Halászkikötő

Stormhaven meglehetősen nagy halászflottával büszkélkedhet, amelyek a friss tengeri halakat és rákokat biztosítják az üzleteknek és a mirelitüzemnek. Ezek a város gazdasági élete szempontjából vitális jelentőségű, halradarral felszerelt kisebb halászhajók vannak itt kikötve. Bálnavadász hajót nem találunk, lévén a cetek védettek. A halászhajókra is mindig van felvétel azoknak akik a kemény munkától és a tengeri betegségtől meg nem riadnak.

Elégedetten hajtottam össze a kis jegyzetfüzetem, amiben leendő cikkemhez létfontosságú adatok szerepeltek. Nevek, címek, telefonszámok és néhány információ a ma reggel dokkoknál kihalászott hulláról. Egy fiatal halászfiú volt az illető, akinek a munkások elmondásai alapján nem volt haragosa a környéken. Jókedvű fiatalembernek állították be, mások csendesnek, de mindenki értetlenül állt a dolog előtt. Mindenesetre holnap tervbe vettem, hogy meglátogatom a családját. Mára viszont végeztem. Evvel a tudattal sétáltam a halszagú halászhajók közt, miközben épp egy nedves törlőkendővel tisztogattam meg kezeim és hallgattam a sirályok idegesítő rikácsolását.
Hol máshol akadna bele a sarkam a deszkák közé, mint itt. Megpróbáltam fél lábon lavírozni és evvel egy időben kiszabadítani méregdrága cipőmet.

Muszáj volt kicsit kiszellőztetni a fejem. Mostanában elég sok minden történt, ami felkavarta egyszerű kis életemet, és néha kezdtem úgy érezni, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok. Ott volt az a fickó a Casinoból, aki majdnem megölt, hogy mindent megtudjon a tulajdonosnőről, aztán ott volt az a gazdag vakegét, Fabien , akibe állandóan belebotlok és akitől kitelik, hogy rám uszít valakiket, na meg ott volt Rose! Talán az egyetlen lány, aki mostanában komolyan felkeltette az érdeklődésemet.
Elgondolkodva sétáltam a hajókat bámulva közben, mikor először csak a halk hangot és a cipők halk kopogását hallottam meg és csak utána kaptam arra a fejem, hogy megnézzem mi is az. Aztán mosolyra húzódott a szám, mikor megláttam ki is balettozik előttem féllábon. Susan! Mivel a háta mögül érkeztem, nem akartam nagyon megijeszteni, így mikor mögé értem, megköszörültem a torkom és a legelbűvölőbb mosolyomat elővéve szóltam hozzá.
- Szia! Talán elvesztettél valamit? Segíthetek?

Hosszas szenvedésem a cipővel és annak rángatásával nem hozott sikert számomra, de továbbra sem adtam fel. Immár mindkét lábammal a mólón állva ragadtam meg azt a fránya cipellőt. Tiszta hamupipőkének éreztem magam, csak a királyfit leszámítva. Talán mindenkinek jobb így, hiszen a királyfi ezen történet végére nem biztos, hogy kellemes véget érne. Ezen gondolat végére nem bírtam ki, hogy el ne mosolyodjak magamon. Mostanában egyébként is csendesebben élem meg a mindennapokat. Részben mert be kellett látnom, hogy ideje csöppnyi szünetet tartani, részben mert valahogy mostanság nem akadt megfelelő áldozat a hálómba…
Ismerős hang szakította félbe próbálkozásomat a cipő megszerzését illetően, amikor épp sikerült kiszabadítanom azt.
- Szia Jose! – néztem fel alig meglepetten – Előbb is jöhettél volna. Ez a fránya cipő beakad és nem adta magát egykönnyen – mutattam fel a megszerzett darabot, mely látható sérüléseket szenvedett. Így aligha tudok majd hazaballagni, na jó nem is haza de legalább az autómig. Ahogy végignéztem a stégen, ahhoz sem volt sok kedvem. Elhúztam a szám.
- Hacsak nincs nálad egy használható lábbeli, aligha…

Mire befejeztem a mondatomat, pont sikert hozott Susannak az erőfeszítése, mert már a kissé megviselt állapotba került cipővel a kezében egyenesedett fel, pedig még elnéztem volna egy darabig a formás hátsófelét, ahogy ott hajladozott, mint ahogy még pár vigyorgó tengeri medve is, az egyik közeli hajóról.
- Hát, ha tudom, hogy bajban vagy, isten bizony rohantam volna. - teszem kajánul vigyorogva a szívemre a kezem. - De, ezek szerint még mindig lehetek a hős megmentő lovag, ha felajánlom a két kezem, és hogy elviszlek a kocsiig? - vigyorgok rá, miközben, ha nem ellenkezik felkapom a karomba és a móló végében lévő parkoló felé viszem. - És egyébként mi szél hozott ide? Talán valami bűnügyben dolgozol most is? - érdeklődök közben.

