Teknősök költőhelye

A legszebb partszakasza a szigetnek. Türkiz kék víz, homokos fövenyek, hangulatos zárt öböl. Azonban a teknősök költési ideje alatt korlátozva van a belépés, látogatók számára.

Most már egy kicsit jobb, hogy megint van kezem. Meg lábam, hátsóm, hasam, hátam, fejem. A narancsvörös, természet-alkotta festmény így is szép volt. Talán melegét is jobban érezném, ha nem lennék holt.
~ Mi a fene, ejnye-bejnye! Nem vagyok én irodalmár, agyam mégis sokadik rímet rója már.
Megrázom a fejem, és mélyen beleszívok a levegőbe. Nincs már olyan íze, illata, mint mikor még az életem függött tőle. Ennek ellenére kellemes, szerethető. Új szelek fújnak, ez számomra is jól érezhető.
'~ Hagyd már abba, kölyök! Harsog a fejem minden átkozott költeményedtől!
Balthazar az. Nem dugná elő a képét, csak kihallgatja gondolataim, majd panaszkodik miattuk. Inkább nem is kezdek vitatkozni vele.
~ Oké, tata, majd figyelek.
Felveszek néhány lapos kavicsot, és könnyed, íves mozdulatokkal kacsázni kezdek velük. Olyan jól megy, mintha mindig ezt gyakorolnám. Igen, a kézügyesség mindig fontos volt az én szakmámban. Sőt, hivatásomban még inkább!
~ Egész jó ez a hely. Többet kéne erre járnom!
Csatt, pötty, pötty, potty, kott, kotty. Ez a játék megunhatatlan, főleg tengeren. A Temzén annyira nem volt szórakoztató olyan sodrás mellett. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy ügyetlenkedtünk. Lassan körülnézek, mintha lépteket hallanék. Inkább közel lépek a fához, aminek eddig az árnyékában álldogáltam. Közben vidáman tekintgetek jobbra-balra. Kíváncsi vagyok, ki jár erre ilyen későn. Talán valaki érdekes, talán valaki, aki érdekessé válhat.

Kiszálltam a csónakból, miután magamhoz vettem a vízhatlan hátizsákot. A csónakon löktem egy nagyobbat, ami erőmből még kitellett és magára hagytam. Bokáig vizesen sétáltam ki a partra, megbizonyosodva, hogy nincs senki a környéken. A hátizsákból kiszedve egy trikót, cipőt és nadrágot átöltöztem, majd az elhasznált, elázott ruhadarabokat visszaraktam. A kesztyűt hagytam legutoljára, és a táskával együtt elrejtetem azt. Talán meg is találják és újabb nyomnak könyvelik majd el.

Lassan lépkedtem a part mentén, vártam a reggelt, hogy a turisták közt elkeveredjek, majd komppal visszatérjek a nyüzsgő városba. Talán a nap folyamán meg is találják...

Furcsa dallamot fúj a szél, ahogy megtörik a környező sziklákon. Néhány hullámtörő kőtaréj veri melli ritmikus taktusait amolyan különös dobszóló gyanánt.
Saját kis szűk skálájú, változatos lüktetésű xilofonom minden kavics, amit megpattintok a víz felszínén. Messzebbről egy furcsa, halk, dinamikus zörgés közelít. Aláfestésnek nem lenne rossz, de azért a kavicsok közt morzsolódó nedves homok nem teljesen passzol a már felépített hangszereléshez.
Felkapom a fejem, majd látványom és akaratom kivetüléseként létrejött szellemtestem szertefoszlik. Láthatatlanul kúszok közelebb a zajhoz, szelek szárnyán.
~ Jé! Egész szép! Ha nem veszélyes neki a part ilyenkor éjszaka, vagy bolond, vagy ő a veszély. Hm... nem tűnik bolondnak... - töprengek magamban, miközben csendben körözök körülötte.
Megvárom, míg a sziklák közé ér, ahol megfelelő hangulatú és méretű árnyékokat vetnek a többtonnás kőtömbök. Talán még bújócskára is megfelelő lenne, de még nem tudom biztosan, mihez lenne kedvem.
- Pszt...
Két szikla közül, és persze a hangulat kedvéért a lány tarkója irányából, hogy hátra kelljen fordulnia. Megvárom, míg hátra néz. Legalábbis arra számítok, hogy hátra néz. Ha igen, akkor várok kicsit. Vagy elfordul hamar, és újra pisszegek, vagy sokáig nézelődik, akkor a túloldaláról játszok még egy ilyet.

A sziklákon át lépdeltem és egy pillanatra megálltam, hogy a hűvös éjszakai szellő belekaphasson a hajamba, miközben kibámultam a fodrozódó vízre. Hívogató érzés... hideg borzongás futott végig a testem, de nem kellemetlen, amolyan jól eső, amitől lúdbőrős lesz az ember karja.
A hang irányába fordítottam a fejem, de talán csak a képzelet vagy a szél játéka az, melyre szívem gyorsabb ütemet kezdett verni. Megfordultam, bár tudtam, hogy nem járhat erre senki - az nagy hiba lenne... Jobb kezem, apró zsebembe mélyesztettem és akkor megint, most mégis másik irányból. A szél, csak a szél lehet az. A hold fényénél próbáltam kivenni az árnyékokat, melyek most hatalmas szörnyetegként néztek rám a sziklákról. Csak árnyak játéka az egész - nyugtattam magam, de lépteim nyugalmasabb hely felé indultak. Talán a világítótorony és, ha találok ott valakit még a mesém is hihető lesz... Szegény lány lekéste az utolsó kompot és itt ragadt a szigeten... - mondják majd.

