogócska. Elképedt arca újfent kacagásra késztet.
- Gyors vagyok, te meg egy lajhár, úgy kerültem ide! Te meg még cipőt se tudsz kötni rendesen! - kiöltöm rá nyelvem, ha már ennyire nyilvánvaló, hogy a gyermeteg viselkedés bosszantja fel igazán.
Újabb csel, és egyre dühösebbnek látszik. Úgy vélem, ennyi elég volt a türelem próbájából. Kellően elbukta ahhoz, hogy tovább lépjünk. Ezúttal hagyom, hogy elkapjon.
- Én más kárán? Beszerzési áron vettem meg tőled a szajrét. Na higgadj le! - csattanok fel, immár ismét komolyabb hangon.
Egyik kezemmel arca előtt csettintek, melynek szembántó villanás és némi füst az eredménye. Mindig is hasznosnak tartottam, hogy a mindennapi eszközeim egy része hozzá tartozik szellemalakomhoz.
Következőre már a vállán ülök. Valószínűleg nem fog egyből észrevenni, ezért kimért hangon megszólítom.
- Na figyelj! Ha megnyugszol, elmagyarázom, mi a baj a fejeddel.
Valószínűleg nem csak eltűnésem miatt lesz libabőrös, de szokatlanul kevés súlyom, és hogy hátsóm egyik partjával támaszkodom csak rajta, még zavaróbb lehet.
- Menni fog?
Nem nézek rá, inkább előre meredek a távolba.

Persze nem hiszem el neki, hogy csupán gyorsasággal tud eltűnni a szemem elől és lefutni egy szempillantás alatt több száz méter, hiszen akkor ő lenne a rövidtávfutás világbajnoka. Inkább arra gyanakszom, hogy van egy ikertestvére és azzal próbálnak meg hülyére venni.
- ne nyújtogasd a nyelved mert poros lesz! Nem tanítottak meg rá a szüleid? – vetem oda neki most már én is gúnyosan, de pár hiábavaló próbálkozás után rájövök, hogy nem fogom tudni elkapni, csak legfeljebb valami csellel.
- És te miért ütöd bele az orrod a felnőttek dolgába? – kérdezem tőle mérgesen a felcsattanó szavaira. – Neked aztán mi káros van belőle, ha megfújok innen pár dolgot? Talán a tied volt? Ha nem, akkor kérem vissza, te meg szerezz magadnak. – és az utolsó szavaimmal egyetemben már meg is ragadom a kölyök vállát, és gonosz vigyor kúszik az arcomra. – Most meg vagy trükkösfiú!
Aztán a következő pillanatban egy csettintést hallok és éles villanás szúr a szemembe, és mire kinyitom a kölyök nincs sehol, de mintha hideg borogatás került volna a vállamra és kissé nehéznek is érzem, így odakapom a tekintetem és attól, amit látok meghűl bennem a vér és leesik az állam.
- De…..t…..hogy…- nyöszörgöm döbbenten és még mindig kidülledt szemekkel és kicsavarodott nyakkal bámulom a vállamon ülő srácot. – Ez…..nem…..lehet – rázom a fejem, aztán bólogatok, de egyelőre megkukulok és csak rémülten meredek rá.
~ Biztosan fejbevágtak valamivel és most valami rémálom gyötör. ~ győzködöm magam és elhatározom, hogyha leszáll rólam ez a jelenés én megpróbálok elfutni, hátha akkor felébredek. Ennél még a szaruk is jobbak, hiszen nincs nálam semmi, max egy éjszakát töltök benn, de legalább nem kísértenek rémalakok.

