Szabad strand

Ez a partrész mindenkinek nyitott, így érthetően jóval forgalmasabb mint a Diamond. Hétvégente természetesen sokaknak családi program a strand, ahol a gyerekek fagylalthoz a felnőttek nyugalomhoz és minden korosztály napfényhez juthat.

Már régen megígértem Rose-nak, hogy megmutatom a várost és ma ő is ráért, így elég sokat barangoltunk. Majd, hogy nem sikerült megismertetnem az összes városrésszel, és a legtöbb helyre gyalog mentünk, így aztán persze, hogy kellemesen elfáradtunk a nap végére. Idefelé jövet még a Mekiben bedobtunk pár falatot, aztán az üdítőt a kezünkbe fogva sétáltunk ide, hogy a lemenő nap fényében gyönyörködhessünk, befejezésül, ennek a csodálatos napnak a végére.
Mivel már a nap lemenőben volt, a strandon már alig volt ember, így zavartalanul andaloghattunk kéz a kézben. Én feltűrtem a nadrágom szárát és hol a kicsapódó hullámokban gázoltam, hol a homokos partot taposta a meztelen talpam, mert a cipőmet a kezemben lóbáltam.
- Nagyon kellemes volt ez a nap. - mosolyogtam gyengéden a mellettem sétáló Rose-ra. - És azt hiszem nem sok dolgot hagytunk ki a városból, legalább is látványra. Hogy érezted magad?

Fárasztóan csodás nap mesébe illő lezárása, ha az ember lánya egy fess fiatalemberrel -mondaná drága jó nagyanyám is így- taposhatja a puha, nedves homokot. Én is ezt teszem, élvezve a lábujjaim között végigfolyó habot, a olykor egy-egy kavicsot is, vagy kisállatot is megtalálva talpam alatt, hogy ne legyen akkora az idill...Pedig a naplemente a tengerparton itt is gyönyörű, az idő is kellemes, a társaság is az, nem kellene, hogy ezt bármi elrontsa. De milyen is a női lélek, ha valami kezdene szépen alakulni, keressük mögötte a bibit. Mélyet sóhajtva hessegetem el a rossz gondolatokat, mikor José megszólal mellettem, visszazökkentve a pár perces mélázásból a valóságba.
- Jól éreztem magam. Tényleg kellemes volt ez a nap. Csak rájöttem, elég nagy ez a város, hogy gyalog kelljen benne közlekedni.
Felnevetek halkan, mint egy kisgyerek, csengő kacagással.

Az utóbbi napokat jobbnak láttam az otthonomba zárkózva eltölteni. Hiába, nem tagadhatom, hogy tartottam José bosszújától. Elég lett volna, ha fényes nappal rám tör és onnantól már minden vámpír számára tudható, hogy ha nem is a végpusztulás, de egy semmivel ki nem magyarázható lebukással kéne megbirkóznom. Úgyhogy nem tehettem mást, mint hogy Colint 24 órás őrizetre utasítottam és a tevékenységét leredukáltam az otthonról, telefonon és interneten keresztül is elvégezhető feladatokra. Szerencsémre legyen mondva, mostanra már teljesen meggyógyult az állkapcsa. Meg is egyeztünk, hogy ma éjjel megint kisétálunk a bérelt stégünkhöz, ő egy éjjeli horgászat okán, én pedig... nos egyenlőre csak azért, hogy kimozduljak a négy fal közül. Az időnként rám törő letargia miatt ugyanis hol órákon át zongoráztam megszakítás nélkül, hol zenét hallgattam, más egyébhez nem éreztem kedvet. De amint megcsapta füleim a természet saját muzsikája - az óceán dübörgése és a szél zenéje, benne a távoli város tompa zajaival - rájöttem, hogy a múltkori eset ellenére továbbra is kedvelem a tengerpartokat, de mostantól igyekszem elkerülni a velük való "áthatóbb" találkozást.
Hosszú percek óta sétálhattunk az ingoványos homokban, amikor a szolga megszorította a belé kapaszkodó karomat és a fülembe kezdett suttogni. Nocsak! Hát mégsem halt meg José barátunk? Sőt mi több, hölgytársasága is akad? Ez igazán értékelendő, ne mulasszuk hát el az illedelmes köszöntést!
'- Jó estét! - szólt előbb Colin, hogy jelezze felém is, hogy már hallótávolságon belül vagyunk hozzájuk képest. Hangja teljesen formális volt, nem volt benne sem kekeckedő él, sem megjátszott derű, vagy félelem. Ezt a fajta játékot mindig is rám hagyta. De mielőtt bárhogy is köszöntöttem volna őket, megvártam első reakciójukat, hiszen nem kizárt, hogy már messziről észrevettek minket, a furcsa párt. És abban sem kételkedem, hogy José legszívesebben itt helyben kicsontozna, s most mégis türtőztetnie kell magát. Legalábbis illő volna...

