Szabad strand

Olyan természetességgel jelentette ki, hogy megyünk úszni, mintha legalábbis már jó előre megbeszéltük volna, vagy mintha nem is érdekelné, hogy én mit szólok hozzá.
~ Hmm! Nem tagadja meg a rozsomák természetét. ~ mosolyodtam el magamban. ~ Ez egy igen érdekes estének ígérkezik, úgy látom! Két uralkodó személyiség egy csárdában! ~
De nem szóltam egy szót sem, csak rámosolyogtam végül, bár láthatta abban a mosolyban, ha jó megfigyelő, hogy felvillant valami a bennem lakozó ragadozóból is.
Az üres részen, ahol most éppen nem volt senki és az alkony leszálltával, nem is hiszem, hogy már valaki jönne erre, Leo elheveredett és maga mellé invitált.
Én nem feküdtem le, csak leültem és átkarolva a lábam néztem a partot nyaldosó hullámokat, melyet a friss szél korbácsolt habosra.
- Igen, már jártam itt a parton este és fürödtem is. – bólintottam elrévedve. – Ilyenkor már nem zavarja meg az embert semmi és senki…….általában. A mit szólok, az a fürdési javaslatodra vonatkozott? – kérdeztem vissza és felé villantak a szemeim. – Én semmi jónak nem vagyok az elrontója. – bólintottam, ha megerősít benne, hogy erre gondolt.
- Úgy is nemsokára itt az ősz és akkor már nem nagyon lesz alkalmas a víz a fürdőzésre.

*A természet az, mely mindig magával ragad. Sokkal jobban érzem magam ilyenkor, mint amikor be vagyok zárva az irodába vagy bárhova. Így az sem meglepő, hogy sűrűn fordulok meg olyan helyen, ami csendes, békés és nyugodt. Jelen esetben a parton. De ez csak éjszaka ilyen, vagy legalábbis sötétedés után. Ilyenkor már a családok haza mentek, a bulizni vágyó fiatalok meg rendszerint leragadnak a part elején. Így hát, ha már én józanabb vagyok mint a többségük megindultam befelé. Beljebb, egy csendesebb helyre, ahol már nem hallani a kiabálásaikat, öröm ittas kacagásukat és a víz csobbanását. Magányos voltam és bár ez nem volt rendjén, még sem lehetett volna jobb ez az este. Egy világoskék rövidnadrág és egy ugyan olyan szinű bikini felső volt rajtam, ahogy a göndörfürtjeim is össze voltak fogva a fejemen. Már amelyik ott maradt és nem döntött úgy, hogy szabadságra van szüksége. Mert bizony volt pár tincs, aki inkább ezt választotta. Gépem, mint mindig, most is a kezemben lapult és a csillagos ég és a part vonalát követte. Vagy épp egy-egy nagyobb őrjöngő hullámcsapást igyekezett elkapni. Vagy a madarakat, ahogy lecsapnak, vagy épp magasba emelkednek. Ettől nekem is kedvem támadt repülni, ráfeküdni a léghullámokra és csak „menni”… addig repülni, míg szárnyaim bírják. Körbetekintve néztem szét, hogy van-e valaki a közelembe, de nem. Vagyis pontosabban de, volt, csak messze. Egy ember. De kiszúrtam, még szerencse, hogy felettébb jó a szemem ember alakban is. Azonban volt benne valami... ahogy ott állt, ahogy a hullámok a lábát verdesték… Sötét volt, de nem bírtam megállni, hogy ne kapjam le. Sok minden nem látszódott belőle, csak a sziluettje. De ez nekem tökéletes volt. Ahogy előre nézett, az égre vagy épp csak a lábait, esetleg a mardosó hullámokat kémlelte? Nem akartam felfedni magam, így egy tapodtat sem mozdultam. Csak ott helyben leguggoltam, hogy készítsek róla pár képet. Nem akartam megzavarni… Na de kellett nekem erre gondolnom. A gépem önállósította magát miután pár kép után leesett neki, hogy épp nem látszik semmi a képen és átváltott vakus üzemmódba. Nem ellenőriztem a képeket, tudtam, hogy sikerültek így azt sem vettem észre, hogy átalítódott és a következő két kattanással már éles vakufény is villant. Még Én is megijedtem a hirtelen fénytől és a hátsomra huppantam. *
- A fene ebbe az automatikus hokuszpókba… * Szitkozódtam halkan és már nem volt mit tenni felállva, mosolyogva sétáltam oda a sráchoz. Ahogy haladtam közelebb úgy kezdett el tisztulni a körvonala a kamasz fiúnak.*
- Szia! Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak úgy döntött, hogy átállítja magát és a frászt hozza rám. * Emeltem meg a gépet kissé megrázva. Láthatta rajtam, hogy bár az ajkaim mosolyognak, szemeimben ott van a bűnbánat is, hogy megzavartam. Mindenesetre jó nagyra nőt gyerek a magam 168 centijéhez képest. Na, most sajnáltam, hogy inkább mégis csak egy papucsot vettem fel a magas sarkúm helyett.*
- Az utolsó kettőt nem láttam, de az kivételével azért megtarthatom a többit? * Pislogtam rá reménykedve.*