Végül is minek ellenkeztem volna, ha már kéznél a segítség? Cipőprobléma ezennel megoldva.
- Ha már itt vagy és ilyen segítőkészen ajánlod fel a segítséged, hát legyen. „Hős Megmentő lovagom” – nevettem fel kuncogva, miközben gondolataim elkalandoztak az iménti elmélkedésen a lovag témával kapcsolatban. De hiába a cipőnek búcsút kellett intenem, így gondolkodás nélkül vetettem a vízbe, miután Jose a karjaiba vett.
- Nos, ami azt illeti valami olyasmi – egyelőre nem bocsátkoztam ennél bővebb kifejtésbe – És te? Csak nem te magad is valami bűnügy dolgában jársz erre? Hmm? - kérdeztem incselkedve, majd rámutattam a járgányomra.

Nagyon élveztem, ahogy a karjaimban tarthattam ezt a szép női testet. Miközben a kocsi felé igyekeztem vele, mélyen beszívtam bőrének és hajának bársonyos illatát.
Kuncogva néztem, ahogy az eddig küzdelmesen megszerzett lábbeli a mocskos vízben landolt.
- Ennyire haragszol rá?
Az ittlétével kapcsolatos kérdésemre, nem túlságosan bőbeszédűen reagál, de hát nem is lényege, de örülök, hogy összefutottunk, hiszen kellemes emlékeket ébresztett bennem.
- Ááá! Nem, csak kicsit ki akartam szellőztetni a feje, és gondoltam itt jó lesz, nincs nagy nyüzsi, és a levegő is jobb, mint a városban, már, ha a halszagot leszámítom. – nevettem fel, miközben megérkeztünk a kocsijához.
Ügyesen ráállítottam a saját lábamra, amíg kinyitja a kocsiajtót.
- Megy a mezítlábas vezetés? – néztem a harisnyás lábára érdeklődve.

Ha nem látom is a nyilvánvalót, hogy bizony Josenak nagyon kedvére van a helyzet, akkor is tisztában lettem volna vele. Az a kaján vigyor mindent elárult. Annyira egyszerű olvasni az ilyen férfiak gondolataiban. Semmi kihívás nincs benne.
- Nem haragszom rá, csak egyszerűen haszontalanná vált immár számomra, innentől kezdve semmi szükségem már arra a cipőre még, ha az egyik kedvencem is volt…– vontam meg egyszerűen a vállam, miközben előkerestem az autóm kulcsát és kinyomtam a riasztót. Óvatosan átbalettoztam José cipőjéről az autóba.
A nyitott ajtóból pislantottam fel rá egy pillanatig hezitálva.
- Mire vársz még? Velem tartasz vissza a szennyezett városba és meglesed, hogy megy a mezítlábas vezetés avagy tovább szaglászod a halakat? – néztem kérdőn a fiúra.

Mikor ügyesen besiklott az autója kormánya mögé, láttam, hogy egy kis ideig bizonytalankodott, míg felajánlotta az utat, vissza a városba.
Persze én végig reménykedtem, hogy az igazán gáláns és lovagias megmozdulásom meghozza számomra a sikert és a mérleg nyelve felém billen, ami hála Istennek, így is történt.
Ahogy elhangzott a kérdés, egy kisebbet szusszantottam azért, de rögtön fülig is szaladt a szám és lelkesen bólogatni kezdtem.
- Hát már éppen kezdett hiányozni a megszokott levegő, mert a túl sok oxigénből is megárt a sok. Na meg aztán a világ minden kincséért sem hagynám ki, hogy megnézzem, hogy vezetsz cipő nélkül. – sietek át a kocsi másik oldalára és huppanok be mellé az anyósülésbe.
Reményeim szerint, nem rak ki az első buszmegállóban, hanem a segítségemért cserébe meghív egy italra, vagy kávéra, és mivel mezítláb van, ezt csak egyetlen helyen teheti, a lakásán. Lazán hátradőltem az ülésben és vidáman néztem az események elébe.
- És hogy megy mostanában a sorod? Kicsit elhallgatott kedvenc sorozatgyilkosod, nem? Nincs kihatással ez a munkádra? – kezdeményezek beszélgetést, míg úton vagyunk.

Elmosolyodtam magamban, ahogy kinéztem a szélvédőn, megvárva míg José beszáll az autóba. „Annyira kiszámíthatóak… „ Lassan adva gázt indítottam be az autót és bár hozzá kellett szoknom a mezítlábas vezetéshez lassacskán belejöttem. Épp azon játszadoztak a gondolataim, hogy vajon milyen képet vágna a srác, ha egyáltalán nem udvariaskodnék és most az első kocsmánál kiraknám a szűrét. Persze, hogy nem fogok így tenni, de attól még megnéztem volna a fejét.
Céljaim voltak immár evvel a fiúval a jövőre nézve… Legalább is amíg hasznom van belőle mindenféleképp. Aztán vagy úgy jár mint a cipőm, vagy nem… Ez már nem rajta múlik.
A kérdést hallva lassan felé fordítottam a tekintetem és végignéztem rajta lassan mérlegelve a választ.
- Valóban. Persze az is lehet, csak egyszerűen a következő áldozatára les. Vagy újabban jobban elrejti a hullákat. Ki tudja. A munkámat pedig nem kell féltened – mosolyogtam el pimaszul – Ez a város szolgáltat elég hírt ahhoz, hogy ne legyek rászorulva a Teliholdas hulláira –adtam nagyobb gázt, ahogy kiértünk az autópályára.
- És mi újdonság a város sötétebbik felén?