Lassan körbelengem áldozatomat, s megvárom, míg egy kissé megnyugszik. Úgy látszik, eleve kételkedhet a saját józan eszében, vagy alapból fokozott hangulatban van.
~ Lehet, hogy ő is játszani jött? Biztosan nem így szokott játszani...
Finoman nyakára lehelek túlvilági, jeges leheletemmel, és mosolyogva nézem a kezdődő libabőrt. Még az is lehet, hogy ennél sokkal erősebb terror érzetét is kelthetném, de ez most nem célom. Egyelőre biztosan nem.
Összedörzsölöm anyagtalan, lelki kezeimet magam előtt, mint aki éppen valami remek ötlettel állt elő. Így is van! Az egész éjszaka remek, és csak egyre inkább az lesz.
Tartva a lány tempóját, néhány lépéssel lemaradva tőlem mímelem a sétát. Egy pillanatra anyagiasulok, hogy hallhatóvá váljon a kavicsok és a homok surrogása talpam alatt, majd újból szertefoszlik látványom és akaratomból született testem. Ezt minden egyes alkalommal addig játszom, míg hátra nem néz, majd újra-újra eltűnök. Egyre közelebb és közelebb jutva hozzá...
Ha már arra járok, megpróbálkozom benyúlni valamelyik zsebébe. Kezdek kíváncsi lenni rá, mit keres itt ilyenkor egy egész bátor lány. Ja igen, én lánynak hívom. Valószínűleg ő a fiatalabb. Biztos van valami nála, ami nem hasznos, de érdekes. Szoktak olyat maguknál hordani.
Megint hallhatóvá válnak lépteim egy pillanatra, majd újból semmivé leszek, s egyszerűen átsétálok áldozatomon. Amíg létezésem hűse okán cidrizik, és talán egy kissé érzékei is tompulnak, megpróbálom meglopni. Hátha találok valamit, amivel ihletet kapok egy újabb, nagyszerű előadáshoz. Amit természetesen itt és most fogunk prezentálni. Közösen, legújabb tanítványommal.
~ Lássuk!

Lelassítva lépteimet, lépkedek tovább és újfent megborzongok, ahogy a tarkóm felől érkező hideg fuvallat hatására, bőrömön apró lúdbőrözés fut végig. Kellemesnek hat az érzés, még akkor is, ha tudom, hogy képtelenség bárki jelenléte a közelemben, de épp ettől lesz izgalmas, félelmet keltő az egész. Egy pillanatra megtorpanok, amint léptek hangja hallatszik az enyém mellett, majd elhal és újra. Arra ösztönzöm magam, hogy megforduljak, de mielőtt megtenném tudom a választ, hogy nincs ott senki és semmi.
Zsebemben kitapogatom a cigis dobozom és az öngyújtót, de nem gyújtok még rá. Mellette pedig pár személyes irat, némi pénz. Nyugtázom,hogy nem hagytam el őket, majd megyek tovább a világítótorony irányába.
Újra furcsa érzés kerít hatalmába, az a hűvös érzés, amikor az ember a párás, meleg, fülledt levegőről lemegy a hideg pincébe, de most valahogy másképp. Éppoly kellemes érzés, de mindemellett nyugtalanító. Ha hinnék a szellemekben, azt hihetném, hogy az óceán mélyéről tért vissza és kísért a parton. De nem hiszek bennük, így biztosra veszem, hogy van erre hihető magyarázat is. Talán csak a felfokozott érzelmek teszik. Megállok megpihenni és körülnézni, összeszedni magam, miközben egy időre leülök az egyik nagyobb ködarabra és úgy nézek vissza a part mentén, amerre elhaladtam.

Megnézem az iratokat, amiket kivett a zsebéből az imént. Alaposan átforgatom mindegyiket.
~ Sajtóigazolvány. Nem csoda, hogy nem fél.
Úgy döntök, azért egy kicsit nem árt megijeszteni. Legjobb az ilyen beszűkült, mégis kíváncsi emberekkel lehet játszani. Legalábbis ez a tapasztalat.
Továbbra is a mögé kerülés, valamint a meglepetésszerű, rövid megszólalások játékát játszom. Most viszont egy kicsit színesítem a dolgot.
- Hé, süket vagy?! - szólok rá félhangosan a háta mögül.
Várok egy kicsit, hátha most már nagyobb hatással leszek rá. Ebben szinte biztos vagyok, de a szinte biztos, az még mindig nem biztos. Megint úgy kerülök, hogy pont ne rám nézzen.
- Ott a kölyök! Mentsd meg!
Újból semmivé foszlik látványom, mielőtt bármit is kezdhetne vele. Lassanként átszivárgok a közeli sziklák, közé, s onnan kiáltok ki. Ha már ott vagyok, le is ülök, hogy még hihetőbb legyen, ahogy kiabálok.
- Héjhahó! Segítség!
Nem cifrázom túl a dolgot. Valamiért úgy sejtem, ennyi elég lesz. Egy jó sztoriért ez a fajta nő mindent megtesz. Ha nem, akkor nem is az a fajta. Már rég felhagyott volna ezzel a munkával.
~ Meglátjuk. Meglátjuk.