- Ennek nagyon örülök. - leheltem csókot a kezemben tartott kezére. - És legfeljebb legközelebb bérelünk egy kocsit, vagy még jobb, egy riksát, és azzal megyünk körbe. - vigyorogtam rá vidáman. - Aztán még egy pár helyre elmehetünk, sőt be is mehetünk. Ott van példának okáért az indián rezervátum, azt még én sem láttam, legközelebb talán oda is elmehetnénk. - nézek azokba a csodálatos szemekbe, melyek már az első találkozásunkkor megbabonáztak. Egyre jobban vonzódtam a lányhoz és legszívesebben minden percemet vele töltöttem volna, csak hát neki is és nekem is volt munkám.
Most viszont nem akartam erre gondolni, csak arra, hogy milyen jó is itt egymás társaságában andalogni.
Viszont ez a kellemes helyzet nem tartott sokáig, hiszen egyszer csak megpillantottam egy gyanúsan ismerős párt közeledni a part felől, és mikor a félhomályban megismertem őket már nem volt rá lehetőség, hogy gyorsan más irányba menjünk, hiszen akkor Rose-nak valamit mondanom kellett volna, így hát igyekeztem uralkodni magamon és fapofával visszaköszönni, mikor legszívesebben Fabian-nak ugrottam volna, hogy itt helyben elmetéljem a torkát.
- Jó estét! - biccentettem kimérten, és szófukaron.
Reméltem, hogy azonnal tovább mennek és nem kell tovább is türtőztetnem magam, főleg nem örültem, hogy Rose is itt volt, őr is megismerték.

- Riksán még úgysem utaztam.
Jelentem ki aprót rántva vállamon, így jelezve, hogy nekem nincs ellene kifogásom, hogy ezt is kipróbáljuk. Bár azt sem igazán tudtam eddig, hogy ez itt is elterjedt. Tekintetünk összetalálkozik, s a számomra kedvessé vált férfi szemében őszinte érzelmeket vélek felfedezni, ami kicsit megijeszt, így kisebb zavarral nézek magam elé.
Viszont az indián rezervátummal kapcsolatban már kételyek kerültek előtérbe lelkemben.
- Ne haragudj, de oda talán nem kellene. Ha elmegyek oda bámészkodni, úgy érezném magam, mint aki az állatkertbe van, azt pedig nem szeretném. Több tisztelet illetné meg őket is, azt hiszem.
Mondatom közepén leszek figyelmes a közeledőkre, de nem is igazán foglalkozok velük. Számomra a kettős csupán két idegen, akik szintén élvezik a jó idő adta friss levegőt. Csak mikor közelebb érnek, akkor tűnik fel, hogy a két férfi nem olyan okból karolnak egymásba, mint azt első pillanatban gondolná az ember lánya. Hogy miből is? Abból, hogy nem összesimulva, andalogva közelednek, hanem bár bizalommal egymás iránt, mégis némi távolságot tartva lépkednek. Köszönnek, s nekem illik azt fogadni, így bársonyos hangon viszonzom a tiszteletet.
- Szép eszét az uraknak!
Biccentek is, bár tudom, ezt csak egyikőjük látja. Josén viszont valamit észlelek, de betudom annak, hogy zavarja az, hogy immáron nem kettesben, hanem négyen vagyunk a part ezen szakaszán. Meg persze nem állok, folytatom a fiú mellett lépteimet, ahogy az természetes, ha idegenek mellett elhalad az ember.

- Szép estét önöknek is! - köszönök végül én is, miután meggyőződtem arról, hogy José nem oldott kereket hirtelenjében. Talán túlontúl gyerekesnek gondolom, de az én szemeim elől eltűnni szinte semmilyen kihívást nem jelent, megesett nem is egy alkalommal, hogy észre sem vettem, hogy már csak magammal beszélgetek. Habár most itt van Colin, az én szemem világa, akinek óvatos gesztusaiban és jelzéseiben jó okom van már megbízni.
- José, te vagy ma a nap meglepetése! - szóltam őszinte meglepettséggel Joséhoz majd a hölgyet szólítottam meg. - Áh, bocsássa meg kegyed az illetlenségem, az az igazság, hogy ismerem már az urat, azért tegezem. - magyarázkodtam egy keveset. Megfordult a fejemben, hogy lehet-e ez a nő ugyanaz, akit Újévkor meginvitáltam a lakásomba Joséval együtt. Nem emlékszem, hogy akkor egy párt alkottak volna, de azóta nem kevés idő telt el és őszintén szólva nehezemre esett felidézni a hangját, főleg az óceán hullámainak zaján keresztül. Colin pedig bár sok mindenhez ért, de nem gondolatolvasó, így nem tudhatta, hogy kire gondolok. Így aztán tapogatózóan egy kérdést intéztem a nő felé.
- Elnézést kérek, de nem lehet, hogy mi ismerjük már egymást? Kellemetlen lenne, ha ebben az esetben vadidegenként mutatkoznék be... - szóltam szerényen, úgy, ahogy Joséval már jó ideje nem kommunikáltam. Hangom és egész lényem különösen törékenynek éreztem, ahogy az erős part menti szélben a szolga karjába kapaszkodtam. Sovány testemre ezúttal nem simult méregdrága öltöny vagy zakó, egy egyszerű fehér inget kértem csak Colintól, melyet helyenként zászlóként lobogtat most meg a vad, tengeri szél, mintha nem is volna benne test, ami kitölteni igyekezne.