Kacagásra késztet, ahogy látom, hogy kapkodja a fejét utánam. Az, hogy még gyermeteg stílusban is válaszol, csak hab a tortán. Folyamatosan nevetgélek, ahogy fogócskázunk. Arra is, amit mond csupán harsány kacajom felel.
Mikor elkap, még egy gonosz, fölényes mosollyal felelek, majd nem sokkal később már a vállán üldögélve verseng találékonyságom és Jose lassan felzubogó félelme.
- De igen, lehet. És igen, a fejeddel van a gond - persze nem tudom, hogy ez a fiú gondolataira is egyfajta válasz, saját monológomat folytattam csupán - De azért össze ne vizeld magad! Nem örülnék, ha itt bűzölögnél nekem.
Beszédem immár fölényes, cseppnyi arroganciával és kellő mennyiségű leereszkedéssel fűszerezve.
Lassan lóbálni kezdem a lábam, amolyan gyermeki időtöltés gyanánt, bár arckifejezésem már nem ezt a stílust követi. Pont, ahogy szavaim sem.
- Nos, akkor tisztáznám először is a helyzetet. Eljátszhatjuk, amit már biztos sok horrorfilmben láttál, miszerint most megpróbálsz elfutni. Ennek az a vége, hogy jól elfáradsz, és a végén szívrohamot kapsz, mikor a következő sarkon velem találkozol szembe. Vagy kihagyjuk ezt a részt, és folytatjuk az utána következő szakasszal. Melyiket szeretnéd?
Egy pillanatra nézek csak rá, majd ismét a semmibe bámulva üldögélek tovább. Kedvemre való a dolgok jelen állása, ráadásul a lehetséges folytatások is mind szórakoztatónak ígérkeznek.
- Mi történt? Megnémultál? Az előbb pedig még nagyon ment a beszéd!
Kezeimmel malmozni kezdek magam előtt, míg várakozom a fiú reakciójára.

Mivel nagyon úgy tűnik, hogy még azt is hallja, amit gondolok, így aztán még jobban lever a víz a kölyökkel kapcsolatban.
- Ki….ki vagy te? – kérdezem és a félelem már hideg borzongásként kúszik fel a gerincemen, mert biztos vagyok benne, hogy nem élő emberrel van dolgom.
~ Biztos, hogy valami történt velem és most hallucinálok! ~ magyarázom saját magamnak megnyugtatásként a dolgot, mert különben nem biztos, hogy ép eszemnél maradok.
Aztán, ahogy elkezdi felvázolni a lehetőségeimet, az már nagyon nem tetszik még akkor is, ha ez az egész nem valóság, hiszen hallottam már olyat, hogy valaki álmában meghalt, mert olyan szörnyűséget álmodott. Én nem szeretnék hasonló sorsra jutni!
Annyira ellentmondásos a srác viselkedése, amely sokszor gyermeki, de a szavai, a hanghordozása meg akár egy vén, öregemberé, hogy már ettől is kilel a hideg.
- Neeem, nem némultam meg! – próbálom összeszedni magam és úgy döntök, hogy csinálom, amit mond, így talán hamarabb szabadulok ebből a rémálomból és aztán, ahogy lehet megpróbálok kiszabadulni belőle, de hogy ezt hogyan képzelem, még magam sem tudom, most csak az a lényeg, hogy ne dühítsem fel ezt a micsodát itt a vállamon.
De, ha megtudom, hogy ki áll a háttérben, és lehetőségem nyílik rá, akkor bosszút állok és nagyon meg fogja bánni még valaki, hogy ezt tette velem.
- Nem akarok menekülni tovább! Mit akarsz tőlem? – tettem fel most már nyugodtan a kérdést.