Nem találtam a helyem és képtelen voltam a fenekemen ülni. Így aztán nekivágtam a városnak, csak úgy, bele a vakvilágba, hátha kicsit lenyugszom végre.
A sötétség ellenére, még sokan nyüzsögtek az utcán, hiszen az éjszakai élet még csak most indul be, így én is gyakoroltam kicsit a „hivatásomat”, hiszen úgy is régen használtam már a kezem, nem ártott megmozgatni kicsit. Igaz, hogy Remus mindent megadott, amit csak kértem, de én nem akartam elszakadni a régi életemtől, ezzel is próbáltam elhitetni magamban azt, hogy még van remény, még vissza tudom csinálni az egészet, bár tisztában voltam vele, hogy ez csak álom.
Mindenesetre most jól esett egy kicsit dolgozni, így mire gyérülni kezdett az embertömeg, addigra már jó pár száz dollár lapult a zsebemben.
Aztán már ez sem tudott lekötni, így a csendesebb part felé vettem az irányt, hogy tovább jártassam a gondolataimat a lehetőségeinket, na meg Rose megmentésén, aki most is azzal a vérszívóval kénytelen tölteni az estéjét, ahelyett, hogy velem lehetne.
Igyekeztem minél messzebb kerülni a parton zsivajgóktól, aztán távolabb levettem a cipőmet és felgyűrtem a nadrágomat, hogy begázolva a hűs vízbe, élvezzem a hullámok érintését.
Észre sem vettem, hogy mennyire elméláztam, csak mikor két villanás vágott a szemembe.
Feleszmélve néztem a fények felé és már kérdeztem is volna, hogy ki van ott, bár az utobbi események miatt félni már nem nagyon volt okom, mikor megláttam közeledni valakit, akiről kiderült, hogy egy fiatal lány és aki már magyarázkodott is, ahogy a közelembe ért.
- Hogyan? – néztem rá gyanakodva, de aztán a kezében tartott gépre esett a pillantásom. – Ja, fotó! De mi van rajtam olyan érdekes, hogy pont engem szúrtál ki? Nem hiszem, hogy pont az én merengésem az, ami megalapozza a hírnevedet, de tőlem megtarthatod, nem titkolom a kilétemet. – vontam meg a vállam. – De te mit keresel erre ilyen későn? Nem biztonságos már ilyenkor a kihalt part. Még a végén elrabol valami szörny. – húzom el a szám a rossz emlékek hatására.

*Szavaira csak pislogtam, hírtelen nem tudtam, hogy mit is akar mondani. De aztán leesett… Hát persze, Ő nem tudja, hogy nem látszik a képeken belőle sok minden. Így aztán a döbbenetem már ismét mosolyra húzódott.*
- Nem vágyom hírnévre és nem is vagyok fotós. Ez csak a hobbim és az egyik szenvedélyem. De nem tudom elmagyarázni, inkább megmutatom. * S a gépet ismét üzembe helyeztem és mellé álltam, hogy jól lássa. Ösztönös mozdulat volt, pedig olyan magaslatokból tökéletesen láthatta volna így is. Na de a gépet kissé felé fordítottam, ahogy az első képekhez értem. A képen a tenger lágy hullámai verték a sziluettjét. A fiúból nem látszott semmi konkrét, csak a testtartása. Az egyiken lefelé, a másikon fölfelé és még ki tudja merre nézett, ahogy profilból csináltam a képeket.*
- Nem látszik belőled semmi és maximum csak a szobámba kerül ki. * Mosolyogtam rá barátságosan. Ahogy tovább lapoztam elértünk az utolsó két képhez is. Az első még mondhatni jól sikerült, hisz profilból kaptam le az arcát, de itt már látszódtak a konkrét vonásai is. A másodikon már szemből szerepelt, ahogy a megdöbbent arca is. Na ezen kuncognom kellett.*
- Oké… ezek nem előnyösek… Bár az első tiszta kép magával ragadó, de mint mondtam ezt a kettőt kitörlöm. * S ha nem volt ellenvetése, vagy épp nem akart belőlük akkor bizony ki is töröltem az utolsó kettőt. A kérdése és a figyelmeztetése meglepett, de csak megvontam a vállaimat.*
- Van olyan érzésem, hogy azért, amiért Te is. De Én… nos… nem szeretem a tömeget és a hangzavart. És ennyire már nem merészkednek be, vagy csak nem tudnak bejönni, mert részegek. Csendes, nyugodt és egyedül lehetek. Másra nem is vágytam… Te csak ráadás vagy. * Kacsintottam a fiúra játékosan.*
- A szörnyektől meg nem félek… *Vontam meg a vállaim.*
- De te nem félsz… *Ez csak egy megállapítás volt, s bár éreztem a fiúnak a kilétét. Mégis inkább az ajkamba harapva fojtottam el a kérdésem.*