Nem volt olyan szerencsém, hogy szép csendben tovább álltak volna, és persze Rose-nak sem mondhattam el, hogy miért is kerülném el szívesen ezt a kellemetlen találkozást.
Még igen élénken élt az emlékezetemben, hogy milyen erőszakosan és kitartóan akarta megtudni Fabian, hogy ki is a jelenlegi barátnőm és ez a váratlan találkozás egyáltalán nem volt az ínyemre, hiszen most már nem dughatom a hátam mögé a lányt. Igen! Nagyon is féltettem ettől a kegyetlen férfitól, aki a talpig úriember álcája mögé bújva igyekszik az emberek szívbe lopni magát, míg csak az érdekei mást nem kívánnak.
Rose persze ebből az egészből nem érzékel semmit, legalábbis remélem, mert semmi kedvem magyarázkodni a viselt dolgaimról, még ha ezzel felhívnám is a figyelmét erre az előttünk álló és a vaksága miatt talán esendőnek látszó férfi veszélyességére.
Ezért aztán nem nagyon álltunk meg, miközben kölcsönösen üdvözöltük egymást, de úgy látszik nem fogjuk megúszni ennyivel és, ha nem akarok ok nélkül udvariatlannak tűnni, kénytelen leszek leállni bájcsevegni halálos ellenségemmel.
- Miért lennék meglepetés „kedves” Fabian. Elég sokszor járok ezen a parton, mint ahogy te is nagyon jól tudod.
Hangomban egy cseppnyi jókedv sem volt már, hiszen megjelenésével egy csapásra sikerült elrontani ezt a szép estét.
Kénytelen voltam azt is lenyelni, hogy megszólítja Rose-t és érdeklődik a kiléte iránt. Semmi olyat nem akartam tenni, ami a lányban rossz érzéseket keltett volna velem szemben, ezért türelmetlenül ugyan, de megvártam, hogy válaszoljon, hogy aztán megpróbáljak gyorsan megszabadulni a kéretlen társaságtól.

Kedves, nagyon kedves. Talán túlságosan is is kedves, de hát vannak ilyen emberek még a Földön, nem ő az egyetlen.
A férfiak jelenléte akárhogyan is nézzük, észrevehető José hangulatán, bármennyire is igyekszik eltusolni, hiszen ott van az a kedvetlenség, ami eddig nem volt rá jellemző. Sőt, éppen ellenkezőleg. Így én is azon vagyok, hogy minél hamarabb továbbhaladhassunk. Pedig valami megmagyarázhatatlan érzés kerít lassan hatalmába. A vak férfi amennyire elesettnek tekinthető, olyannyira van benne valami hátborzongató is. Végigmérem őt, alig észrevehetően, miközben hallgatom nyájas beszédét ismeretségünkkel kapcsolatban. Meg kell állapítanom, hogy mi is az, ami engem zavar. A fehér haja, szemöldöke, a vöröses szeme, ami ha nem is lát, mégis vesémig hatol "tekintete", ha éppen felém néz. Hóka bőréhez, sovány alktaához még egy hófehér inget is vett magára, amitől mintha egy szellem, vagy temetésére váró, felravatalozott ember lenne. Egyben érzek iránta érdeklődést, női kíváncsiságot, s tartok is tőle...Persze gondolatmenetemnek nem adok teret arcomra is kiütközni, inkább bájosan mosolyogva folytatom a beszélgetést, ha már nem mehetünk el olyan gyorsan, mint szerettünk volna.
- Nem zavar, ha tegeződnek, Nem is sok jogom lenne ebbe beleszólni. Találkoznunk viszont kétlem, hogy sikerült volna eddig. Minden bizonnyal emlékeznék egy ilyen jellegzetes arcra.

Nem is vártam el, hogy José túlzottan sokáig fogja vissza magában a Harag féktelen ménjeit, újabb szavaiból érzékeny fülem már kivette, mennyire is irritáló rá nézve a jelenlétem és talán tempósabban is kezdett sétálni. Nem akartam felhozni a kis közös esténk emlékét és rákérdezni arra, hogy hogy szolgál az egészsége. Nem tudom, hogy beszélt-e erről bárkinek is, bár ismervén az embereket nem hinném, hogy szívesen hangoztatja, hogy egy férfi éjszaka rárontott és a férfiasságát markolászta. Megmosolyogtam az emlékét annak azt estnek, kedvem támadt hasonló játékokhoz, de vissza kellett fogni tiltott vágyaim és ismét igyekeztem a szép szavakra koncentrálni.
- Bevallom nem tudtam, hogy szeretsz errefelé sétálni, így még akkor sem futottunk össze, ha jól emlékszem. - javítottam ki. Mivel a kettőnk közti viszonyt szinte semmilyen formában nem tudtam volna a lány előtt feltárni, így figyelmem Joséról hamar rá terelődött. Bizonyos, hogy akkor ő nem Folami és nem is Mary Conor, José hajdan volt barátnője. Hanem talán pont az, akit eredetileg is kerestem: az, akiért jelenleg dobog hevesebben a szíve.
- Ennek örülök, hogy nem hoztam magam kellemetlen helyzetbe. - szóltam lágy hangon, halvány mosollyal szám szélén. - Ez esetben hadd mutatkozzak be. Fabian Cross vagyok. - mutatkoztam be a stormhaveni álnevemen, majd játékosan Colinra böktem magam mellett. - Ő pedig Colin, a segítő társam. Nos ő nem egy szószátyár ember... - nevettem fel könnyedén és úgy döntöttem, azért valamit mégis megosztok a Joséval való kapcsolatomról. - Josét pedig egyszer a város uszodájában ismertem meg, azóta többször is találkoztunk már. - mondtam olyan keveset, amennyit csak lehetett, s mindez ebben a kontextusban már-már kegyes hazugságnak tűnt, valamiféle jó barátságot sugallva. Pedig nem hazudtam, de nem is mondtam el mindent. Hiába, a szavak furcsa dolgok...

