Halászkikötő

Ebből a félzombi állapotomból egy hang ráz fel, ami valahol ismerősnek tűnik, és valami rossz érzés kerít a hatalmába, főleg, hogy még rá is világít a férfi, hogy ilyenkor már nem igazán mászkálnak itt emberek, így egyedül vagyunk.
Ahogy megfordulok, hogy megnézzem ki is ez, aki még a nevemet is tudja, egy pillanatra kihagy a szívverésem és önkéntelenül ugrom egyet hátra, hogy minél távolabb kerüljek ettől a vérszívótól, aki most egyáltalán nem különbözik egy átlagos embertől, de én megismerem.
A kezem a zsebembe csúszik, de eszembe jut, hogy a késemet elvesztettem a múltkor és azóta sem pótoltam, így most teljesen védtelen vagyok.
- Mit akarsz tőlem te szörnyeteg? Hagyj békén! - mutatok felé egy keresztet, ahogy a filmeken láttam, és bár most nevetségesnek tűnik, remélem ez is igaz.

Hangos, gúnyos kacaj tör ki belőlem, mikor José azzal a keresztel akarja megvédeni magát. Érdekes az emberek hite. Azt gondolják, hogy Isten mindentől megóvja őket, de nagyot tévednek. Pláne az, aki alapjában véve nem is hisz benne. Bár tény, ha egy vámpír létezéséről tudomást szereznek, már nem messze az sem, hogy elhiggyék, Isten létezik.
- Hogy mit akarok tőled? Nagyon is sokat kedves José barátom.
Mivel ő ugrott egyet, én is utána lépek, párat, hogy még közelebb kerülhessek hozzá.
- Azt akarom, hogy az enyém legyél!
Most még nagyobb hangsúlyt nem adok a követelésemnek, csendesen, de határozottan jelentem ki, várva reakcióját.

A mélyről jövő, baljóslatú kacagása, nem sok jóval biztatott, és én kétségbeesetten engedtem le a kezem, hiszen ezek szerint azért van, ami nem úgy működik, mint a filmeket. De miért pont ez nem hatásos! Igazán bejöhetett volna!
Fogalmam sem volt, hogy miként szabadulhatnék meg tőle, mert az, hogy elfutok elég botorság lett volna, hiszen azt már láttam, hogy milyen gyors is tud lenni.
Ahogy közeledett felém, én úgy hátráltam, nem akartam, hogy megérintsen, sőt jobb lett volna, ha van köztünk vagy 100 méter, vagy egy egész város, vagy földrész, vagy.....
- A tied? Ez, hogy gondolja? Én nem akarok senkié lenni! Igazán maradhatnánk annyiban, hogy klassz volt megismerni egy ilyen.....izé...egy magadfajtát, de nem beszélek rólad senkinek és te meg elengedsz. - igyekszem összeszedni magam, hogy hátha kidumálhatom magam ebből a szorul helyzetből.
Ha minden kötél szakad, akkor futni fogok, hátha elérem azt a hajót ott, amin mintha mozgást és fényeket látnék.

- Hogy gondolom? Lehetőleg egyszerűen, és gyorsan. De ha neked így nem jó...
Figyelem, ahogy hátrál, s én persze lépkedek utána.
- Miért félsz tőlem? Nem akarlak bántani, ha nem muszáj.
Persze így is, úgy is vérbábom lesz ma este José, így ha kell, erővel kényszerítem le orkán véremet.
- Nem fogsz rólam beszélni, mert nem teheted majd! Mert vérbábom leszel, s csak rajtad múlik, hogy ezt hogyan is akarod, hogy végbemenjen.
Megzsarolhatnám Rose-zal, de nem teszem. Azt a kártyát későbbre tartogatom még.

Most rajtam volt a sor, hogy ideges nevetésben törjek ki.
- Miért félek tőled? Ezt most komolyan kérdezed? Hiszen egy rohadt vámpír vagy! Egy vérszívó! Egy két lábon járó kriptaszökevény! És még kérded miért félek?
Továbbra is jön utánam, amitől most már nagyon ideges vagyok és amit mond, az cseppet sem javít a kedélyállapotomon, sőt a legnagyobb kétségbeesésbe taszít.
- NEM! Nem lehetek a vérbábod! – kiáltok fel és futásnak eredek a fény felé, minden erőmet beleadva.
Hiszen nem lehetek olyan, mint Rose, mert akkor végképp elszakadunk egymástól, hiszen megtilthatják nekünk, hogy találkozzunk, hogy ne szeressem! Ezt nem engedhetem, ha kell a végsőkig harcolni fogok. Nem fog engedelmes bábot csinálni belőlem.