A rövid ám annál hatásosabb megszólalásra felkapom a fejem és megállok egy pillanatra. Már kezd az az érzésem támadni, hogy vagy teljességgel megőrültem, amit azért inkább kizárnék és arra szavaznék, hogy valaki jólesően próbálkozik rajtam szórakozni. Megállok és úgy nézek szét.
- Nem vagyok süket. De te minden bizonnyal igen jó humorérzékkel megáldott… – morgok az orrom alá egy szájhúzás kíséretében, miután megbizonyosodtam, hogy újfent senki nincs látható közelben. Már indultam volna tovább, amikor újra ugyanazon a hangon szól utánam.
- Miért nem mented meg magad, ahelyett, hogy rémisztgeted az erre járót? – haladnék tovább már másodjára, amikor a sziklák közül szűrődnek felém a segélykiáltó szavak. Egy pillanatra lehunyom a szemem és megrázom a fejem. Már rég a toronynál lehetnék… Lábaim végül a sziklák felé visznek és nehezen át is küzdöm magam egész a hang irányába. Nehézkesen próbálok eljutni oda ahol a fiú van, miután meglátom.
- Hát te meg mit keresel erre ilyenkor fiú? Szüleid? – nézek szét, hátha látok valami felnőtt félét a közelben, de nem.

Számat kissé elbiggyesztem, ahogy gyors, futó pillantással végigmérem az érkező lányt. Hibákat, sérüléseket, koszt keresek a ruháján. Lábam felhúzva, amit szorosan át is ölelek.
- Hát a te szüleid? Neked szabad itt egyedül mászkálni a sötétben, nekem meg nem? - tekintetem kissé ijedt, szám duzzogáshoz hasonlatos grimaszban, homlokom ráncba gyűrődve.
'~ Egészen szép darab. Tudod mit? Ha nekem adod, tanítok neked valami igazán érdekeset!
~ Tűnés tata, most fontos dolgom van!
Drága mesteremet látszólag meglepte éles visszavágásom, így most egy időre nyugtom lesz tőle, ha jól érzem. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne sejteném időnként képzelt fejem hátuljában hömpölygő, ragacsos, perverz gondolatainak Susanra kivetített fantáziálásait.
- Én fiú vagyok. A szép lányoknak veszélyesebb kint, azt mondják. Nem is tudtad? - nézek rá tudálékos grimasszal, de még mindig egy kissé félve.
Nincs túlöltözve, ezt már korábban megállapítottam. Sokkal inkább amolyan praktikus hozzáállás, ami erről eszembe jut.

Szemöldököm egyre feljebb szalad a fiú okoskodó megjegyzéseit hallva, majd alaposan szemügyre veszem őt, sérüléseket keresve rajta. Hiszen mi másért kiabált volna segítségért, ha nem sérült meg? Márpedig sérülést nem látni rajta. Talán elveszett, de mégsem látni rajta, hogy ettől akár picit is megrémült volna. Bosszantó fiú az már kiderült pár mondatból.
- Tudod mit kölyök? Keress mást, akire a frászt hozod és idegesíthetsz - néztem szét újból, hiszen volt egy másik is... Talán haverokkal arra pályáznak, hogy az erre tévedőket rémisztgetik - No meg az okoskodásaidtól is megkímélhetsz "fiú". Ha valóban bajban vagy mosd bökd ki vagy itt hagylak.

Felveszem az igazi okoska hangulatom, amit igen hamar megérzett a lány. Legalábbis úgy látszik. Jól meglepődik rajta, hogy nem félek és nem is nyafogok.
Az őr ruháján nincs sérülés, se rajta. Talán később észreveszem, ha mégis van valami. Most viszont valami sebtiben felkapott ruha van rajta, vagy a felét bedobálta az óceánba. Még nem tudom, melyik a helytálló.
- Még nem is hoztam rád a frászt - nézek rá csodálkozva - Vagy félsz a sötétben?
Nem nézelődöm különösebben, csak rá figyelek. Ebből azért sejtheti, hogy nem várok senki másra. Azt, hogy most itt és most ő a lényeg, nem biztos, hogy tudja már.
- Te valamit félreértettél szerintem - nézek rá szégyenlős szemekkel, melyeket hamar le is sütök. Kezeimet hátra teszem, csípőben pedig zavart kisgyerek módjára ringatom, némi kavicsrugdosással kísérve.
Lassan emelem fel rá ismét tekintetem, majd újból szóra nyitom a szám, miután szemeit magamra vontam.
- Azt kiáltottam, hogy Segítség! Nem azt, hogy Segítsen valaki! Én vagyok a segítség. Te pedig bajban vagy - mutatok egyenesen a szeme közé, bár messzebbről, de jól észrevehetően.

Furcsa a fiú viselkedése, ez már előbb is feltűnt, az egész annyira valószerűtlennek hat. Egyáltalán mit keres ő itt? Utcagyerek is lehet, bár ahhoz talán picit jól öltözött és egyáltalán nem olyan a viselkedése sem. Talán egyszerűen túlléptem volna az egészen és valóban tovább haladok, ha szavai nem késztetnek arra, hogy immár tisztán akarjam látni a dolgokat.
- Úgy nézek ki, mint aki fél a sötétben? – vontam fel a szemöldököm meglepve a kérdésen és a rá következő kijelentésen. Gyermeki mozdulatai teljes ellentétben állnak komolyságot sugalló szavaival.
- Ki vagy te egyáltalán és miből gondolod, hogy bajban vagyok? – néztem rá szemeim összehúzva, ráfokuszálva. Talán valami elkerülte vele kapcsolatban a figyelmem
– Egyáltalán honnan veszed, hogy egy kölyök segítségére van szükségem? Hm? – közelítettem felé egy lépést, egy egész aprót, fenyegetőt. Talán, hogy a tengerbe fojtsam vagy egyszerűen utána odébb álljak a következő lépéssel és hagyjam a fiút segítsen önmagán.