- Hát igen, "ennyire" azért még nem ismertük meg egymást. – húzom el a szám, ahogy kiejtem az ironikus szavakat. – Azért a jelenlegi társaságommal ez sokkal élvezetesebb időtöltés. – utalok burkoltan a találkozásainkra.
Rose válasza, amiből kiderül, hogy Fabian-nak még nem volt hozzá szerencséje és remélhetőleg ezután sem lesz, azért figyelmeztet, hogy a férfi most már sejtheti, hogy a barátnőmet sodorta elébe a vakvégzet.
Komoran konstatáltam, hogy valószínűleg ezek után, ha csak durván és faragatlanul faképnél nem hagyjuk őket, nem szabadulunk egy könnyen, ezt meg nem akartam megkockáztatni, hiszen akkor mit gondolt volna rólam Rose. Ráadásul Fabian most is bevetette azt a nyájas, úriember dumáját, ami csak még rosszabbá tette volna a helyzetemet.
Mikor bemutatkozott és Colint is bemutatta, azért szükségesnek tartotta, hogy megindokolja, miért is ilyen közvetlen a viszonyunk, de úgy láttam, valamiért ő sem tartja szükségesnek részletezni azt. Persze az események azért lehet, hogy rossz fényt vetnének rám, de ő sem tarthatná fenn ezt az úriember látszatot, amit a velem lévő lány felé mutat most.
Mivel a bemutatkozás erejéig mindnyájan megtorpantunk, én sem rángathattam tovább Rose-t, amíg önszántából nem indul el, de úgy látszik felkeltette az érdeklődését a vak férfi.
- Igen, összefutottunk már egy párszor. – erősítem meg kedvetlenül. – Legutóbb pont mielőtt egy sajnálatos baleset ért és kórházban kötöttem ki. – szúrom azért oda, hogy tudja, nem vagyok feledékeny. – És most mi járatban errefelé Fabian? Talán egy újabb esti találkozó? – kérdezem gúnyosan.

Ha eddig nem is, mostanra teljes bizonyossággal érzem, hogy ha kedvesen is beszél Fabian, Josénak ez cseppet sem tetszik. Persze udvariasságot nem feledi, de mégis, hangjából érződő irónia és az elejtett szavak sejtetik, hogy nem éppen jó kettejük viszonya. Kórház? Igen, ezt a szót hallottam. Egy találkozásnak kórház legyen a vége? Hogyan találkoztak vajon? Josét elütni nem tudná egy vak férfi, hisz még vezetni sem vezethet. Vagy ez a Colin volt a ludas, és nem is a Fabian nevezetű alak? Hűha ennyi kérdés...
Kettejük beszélgetésébe nem szólok bele, csupán magam csendességében hallgatom őket, s figyelek a reakciókra, minden apró elejtett szóra.
Bemutatkozás után azonban furán érzem magam, ugyanis nem ártana, ha én is be lenék mutatva, vagy valami hasonló, de Joséról érzem, ezt nem igazán szeretné megtenni. Kérdő tekintettel nézek fel a mellettem ácsorgó férfira, majd a kettős felé fordulok. Közelebb lépek, s Fabian felé nyújtom kezem, miután Colinnal már kezet fogtam..
- Rose vagyok! Rose White. Aki szívesen venné, ha az ismeretséget kézfogással is megpecsételnénk.
Mivel tudom, hogy nem látja a kezemet, jobbnak vélem közölni is vele azt, de hogy jön már az ki, hogy: "Hé, haver, elzsibbad a kezem, mire észreveszed, hogy kezet fognék!"?
Egyébként kíváncsiság is rávisz arra, hogy megérintsem. Kihívásnak érzem, hogy egy vak férfit kerítsek hatalmamba, női báj erejéig. De most nem vagyok egyedül, s ha még tudattam is Joséval, hogy nem vagyok az a monogám típus, nem fogok belőle hülyét csinálni, hogy előtte, mellette kezdjek ki egy másik férfival. Különösen nem azzal, aki egyébként egyre nyilvánvalóbb, hogy párom ellensége, de legalábbis nem a barátja. Így kézfogás után bájos mosollyal lépek vissza José mellé, s közel simulva hozzá átölelem derekát.