- Ó nem bántunk mi mindenkit...csak akinek a vérét szeretnénk. De én most neked sajátomat kínálom, s vele jobb érzékeket, hosszabb életet, jobb gyógyulási esélyeket.
Lépkedek utána, míg el nem kezd rohanni. Akkor megállok, s fejemet rázva hívom elé valós énemet. Végül mire ő észbe kapna már ott vagyok előtte újra.
- Hát nem akarsz olyan lenni, mint kedvesed? Pedig nagyon is jól jönne neked.
Egész közel állok hozzá, s füle mellett beszélek már, hideg bőröm hozzáér az övéhez, de nem fogom le, nem is nyúlok hozzá egy ujjal sem. Majd hátrálok pár lépést.
- Próbáld újra. Fuss! Fuss José!
Útját immáron a hajó felé elállom, csak a másik irányba tud szaladni, ha újra próbálja.

- Na, persze, még el is higyjem! biztos vagyok benne, hogy ha szükségetek van a vérünkre, válogatás nélkül öltök! - vágok vissza, de már rohanás közben.
Bár sejtettem, hogy nem járok sikerrel, mégis kétségbe ejt, hogy szinte azonnal utolér, de már megint abban a borzalmas alakban és hideg lehelete felállítja a szőrt a hátamon.
- Ááá! Szóval te is tudtad, hogy az a nyomorul Fabian mit művelt vele? - a dühöm most meggondolatlanná tesz, és azzal a szándékkal emelem fel a kezem, hogy nagyot taszítsak rajta, ellökve magamtól, és bár nem a felszólítása ösztönöz, ismét futásnak eredek, hátha ezzel nyerek egy kis időt.
- Meg fogom menteni tőletek! - lihegem csak úgy magamnak.

- Mi értelme lenne megölni az embereket? Akkor egy idő után nem lenne mit ennünk. Nem gondolod?
Már szemben állva vele látom, hogy el akar taszítani magától, mikor már úgy is hátralépek. Újra nevetésre ösztönöz ezzel a tettével. Utána iramodok, s lökök vállán egyet, s felhasítom bőrét, majd ellépek oldalra, hagyva megint őt, s a sötétségbe burkolózom. Csak hangom hallja egy ideig.
- Megmenteni? Hogyan? Ha megölöd gazdáját a vér nélkül elsorvad, s ő is meghal. Könyörögsz Caecusnak, hogy engedje szabadon? Tudod, hogy ezt sosem fogja megtenni, mert élvezi a szenvedésedet. Sajnálatos, hogy ebbe az a lány is belepusztul.
Sajnálom? Nem. De ettől még a szó lényegében jelentőségteljes.
Újra előtte termek.
- Érzem véred édes illatát. Sebed gyorsan beforrna, ha iszol véremből, s talán közelebb kerülhetsz a lányhoz is így.

Hiú remény volt, hogy egy ember reflexeivel majd el tudom lökni, így nem is sikerült, és még jót nevetett is rajtam.
Bár megpróbálkoztam a futással ismét, sejtettem, hogy nem lesz nagy távolság, amit megtehetek úgy, hogy ne érjen utol. Mikor meglökte a vállam, majdnem orra estem, és aztán nyillalást érzetem ugyan ott. Ahogy odakaptam e kezem éreztem, hogy nedves lesz, ezek szerint valamivel megvágott.
- Tudom, hogy nem ölhetem meg. - vágtam vissza. - És könyörögni sem fogok, de ti is sebezhetők vagytok valahol. Viszont nem hagyom Rose-t Fabian markában, még ha ezzel mindkettőnket is megölöm. - sziszegtem dühösen.
- És nem hiszek neked, mind álnok kígyók vagytok! - vágtam vissza, majd előkaptam az öngyújtóm és azt felkattintva lóbáltam meg felé a lángot, hátha ez megijeszti a múltkori eset után. - Takarodj vissza a koporsódba vérszívó!