Nem nagyon reagálok arra, mikor furán néz. Továbbra is maradok hangomban magabiztos, mozgásomban gyerek. Utóbbi amolyan pótcselekvésnek sem utolsó.
- Azon gondolkoztam, hogy te vajon félsz a sötétben, vagy tőled félnek mások éjszaka? Segítesz ezt kitalálni?
Tekintetem és lassan arckifejezésem is már amolyan "úgy is tudom, nem érdemes tagadni" Sherlock Holmes-féle stílusba fordul. Tapasztaltam már, hogy ha valaki azt hiszi, ismered a titkát, meglepetésében magától kitálal. Úgy, hogy ezt sokáig észre sem veszi. Bár nem hagyatkoznék teljesen efféle trükkökre, egy próbát mindenképpen megér.
- Nocsak! - dőlök előre kissé, tenyeremmel térdeim felett megtámaszkodva - Szóval már érdekel, ki vagyok? Csak nem félteni kezdted a kis titkodat?
Mosolyom gúnnyal telik meg, tekintetem gonosz fénnyel villan. Ezt a részét is kedvelem mesterségemnek. Nem véletlen, hogy újszerű létemben is gyakran alkalmazom.

Mozdulatai gyermekiek, szavai és mélyre ható tekintete azonban mégis teljesen másról árulkodik. Tisztába kellett jönnöm avval, hogy koránt sem lenne helyes dolog alábecsülnöm és csupán gyermeki megjelenéséből ítélnem, hiszen magam is élő példa volnék arra, hogy miképpen képes az ember lánya megtéveszteni egyeseket, méghozzá egészen kiválóan. Kivéve talán ezt a csöppnyi fiút, valami oknál fogva. Mindenesetre furcsa és talán veszélyes játékot játszik. Hogy kire nézve veszélyes, az még egyelőre rejtély marad. Azonban egy belső sugallat, megérzés vagy nevezzük bárminek, óvatosságra intett vele kapcsolatban. Mégis úgy döntöttem tovább feszítem a húrt, hadd szóljon…
Arcomon szelídnek ható mosoly suhant végig.
- Ami azt illeti te sem épp úgy viselkedsz, mint aki tart a sötétben megbújó szörnyektől… - dugtam zsebre kezeim és döntöttem oldalra fejem egy leheletnyit, majd jobb kezem lassan kihúztam és finoman megérintem az álla alatt lehajolva hozzá egész szemmagasságba, hogy mélyen belepillanthassak azokba az apró gonoszkás fénnyel megcsillanó szemekbe. Persze abban az esetben, ha a fiú nem húzódik el.
- Miből gondolod, hogy csupán egyetlen titkot őrzök és abból te nem egy egész apró darabot sejthetsz kölyök?

Egyre inkább vizslatóvá válik a lány tekintete. Szemtelenül szende szimatom szellő szárnyát szegve szisszen szavamba, szétszórva szúrós szerét szertelen szívemnek.
'~ Kölyök! Ennek semmi értelme!
~ Majd lesz. Nemsoká meglátod!
Láthatóan közelít, én pedig magam előtt diplomatikusan összekulcsolom kezeim, így kapaszkodom valamivel feljebb húzott jobb térdembe. Majd lazítok rajta, mikor fölém hajol. Hagyom, hogy hozzám érjen. Arcomról elmúlik a fölényes mosoly. A mosoly legalábbis. Talán csak alig akad meg szavában, lélegzetében viszont várhatóan sokkal inkább.
- Azért, mert én vagyok a sötétben megbújó szörny. Én is. Lehet, hogy te is.
Kezemben a szélből formált párbajtőr ha csak kis sebet is ejtett Susan testén, a vércseppek lassanként folynak le láthatatlan pengéjén markolata felé, ahol aztán a porba hullanak. Kezem látszólag továbbra is békés, tárgyaló pózban. Valóságban azonban saját korom kedvelt udvari kézifegyverét tartja.
- Miből gondoltad, hogy nem tűnik fel senkinek? Nagyon sokan haltak meg körülötted. Ahhoz képest, hogy milyen szépen tudsz mosolyogni, nagyon, nagyon sokan. Volt közöd hozzá?
Nem tűnik olyan bambának, hogy ne vegyen észre egy mellette történő gyilkosságot, és több alattvalóm is pottyant át úgy a világunkba, hogy róla beszélt. A legtöbb teljesen megkattant, úgyhogy ennél többet nem tudok még.