Mint az ókori görög szobrok arcán lévő kifürkészhetetlen, archaikus mosoly, úgy merevedett meg az én szám is egy szolid mosoly formájában, ahogy Josét hallgattam csendben. Romlott szívem mélyén örültem, hogy nem halt meg, suta befejezése lett volna ez a mi kis élet-halál sakkjátékunknak. Így még azt is megbocsájtottam neki, hogy kulturáltan is, de olyan hevesen próbál elhessegetni maga és a párja mellől, mint egy szemtelen legyet.
- Óh... hát igen, az az este nekem sem volt éppen kellemes... - hagytam nyitva előtte a témát, különösebben nem is szándékoztam belemélyedni, hiszen nem másra utaltam, mint testemen ejtett sebre, amiről bár José nem is sejti, de még ott helyben beforrt. Nem kívántam hát hosszasan sajnáltatni magam és meséket fabrikálni a sérülésemről és annak gyógyulásáról. - De most már mindannyian jól vagyunk, nem igaz? - kérdeztem derűsen. - Jómagam csak szerettem volna kiszellőztetni a fejem, s erre legjobb ez a napszak, mert nem egy albínó bőrének való ez a déli, pörkölő napsugárzás. - meséltem neki úgy, mint egy régi barátnak, hangom könnyed kedvességet hazudott minden pillanatban. Amint megtudtam az ifjúnak gondolt leány nevét, kíváncsiságom egyre csak élénkült iránta. Cserfes szavait az előbbinél valamivel őszintébb módon mosolyogtam meg és jobbommal kutatva előre nyúltam, hogy megmarkolhassam az ő kézfejét. Talán belesegíthette a sajátját az enyémbe, ezt nem tudom, de néhány pillanat múlva már a tenyeremben éreztem kecses ujjait, s finom bőrét nem mulasztottam el megtapintani. Egy kézfej épp olyan árulkodó lehet, mint számtalan más karakterjegyünk, számomra pedig általában az első, amit a hangszín után érzékelek egy másik emberből. Éreztem a kezén, hogy fiatal és bár tenyere nem munkástenyér, mégsem egy nagyvárosi dámához van dolgom, aki hátborzongató karmokat ragaszt a sajátjára, tengernyi ékszerrel ujjain. Rose-t a keze alapján egészen más jellemnek gondolnám, egyszerű, tiszta léleknek, aki külsőségek nélkül tud nő lenni. Ha éreznék még empátiát, most úgy gondolnám, hogy nem való ennek a szélhámos Josénak egy ilyen kedves lány, de nem áltatom magam azzal az illúzióval, hogy máris kiismertem volna a leány személyiségét, vagy hogy bármi közöm is lenne ahhoz, hogy az emberek hogyan választanak párt maguknak. Sajnálatos módon nekem erre emberi életemben nem adatott meg a lehetőség, hogy felkeltsem az ellenkező nem érdeklődését. Egyetlen alkalommal bújtam ágyba egy nővel, aki hivatásszerűen űzte a szakmát...hm, nos igen. Párizs és a 19. század vége, a nyomorék, törpe Toulouse-Lautrec világa, aki hozzám hasonlóan csak pénzért tudott szeretetet és törődést vásárolni a párizsi prostituáltaktól. Ma már azt az egyetlen alkalmat is súlyos tévedésnek élem meg és ennyi év távlatából is csak az anyagiasság mondatja velem, de azt kell hogy mondjam: nem érte meg...
Miután ujjaim néhány hosszúra nyúlt pillanaton át alaposan végigfuttattam Rose kézfején, elengedtem azt és ismét megszólaltam.
- Kedves Rose, talán nem is sejti, mennyi mindent mesélt Önről a tenyere! Ha gondolja, elmesélhetem! - kacérkodtam úgy, mintha máshoz sem értenék, mint a bókoláshoz és a női szívek megzabolázásához.

Most, hogy jobban belegondolok tényleg eléggé jól néz ki annak ellenére, hogy határozottan kezdtem emlékezni rá, hogy megszúrtam, de most nyoma sincs, hogy ez nagyon megviselte volna.
Aztán az is érdekes volt, most, hogy így visszagondolok, hogy mindig csak este futottunk össze, viszont a magyarázat eléggé hihetőnek tűnt, tényleg annyira fehér a bőre, hogy azt hinné az ember, az első napsugárra megég.
Azért továbbra is nagy mértékű gyanakvással figyeltem a két férfit és legszívesebben már messze jártam volna, ha nincs itt Rose. Persze a bosszúmról nem tetem le és nagy valószínűséggel nem is olyan sokára majd ismét összefutunk, csak, hogy akkor úgy és ott ahogy én szeretném, és azt nem fogja nagyon díjazni ez a perverz szörnyeteg.
Most azonban jóképet kellett vágnom a csevegésünkhöz, hiszen a lánynak nem volt sietős és Fabian sem akart gyorsan elbúcsúzni tőlünk. Biztos voltam benne, hogy ő is érzi a feszültséget bennem és direkt csinálja az egészet.
Mikor Rose a kezét nyújtotta neki és Fabian sokáig taperolta azt, legszívesebbe kitéptem volna a kezéből és behúztam volna neki egyet, de türtőztetnem kellett magam.
Nem akartam, hogy túl közel kerüljön a szeretet lényhez, hogy jobban megismerje, mint amit eddig megtudott róla, csak azt akartam, hogy tűnjön el.
És tessék! Most meg még tenyérjóslást akar itt bemutatni!
- Nem hiszem, hogy erre mi most ráérünk Fabian! Talán majd máskor. – próbáltam elhessegetni az ajánlatát, a lehetőségeimhez képest finoman.
Annak viszont örültem, mikor Rose hozzám bújt és átkarolta a derekam. Én is védekezőn karoltam át a vállát.
- Nem fázol édes? Most, hogy lement a nap, már hűvösödik a levegő.