Már-már kezdem megsajnálni ezt a fiút...muhaha.
- Sebezhetőek? Hahh..hát persze, ha van időd rá.
Öngyújtóval próbálkozni azért közel sem olyan, mint egy gyertyával. Hiszen ott a viasz nehezen oltható, ha lángra kap a bőrünkön, de ha most José megsüti kicsit kezemet, hát istenem. Mire észbe kap. már el is tűnik a nyoma.
- Szóval nem vagy hajlandó szép szóra hallgatni. Akkor válassz! Erőszak, vagy zsarolás?
Pofátlan vigyorral nézek szemébe, élvezve, hogy már sarokba van szorítva, s ebből a szorult helyzetből nem lesz könnyű menekülnie. Bár nem tudhatja biztosan, hogy mivel is akarom megzsarolni, de sejtheti, s én kíváncsi vagyok, hogy mit is fog választani.

Bár tényleg egy kétségbeesett kísérlet volt, hogy a tűz majd távol tartja, azért reménykedtem a sikerben. De mikor láttam, hogy milyen gúnyosan és fölényes képpel nevet fel, ez az utolsó szalmaszál is elhamvadt bennem.
Nem tudtam, hogyan fogok ebből a helyzetből kikeveredni, de azt tudtam, hogy nem fogom szelíd áldozatként a bakó bárdja alá tartani a fejem. NEM! Ahhoz túlságosan felgyülemlett már bennem a gyűlölet.
- Háhh! - húztam el a számat. - Ugyan mivel zsarolnál meg engem? - kérdeztem határozottságot mímelve , de hangomban már ott bujkált a bizonytalanság, hiszen valahol sejtettem mi lehet az. De, hát mit árthatott volna már egy másik vámpír Rose-nak, aki már így is vérbáb volt? Vagy mégis?
- Soha nem adom meg neked azt az örömöt, hogy önként legyek a rabszolgád! Én nem! - ráztam meg a fejem. - Nem tudsz olyat mondani, hogy megtegyem!
Bár nagyon szerettem volna, hogy így legyen, de ez közel sem volt igaz.
Viszont az öngyújtót eltettem, mert az én kezem már sütni kezdte és értelme sem volt. Ráadásul megláttam egy hegyes fadarabot, amit a víz sodorhatott a partra és nem messze hevert tőlünk. Remélem az igaz, hogy ha szíven szúrnak egy vérszívót, akkor végezni lehet vele.
Istenem! Add, hogy igaz legyen!

A vigyor nem tűnik el a képemről. Elégedett vagyok, hiszen most is sikerül valakinek szenvedést okozni, testileg, lelkileg.
- Hogy mivel? Mit szólnál hozzá, ha kedvesed meghalna? Hmm? És te végignéznéd ahogy szenved karmaim között, miközben én jó ízűen hatalmas kortyokban kiszívom utolsó csepp vérét is?
Hátborzongató hangsúllyal ejtem ki a szavakat, fogam között sziszegve neki.
- Ha nem, hát nem.
Nyugodtan veszem tudomásul, hogy nem akarja könnyed adni az életét kezeimbe. Ezt is vártam tőle lényegében, valahol ez a dac volt az, ami kihívást jelentett számomra. Lassan újra közeledek felé, hallom gyorsan dobogó szívét, mely szinte táncra hív, ütemet adva nekem.
- Azt szeretnéd, hogy véred szívjam, tudom, érzem!
Tekintetem követi az övét, s látom a fadarabot.
- Kár kísérletezni, nem lenne rá elég időd!
S hogy megelőzzem, bármire is készülne, pár gyors mozdulattal karmommal újabb sebet ejtek testén, most mellkasán. Persze körmöm csak a bőrt képes felhasítani, kés nincs nálam, de vére így is vörösre színezi végighasított felsőjét is. Majd hátrálok kicsit, hogy újra lendületet vegyek, most hátulról belemarva. Mint a macska, mikor az egeret megsebesíti, újra és újra...kicsit sebek, de nem tudhatja mikor kap egy komolyabbat.