A kölyök szavai, majdan pillanatnyi szúró érzés testemen, azt az érzetet erősíti bennem tovább, hogy ennek a játéknak bizony maradandó emlékei lesznek. Még ha képtelen is az egész, ami előttem zajlik, hiszen a szemem láttára hullott alá saját vérem, kezdett dühíteni az ostoba kis játék.
Saját vérem után pislogtam, mely a porba hullott, újra majd újra. Lassan. Kezem a sebnek vélt helyre szorítottam, miközben tekintetem lassan a fiúnak látszó szörnyre emeltem. Szám mégis halovány mosolyra húzódott. Ki vagy te?
Szavai visszhangozva jutottak el hozzám és minek után részben sebesülésem okát kutattam, értelmet is csak pár másodpercnyi késéssel nyertek azok.
- Nyílván volt közöm hozzájuk, hiszen írtam róluk – feleltem mosolyom immár pimaszra váltva, továbbra is kutatva elmémben. Ettem, ittam valamit, minek hatására most hallucinálok? Újabb pillantás a vércseppek irányába.
- Mit játszol velem kölyök? Műved fura módja a segítségnyújtásnak... - vontam fel a szemöldököm. Apró részem azt súgta fuss, menekülj, azonban egy másik mely most sokkal erősebb lett az adrenalinlöket által, cselekedni késztetett. Jobb kezem lassan, könnyedén próbálta megtalálni a fiú arcának vonalát, hogy végigsimítson azon, ha nem állja útját semmi sem...

Játékos, gyermeki mosollyal arcomon szemlélem a lányt, miközben a sziklán ülve lassan lóbálni kezdem lábaimat. Vicces, ahogy meglepődik. Nem tudom, hogy a szemében lévő bizonytalanság, vagy az arcán látható mosoly az erősebb. Talán a kettő együtt mutat meg valamit számomra. Kiderül.
Magyarázata nem győz meg, de nem is mutatok arra utaló reakciót, miszerint egyáltalán foglalkoznék szavaival. Nyilvánvaló, hogy nem fog beavatni szerteszét szórt szavakkal valóban veszélyes vétkeinek vermébe.
- Nyilván, nyilván - utánozom, ahogyan azt a gyerekek szokták, gúnyosan, játékosan - Mit írtál róluk?
Tudtam én, hogy írt róluk. Mikor mesterségem mámorában merengek, és az előtte-utána időkben gyakran hódolok úri hóbortjaimnak, mint az újságolvasás.
- Mit játszok, mit játszok! - játékosan felkacagok, szemeimben vidám csillogás, mint gyermekében, aki őszintén derül az elhangzott tréfán - Nem csak te játszhatsz, tudod! Vagy ennyire irigy vagy másokkal.
Látom, ahogy keze felém közelít. Okostojás pöttöm módjára csóválom meg a fejem, majd dereka magasságába pillantok.
- A-a! Én a helyedben nem sietnék úgy!
Az imént kreált láthatatlan penge most finoman a lány nadrágjának deréktáji gumírozott részének feszül hegyével. Ha tovább mozdul felém sem akarom felnyársalni, félrehúzom. Viszont úgy is megvághatja, és valószínűleg egyel kevesebb nadrág lesz akkor rajta.

Szemem összeszűkült és értettem én a fenyegetőnek szánt pillantásból, no meg ezt megerősítendő szavakból, így hátráltam egy lépést. Néha magam is kénytelen vagyok visszakozni és ez egy ilyen pillanat volt. Nos nem egy felemelő érzés gyermek által megfélemlítve lenni de némileg a veszély ellenére szórakoztatott a helyzet.
- Hát akkor játszunk így kölyök – hátráltam még egy lépést és én is leültem egy közeli kődarab peremére
– Eljátszadozhatunk itt felőlem hajnalig, vagy míg rá nem unok, de valami azt súgja tartogatsz te még nekem meglepit – csillant fel gyermekien a tekintetem.
- Hogy mit írtam róluk? - Kanyarodtam vissza iménti kérdéséhez, melyet az imént nem méltattam válaszra – Tudod, attól tartok, hogy nem ilyen finom lelkű kisfiúknak való téma ez, mint te vagy… - húztam fel az orrom gunyorosan – Hacsak nem ismered mindet és… - nem véletlenül találkoztunk ma éjszaka. Fejeztem be immár magamban következtetésem és fürkészve néztem a fiút, nem mintha bármit is le tudtam volna olvasni arcáról a fölényeskedésen kívül.