Ezek ketten...most mit mondjak. A gyanúsnál is gyanúsabb a beszélgetésük. Számon viszont lakat. Beleszólni a férfi nép vitájába nem szabad, ezt megtanultam már régen. Rá kell hagyni mindkettőre, az célravezetőbb az én szempontomból.
Lényegében én most Fabian jellemére vagyok kíváncsi, ami meg kell mondjam, nagyon kifürkészhetetlen. Egyrészt ugye érezni az ellenszenvet amit José felé indít, másrészt olyan nyájas, bókoló, bájolgó, hogy az már kezd nekem nem tetszeni. Na nem azért, mert túlzásba viszi, sokkal inkább az az okom rá, hogy ha a férfi akar engem meghódítani, megszerezni magának, akkor nekem már nem sok tennivalóm van. Így még inkább viszakozok az érintésből finoman kihúzva kezemet is. Persze az is feltűnt, hogy kelleténél tovább tartott a kézfogó, majd kezemet is végigsimította, de valahogy most úgy érzem, nincs itt az ideje, hogy jósolgasson nekem.
- Köszönöm, de talán majd legközelebb meghallgatom a véleményét tenyeremről. Vagy akár a jellememről. Most ha nem haragszik, tovább mennénk.
Bólintok José megjegyzésére, majd kérdésére válaszolok azzal is, hogy jólesően bújok karja alá, élvezve melegségét.
- De igen. Kezdek fázni, jó lenne már bemenni valahová.

Olybá tűnt, eddig sikerült fenntartani a lány érdeklődését, minden bizonnyal José folyamatos aláaknázó hangneme miatt. Érthető módon a lány nem sok bizalmat táplálhat irántam, ha látja, miként viselkedik előttem a párja. José reakciójában semmi kifogásolni való nem volt, a kettőnk kapcsolata mindennek nevezhető, csak éppen barátinak nem. Ezen a ponton el kellett hát döntenem, hogy a tapogatózást abbahagyom most, vagy újabb trükkökkel akaszkodom vissza rájuk. Ha folytatnám a bájos csevegést és meginvitálnám őket egy pohár italra, nyilvánvalóan elhárítanának, hiszen mi okuk is volna velem... azaz velünk inni. Amúgy sem kedvelem a színjátékot az italokkal és ételekkel, félek, hogy egy lény, aki több mint 120 éve nem evett már emberi étket, nem képes hitelesen eljátszani ezt a játékot. És vajon mi lehet annál komikusabb, ha valaki rutinvesztésre panaszkodna egy bárban? Így nem maradt más hátra, mint hogy egy pillanatra meglibbentsem a titkok fátylát...
Megálltam, s Colin is így tett. Talán a halandó pár tovább ballagott, míg én elgondolkodva álltam a parton, amíg a lány után nem kiáltottam.
- Kedves Rose! Azért vigyázzon Joséval... - vált kiábrándulttá és keserűvé a hangom egyik pillanatról a másikra. - Nem venném a lelkemre, ha magának is szomorúan végződne ez az este... - ködösítettem tovább a szavaim, amik sok mindent akartak mondani, de mégis, mintha semmit sem mondtak volna el. Igyekeztem minél inkább megtört ember benyomását kelteni itt, a parton álldogálva. A szerencsétlen vakét, aki erőtlenül kapaszkodik segítőtársába és tengernyi fájdalmat akar elrejteni kiismerhetetlen maszkja mögött. Az álca mögött viszont egy lelketlen hazárdjátékos mocorgott, akit nem érdekelt, hogy mi történik a következő pillanatban és hogy pontosan miért is mondta azt, amit. Hogy felbosszantsam vele Josét? Hogy elbizonytalanítsam Rose-t? Ki tudja. Mindenre kész voltam, arra is, hogy José nekem esik, magyarázkodni kezd, vagy egyszerűen csak faképnél hagy. Számomra mindez csak játék.

Örültem, mikor Rose még jobban hozzám bújt és megerősítette ezzel egyrészt, hogy hozzám tartozik, másrészt szóban is, hogy ideje indulni, mert fázik.
Így már nem volt túl nagy bunkóság részemről, hogy tovább induljunk faképnél hagyva Fabian-t és segítőjét.
De alig tettünk meg pár lépést az addig elgondolkodva álló vak férfi utánunk kiáltott és amikor meghallottam a szavait, minden izmom megfeszült és legszívesebben visszarohantam volna és addig ütöttem volna a száját, míg egyáltalán beszélni tud.
Még ő beszél! Hiszen majdnem megölt! És ráadásul, milyen szánalmas hangon sugallja a partneremnek, hogy valami nincs rendben velem!
Rose-ra pillantottam, hogy vajon ő, hogy reagál erre, hiszen az emberek könnyen megsajnálják a fogyatékosokat, főleg, ha még olyan jól színészkednek, mint Fabian.
Egyelőre meg akartam őrizni a hidegvéremet, meg aztán ki tudja mi volt ezzel a férfi szándéka, lehet, hogy pont a provokáció. Akár fegyver is lehet náluk, ki tudja?
Így aztán csak megszorítottam Rose vállát és a fülébe suttogtam.
- Ne is figyelj rá édes! Sajnos én ismerem, a vaksága rosszindulatúvá tette és megpróbálja mindenkinek az életét tönkre tenni. Csak ezért mond ilyeneket, hogy befeketítsen előtted.
Aztán visszafordultam a két alak felé.
- Dugulj el Fabian! Nem fog összejönni a provokációd, de azért ne feszítsd túl a húrt, mert, ha folytatod akkor, még bajod eshet.