Némi flegmaság színezi hangom, miközben arcom egy igazi arisztokrata hétköznapokon viseltes kifejezését ölti magára. Igen, orr felhúz, ráncok kisimulnak. Mint mikor valami igazán bűzöset érzel, s a büszkeséged nem engedi meg, hogy öklendezz.
- Felesleges ez az ijedezés! - intem le - Nem eszlek meg. Ráadásul még abban sem vagyok biztos, hogy meg kell halnod. Úgyhogy csak nyugalom!
Miután meggyőződtem róla, hogy nem szándékozik szaladgálni és menekülni, könnyedén ellököm magam a válláról. Anélkül érek földet, hogy a földön lévő kavicsok hangot adnának talpam alatt. Az utolsó nagy arasznyi esés sokkal inkább tollpihéhez hasonlatos tempójú ereszkedés.
Finoman leporolom magam, már csak megszokásból is, majd a fiú felé fordulok.
- Először is megnyugtatlak, nem bolondultál meg. Legalábbis nem teljesen. Az viszont biztosan felmerült benned, hogy a szállásomul szolgáló test leginkább a képzeleted szüleménye. Nos, mondhatjuk, hogy mostantól én vagyok a lelkiismereted.
Előhalászom belső zsebemből a csokornyakkendőmet, és valódi műgonddal igazítom helyére. Úgy nézek magam elé, mintha csak tükörben bámulnám magam.
- Azt még hozzáfűzném, hogy az állapotodon nem segít semmiféle gyógyszer, ahhoz túlságosan is beettem magam a fejedbe.
Az épület falához lépdelek, majd ismét gyermeki vigyor ül ki arcomra. Egyúttal valódi kíváncsiság is csillan szememben, mielőtt újból megszólalok.
- Mond csak, te miért lopkodsz? Éhen halnál, vagy kleptomán vagy?

Hiába igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, ez valljuk be őszintén elég nehezen megy, mikor valami jelenéssel állok szembe, aki súlytalanul röpköd, hol a vállamra, hol onnan a földre, ahogy a következő pillanatokban ezt megteszi a szemem előtt.
Ezért aztán a szavai, melyeknek szerinte biztosan meg kellett volna nyugtatniuk, nem egészen érték el a céljukat, és egyre biztosabb voltam benne, hogy ez valami hallucináció, amit valamilyen módon előidéztek nálam. Talán ez az egész annak a tehetős Fabiannak a műve? Egyáltalán nem tartottam kizártnak, de az előttem sétálgató kölyök szavai most nem hagytak időt a töprengésre.
- Ugye csak viccelsz? – bámultam rá megütköző tekintettel, majd végignéztem, ahogy előhalász a zsebéből egy ósdi csokornyakkendőt és a nyakára illeszti.
~ Szorosabban is meghúzhatnád és akkor egy gonddal kevesebb lenne, amin agyalhatnák! ~ ötlött fel bennem a látványra, de hangosan nem szóltam egy szót sem, kíváncsi voltam ezt is hallja-e.
- Szóval azt mondod a fejemben vagy? És, hogy kerültél oda? Valaki biztos segített ebben és ha már úgy sem szabadulok tőled, talán el is mondhatnád, hogy ki volt az. – győzködöm finoman ezt a gyerekképű szörnyet.
A következő kérdésére csak meglepődve néztem rá, hiszen azért érdekes felfogása volt, néha olyan érzésem volt, mintha nem ebben a világban élt volna.
- Hülye vagy? Tolvaj vagyok, ez a munkám, és igen, ha szorosan nézzük éhen halnék, ha nem csinálnám, hiszen ezzel keresem a kenyerem. – magyarázom aztán neki egy sóhajtással, remélve, hogy ha aránylag kedves vagyok hozzá, akkor hamarabb békén hagy.

Most, hogy Joset immáron folyamatosan a frász kerülgeti, nem kell többet semmi kiemelkedő jelenséget produkálnom. Figyelmét elnyertem, és látszólag fél annyira, hogy kellően óvatos legyen. Fontos is, hogy egyelőre ne próbálja meg valami ostoba akcióval megölni magát.
Most egy cseppet sem foglalkozom azzal, mennyire fél. Elég a tudat, hogy érezhető mértékben teszi ezt.
Ruházata jobb, mint amit keresetének becsületes hányada megengedne számára. Már ha van ilyen.
- Nem. Most nem viccelek - kötögetem tovább nyakkendőmet - Ha már itt tartunk, bántani se nagyon tudsz - újból gyermekibb, játékosabb hanglejtés, ha csak rövid időre is - A bicskáddal se mennél semmire. Gondoltam, megkíméllek a fölösleges erőfeszítéstől.
Nekidőlök az épület falának, és tovább méregetem a fiút, mielőtt bármi egyebet mondanék. Érdekes, ahogy az összeesküvés-elméletet szövi sűrű szövettel fejében. Mintha egérutat keresne. Felelőst, akire rákenheti.
Nem, fiacskám, ez csak a te hibádból van így!
Méregetem egy ideig a környező épületeket, miközben kaján mosoly kúszik arcomra. Láthatóan elkapott a régi görög feltalálók Heuréka!-érzése. Tekintetem visszavándorol Josera, egészen szemeibe mélyedve.
- Te szereted a filmeket, ugye? Biztosan láttad a Harcosok klubját. Sejtheted, mi lesz, ha nekem próbálsz ártani.
Ezzel lezártnak is tekintem a témát. Nem tűnik olyan merésznek, hogy szájába vegyen egy pisztolyt fejének tisztulása érdekében.
- Szerinted milyen képességek kellenek ahhoz, hogy valaki jó tolvaj legyen? - kérdezem a téma közepébe vágva.