Bár nem számítottam rá, hogy tovább is marad, hogy nem csak a képek miatt elegyedett beszédbe velem, hiszen akár valami veszélyes alak is lehettem volna és ő itt volt egyedül, de meglepett, ahogy egészen közel jött hozzám és a képeket kezdte mutogatni.
Az érzés, ami Kortney-val való találkozásnál végigborzongott rajtam, most is megérintette, de ez valahogy más volt. Eszembe jutott, hogy Remus elmondta, hogy más lények is vannak a vámpírokon kívül, olyanok, amiket én csak a mesékből ismerek, és hogy majd megismerem őket, megérzem, ahogy a vámpírokat is. De fogalmam sem volt, hogy ez hogyan fog történni. Most az érzés meg volt, de azon kívül, hogy a lány nem ember, még mindig fogalmam sem volt, hogy mi lehet. De mivel ő nem mutatta, hogy tudná kicsoda vagyok, így én sem tettem szóvá, hiszen még annyira új volt az érzés, az is lehet tévedek. Meg aztán mi van, ha valami ellenséges faj, hiszen Remus azt is mondta, hogy vannak olyanok. Akkor mi a teendő vajon?
- Értem, akkor csak annyit teszek hozzá, hogy tényleg érdekes képek lettek. – nézem a felvillanó fotókat a gépén. – És annak örülnék, ha tényleg eltűnne ez a két utolsó, nem igazán vagyok toppon rajtuk. – mosolyogtam végre a lányra, és jólesően láttam, ahogy kitörli a képeket a gépből.
A magyarázat, hogy miért jár erre ilyenkor, csak nézek rá, hiszen nagy valószínűséggel igaza van…..mármint velem kapcsolatban, hiszen én is ezért jöttem ide, de ha nem ember, akkor már értem, hogy miért nem fél.
- Nem, nem félek. – ráztam meg a fejem, miközben elnéztem a távolban vibráló fényeket. – Azon már túl vagyok. – mondtam halk suttogó hangon, ami alig verte fel a csendet. – De, ha a szörnyektől nem félsz, akkor kitől…..vagy mitől? Érezhetően nyitva hagytad a mondatot. – néztem vissza rá, megpróbálva kivenni a sötétben a szemeit. – Ki vagy te? – kérdeztem halkan.

- Nem. De ez tükrözi az érzelmeidet és az őszinte pillanatok mindent megérnek. S a gép mögül csak ezt látod. * Feleltem a szavaira. Sosem számított, hogy ki mit mutat kifelé… a lényeg még mindig az volt, hogy mi van belül. Legalábbis nekem. A megerősítésére és halkan suttogott szavaira lesütöttem a szemem. Aztán meg, csak helyet foglaltam a homokban úgy, hogy a lábaimat még mindig a habok nyaldossák, de azért a nadrágomhoz már ne érjen el. S a gépet is letettem magam mögé, biztos távolságba.*
- Kérdezném, hogy mi történt, de azt hiszem, hogy ezt nem egy idegen orrára kötnéd. * S csak némán reménykedtem benne, hogy nem a mássága az oka. Hogy nem kényszerből lett az ami. A kérdésére először nem feleltem, de aztán sóhajtottam és mégis megtettem.*
- Arra, hogy kitől nincs válaszom… senkitől nem félek, maximum fenntartásaim vannak bizonyos esetekben, vagy kétségeim. De hogy mitől… na, erre már tudok felelni. A fogságtól. Attól, hogy megfosztanak a szabadságomtól. Megint… *A hangom határozott volt, de az utolsó szavam… az már csak suttogás volt a néma éjszakába. A második kérdésére csak összevontam a szemöldököm. Aztán már le is esett, hogy mire gondolhatott a másik.*
- Ó… bocsáss meg. Nem elég, hogy megzavarlak, még udvariatlan is vagyok. *S ott ültömben nyújtottam felé a kezem. Ha leült, akkor csak oldalra, ha nem, akkor fel. De nem akartam felállni. *
- Serena Leila Trevianso. De csak hívj Serenának vagy ha okos vagy és erre találsz becenevet, hát áldásom arra is. S Te ki vagy? *Kérdeztem egy barátságos mosollyal, ami mindig ott lapult az arcomon, ha csak nem volt rossz kedvem. Ami azért ritka, pláne ha van valaki a társaságomban.*

Őszinte pillanatok! Talán tényleg az volt, ahogy a jövőmön, a jövőnkön töprengtem, de talán csak egy pillanatnyi elkeseredettség, de ezt már nem fűztem hozzá.
Néztem, ahogy könnyedén, minden aggodalom nélkül letelepszik mellém a homokba, majd meghallgattam a szavait is.
- Hát csak azon gondolkoztam, hogy hogyan és merre tovább. – vallottam be, aztán mellé telepedtem, de igazából tényleg nem árultam el, hogy konkrétam min merengtem. – Sok minden történt velem az utóbbi napokban, hetekben, és most itt, ebben a csendben és viszonylagos békességben, valahogy rám törtek az érzések. Csak ennyi történt. – mondom neki csendesen a hullámokat nézve, melyek a partot és a lábunkat nyaldossák.
Nem voltam biztos benne, hogy válaszolni fog a kérdésemre, hogy mitől fél, de mégis megtette és én meglepődve néztem rá, hiszen szándékosan vagy véletlenül, de elszólta magát és az nem volt semmi, amit mondott, valami vészterhes múltbéli dolgot sejtetett.
És bár a következő kérdésem nem éppen arra utalt, hogy a nevére lettem volna kíváncsi, de akár szándékosan érthette félre, így nem forszíroztam tovább, szerintem mindketten tudtuk a másikról, hogy nem ember.
- - Én meg Jose, Jose Tomson vagyok ráztam meg finoman a kezét, mosolyogva. – És nem vagy udvariatlan, azt hiszem nekem kellett volna kezdeni. De, ha már említetted és nem vagyok túl tolakodó, akkor mi ez a „megint” szócska a szabadságodtól való megfosztással Kapcsolatban? Csak nem voltál már bezárva? Valami kisebb kihágás, vagy mi? Nem a legkellemesebbek az itteni cellák az biztos.
Valahogy nem tudtam róla elképzelni, hogy súlyosabb dologba keveredett volna és nem tűnt olyannak sem, mint én.