*Talán nem meglepő, de éjszaka ide nem közlekednek kompok, ha csak nem adnak engedélyt valami VIP bulira, mikor épp nem költenek a teknőcök. Nos, a költés ideje nem most van, mellesleg gőzöm sincs, hogy egyébként mikor szokott lenni, de úgy döntöttem, hogy nem ma fognak itt potyogtatni a kis állatkák. Ch… mintha ezt én szabályoznám. De a lényeg, hogy a sziget üres volt és nem is volt lezárva. Hogy honnan tudom? Maradjunk annyiban, hogy jó a szemem, még ilyen magaslatokból is.
Szeretek olvasni, táncolni, enni, de volt valami, ami mind ezt felülmúlta. A repülés… Ahogy a szárnyaimba belekap a levegő, ahogy csiklandozza a színes tollaim a szárnyaim végén a fuvallat valami eszméletlen boldogsággal tölti el a lelkem, olyannal, amit emberként sosem éreztem. Olyan szabadsággal, amit halandó, egyszerű ember nem érezhetek. De még más lény sem, amelynek nincsenek szárnyai. Szinte gyermeteg boldogsággal repültem egyre magasabbra, hevesen csapkodva a szárnyaimmal s a kellő magasságból dugóhúzóként zuhantam a mélybe, ahogy nagy testem mellé szorítottam a szárnyaim. Egy örömteli vijjogás hagyta el erős csőreim, ahogy a boldogságom a holdra kiáltottam, s a szél fútta tova az éjszakába. Lágyan szántották fel a karmaim a finom homokot, ahogy a víz felett kisiklottam a partra. Ebben az sem zavart, hogy a karmaim között bizony ott fityegett a táskám, amiben a ruhám volt és persze az elmaradhatatlan süteményem, meg a csokim. Hát na, tényleg szerettem enni, karcsú alakom ellenére.
Földet érve, nyomban visszaváltoztam. Miért szálltam le? Miért kockáztattam? Mert nem volt kockázat, senki nem volt a szigeten még ekkor. Visszaváltozva hajoltam le a táskáért és pőre testem egy bikinivel rejtettem el, melyet most húztam magamra. Mindig azt hordtam ami kényelmes, most sem épp a divatot figyeltem. Miért nézném? Az öbölnek édes mindegy, hogy miben vagyok. Így most egy kék darabra esett a választás, mert ez akadt a kezemben. Imádtam a világos színeket, mert kiemeli a bőröm színét, sötét, lágy és mindig vidám, élettel csillogó tekintetem. Ahogy a sötét göndör hajam is, mely most is csak a maga hullámos fürtjeiben omlott a vállamra és a hátamra, ahogy megindultam a víz felé. Egy lágy kacajjal vetettem bele magam a vízbe, hogy ússzak egyet. Ám alig úszkáltam fél órája, mikor mozgást érzékeltem a part felől. Mintha mi sem történt volna, fordultam vissza, hogy a vízből előbukva sétáljak ki a partra. Éreztem, hogy mi a másik. S erről egyből az Angyalom jutott eszembe, bár tudtam, hogy nem Ő az. Ő nem várna a sötét takarásában, Ő csak egyszerűen előbújva megmutatta volna magát, avagy minden szó nélkül csatlakozott volna. Vadászat miatt, vagy csak tényleg tudja élvezni az apró dolgokat, vagy csak úgy tenni? Nos, soha nem fogom megérteni. S nem is baj, legalább izgatja a fantáziám. De most nem a sötét képzeletbeli szárnyasom a lényeg. Apró lábaim a homokba túrtak, ahogy egy széles, ám kedves vigyort csaltam az arcomra. Tudtam, hogy látja, ahogy Én is tudtam, hogy hol van. De jelét nem adtam a dolognak. Tudtam, hogy érzi, hogy más vagyok. De azt is, hogy nem tudja pontosan, hogy mi. A Viharmadarakat senki nem tudta behatárolni, csak érezték, hogy nem hétköznapi emberek.*
- Meddig akarsz ott bujkálni kicsi vámpír? Talán csatlakozhatnál, igazán szép az öböl így éjszaka… *Pillantottam rá, miközben lehajoltam a táskámhoz a törölközőért, hogy kicsit megtörölgessem a hajam, mely eddig csak hátra volt nyalva a víz miatt.*
- Ha épp vadászol, ki kell ábrándítanom rajtam kívül semmit nem találsz. Ha csak nem buksz a halakra. * Kacsintottam is. Nos, érdekelt a reakciója. A vámpírok… hajm istenem, egyszer ők lesznek a vesztem, de ettől függetlenül mindig is érdekeltek. Bár eleddig, csak Remus tudta felkelteni az érdeklődésem komolyabban.*
- Mondanám, hogy van sütim… de se nem vagyok cukros néni, se nem vagy olyan aki esetleg értékelni tudná a hmm… halandóknak való ételeket. Ahogy k magukat sem. Vagy tévedek?* Nos igen, a tapogatás a lételemem. Na nem féltem magam, félreértés ne essék, csak szeretem tudni, hogy ki és miként szemléli a dolgokat. Nem szeretem a meglepetéseket és olykor vagyok olyan naiv, hogy öszinte választ remélek egy vámpírtól. Nos, emberi felem betegsége.*