Mikor meghallom, hogy mivel fenyeget meg, még a lepedőnél is fehérebbé válok a félelemtől, és bár sejtettem, hogy a szerelmemmel fog megzsarolni, még a gondolat is, hogy ez a szörnyeteg a közelébe megy és …….és a vérét veszi, szinte őrjítő aggodalommal tölt el.
- NEM! Nem nyúlhatsz hozzá! Egy ujjal sem, te ……te vérszívó hulla! – kiáltottam rá remegve az idegességtől szinte. – Nem mehetsz a közelébe! – hörgöm szinte önkívületben.
E, nem adott rá lehetőséget, hogy ezt a féltést és aggódást kihasználva, bátorságot merítsek és megszerezve azt a magát kínáló fadarabot holt szívébe mártsam.
Szinte nem is láttam a mozdulatait, ahogy közelebb jött, csak a hangját hallottam, mely most vészterhesen lengett körül, és én nem tudtam, hogy merre is kapjam a fejem, merre menekülhetnék.
- Szeretné a halál, te pióca! Takarodj a közelemből! – forgolódtam, de hiába, a következő percben már hosszú vágás jelent meg a mellkasomon, szétszakítva és átáztatva az ingemet.
De még jóformán odakapni sem volt időm, mikor már a lapockámnál érzem ugyan ezt és csak elhussanó árnyat vagyok képes felfogni belőle. Aztán a felkaromon, majd a derekamnál mar belém. Képtelen vagyok védekezni és azt hiszem amúgy sem lenne esélyem, de azért megpróbálok a fájdalomról nem tudomást venni és ököllel hadonászni, hátha eltalálom egyszer. Persze közben mintha csak véletlen lenne, egyre közelebb araszolok a fadarabhoz és egy óvatlan pillanatban megpróbálom felkapni és vaktában előre döfni. Tudom, hogy szánalmas ez a védekezés, de akkor is megnehezítem neki, hogy legyőzzön.

- Nem mehetek a közelébeee? És ki fogja nekem megtiltani mond csak? Talán te?
Iróniával, gúnnyal telt hangom, s vigyorgok most is, mint akire ráragadt.
Már nem tudom hány heéyen hasadt fel bőre, s ő még mindig védekezik. Ó igen, végzetes sebet nem ejtettem rajta, maximum lelkén.
- Igen, szeretné a halál...milyen találó ez így.
Vaktában hadonászni egy fadarabbal, még ha az hegyes is, nem sok jelentősége van számomra. Bár nagyon is felbosszant, hogy sikerül éjfekete ingemet felhasítania, s bőröm is megkarcolja.
- Rossz fiú vagy te José!
Nem játszok tovább vele, hátulról rátámadva csavarom hátra mindkét kezét, s kezében lévő botot két lapockája közé nyomom. Mélyet szívok a levegőből, hogy orrjárataimat belengje a vér kellemesen bódító illata. Közben tovább figyelem zakatoló szívverését. Egy mozdulattal lendítem körbe, földre dobva összeroppantott "fegyverét", hogy szemébe nézhessek.
- Életed, s halálod az enyém, ahogy Rose-é is, ha úgy akarom! Becsülöm, hogy nem adod könnyedén, de ez nekem csak több gyönyört nyújt, hát nem érzed? Élvezem, hogy szenvedsz!
Ha el akarja fordítani arcát, erővel is magam felé fordítom. Mint egy rongybaba, olyan ő most nekem.
Végigszagolom, -nyalom nyakát, kitapintva, lüktető ereit, mielőtt fogam belemélyesztem, s addig szívom vérét kapálózása ellenére, míg nem érzem, hogy elgyengül.