//Indiantear - John Paul Jones Street 9.//

Persze, hogy azonnal megvédte a munkáját, hiszen mit is vártam volna egy önérzetes újságírótól.
- Hát, amennyire rákattantak a zsaruk, és amennyit előtte játszadozott velük, nem hiszem, hogy most akarná elkezdeni rejtegetni a munkáját, hiszen gondolom pont ezt a macska-egér játékot élvezte, ahogy leszűrtem a cikkeidből.
Ezzel valahol burkoltan a tudomására is hoztam, hogy bár első találkozásunkkor nem tudtam sokat se a gyilkosról, se Susan cikkeiről, ez azóta megváltozott és bizony már mindegyiket elolvastam.
- Az igaz viszont, hogy itt mindig zajlik az élet! – bólintottam a város bűnügyi életére tett megjegyzésére. – Hát a sötétebbik fele? – kuncogtam fel a szóhasználatán. – Köszöni jól van, csak még mindig bugyog és fortyog, hiszen amíg Harke rendőrfőnök nem akasztja ki trófeának a gyilkos fejét, addig sokkal nehezebb az élet. De nem panaszkodom, szépen csurran cseppen a konyhára, még ha időnként vannak is kellemetlenségek. – merengtem el Cortney-ra, na meg kissé erőszakos drága rendőrfőnökünkre gondolva. – És szabad tudni, mi a legújabb fogásod, vagy még titok?

Míg andalogva lépkedünk, mint egy – a kívülálló számára talán - összetartozó pár, meglep, hogy milyen kifinomult a hallása, hogy már ilyen távolságból is hallja a hullámok moraját.
- Hát meg kell vallanom még csak nagyon halványan, ha egyáltalán azt hallom. – fülelek magam is mosolyogva.
Aztán figyelmesen hallgatom, ahogy megmagyarázza, hogy miért is nem vallotta hívőnek magát.
- Értem. – bólintottam, habár ő ezt nem láthatta, de a szavaim is ezt sugallták. – Hát igen, sokan vannak így, akik valamiért egyszer csak rájönnek, hogy nem a megfelelő istenhez imádkoznak. – reagálok az elmondottakra, hiszen valahol én is ebben a cipőben járok. – Igen, mondhatjuk, hogy én is így vagyok ezzel. És én sem mondanám magamat isten tagadónak, mert ez nem lenne igaz. – válaszolom kissé talán rejtélyesen, de sosem lehet tudni, hogy kit sodort elém a véletlen és nem toborozhatok-e belőle újabb hívőt Apophisnak.
~ De, ne szaladjunk ennyire előre! ~ rovom meg magam, majd inkább a férfire fordítom a figyelmemet., akiben van valami érdekesen titokzatos és valami hideg is egyszerre.
Lassan már a kikötőhöz érünk, amely egyrészről nagyon is ismerős, hiszen a munkám jórésze ideköt, csak nem a part ezen részéhez, ahol még nem nagyon jártam.
- Nehéz lehet Önnek ezzel a fogyatékossággal. – viszem tovább a szót. – Van esetleg családja itt, vagy más segítsége?

- Tudja kedves Joanna, én bár nem hiszek többé a keresztények Istenében, tudom, hogy létezik valami... valami az emberen felül is. Kell, hogy valami formálja ezt a világot. Talán Isten az, talán valami kiismerhetetlen energia, de azt továbbra sem hiszem, hogy mindennemű vezetés nélkül, véletlenszerűen szaladgálunk a Földön és nincs semmi rendszer a dolgok mögött. - tettem kísérletet egy hosszabb kifejtésre. Fontosnak éreztem ezt elmondani neki, mert annyi ember van ma, aki ateistának vallja magát, pusztán mert nem látja az Istent más, természetfeletti dolgokban és mert tagadni mindig egyszerűbb, mint hinni valamiben. Az, hogy én itt járhatok még mindig ezen a földgolyón, semmiképpen nem a tudomány és a materializmus csodája...
- De elnézést, ha túlságosan is messzire eveztem ezeken a filozofikusabb vizeken. - szabadkoztam, hiszen hajlamos vagyok időnként túlzásokba esni. Ma már nem azokat az időket éljük, amikor a fiatalok esténként a kávéházakban Nietzsche, vagy más filozofikusok frissében napvilágot látott gondolatait vitatták meg.
A hölgy az újabb kérdésével már akaratlanul is közelebb lépett ahhoz a ponthoz, ahonnan kénytelen vagyok majd őszintétlen válaszokat adni.
- Nos, családom sajnos nincs, mert igen elfoglalt üzletember vagyok. Egy afféle asszisztens van ebben a segítségemre. - feleltem és konstatáltam, hogy végül is az üzletemberség és Colin, mint asszisztens mind féligazságok, amikkel mindig is kedveltem zsonglőrködni. - És ön, kedves Joanna? Szomorúan hallanám, ha magányos lenne az élete, s azért érne rá velem sétálni. - szólaltam meg sajnálkozó hangon.