Vannak olyan helyek, amelyeket még nem fedezett fel magának, és mikor legyen a napja, azaz éjszakája, ha nem most, hogy megtegye? Jó a kedve, jó volt a fogás, szó szerint dugig ette magát anélkül, hogy bármit is beszennyezett volna, vagy akárcsak egyetlen nyomot is hagyott volna, amiből bárki is gyanút foghatna. Erre az egyre ügyel, még ha vakmerő is olykor, már ha annak lehet nevezni azt, hogy bármerre elcsászkál és figyel.
Most is azt teszi az éjszaka sötétjében, és hogy mi a fenét keres a Teknősök költőhelyén? Nos, ez költői kérdés még saját maga számára is, egyrészt azért, mert esélytelen, hogy teknőst lásson, másrészt nem népszámláló, hogy itt üljön, és lesse, mely kicsinyek igyekeznek a víz felé éppen, harmadrészt pedig azért, mert nem éppen a teknősökre kíváncsi, ahogy a madarakra sem. Konkrétan meg nem tudná mondani, miért jött ide, az elég hülye indok, hogy romantikus alkat, és szeret gyönyörködni az öbölben éjszaka, de valami ilyesmit tudna most kinyögni összességében, mert más elfogadható válasszal magának sem szolgál.
Hangtalanul közlekedik, az apró suhanásokat, neszeket is messziről hallja, egyértelmű. hogy arra indul, ahonnan az érkezett, ahol a forrást fellelheti. Betájolni nem nehéz, egyértelmű, hiszen a zajok még nem is haltak el.
Lehet, lassabban kellett volna megtennie a közeledést, és a "betoppanása" korai volt -már ha a tisztes távolságot annak lehet nevezni egy fa tövében-, mert a nő akit kiszúr, érdekes dolgot művel. Mintha ugrott volna, meztelenül a földön, na de nem olyan hülye, hogy elhiggye, valaki az éjszaka kellős közepén ezt teszi, mert ebben leli örömét. Egészen másról van szó, hiszen érzi, hogy a másik nem ember, na de hogy micsoda? Tippjei vannak, a hallottak, a legendák, melyekre hagyatkozhat jelen esetben, ám nem teszi le a voksát egyelőre.
El kellene fordulnia, megkívánná a lovagiasság, na de kölyök, és esze ágában sincs megtenni. Végignézi, ahogy a nő felveszi a bikinit, és akkor lépdel közelebb, mikor az már a vízben van. Áll a part kellős közepén, úgy figyeli a fürdőzőt, és nem úgy fest, mint aki nagyon el akarna bújni.
Tudja, hogy a nő is érzi a közeledtét, nem is titkolja, teljesen felesleges, minek? Ám mégis kivár, hogy ő tegye meg az első "lépést". Amint megszólítják, odasétál, már rég nem a rejtőzködéssel volt elfoglalva, nem is állt szándékában, hiszen ide nem jön bárki, aki idetalál, annak arra nyomós oka van, és nem éjjel teszi. Vagyis aki itt van, az nem éppen ember. A kicsi vámpír megszólításra halkan felnevet, így sem nevezték még.*
-Bujkálok? Korántsem, akkor nem így jövök, és nem ide jövök, nyílt terepre. Önnek is szép estét! Valóban szép a kilátás.
Szemtelennek hathat, de továbbra sem fordul el, bár még csak törölközésről van szó, de akkor sem teszi. A feltételezésre ismét elneveti magát, lehet, kölyök, de ennyire nem amatőr.
-Köszönöm, hogy ennyire félt, viszont már túl vagyok a desszerten is, és sajnálom, a horgászat az nem az én műfajom. Akváriumom sincs, tehát gyűjtő sem vagyok.
Fanyar humor, megelőzött egy kérdést, amiről tudja, fel sem szándékoztak tenni. No de nem hagyhatta ki, korosztályos probléma.
-Süti nélkül jött ide és így invitál egy vendéget? Ej, most csalódnom kell, pedig mit nem adtam volna egy szép málnás kosárkáért. Tudta, hogy nagyot lehet vele dobni? Csak nem mindegy, hogyan tartjuk és milyen szögben hajítjuk el. Gyakorlás kérdése. Szívesen megmutatom, ha gondolja.
Szerencsétlen Raul ezt hallaná, minimálisan rámorranna, na de nincs itt, így a maga ura jelen pillanatban. Vicces kedvében van, ennyi az egész, arra pedig nem is gondol, hogy ezt esetleg a hölgy sértőnek találná, elvégre egy kölyökkel áll szemben, ahhoz képest pedig meglepően udvarias.

- Igen, az mondjuk kifejezetten érdekelne, hogy mégis hogy jutottál ide. Mondanám, hogy köszönöm ezt a hmm… burkolt bókot, de lássuk be az udvariasság beszél belőled.* Vigyorogtam a srácra. Ó nem, kicsit sem tűnt szemtelennek legalábbis Én nem vettem annak, még ha az Ő köreiben a sok kriptaszökevény között valóban az lenne. És félreértés ne essék, semmi bajom magammal szimplán tisztában vagyok az adottságaimmal és azzal is, hogy esetleg mások miként látnak. Vagyis inkább, hogy mire tartanak bár tény, vámpírok csekély tapasztalatom van. Az újabb nevetésre azonban már csak a fejem ingattam meg.*
- Egy újabb vérszívó, aki tud nevetni és nem hagyta a sírban a humorát. Ez talán dicséretes is volna, ha nem volna ilyen mocsok fiatal. Bár tartsd meg ezt a jó szokásod. Ritka a fajtátok közt. * mosolyodtam el.*
- Viszont jogos, a vadászat a Ti eszközötök és nem a csendes várakozás, míg egy horog megteszi helyettetek. * Ó nem, nem volt semmi rosszallás a hangomban. Ki így, ki úgy szerzi az élelmét. Ebben nincs semmi rossz, szimplán mindenki máshogy jut hozzá és azt használja, amit kapott teremtésekor. Nekem pedig addig nincs közöm hozzá, míg nem kapok fülest folyamatos öldöklésről. Persze közben végeztem a törölközéssel és csak ledobva a földre ültem le, hogy a táskámba nyúljak. Ám a srác szavai megakasztottak a mozdulatban és felsandítottam rá.*
- Egy szóval sem mondtam, hogy nincs sütim, csak azt, hogy nem tudnád értékelni. S milyen igazam volt. Egyébként nem, nem tudtam valahogy édesség mániás vagyok és sosem az volt az első gondolatom, hogy miként dobjam el. De mi lenne ha tegeznél? Nem egy vámpír felhajtásba érkeztél, ahol ez… elvárt és megkövetelt. Na gyere ide… * Intettem a fejemmel, hogy jöjjön és foglaljon helyett. Volt egy olyan érzésem, hogy vámpír etiketben az is benne van, hogy nem ül le míg nem hívják. No de minek álldogálni? Viszont én megéheztem az úszásban, szóval elő is vettem a csokis – meggyes piskótám málna öntettel ami egy ételhordóban volt, mellette egy villával. *
- Egyébként Serena a nevem. Téged hogy hívnak kicsi vámpír és mi jót keresel erre ilyen későn? * Pillantottam oldalra, ahogy leszedtem a doboz tetejét.*
- Szóval, nem ismerem a vámpír biológiát… nem oktatják az iskolában. Kérsz? * Kérdeztem meg azért, mert nem tudtam, hogy mennyit szabad nekik enni vagy mennyit nem, vagy, hogy lehet-e egyáltalán. Múltkor az Angyalom kihagyta a dolgot. Hajm… pedig Joséval olyan finomat lehet enni. Ja igen, nem mondtam, hogy sokat beszélek? Hát, valószínűleg nem, de már mindegy, észrevehette a másik, ahogy azt is, hogy a folyton vidám tekintetem most sem marad el.*