Nem bánom, hogy tovább indulunk már. Egyrészt már kezd kellemetlen lenni ez a fölöttem alkotott párbeszéd, másrészt karomon finom libabőr kezd jelentkezni. Viszont Fabian beszólása megállásra késztet..be kell vallanom, hogy bogarat tesz a fülembe, de az is ott van bennem, hogy nem igazán érdekel, hogy ki is az, aki nekem szimpatikus. Figyelmesen hallgatom végig José szavait a rosszindulatról, biccentek neki jelezve, hogy értem mire gondol, majd pár perc után félig hátrafordulva válaszolok a vak férfinak.
- Vigyázni fogunk. Nem akarunk gyerkőcöt, de köszönöm a figyelmeztetést.
Kellemes hangomon érezhető némi irónia, mert tudom, hogy a kezemet ugyan már végigtapintotta, fogalma sincs róla, hogy én ki is vagyok. Lehet, hogy még rosszabb mint az, amit Joséról gondol. Arcomon is pimasz vigyor jelenik meg, majd újra menetirányba fordulva lépkedek tovább.

Könnyeden nevettem fel, mikor José megfenyegetett.
- És vajon miféle baj érhet? Talán megversz? Egy vak embert? Nem szép dolog... - színleltem csalódottságot fejcsóválva. - Rose, maga kedveli ezt a modortalant embert? - kérdeztem homlok ráncolva, ahogy értetlenkedést igyekeztem kimutatni. Majd megtorpantam és hagytam, had távolodjon el kissé az andalgó pár. A tőrömet nem állt módomban használni, mint ahogy ma este semmi szín alatt nem bocsátkoznék erőszakba. Talán José valóban képes lenne lekeverni nekem itt egy pofont, annak ellenére is, hogy Colin nem hagyná viszonzatlanul a gesztust, ebben bizonyos vagyok. De José mellett nem igazán tudom megvizsgálni ezt a bizonyos barátnét sem. Ám neve már beégett emlékezetembe, Colin pedig mostanra talán a külső jegyeit is memorizálta. Szívesen vennék egy újabb találkozót vele a jövőben, ezúttal José nélkül. Kapóra jött nekem ez a kérész életű találka, José pedig csak látszólag örülhet annak, amit még utoljára utánuk kívántam kiáltani.
- Akkor én nem is tartanám fel a szerelmeseket, ismerjék meg egymást a segítségem nélkül. De talán majd egy napon ráébred arra Rose, hogy köszönetet érdemel az aggodalmam Ön iránt... - szóltam a lehető legelegánsabb hangnemben, de alig észrevehetően fenyegetés is érződött utolsó szavaimban. Végül egy gyors kézmozdulattal jeleztem Colinnak, hogy itt az ideje egy hátraarcnak és egy kényszeredett, ámde békés távozásnak.

//Történetszál vége - köszönöm a játékot!//

Nagyon örültem, mikor meghallottam Rose válaszát, amit Fabian-nak mondott, mert ebből tudtam, hogy megbízik bennem és nem dől be a vakegér befeketítő szavainak, még akkor sem, ha én tudom, hogy igaza van, csak éppen ezt az oldalamat, ha rajtam múlik Rose sosem ismeri meg. Ő kedves lány és nem akarok neki csalódást okozni.
Mikor láttam, hogy fázósan megborzong, gyorsan levettem az ingemet és a vállára terítettem, rajtam még volt egy trikó is, és habár nem volt túl melegem, de most, hogy már útnak indultunk ki fogom bírni hazáig.
- Eszem ágában sincs „kedves” Fabian! Minek nézel te engem? „Én” nem szoktam verekedni. – szúrtam oda neki. – És köszönjük a jótanácsokat, de igazán nem vagyunk a tieidre rászorulva. Rose meg különösen nem. – fordultam még utoljára hátra, hogy a mozdulatlanul felénk forduló két embernek címezzem a mondanivalómat, aztán magamhoz húztam a lányt és most már ügyet sem vetve arra a rosszindulatú emberre tovább sétáltunk, hogy véget vessünk ennek a kellemetlen találkozásnak.
Csak egy dolog aggasztott, de az nagyon, hogy Fabian megismerte Rose-t és ez nagy nyugtalansággal töltött el. Rossz érzéseim támadtak.
- Gondolom most már elég lesz a sétából és haza szeretnél menne? – néztem Rose-ra. – Akkor induljunk.

Szál lezárva – Én is köszönöm a játékot./

Beleburkolózom a rám terített ingbe, kezemet is beledugva ujjába, bár csöppet nagy rám. Nem zavar végül is, sőt jól esik melege, meg az illat, amit érzek rajta. A beszélgetésből főként a hangsúlyokra figyelek, megjegyzek mindent, amit csak tudok az érzelmek csapkodásából.
- Aggódni nem kell! Nagy lány vagyok, tudok magamra vigyázni!
Mosollyal nézek a kettős felé, de csak a mondat befejeztéig, mert aztán már Josét átölelve ballagok a hazavezető úton.
- Ige, mehetünk. Fázok is, és fáradt is vagyok az egész napi séta után. Lehet, hogy a fáradtságtól fázok már.
Elmosolyodva hajtom menet közben José vállára fejemet, mint aki már szunyókálni akar így menet közben.