Érdekes választ adott a kérdésemre, és érdekes dolgokat is boncolgatott, ami még jobban felkeltette az érdeklődésemet, hiszen, akár ezzel a gondolkodással még lehet az én istenem követője, de a mostani ismereteim szerint még sok minden más is, így nem árt jobban megismerni Fabian urat.
Választékos beszéde, öltözködése, lakóhelye mind, mind arra utalt, hogy nem szegény ember, tehát jobb lesz megtudni róla többet, mielőtt én többet mondanék a saját hitemről.
Figyelmesen hallgatom, ahogy elmondja, nincs családja, de nem bocsátkozik részletekbe, hogy miért nincs, túlságosan is gyorsan fűzi tovább a szavait, ami azt sugallja nekem, hogy nem szeretne itt többet időzni, a témánál.
Vajon azért, mert valami szomorú emlék fűzi hozzá, vagy valami más oka van a hallgatásnak, hiszen vak ember létére vállalkozást vezetni, amelyben egy asszisztens csak a segítője, azért elég érdekes felállás.
- Hát magányosnak nem mondanám, – nevettem el magam, ahogy meghallottam a sajnálkozást a hangjában. – nagyon sok ismerősöm van és nagyon keveset vagyok otthon már csak a munkám révén is, eléggé kötetlen ugyanis. Apám már meghalt, anyám meg San Franciskóban él. – rántom meg a vállam. – De ez a távolság tőle pont megfelelő, így nem az ő, hanem a saját életemet élem. – szögeztem le határozottan. – A többi rokon Kínában található, így aztán ők főleg nem elérhetők számomra, max telefonon. – teszem még hozzá.
- És, ha megkérdezhetem, mivel foglalkozik kedves Fabian? És egyáltalán nem untat az életfilozófiájával, szívesen meghallgatom. – igyekszem győzködni, hogy minél többet megtudjak róla.

Tetszett, hogy Joanna megnyílt előttem és nem szégyellte felvázolni egy idegen előtt a társas életét néhány egyszerű, de mégis sokat mondó szóval. Voltak idők, amikor rettenetesen irigyeltem az olyan embert, akit számtalan őszinte barát vett körül, s nem azon rágódott minden este, hogy másnap reggelig, mivel szórakoztassa el magát nagy magányában. Míg még halandó voltam, tettem néhány kísérletet arra, hogy nagyobb társaságokba bekerüljek, de hamar rájöttem, hogy mindez nem segített nekem abban, hogy életre szóló barátságok köttessenek meg.
- Irigylem önt Joanna, hogy ilyen felszabadult élete van. Persze irigységem csakis jóindulatú, hiszen nincs kimondva az egyetlen törvénykönyvben sem, hogy nekem nem lehetne hasonló életem. De hogy őszinte legyek, én kedvelem a magányt. Ő volt igazán az egyetlen társam mindig is. - somolyogtam egy keveset és magamban analizálni kezdtem Joanna édesanyja és az ő közte levő kapcsolatot. Egyértelmű a számomra, hogy az okoz neki örömet, ha kellő távolságban tudhatja magától, ami számomra még ma is oly érthetetlen tud lenni. De az, aki anya nélkül nőtt fel, sosem fogja már megérteni, hogy mindez hogy lehetséges...
- Nahát, ázsiai volna? - kérdeztem hirtelen, amikor megemlítette a Kínában élő rokonságot. - Ne nevessen ki kérem ezért, de számomra ez nem derült ki eddig. - magyarázkodtam, bár valójában igazán semmi jelentősége nem volt annak, hogy milyen rasszhoz tartozik. Pusztán segítség ahhoz, hogy el tudjam őt helyezni egy kulturális környezetben.
- Nos, én turizmussal foglalkozom itt Floridában. De nem vagyok ide valósi, talán ezt az enyhe brit akcentusomból is érezheti. Mert valójában angol vagyok, csak különleges lehetőségeket véltem felfedezni ebben a vidékben. - feleltem szokatlanul sejtelmes hangon. - És ha szabad megtudnom, ön mit dolgozik, ami ennyire nagy szabadságot ad? - kérdeztem ezúttal én a munkája felől.