- És szeretnél ezekről a dolgokról, érzelmekről beszélni? Talán segíteni nem tudok, de általában az is segít, ha csak kibeszéled magadból. * Billentettem oldalra a fejem és továbbra is kedvesen mosolyogtam a fiúra. A bemutatkozására elmosolyodtam és biccentettem is.*
- Örvendek a szerencsének… * Feleltem, aztán csak hallgattam és néztem az előttem elterülő háborgó sötétséget és az eget. Mikor megszólalt érdeklődve fordultam ismét felé és a végén még kacagtam is.*
- Ó nem… nem ismerem a cellákat és ez így jobb is. Szerintem még egy parkolási cédulám sincs… mondjuk autóm se, de ez mellékes. *Vontam meg a vállaim.*
- De valóban volt benne részem… pár éve… nos, fiatal voltam, naiv és szerelmes. Csak hogy mást takart nálam a szerelem, mint a srácnál. Mondhatni önként sétáltam be az oroszlán barlangjába ahol majdnem három napig tartottak fogva. Soha többé nem szeretném azt az érzést… Sötét, kietlen és kegyetlen… borzalmas volt. * Rázkódtam meg és a karjaim magam köré fontam. Annyi év eltelt már, de még a lelkem mindig nem tudta túltenni magát rajta. S talán soha nem is fogja… a bezártság csak egy dolog volt… történtek ott rosszabbak is. S ezekre nem akartam gondolni, ezeket senkinek nem bírtam elmondani.*
- Lehet, hogy pofátlan lesz a kérdésem… de mióta vagy… szóval nem ember? * Változtattam meg kissé bizonytalanul a kérdést. Bár tudtam és ismertem az elnevezést… de olyan kegyetlennek hangzott, amit még kimondani is fájt.*

Meglepődtem mikor a lány felajánlotta, hogy nyugodtan beszélhetek neki arról, ami bánt, ami miatt itt vagyok, de végül is nem is volt olyan hülye ötlet, mint elsőre gondolhatná az ember, hiszen egy vad idegennek talán még könnyebb is elmondani ezt az egészet, mert ha bolondnak is néz nagy valószínűséggel soha többet nem találkozom vele.
- Tudod Serena, nehéz a szívem, mert nem lehetek együtt azzal, akinek odaadtam a szívem. Sajnos olyan csapdába estünk, amiből látszólag nincs kiút és talán soha nem ölelhetem már szerelemmel magamhoz. Ennek a megoldásán törtem a fejem, mert én továbbra is reménykedem, hogy van számunkra még egy esély. – mondom el neki végül is virágnyelven, de azért érthetően a bánatom.
Arra a feltételezésemre, hogy talán valamiért börtönben lehetett, jót kacagott és ez engem is felvidított kissé, de amit utána mondott, attól azonnal lelohadt a vigyor a képemről.
- Ez borzasztó lehetett. – csóváltam meg a fejem, mert nehéz volt elhinni, hogy ilyen megtörténhetett vele, bár látszott, hogy annak ellenére, hogy most ezt elmondta, még mindig nagyon megviseli. – Sajnálom, hogy ilyesmit át kellett élned. – mondtam neki halkan. – És legalább elkapták azt a mocskot? – kérdeztem tőle érdeklődve.
Na, de ami ez után jött, az tényleg meglepett, hiszen nyíltan rákérdezett arra, hogy tulajdonképpen mi vagyok, vagyis arra nem, mert ezek szerint ő rutinosabb volt nálam és megérezte, de, hogy mióta.
- Szóval te érzed mi vagyok? – kérdeztem vissza kis szünet után, rekedten. – Én csak azt érzem, hogy nem vagy ember, de hogy milyen fajhoz tartozol azt nem. – ráztam meg a fejem búsan. – Az is lehet, hogy nem is szabadna veled beszélnem és a gazdám majd jól megbüntet érte, de hát még nagyon új szolga vagyok. – bámultam a földet kissé lelombozva. – Egy vámpír bábja vagyok, egy vérszívó szörnyé. És te?