Jó, hogy eszembe juttatta a bicskámat! Habár nem szoktam gyerekek ellen használni, tulajdonképpen sosem tettem, hiszen nem vagyok se szadista, se annyira gonosz, ráadásul, hogy nem messze álldogálnak a zsaruk, még azt sem szeretném megkockáztatni, hogy a kiabálásával idecsődítse őket.
~ Azért alkalomadtán még kipróbálhatom, hogy igazat mond-e! ~ lódul meg a fantáziám és villan meg a szemem a gondolatra, mert azért vannak kétségeim.
Ahogy nekidől a falnak és tetőtől talpig méreget, mint valami eladásra szánt árut, meg az a gúnyos mosoly a szája szegletében, egyáltalán nincs ínyemre.
Amikor felhozza a filmet, nagyot nézek és azon gondolkozom, hogy vajon mire célzott, hogy ha neki ártok, magamnak ártok? De mivel még továbbra is az egészet egy rossz álomnak hiszem, nem sokat adok ezekre a figyelmeztetésekre, de ha egyszer felébredek, akkor jaj lesz annak aki ezt kiagyalta!
- Mimimi? Hogy milyennek? Miért érdekel? Te is meg akarod próbálni? Ha ki akarod tanulni a szakmát, akkor segíthetek, ha végre elárulod, hogy mi ez az egész? – intek rá főleg. – De hozzá teszem, ehhez adottság is kell, nem lehet mindent megtanulni eminenske! – utalok a kinézetére. – Szóval köthetünk alkut, te is elmondod, amit én akarok tudni, és én is elmondom, amit te. Na? – nézek rá várakozóan.

Meglátom a szemében azt az ismerős villanást piciny pengéjének pillanatnyi említése után. Rámosolygok alig vérfagyasztó mosolyommal, mint egy igazi halhatatlan az útszéli kisfiúra.
- Szeretnéd kipróbálni, hat-e rám? Tudod, hogy komolyabb bajod is eshet, minthogy egyszerűen kórházba kerülj. Persze a döntés a tiéd - vonom meg vállamat.
Úgy tűnik, azért fontolóra vette, amit mondok. Láthatóan elgondolkodott rajta. Ez pont elég. Ha már gondolkodásra rávettem az eddig oly oktondi oktalankodót, ki lépten-nyomon csak lopott, már tanult valamit.
Nem vagyok ugyan biztos benne, hogy valóban felfogta-e helyzetének komolyságát - ha a mibenlétét egészen biztos, hogy nem -, viszont az már haladás, hogy megpróbálja megérteni.
'~ Szívesen kiokítom, ha szeretnéd. Még pitizni is megtanítom.
~ Ha kínzómesterre lesz szükségem, majd szólok, te vén perverz tata.
- Csak kérdeztem valamit. Nem akarok lopni tanulni - nevetek fel hirtelen - És pont tőled? Hiszen nem olyan rég éppen a te zsebedet ürítettem ki, Mester!
Lefitymálóan biggyesztem el a számat, majd karba teszem kezem, és megcsóválom fejem.
- Ennyit az adottságokról. Szóval válaszolsz, vagy bántsalak először? Egy kicsit nekem is fáj belül, de azért még meg tudom tenni - mosolygok rá fanyarul.