Bár nem sok vizet zavartam a megszerzett fadarabbal, azért gonosz vigyorra húzódott a szám, ahogy legalább sikerült megsebeznem, igaz csak az ingén láttam, hogy elértem, ahogy az felhasadt, hiszen vérezni egyáltalán nem vérzett ez a két lábon járó hulla.
Viszont megtapasztalhattam, hogy eddig csak játszott velem, hiszen olyan erő lakozott benne, amivel élő ember nem szállhatott szembe, és ezt a következő pillanatban meg is tapasztalhattam, hiszen pillanatok alatt a hátam mögött termett és könnyed mozdulattal feszítette és csavarta hátra mindkét kezem azzal a szerencsétlen bottal együtt.
Feljajdultam a hirtelen okozott élés fájdalomtól, ami a vállizületeimbe nyillalt, de már perdültem is szembe vele, ahogy megfordított.
Szavai késként hatoltak a szívembe és most már a dühöt is felülmúlta a rettegés, ahogy a szemeibe nézve rádöbbentem, hogy nem menekülhetek a karmai közül, bár hogyan is próbálkozom.
Megvonaglok a borzalomtól, ahogy megérzem a nyelvét, ahogy végigszánt a nyakamon lévő, az erőlködéstől vadul lüktető artériámon, és ösztönösen igyekszem kitépni magam a vasmarokkal szorító kezei közül, de nem járok sikerrel, és bár fájdalmat nem érzek, tudom a rám tapadó ajkairól, hogy belém mart. Továbbra is küzdeni igyekszem, de szinte érzem, ahogy elhagy az erőm, aztán szédülni kezdek, és úgy érzem, hogy ha nem fogna, akkor most biztos nem tartanának meg a lábaim.
- Hagyd…..abba……nem……akarom. – nyöszörgöm és még mindig megpróbálom megütni, de csak erőtlenül püffölöm a vállát és a hátát.

Vére felpezsdíti holt testemet, erősítve egyébként is kiváló érzékeimet, regenerálva azt a kis karcolást is pillanatok alatt. Kár, hogy az ingemet nm tudom így gyógyítani. Akkor kedves ruhadarabjaimtól nem kellene megválni.
Ne hagyjam abba? Jah nem, azt mondja, "hagyd abba". Kívánsáéga számomra parancs. Na jó, inkább az a helyzet, hogy érzem gyenge próbálkozásait, karomba ernyedő testét. Tudom, hogy már én tartom egy ideje, s ha elengedném összerogyna. Fogaimat visszahúzva végignyalom ajkaimat, jóízűen hümmögök füle mellett.
- Isteni csemege gyenge, üde, pezsdítő véred.
Hallani biztos, hogy hallja mit is mondok, de hogy mit fog fel belőle, az már kérdéses.
- Gyere cimbora. Hazakísérlek!
Haza, de hová haza? Persze, hogy nem hozzá.
Támogatva kísérem a kocsihoz, mintha egy részeg ember lenne, akit haza kell kísérni. Kicsit gyorsabban is haladhatnánk, de nem akarom, hogy bárki meglássa már az úton, hogy nem igazán vagyok az, akinek gondolnak. Ennél fogva mimikrim újra felöltöm magamra, s a volán mögé ülve hazafurikázom őt.

//Következő lépés Remus lakásán. Stílusosan a fehér házban
https://csontkronikak.hungarianforum.com/t590-white-house-villa#2012 //

Bár nagyon igyekszem a tudatomnál maradni, mert van egy sejtésem, hogy az nagyon nem lenne jó nekem, ha végképp elveszteném a kontrollt magam felett, azért ez nem teljesen jön össze.
Elég vért szív el tőlem a vámpír, hogy teljesen legyengüljek, és jóformán ellenállás nélkül tűrjem azt, amit csinálni akar velem. Igaz kicsit távolról, és kicsit morajlósan, de hallom a hozzám intézett szavait, amitől fázósan megborzongok, de másra sajnos nem telik, már ütni sem vagyok képes, csak lógnak magam mellett a karjaim tehetetlenül.
Közelről látni, ahogy egy vérszívó jóllakottan nyalogatja a száját és tűhegyes szemfogait a legvadabb rémálmomat váltja valóra, vagy még felül is múlja.
Aztán, ha tudnám felkapnám a fejem, mikor azt állítja, hogy hazakísér, hiszen ez legalább annyira hihetetlen az előzmények után, mint az, hogy vámpírok pedig léteznek!
Így aztán kicsit tántorogva és kicsit kókadozva, de különösebb ellenállás nélkül hagyom magam a kocsihoz vezetni, habár, valószínűleg, amúgy sem tehetnék semmit, de aztán, ahogy az elsuhanó tájat nézem, ha lassan is felfogom, hogy az a „haza”, az nem hozzám lesz.
Ezért aztán látszólag megadóan csukom le a szemem, de magamban azon imádkozom, hogy legyen annyira hosszú az út, hogy össze tudjam szedni magam, hátha még lesz egy hangyányi esélyem menekülni.

//akkor irány Remus háza //