- Ó, ha kedveli a magányt, netán megzavartam benne? – kérdeztem kicsit zavartan, hiszen nem tudhattam, hogy nem-e ezért ült be egy templom csendjébe. – És ez talán összefügg a fogyatékosságával? Persze nem akarom megsérteni, csak kíváncsi vagyok, az emberek vajon azért zárkóznak-e el egyesektől mert mások, mint ők? – a hangomban őszinte érdeklődés hallatszik.
Mikor hirtelen rácsodálkozik, hogy ázsiai lennék, még jobban szélesedik a mosolyom, hiszen olyan fura, hogy valakinek még azt is el kell magyaráznom egy beszélgetésnél, hogy hogyan is nézek ki, hiszen számunkra, látók számára ezek olyan természetes dolgok.
- Már miért nevetném ki? – rázom meg a fejem, de aztán rájövök, hogy ezt ő alig ha láthatja. – Hiszen sajnos nem láthatja, hogy hogyan is nézek ki, így akkor inkább leírom. 167 cm magas vagyok, az ismerőseim szerint vékony és karcsú, és én csak a véleményüket mondom, - jövök zavarba egy kicsit, mikor rájövök, hogy ez talán kissé öndicséretnek hat, - a vonásaim nem is tagadhatják ázsiai származásomat, a szemem fekete, a hajam fekete és mikor, mint most is kibontva hordom, akkor, majd a fenekemig ér. – fejezem be és nézek a férfira kíváncsian. – Így már könnyebb maga elé képzelni?
Aztán én is érdeklődve hallgatom, mikor magáról, a foglalkozásáról mesél, és igen, észrevettem az akcentust, csak még nem kérdeztem rá, de így már érthető.
- Ó! Turizmussal? Talán szállodái vannak, vagy éttermei? – lepődök meg a válaszon.
- Ó az én foglalkozásom ennél sokkal szürkébb. – vonom meg a vállam. – Én rendőr vagyok, a partvédelmi és határőrségnél vagyok alezredes, de ez biztos nem olyan érdekes, mint az ön munkája.
Közben már a parton lépkedünk és a homok finoman súrlódik a talpunk alatt, így le is kapom a szandált a lábamról, hogy mezítláb folytassam a sétát.

- Nem, dehogyis zavar! A magány csak segít engem abban, hogy értékesebbnek tűnjön az a kevés idő, amit az emberek közt eltöltök. - magyarázkodtam, egy keveset bókolva is. - Egyfelől igen, a fogyatékosságom is elszigetel, de azt hiszem én magam is kedvelem, ha a saját világomba vonulhatok el. Bár tudom jól, a magány inkább egy negatív jelző és talán az egyedüllét szót kéne használnom, de azt hiszem én mégis inkább magányban élek, ám nem kínomra. - fűztem tovább a gondolatsort.
- Igazán köszönöm, hogy megosztotta velem, hogy hogyan is néz ki. - hálálkodtam. Ez tényleg nagy segítség a számomra, elmém máris leképezett egy formát belső szemeim előtt. - Igazán szép hölgy lehet, az a hír járja, hogy az ázsiai lányok karcsúságuk, kisebb termetük és finoman rajzolt arcvonásaik miatt igazán izgatják a férfiak szemeit. - bókoltam ismét, mert igazán magam sem tudtam már, hogy fel tud-e izgatni egy asszony szépsége. Soha nem vertem nagy dobra beteges vonzalmam a kiskorúak felé, jól tudom, hogy ez egy olyan bűn, amit még annyira sem lehetne kimagyarázni mások előtt, mint a lopást vagy gyilkolást, így nem is kívántam erről beszélni. Colin és persze az összes vérbábom tudott erről, de nekik szerencsére nem volt joguk kérdőre vonni a döntéseim.
- Nem, egyik sem. - mosolyodom el. - Utazási irodám van, belföldi utakat szervezek amerikaiaknak. Rengetegen jönnek le ide melegedni például a Nagy-tavak környékéről, akik már nem akarnak másik kontinensre átutazni egy kis napfény és homokos tengerpart kedvéért. De innen is van, aki más vidékekre vágyik, például a Sziklás-hegységbe. Nos, a cégem őket is segíti. - fejtettem ki bővebben azt, hogy mivel is foglalkozom itt. Még ha csak fedő foglalkozásként is. De meg kell hagyni, igen jók a bevételeim.
- Nahát, rendőr volna? Különös, hogy szürkének tartja ezt a munkát, én épp azt hinném, hogy minden nap izgalmakat rejteget magában... kiváltképp egy hölgynek! - meg is lepődtem azon, hogy ilyen jelzővel illeti a munkáját. - Miért gondolja szürkének ezt a munkát? Mit csinálna szívesebben, ha tehetné? - érdeklődtem, miközben elértük a homokkal borított partokat. Mindig is kihívás volt nekem ilyen ingatag felületen gyalogolni, de szerencsére ezúttal nem voltam egyedül.

Tényleg pihentető sétálni csak úgy semmilyen céllal és egy barátságos emberrel beszélgetni közben, akinél nem kell külön megválogatnom a szavaimat, hanem csak csevegni teljesen átlagos dolgokról.
Régen voltam már ilyen helyzetben és régen sétáltam mezítláb a parton, a meleg éjszakában.
1 Lehet, hogy többször kéne ezt megtennem? ~ méláztam el egy pillanatra, de azért persze figyeltem amit beszélgetőpartnerem a munkájáról mesélt.
- Nem furcsa, hogy maga soha nem láthatja azokat a helyeket, ahová turisták százait vagy ezreit utaztatja? – bukik ki meggondolatlanul a kérdés a számon, mielőtt még felfognám, hogy talán nem esik jól neki, de már nem tudom visszaszívni. – Bocsásson meg, természetesen nem kell válaszolnia, ha nem akar. – szépítem azért, amennyire csak lehet.
- Hát sok izgalmat nem rejt, inkább a napi rutin monotonítása miatt neveztem szürkének. Csak a regényekben tupírozzák izgalmasra a rendőri munkát sokszor. Higgye el, nekem pár potyautason kívül nem sok izgalomban volt részem, pedig pár éve már a szakmában dolgozom. – válaszolok a kérdésére, miközben egy padhoz érkezünk.
- Van kedve leülni egy kicsit és szívni velem még egy kis sós levegőt? – kérdezem mosolyogva.