*Csendesen hallgattam a szavait és szemeimet lesütöttem, talán tényleg nem kellett volna bolygatnom, hanem inkább azon dolgoznom, hogy kicsit elfelejtse a problémáit. De talán még nincs késő…*
- Ha igazán szeretitek egymást, akkor sok minden nem állhat az utatokba és úgy is vissza találtok egymáshoz. A problémákat mindig le lehet küzdeni José… csak meg kell látni a kiskapukat. De ha hagyod, hogy a gondjaid, az önsajnálat és a bánat foglalják le, minden gondolatodat nem látod meg ezeket a kapukat és lehetőségeket. Elhiszem, hogy fáj… de ez az, amin felül kell kerekednetek. * Osztottam meg halkan a véleményem. Elég nagy butaságnak hangzott, de ez így volt. Az meg már más kérdés, hogy ezekből a kapukból mennyi van és milyen könnyen vagy épp nehezen elérhető. A sajnálatára csak elhúztam a számat.*
- Ne sajnáld… én sem teszem. Csak erősebb lettem Tőle és egy életre megtanultam a leckét. *Na persze a leckét nem óhajtottam kifejteni pont egy olyan srácnak, akinek szerelmi bánata van. Érdekesen hangzott volna, ha benyögöm, hogy; A szerelem csak egy hazugság. Érzelmek összessége melynek mindenki nagy feneket kerít. Na nem… ettől sokkal tapintatosabb voltam. S nem is vettem volna el senkitől, aki ebben hisz. Azonban Én sem voltam köteles velük együtt hinni benne.*
- Igen, elkapták. *Bólintottam és ezt a részt nem akartam tovább fejtegetni. Hisz valószínűleg nem egyazon elkapásra gondoltunk. A rendőrségnek ehhez semmi köze nem volt. Aztán már csak kíváncsian hallgattam a válaszát, és ahogy a fejét ingatta, lesütötte a szemét és a gazdájáról beszélt… Ösztönösen nyújtottam ki felé a kezem, hogy vigasztalóan megsimogassam az arcát. Nem kell félre érteni, ebben semmi olyan nem volt. Csak egy kedves gesztus, mely akár az öcsém felé is irányulhatott volna. *
- Érzem, hogy mi vagy… de csak közelről. Olyan gyenge és friss a kötelék, hogy mikor fényképeztelek nem éreztem meg, csak halványan. De nem kell félned, nem vagyok Bőreváltó és ami azt illeti velem nem sok dolga lehetett a gazdádnak. És ezt biztosra veheted még úgy is, hogy nem tudom ki az. Róla meg semmi olyat nem tudsz elárulni, ami árthat neki. A vére megakadályoz ebben Téged. * S kezem visszahúztam, ha csak nem húzódott el korábban már. Nem akartam tapintatlan lenni és a vigasztaló simogatásom is csak most ért el a tudatomig annyira ösztönös volt.*
- Hééé… nem olyan vészesek ám. Én a mi nap találkoztam eggyel és meg kell hagyni, annak ellenére, hogy egy kötekedős fráter egész jó pofa és feldobta az estém. * Vigyorogtam rá őszintén. A kérdésére nyeltem egyet és a homokba túrva hagytam, hogy azok visszaperegjenek az ujjaim között. Nyílt kérdés, amire csak egy válasz létezett… a teljes igazság. Az, amit nem árulhattam el senkinek még akkor sem, ha az életem került veszélybe. Így maradt a kitérő válasz, miközben az eget kémleltem.*
- Te megosztanád velem, hogy mi vagy ha egy egész fajt veszélyeztetnél ezzel? * Kérdeztem és egy pillanatra rá emeltem a tekintetem. Nem, nem tűnt olyannak.*
- Hozzám hasonlóval nagyon ritkán fogsz találkozni, hisz nem vagyunk sokan… De annyit elárulhatok, hogy születésünk jogán fogékonyak vagyunk a mágiára és a természetfeletti erőkre. Így nem csak Téged, de az összes teremtményt felismerjük… egyszerűen a vérünkben érezzük, hogy hova tartoznak még akkor is, ha nem találkoztunk korábban hozzá hasonlóval. Csak ezt az erőt érzed José… Te is és minden teremtmény, aki fogékony rá. De ha ez megnyugtat, nem vagyok egy gonosz szörnyeteg… * Mosolyogtam rá, hátha ezzel megnyugtatom kissé.*