//Szál lezárva – Én is köszi a játékot.//

Éjszaka volt már, mikor kiértem a partra. Gondoltam sétálok egyet, kiélvezem, amíg még kihalt a hely. Szívok egy kis friss levegőt, hátha kitisztítja a fejem, most hogy újra láttam húgom...
Meleg volt már, ezért nem hoztam magammal kis kabátot, egy szál sötét garbóban és miniszoknyában hagytam el a házat. Ugyan abban, amelyben visszatértem Stormhavenbe. Talán most egy napja.
A tenger lustán vert hullámokat, s úgy éreztem, megváltozott mióta legutóbb itt jártam. Magassarkúm a kezemben lóbáltam, egy szál fekete harisnyában sétáltam a hideg, nedves homokban. Megálltam egy pillanatra, mikor véget ért a szám a lejátszómban és csak néztem a kihűlőben lévő lábfejeimre. Teljesen elenyészett a fekete vízben. Mintha a sötétségének része lenne. Felnéztem a tengerre, elmerengtem a vízfelszín vad csillogásán. Olyan volt, mintha csak lágy esésű, selyem tincsekből állna. Hullámzó, illatos, koromszínű hajzuhatag. Húzott magához, elbódított, hívott, hogy belevesszek. Újra mellette álltam, újra láthattam ragyogó kék szemeit, és csak gyönyörűbb volt, mint előtte! Kész nő, igazi szirén.
Nem! Nem!
Leguggoltam, fülemre szorítottam a hagyományos, régimódi fülhallgatómat, hogy a durva dallamok, kegyetlen hangzás, üvöltő basszus kimossa a fejemből a bűnös gondolatokat. Helyettem sikított az énekes. Közben körmeim fejbőrömbe nyomtam, mintha csak ki akarnám vájni koponyámból rothadó képzelgésekkel teli agyam. Kínjaim nem szűntek.

Felhajtott gallérral, összegombolt kabátban, zsebre tett kézzel róttam a zajos éjjeli utcákat. A szórakozóhelyek még ilyenkor is tömve voltak. Miért nincs erre valami rendelet? Ha már alkoholt nem szolgálhatnak fel... Bár, kit érdekel? Amíg olyan mocsk0s gyilkosok sétálnak szabadon, mint a fiam gyilkosa, kit érdekelnek a csendrendeletek meg az alkoholtilalom? A sz3metek megszedik magukat rajta, persze. Nincs mit tenni, az emberiség nem bírja alkohol nélkül.
A part felé indultam, ki a város forgatagából. Ott ilyenkor már nincs akkora tömeg. Nekem való hely, álmatlan bolyongónak az éjszakában...
A parton valóban alig lézengett valaki. Tíz percnyi séta alatt ha két emberrel találkoztam... Azok is részegek voltak. Ha nem lenne olyannyira felesleges, talán igazoltatnám őket, de hát minek? Tele a börtön gyilkosokkal meg tolvajokkal meg erőszaktevőkkel, ki az a bolond, aki ilyeneket fogdos össze melléjük?
A part a maga éjszakai varázsában pompázott. A Hold még nem kelt fel, de a szikrázó csillagok visszatükröződtek a vízen, mintha maga az ég hullott volna alá...
És a két csillogó ég között ott térdelt a nő, fülére szorított kezekkel.
Odamentem hozzá. Lefejtettem a kezét a fejéről, és levettem róla azt a valamit, amit hajpánt gyanánt hordhatott. Hogy a nők miket nem képesek magukra aggatni...
- Hölgyem... Mi a gond?

Nem voltam erős, újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet, ahogy ő örvendezve fogadott, mindenről és mindenkiről megfeledkezve hozzám szaladt és átölelt. Akkor boldog voltam miatta. Most viszont elemésztett az egész.
A sós ízű szél felerősödött, bőrömön tapintásként éreztem. És valóban hozzám ért valaki! Dübörgő poklom szózataitól megfosztott a férfi, mire egyáltalán tudatosult bennem az érintése. Riadtan hátra hőköltem és ezzel a lendület lecsüccsentett a földre, szoknyám azonnal nyeldekelni kezdte a hűvös vizet.
- Semmi! Hagyjon békén! - válaszoltam neki, mikor elért tudatomig a kérdésé és máris leejtett cipőm felé nyúltam, hogy ha kell hozzá tudjam vágni. Nyomorult halandó! Meg mert érinteni a mocskos kezeivel! Képzeletembe a tenger morajló hangja az idegen fuldoklásának háttérzenéjeként kúszott be.

- Nem, nem titok. Elmegyünk úszni egyet...
Barátja, gondoltam. Nos, igen... Én is szívesen lennék egy barátja, ahogy ez a Gregory, még ha csak egy éjszakára is... De azt nem hiszem, hogy én el akarnám azt szenvedni, amit ez a Gregory nyilván elszenvedett, hogy a nő lábai közé jusson. Egy férfi legyen erős, legalábbis erősebb a kiszemelt a nőnél. Ha nem az, semmit sem ér. Akkor nem érdemli meg a nőt. A nőt le kell igázni, legyőzni és az uralmunk alá vonni... Különben ő fog minket, és akkor többé nem mondhatjuk magunkról, hogy férfiak vagyunk.
A standon voltak néhányan, de könnyedén találtam üres partszakaszt. Hanyatt feküdtem, és intettem Arabellának, hogy tegyen ugyanígy, ha kedve tartja.
- Néha eljárok ide. Nézem a csillagokat. Vagy úszom egyet. Kellemes a víz ilyenkor este. Mit szólsz?