Arcomra egy finom, mégis hideg mosoly ült ki, mintha maga Canova, a nagy klasszicista szobrász véste volna ki. Egy vak számára egy mosoly épp olyan megfoghatatlan gesztus, mint egy igéző tekintet, ám mégis sokkal eltanulhatóbb, mint az utóbbi. Mosolyom igyekezett hát magába foglalni sok minden gondolatot és elkorhadt érzést, hiszen Joanna őszinte kérdése valóban megfogott ott, legbelül.
- Ugyan kedves, nem mondott semmi rosszat. És nagyon jót kérdezett. A helyzetem talán egy hasonlattal tudnám példázni: olyan vagyok, mint egy banki alkalmazott, aki mások millióit kezeli, de ő maga sosem nyúlhat hozzá. Ám mégsem vagyok emiatt szomorú, a banki alkalmazottak sem keseregnek. Jobb esetben mindenki tudja, hogy képessége alapján hol a helye. Az én esetem pedig különleges, én ha akarnék, sem tudnék már ezen változtatni. Inkább csendes beletörődés jellemző rám, amikor minden bizonnyal csodaszép tájakra utaztatom az embereket. - fejtettem ki gondolataim egészen őszintén. Furcsa mód örömmel töltött el, hogy őszinte lehettem Joanna-hoz és ezúttal nem kellett szövevényes hazugságokkal behálóznom az elméjét.
- Ó, nem is gondoltam volna, hogy rendőrnek lenni csak az irodalomban oly kalandos... - merengtem el a válaszán néhány pillanatra. - Pedig úgy tudom Stormhaven tele van bűnözőkkel, gyanús alakokkal és hasonlókkal. - legutóbbi szavaim már megadták magukat az őszintétlenségnek, s miközben az ártatlan és tudatlant tettettem, eszembe ötlött José és a mi kalandunk a csatorna mélyén, a stégen és a lakókocsijában. Mindaz, amiről Joanna mit sem tud...
- Miért is ne? Nagyon élvezem ezt a sétát önnel, Joanna! - majd botommal kitapogattam az elénk került akadályt, nevezetesen egy padot. Óvatosan leültem rá.
- Szeretem a dagály hangját... bár egyben félem is. Tudom, hogy az óceán hatalmas, feneketlen, egy olyan világ, aminek mélye bár bölcsőnk volt egykoron, ma már csak ezrek hullámsírja. Borzongató... - merültem el teljesen saját, melankolikus gondolataimban, ahogy ujjaim közt játszottam a vakbotommal. - Ohh, de bocsássa meg nekem ezt a keserűséget, a világért sem akarom elrontani a kedvét, ha eddig olyan jól elbeszélgettünk!

Kicsit megnyugodtam, hogy nem bántódott meg az önkéntelen kérdésen, de annyira adta magát a dolog, hogy rákérdezzek.
- Igen, így kicsit érthetőbb, és sajnálom, hogy nincs része benne. – mondtam neki őszintén, hiszen mi látók, el sem tudjuk képzelni, milyen lehet így élni. Egészen beleborzongtam magam képzelve a helyére. Azt hiszem én nem tudnék így élni.
Megérkezve egy olyan helyre, ahol már padok is sorakoztak elszórtan a parton, mélyen beszívtam a halkan hullámzó víz felől felénk sodort sós levegőt.
- Persze, mint minden nagyváros, ahol különböző nációk és fajok keverednek, felüti a fejét a bűnözés, és ez alól a mi városunk sem kivétel kedves Fabian. – ismertem be. – De én nem igazán ezen a területen mozgok, habár van rálátásom a dolgokra. – magyarázom neki, miközben belegyezésére finoman a pad felé terelem, amit a botja segítségével ügyesen beazonosít és helyet foglal rajta. – Én inkább a kikötői rendőrség munkáját felügyelem és ellenőrzöm, de persze az sem mentes a bűnözéstől, az már szinte mindenhol beette magát a társadalomba.
Nem mondom el neki, de ez valahol Apophis malmára is hajtja a vizet, hiszen így könnyebb dolgunk van, ha valakit a befolyásunk alá akarunk vonni, vagy más intrikát szőni, hiszen egy „tiszta” társadalomban erre vajmi kevés esély lenne.
- Örülök neki! – válaszolom a szavaira. – Én is élvezem ezt a kis esti csevegést, hiszen tényleg ritkán van rá lehetőségem, hogy egy ilyen úriemberrel társalogjak.
Merengése cseppet sem lep meg, hiszen mivel nem látja a tájnak a szépségét, csak a róla megszerzett tudásra hagyatkozva, könnyen támadhatnak ilyen borúsabb gondolatai az embernek, ami, ha most látná a csillagok visszaverődő fényétől ragyogó hatalmas víztükröt, mindjárt másként hatna rá.
- Nem rontotta el, hiszen olyan költőien adta elő, hogy inkább élveztem a szavait. – mosolyodtam el. – És mondja Fabian, ilyenkor nincs szüksége kísérőre, nem fél, hogy ezen késői órán esetleg baja esik, hiszen pont most beszéltünk a bűnözésről és az a hely ilyenkor már nem olyan biztonságos egy vak embernek, főleg egyedül? – ülök le mellé a padra.