Jól estek a szavai, ahogy biztatott, hogy ha nagyon akarom, akkor sikerülhet megtalálni a megoldást, de ő nem tudhatta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Normális esetben akár igaza is lehetett volna, de hát ez nem volt normális eset.
Ettől függetlenül azért hálás voltam azért, hogy idegen létére megpróbálta átérezni a dolgot és segíteni próbált.
- Igen. – bólintottam és mosolyogva néztem vissza rá. – Ebben az egyben biztos vagyok, hogy sosem fogom feladni. Most is csak egy kicsit engedtem a szomorúságomnak, de feladni nem fogom. – jelentettem ki határozottan, amivel magamat is megerősítettem.
Nem is foglalkoztam ezzel tovább, hiszen ő maga is fájdalmakkal küzdött, még ha a szavai mást is mondtak, hiszen a testtartása bizonyította, hogy azért nincs teljesen túl azon a múltbéli dolgon, még ha magának is ezt igyekszik sugallni.
- Ilyen szomorú esetből semmilyen leckét nem szabad tanulni Serena. – rázom meg a fejem, mert elég élénk fantáziával rendelkezem és bár nem kérdezek rá, de sejtem, hogy nem csak a fogság volt ott a legrettenetesebb. Elvégre bűnözők között nőttem fel. – De annak örülök, hogy az aki bántott elnyerte a büntetését ezek szerint.
Nem számítottam az érintésére, mikor kiböktem, hogy mi vagyok, mivé tettek, így kicsit lemerevedtem, de aztán jól eső melegség öntött el, hiszen sosem számítottam rá, hogy Rose-n kívül bárkinek is elmondhatom, mit érzek.
- Nem nagyon ismerem még a fajokat, csak amit Remus elmondott, meg amit a könyveiben olvastam róluk, így aztán téged sem tudlak hová tenni. – nézek rá érdeklődő szemekkel, mert bár nagyon rossz dolog, sőt borzasztó, ami velem és a szerelmemmel történt, de valahol egy izgalmas, ismeretlen világ is feltárult előttünk ez által, és én mindig is szerettem a kihívásokat, a kalandot.
Az, hogy neki a vámpírok nem tűntek olyan vészesnek, az talán azt bizonyította, hogy olyan fajhoz tartozik, akinek nincs tőle félni valója, de akkor mi lehet ő, ha nem bőreváltó?
Na erre a kérdésre látszott, hogy habozik, és nem szívesen adja meg a választ, pedig nagyon szerettem volna tudni, hiszen talán szövetségesre találhatnék benne, ráadásul még a mágiához is konyít, ezek szerint.
~ Mágia! Ha valaki nekem pár héttel ezelőtt ezeket szóba hozza, biztos bolondnak néztem volna! ~ futott át rajtam a gondolta.
- Nem tudom! Nekem még annyira új ez az egész. – néztem rá fürkésző tekintettel, és igazat mondtam. – Biztos te jobban tudod, hogy mit szabad és mit nem, és én nem erőltetem. – vontam meg a vállam végül. – Remélem, majd egyszer, ha jobban megismersz, és ha erre egyáltalán sor kerül, akkor elmondod majd. – horgasztom le a fejem, mert kérdés lesz e nekem legközelebb.
- Viszont biztos, hogy elég nagyhatalmú vagy ahhoz, hogy egy vérszívótól ne tojd össze magad. – jelenik meg aztán ajkaimon egy halvány vigyor. – És talán egyszer segíthetsz nekem, hogy megszabaduljak a kötésétől. – nézek rá alulról felfelé játékosan, de azért félig komolyan.