Szinte tapintható volt a nő bánkódása a látáskárosultságomat illetően.
- Higgye el, én most minden bizonnyal kétségbe esnék, ha hirtelen megáldanának a látás képességével, de elveszíteném a hallásom. - nevettem egyet, abban bízva, hogy feloldom az esetleges elkomorodott hangulatot, majd elgondolkodtam, miképpen is válaszolhatnék a munkáját illetően.
- Én azért roppant hálás vagyok minden olyan személynek, aki védi a rendet, hiszen azt hiszem nem kell ecsetelnem, hányszor is próbáltak már kifosztani és megtámadni... - adtam némi teret az önsajnálatnak is, ami bár nem volt alaptalan, hiszen valóban sokszor próbálnak megkörnyékezni a zsebtolvajok, ám mégsem mondhatom, hogy az én kezem oly tiszta, mint a patyolat. Nem is tagadhatom, hogy van is némi ösztönös félelem bennem most, hogy tudom, Joanna is a rend őrei közül való. Akármilyen suta is vagyok, én is a bűnözők szerteágazó világát szaporítom, bár most sokkal kevésbé nyilvánvalóan. De voltak idők, amikor majd' minden éjjel kifosztottam valakit a vérbábomon keresztül. Nem is olyan rég pedig gyermekmolesztálással vádoltak meg Ukrajnában, aminek híre eleddig nem jutott el ide, szerencsémre legyen mondva. De hogyan is juthatna el, hiszen ez úttal is ügyeltem az alapos eltusolásra és felszívódásra...
Gondolataim aztán tovaszálltak, ám a romlottságot nem hagyván maguk mögött egy botrányos francia költő papírra vetett szavait idézték föl bennem. Lassan, elgondolkodva kezdtem szavalni az alábbi sorokat:
- "Nézd őket, lelkem; oly ijesztő, bús csapat! Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják. Holdkórosak gyanánt járnak s mélázva dobják nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat." - szavaltam el egy versrészletet Joanna válaszát követően. - ...Ha már költészetről beszélünk. - folytattam halványan elmosolyodva. - Az idézet pedig egy Charles Baudelaire versből való, a címe...nem túl meglepő módon az, hogy A vakok. - egészítettem még ki az iménti gondolatokat, de egyre inkább úgy tűnt, mintha csak hangosan gondolkodtam volna. El-el méláztam régi történéseken és úgy éreztem, talán a közelgő hajnal fárasztja le koncentrációm. Így Joanna újabb kérdésére már csak némi késéssel feleltem.
- Nem, nem vagyok teljesen egyedül, az asszisztensem, aki a munkámban segít, gyakorta kísér itt a városban. Ez ma egy rendkívüli alkalom, hogy egyedül talált, Joanna. Azt hiszem, ha kíséretem lett volna, aligha botorkáltam volna be abba a templomba. - nevettem fel megint könnyeden, majd ujjaim a különleges, vakoknak kialakított karórára csúsztattam. Igen, ez már egyértelműen a hajnal közeledte...

- Köszönöm! – nézek a világtalan emberre kissé meglepődve. – Nem tagadom, hogy jól esnek a szavai, hiszen mindenki olyan természetesnek veszi, hogy tesszük a dolgunkat és ők nyugalomban élhetnek. Na jó, persze nem sajnáltatom itt magam, de jól esik. – kuncogtam fel szavaimat igazolva.
Aztán kicsit néztem a tengert, mely most olyan megnyugtatóan csobogott és hullámzott, hogy egészen ellazultam tőle, főleg miután meghallottam a férfi lágy szavait, melyek valahogy annyira illettek most a helyhez és a szituációhoz.
- Ez nagyon szép volt! – ismertem el. – És maga nagyon jó előadó Fabian. – dicsértem meg mert tényleg visszaadta a vers által keltett érzéseket.
Mikor elmondja, hogy szokott kísérője lenni, csak megértően bólintok, hiszen azért várható volt már csak a munkájából kifolyólag is, hogy szüksége van valakire, másrészt meg biztosan meg tudja engedni magának egy ilyen alkalmazott állandó jelenlétét.
- Akkor örülök, hogy ma nem kísérte el, mert akkor lemaradtam volna egy ilyen remek társaságról.
Persze nem kerüli el a figyelmemet, ahogy az órájához nyúl.
- De bocsásson meg, én is feltartom, miközben bizonyára dolga van, vagy fáradt. – kezdek el szabadkozni. – De azt hiszem nekem sem árt már hazajutni, hiszen holnap munkába megyek. Azonban tényleg nagyon kellemes társaság volt és remélem még találkozunk. – simítok végig a talpamon, hogy visszahúzzam a cipőimet. – De szívesen haza kísérem még, ha gondolja. – ajánlom fel, hiszen azt mondta nem lakik messze.