*Határozott szavaira elmosolyodtam és hittem a szavainak. Miért is kételkedtem volna? Oké, talán a tapasztalat azonnal letenné a voksát ez mellett, de most nem érdekelt. Nem volt oka hazudni a másiknak.*
- Ennek örülök, és minden jót kívánok nektek. Mondanám, hogy ha tudok segíteni akkor csak szólj, de nem tudom miről van szó és azt sem hiszem, hogy sűrűn fogjuk eltalálni, hogy a másik mikor van itt. * Vigyorogtam felé. Na igen, bár szinte minden este megtalálható vagyok itt, de van amikor beljebb megyek és van amikor csak épp erre repkedek. Nyugtató szavaira csak megráztam a fejem.*
- De José… ezekből lehet igazán tanulni. Ha nem lettem volna naiv, ostoba és vak akkor elkerülhettem volna. Ha nem hiszek el mindent, ha nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak vagy csak egyszerűen kutatok utána egy kicsit még meg is előzhettem volna. * Ingattam meg a fejem lemondóan. De ezeket már elfogadtam és talán az sem csoda, hogy ilyen szintű bizalom senki felé nem alakult ki. Oké, más kérdés a testi hormonok kielégítése és már az érzelmi világ. Az egyikből, ha már nagyon-nagyon szükségét érzem, akkor kijár még nekem is.*
- Ezen talán segíthetek. Nem vagyok benne biztos, de úgy tudom, hogyha egyszer megérzed és be is tudod azonosítani, hogy melyik fajhoz tartozik, akkor utána már mindig meg tudod mondani, hogy hova való. A belső kisugárzásuk, amit érzünk az ugyan az. Ha gondolod, akkor bemehetünk a városba más lények után kutatni. Én zsigerből felismerem, Te is érzed, és legfeljebb megmondom neked, hogy hova tartozik. *Ajánlottam fel a segítségem. Nem volt jó látni, hogy ennyire nem tudja, hogy mire vigyázzon és ennyire félt mindentől, ami új. *
- És héé… ne nézz így rám. Nem árulom el, de ne bánkódj… Lemerem fogadni, hogy még a Te Remusod sem tudja. *Kacsintottam rá játékosan*
- Csak nehogy elmond neki, mert a vámpírok tudásvágya felér egy atombomba hatásaival. Nem tudnak azzal a tudattal élni, hogy őstulok létükre van, amit nem tudnak. És azt hiszem, hogy képes volna elkapni… *Forgattam a szemeimet jókedvűen. De azért a szavaim komolyságát nem vette el.*
- Egyébként milyen ez a Remus és hogy-hogy beadtad a derekad? * Na igen, az én fejemben meg sem fordult, hogy esetleg nem önként van a szolgálatában. *
- Köszönöm José… nem szoktam hazudni és előbb, vagy utóbb de a kitérő válaszokból is kifogyok.* Szólt a válaszom arra, hogy nem erőlteti, persze mosolyogva.*
- Nézd, ha olyan kérdésed van, amit Remusnak nem tudsz, vagy nem mered feltenni, esetleg nem válaszolt, de még mindig szeretnéd tudni… Csak azt akarom mondani, hogy ha tudok, én szívesen válaszolok a kérdéseidre. De nem garantálhatom, hogy minden úgy van, ahogy Én tudom. S esetenként a tapasztalataid rácáfolhatnak az elméletre.* Mondtam neki miközben csak a vizet kémleltem. Szavain elgondolkoztam, de csak egy halvány mosoly jelent meg az ajkaimon.*
- José, nem a hatalmam miatt nem félek Tőlük. Hisz a mágiájuk rajtam is fog és nem tudok neki ellenállni, annyi, hogy nagyobb erőfeszítésükbe kerül. Hanem azért mert… nézd, semmivel sem jobb, ha félek. Ha félek, akkor hibázok és a hibám az életembe kerülhet. *Na igen. Vagy Ő végez velem vagy a saját fajom végez ki, ha ostobán felfedem magam mert megijedtem. Egyik sem épp a legkegyesebb halál.*
- Viszont bár nagyon szívesen segítenék, de nem tudok. Sem most, sem később. Nincs az a mágia, ami feloldja a köteléket. Ha Remus meghal, Te is vele halsz ha megerősödik a kötelék. Még van esélyed túlélni a halálát, de akkor nem szabad több vért innod belőle hisz ez még elhalványodhat. Ezért szokták rendszeresen megerősíteni a köteléket. De van egy mesém… ha érdekel. * Mosolyodtam oldalra, és ha jelezte, hogy meghallgatja vagy érdekli, akkor hátradőltem a homokban és az eget nézve kezdtem bele.*
- Apa mesélte mindig, bár nem azért amiért Én most neked és lehet, hogy csak ez is olyan, mint a tündérmesék egyike… Pár száz éve volt egy lány, aki balga mód beleszeretett egy vámpírba annak ellenére, hogy tudta mit vállal, hogy mi Ő. A fiú elutasította szüntelen, de a lány mindent megtett, hogy közelebb kerüljön a fiúhoz. A vámpír még fiatal volt, így nem halt ki belőle akkor még az embersége. Viszont volt egy vetélytársa a hierarchiájukban aki ezt a lányt használta fel önös célja érdekében. Elfogta a lányt és az majd beleőrült a fogságba. Ahogy észrevette, hogy az egyetlen fegyvere az őrület szélén áll bábjává tette, hogy erősítse az elméjét. A fiú tudta, de nem szerette a lányt. Arra már képtelen volt. Azonban sajnálta és szánta a sorsát. A fejébe vette, hogy magának akarja. Hosszan kutatott, hogy miként szabadíthatná meg a szenvedésétől, de megölni nem akarta. Így nem végezhetett a vetélytársával sem. Azonban mikor már a lányban kezdett kihalni az élet és inkább hasonlított egy robothoz, mint sem egy emberhez kockáztatott. Tudta, hogy ha a lány véréből iszik, akkor hűséggel tartozik majd Ő is a vetélytársának. Mégis megpróbálta a lányt, a saját bábjává tenni úgy, hogy a kivérezteti és a sajátjával tölti fel, hogy az előző kötelék halványuljon. Rátámadt a lányra, hisz önként nem tehette meg a köteléke miatt, azzal ártott volna az Urának. A dolog sikeres volt. A lány a férfi bábja lett, azonban a férfi meg a vetélytársához tartozott. Hosszú éveken keresztül éltek így és elég magasra is tört a hármas, hisz egy vámpíron nem lehet megmondani, hogy kihez tartozik hűséggel. De a lány állapota nem javult, annak ellenére, hogy a férfi nem bántotta és nem is használta. Talán ez volt a legrosszabb, amit tehetett. Hisz már azért élt, hogy szolgáljon. A férfi belátta tévedését, de már későn és Ő maga is kezdett beleőrülni, és mivel magával nem végezhetett, önként rohant a végzetébe. Egyedül rátámadt egy bőreváltó koloniára akik megölték és ezzel már a lány sem szenvedett tovább. Vele halt. *Hallgattam el pár pillanatra.*
- Mikor nem értettem meg a lényeget és megkérdeztem aput, hogy ezt mért meséli el folyamatosan. Azt mondta, hogy; „ Három tanulsága van kicsi Sery… a döntéseinknek mindig következménye van. S olykor inkább jobb a korai halál, mint ugyanaz csak hosszú szenvedések árán. Másodszor, minden lényben ott van az emberség. Csak a szabályok, megkötések, idő és a megfelelni vágyás kiöli belőlük. De mindig van remény, csak meg kell találni a módját, hogy felébresszük. Harmadszor pedig, nincs az a kötelék, amit ne lehetne feloldani. „*Visszhangzott fejemben édesapám szavai, ahogy a hangját is hallani véltem a tenger bugásában.*
- Nem tudom, hogy ebből mi válik hasznodra, de abban biztos vagyok, hogy neked nem lenne a legjobb dolog egyik vámpír karmai közül a másikéba rohanni. Viszont lehet, hogy Remus fel tudja oldani a köteléket. Még biztosan… *Billentettem oldalra a fejem, hogy ismét a srácra nézhessek.*

- Nem hiszem, hogy túl sok reményünk lenne Serena. – ingatom meg a fejem és, ha már úgy alakult, hogy ő sem ember és tudja mi vagyok, akkor miért ne mondhatnám el a kálváriánkat. – Ő egy másik vámpír vérbábja, aki megtiltotta neki, hogy szeressen engem. – mondom keserűen.
Az, hogy segítene felismerni a más fajúakat, azért persze felvillanyoz, hiszen ez nagyon is megkönnyítené a dolgomat, így mosolyt erőltetek az arcomra, hogy lássa, hálás vagyok a felajánlott segítségért.
- Köszönöm, ez jó lenne. Tényleg sokat segítene, mert most fogalmam sincs mikor futok bele, valami ellenséges lénybe. Ha meg is érzem, lehet már késő lesz.
Mikor azt mondja, hogy a vámpírok a tudásra szomjaznak, szeretnék ellentmondani, hiszen inkább másra szomjaznak, de egyébként a tréfát félre téve, lehet benne valami, hiszen szinte kortalanul élik az életüket, van idejük felhalmozni a tudást is. Ráadásul eszemben sincs előidézni, hogy ezt a kedves lányt, aki nem árulja el, hogy milyen fajhoz tartozik, a kezébe kaparintsa. Ha lehet én senkit nem szeretnék a kezére játszani Remusnak.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám Serena. – nézek rá hálásan, hiszen tényleg nagyon jó, hogy valakivel megoszthatom végre ezeket és még segíteni is tud, bár abban ezek szerint nem, hogy megszabaduljak a vámpír vér kötésétől.
A mesét figyelmesen hallgatom, közben a lányon tartva a szemem, aki elmélázva fűzi egymásba a szavakat. Látszik rajta, hogy elmerül az emlékeiben, így eszemben sincs megzavarni, míg mesél.
- Igen szép és szomorú történet ez. – biccentek a végén. – De sosem állt szándékomban egy másik vámpír kezébe kikötni, csak egymás ellen lenne jó felhasználni őket, vagy esetleg a bőreváltókat hozzásegíteni. – ábrándoztam, de aztán megráztam a fejem, hogy kijózanodjak. – De ez majd a jövő zenéje, ha jobban a bizalmába férkőztem már.
Aztán igyekeztem válaszolni a közben feltett kérdésére is.
- Remust bár gyűlölöm, amiért a vérbábjává tette, még sem tudok egyelőre mit mondani róla, legalábbis olyan szörnyűséget nem, ami elvárható lenne egy vérszívótól. Meghagyta a szabad akaratomat sok mindenben, például a gyűlölködésben is, aztán meg megad mindent, amit kívánhatnék, pénzt, lakást, csak a szerelmemet nem. Kinézetre egy kifogástalan úriembernek látszik a simulékony modorával és öltözködésével, hiszen ráadásul még gazdag is, nagyon gazdag. – fejezem be.

- José egy kis apróság, amire idővel Te is rájössz majd. A vámpírok parancsa az agyra hat. Hiába érzed úgy, hogy Te is azt szeretnéd, amit parancsolnak, ezt csak az agyad hiteti el veled. Az agyának parancsolhat. Meg parancsolhat neki bármit és megteszi. De a szívének… az érzelmeinek egyetlen vámpír vagy más lény sem képes parancsolni. Elbájolni elbájolhatja, egy ideig... De a vámpírnak is pihenni kell, így nem tarthatja fent a bájolás a végletekig anélkül, hogy önmagát ne sodorná veszélybe. Akár mit is tesz, parancsol, amíg a szíve dobog, addig szeretni fog. *~ Már ha valóban szeret.~ De ez már csak gondolatba került mellé. Nem akartam elbizonytalanítani a lány iránt. Pont ellenkezőleg, reményt akartam adni neki. A köszönetére halványan elmosolyodtam és megingattam a fejem.*
- Ne köszönd… Én mindig ilyen vagyok. Legalábbis addig, míg nem bosszantanak fel. Bár azt meg nehéz. * Sütöttem le a tekintetem. Nem mindig volt jó, hogy a végletekig türelmes vagyok. Bár ez deffinició kérdése. Könnyen haragra gerjedtem, de mégsem volt egyszerű elérni. Aztán a mese végén tett szavaira hirtelen ültem fel és kikerekedett szemekkel néztem a másikra.*
- José… ne süllyedj le az Ő szintjükre. A köteléktől nem szabadulhatsz meg és Te is belehalsz. Másrészt pedig… olyan leszel, mint ők. *Húztam el a számat. Bár tény, hogy konkrét bajom egyikkel sem volt. Azonban tudtam milyenek. A válaszát figyelmesen hallgattam és ráncba szaladt a homlokom.*
- Te nem akartad a köteléket? * Bár tény, nehéz volt elképzelni, hogy valaki önként megy bele, azonban azt is, hogy kényszerből. Többnek kellett ez mögött lenni.*
- Jobban gyűlölöd Őket mint bárki és nem látsz Tőle. Igen, kegyetlenek azonban mégis meghagyta az akaratod. Nem elvárt Tőlük, hogy ilyenek legyenek. Persze ha a céljuk eléréséről van szó, akkor nem ismernek határokat. De… hajm… miért is próbállak meggyőzni ezekről? * Nevettem fel az abszurd helyzeten. Hisz bár nem tartottam kegyetlennek Őket, a legtöbb tettük miatt még én is elítéltem a vámpírokat.*
- Inkább gyere… hátha láttunk valami érdekeset. * Álltam fel és ösztönösen nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem. Hát na… előzékeny, udvarias vagyok. Pláne, ha egy számomra kisfiúval állok szemben. Akár hagyta, hogy segítsek, akár nem utána a gépem magamhoz véve indultam el visszafelé a parton.*

//Folytatás: Robert Lee Place //