Magamban sok mindent kezdtem el mérlegelni, ahogy így a hajnal közeledtével búcsúzni kényszerültem. Egyfelől minden, emberrel kötött kapcsolat hasznomra válhat még valamikor, s nem tékozolhatok el egy ilyen beszélgetést, még akkor sem, ha világmegváltó információcserékre ezúttal nem is került sor. Másfelől viszont a magamfajtának nem ildomos egy rendőr emlékezetébe vésni a nevét. Mivel azonban az ő hatásköre és az én tevékenységem nem igazán fedik egymást, így végül úgy döntöttem, nem hagyom megszakadni a kapcsolatunk ezen a ponton. Benyúltam hát az öltönyöm zsebébe, hogy elővehessem a tárcám és annak egyik belső zsebéből előhúztam egy névjegykártyát. Számomra nem sokat mond a tartalma, a látók számára készült, az irodánkból is elvihető, s telefonon keresztül végtére is lényegtelen, hogy látáskárosult vagyok-e, vagy sem. Átnyújtottam Joannának a kártyát.
- Ha nem veszi szörnyen formálisnak, ezt átadnám önnek. Ha esetleg utazni szeretne, vagy... ki tudja. - mosolyodtam el, mivel nem jutott hirtelen az eszembe jobb végszó. Majd elővettem a telefonom és hívtam Colint, hogy hazafuvarozzon. Miután végeztem a hívással, csak akkor feleltem Joanna ajánlatára.
- Nem szükséges hazakísérni, de köszönöm. Értem jön az asszisztensem, ő majd hazavisz. - utasítottam el a lehető legtapintatosabban a felkínálkozó lehetőséget. Pár perc, és Colin már itt is volt, hiszen a lakópark a közelben található. Amint mellém érkezett, a vállamra tette a kezét, hogy érezzem is a jelenlétét. Majd felálltam és Colinba karolva búcsúzkodtam.
- Igazán köszönöm ezt a nem mindennapi estét. Számomra jó ideje ez volt a legtöbb, amit egy templom adhatott. - húztam különös, talán gunyoros mosolyra a szám szélét, ahogy az egyházra és erre a furcsa véletlenre gondoltam.
- Minden jót Joanna, és vigyázzon magára! - majd jeleztem Colinnak, hogy indulhatunk az autó irányába.

//Történetszál vége - köszönöm szépen a játékot!//

Mióta megtudtam, hogy Rose Fabian vérbábja,teljesen padlón voltam, és nem igazán találtam magamra. Elhanyagoltam a munkámat és már Pokerface is figyelmeztetett, hogy ez nem lesz így jó, de nem tudott érdekelni. Többször elhatároztam, hogy elmegyek annak a szörnyetegnek a házához, de ilyenkor mindig bevillantak Rose kétségbeesett szavai is ez visszatartott, de akkor is szerettem volna a közelben lenni, hátha mégis tehetek valamit, amihez igen csak próbáltam valami támpontot találni, ezért minden vámpírokról fellelhető dolgot tanulmányoztam, elolvastam, megnéztem. Amikor nem ezzel foglalatoskodtam, akkor bolyongtam a tengerparton, mint egy holdkóros, nem is nézve merre visz a lábam, ahogy most is.
Szép csillagos este volt, igazából már éjfél felé járhatott, de nem voltam álmos, és nem is igazán figyeltem semmire, csak a saját szomorú gondolataimmal voltam elfoglalva.

Ama bizonyos este után én azon voltam, hogy minél több információt megszerezzek Caecus, José, na és mint kiderült, egy fehérnép kapcsolatáról. Milyen meglepő fordulat az, amit bábjaimtól, talpnyalóimtól, adósaimtól megtudtam. José szerelme ugyan az a nő, mint aki Caecus vérbábja. Ó igen, nem csodálom, hogy nem akarta a vak vámpír megölni Josét, hiszen pár napja figyelve a fiút magam is, látni rajta a kínt, a szenvedést. Milyen öröm is ez nekem. S lehetőség is egyben. Talán nem is kell ráerőltetni vérem megivását, talán enged a kísértésnek, hogy úgy talán tovább szeretheti kedvesét...Lényegében ez nem nekem lenne jobb, hanem neki, mert én csak élvezném szenvedését.
Több napja a parton látom már éjjelente, mint akinek szeméből a gondok kiverték az álmot. Eldöntöttem, hogy eleget tudok már róla, így a mai nap lesz az, a becses nap, mikor egy vérbábot beszerzek magamnak. Egy újabbat.
Elindulok felé, lassú léptekkel, mimikrit viselve magamon, s kihasználva, hogy nem igazán figyel környezetére, egészen pár méter közelségig jutok eme lassú tempóban. Bár ha akarom, egy szempillantás alatt is mögötte lehetnék, de ez olyan jó, nézni az áldozatot...sokáig.
- Jó estét José! Hol jár erre, hisz ilyen az emberek már alszanak inkább.