-Egyszerűen. Gyalog. Elindultam a tengerpart irányába, aztán a sarkon jobbra fordultam, utána egyenesen haladtam, aztán balra fordultam, és ismét egyenesen jöttem azon a kis ösvényen. Azt hiszem így.
Tudja ő, hogy a hölgy nem éppen erre volt kíváncsi, na de a kérdése a hogyan volt, így erre felelt. Talán egy szemtelen kis vigyor is megjelent a szája szegletében, de az is lehet, csak a fények játéka miatt tűnhetett mosolynak az, ami ott volt.
-Miért? Talán nem gondolhattam komolyan, amit mondtam? Ember koromban sem kedveltem a gorombaságot, pláne nem egy hölggyel szemben.
Ezt már a másik consulnál is tapasztalta, hogy meglepődött rajta, mert olybá tűnik, mintha évszázadokkal ezelőtt született volna, holott valójában még a 20 évet sem töltötte be. Ezt tanulta, erre nevelték, udvarias, nem ront ajtóstól a házba, persze a kamaszságát nem tudja levetkőzni, csak nem tolja olyan durván, mint társai.
-Erről már hallottam, egyesek elfelejtik, egykor tudták, mi a humor, az is lehet, belefásulnak az öröklétbe, vagy alapból ilyenek voltak emberként is. Igazából ezt nem tudom megmondani, viszont köszönöm a biztatást, igyekszem.
Raul nem fiatal, közelíti a 2000-et lassan, de ő is tud nevetni, és ahogy egy-két fajtársat megismert, ők is képesek rá. Ismer olyanokat is, akik teljesen elvadultak, elállatiasodtak, de hogy ez egyedi adottság, esetleg más? Talán sosem fogja megtudni.
-Ezt rosszul látja, néha a várakozás kifizetődőbb, mint a vadászat. Helyzete válogatja, mindkettőnek megvan a maga szépsége és izgalma. Viszont meglep, hogy ennyi mindent tud rólunk.
Ritka. A többség vagy azt sem tudja, hogy léteznek, vagy félre vannak informálva, és idióta filmekből veszik az értesüléseiket. Az igazat megvallva ha nem fut össze Raullal, akkor azért neki is maradtak volna homályos foltok az ismereteiben. A felesleges öldöklésekről is tud, de már a kezdet kezdetén a fejébe verték, hogy ez tilos. Persze a legelején nála is csúszott be baleset, egyszerűen nem tudott megállni, az ösztönei erősebbnek bizonyultak a józan észnél és az önuralmánál, így mire a teremtője leszedte az áldozatról, késő volt. Van ilyen, kezdő bakinak nevezik az ilyesmit a köreikben.
-Van sütije? Elnézést, tévedtem, nem hittem, hogy valaki egy éjszakai kiruccanást piknikkel zár. Ó, pedig ragyogó játék. Nekem, mivel nem élek vele. Néha megkóstolok néhányat, ám sok értelme nincsen, de az ízekre mindig is kíváncsi vagyok. Köszönöm. Ne is mondd, nem kedvelem őket. Színjáték az egész.
Egyszerre reagál az invitálásra és a tegezésre is, majd amikor hellyel kínálják, odalép, és leül a nő mellé a földre. Nem egy kényes típus, a jég hátán is megél, már ha hagyják. A protokoll... gyűlöli őket, márpedig kénytelen betartani, mert túlságosan is fiatal, valahogy pedig előrébb kell jutnia a ranglétrán. Egyszer.
-Örvendek, Serena, tapintatlan voltam, a többség kölyöknek szólít, valaki Nielnek, de már voltam Noel is.
Kezet nyújt, ha már bemutatkozott, igaz, elég rejtélyes módon tette. Hogy nem fedi fel valódi kilétét az nem véletlen. Emlékszik még Drillre, pontosan tudja, hogy a fiú sem a nevét mondta, és nem tudhatja, hogy Serena kiket ismer. Az biztos, hogy tulajdonképpen nem hazudott, valóban kölyöknek szólítják leginkább, Noelnek pedig igen kevesen.
-Igazság szerint csak körbe szerettem volna nézni, hiszen itt még nem jártam. Nem mondhatom, hogy őslakos vagyok errefelé. És te? Azt ne mondd, hogy az éjszakai fürdőzés a kedvenced.
Azt nem hiszi el, pláne látott valamit, amit ugyan furcsának talált, ráadásul a másik nem ember, a legenda szerint esetleg még szárnya is akad, és elég eldugott környék ez ahhoz, hogy idejöjjön az, akinek titkolnivalója van. Serena pedig elég otthonosan mozog itt, vagyis ismeri a környéket.

*A szó áradatra csak összevontam a szemöldököm. Nem épp ez érdekelt, de aztán leesett, hogy kiforgatta a kérdésem így csak vidáman megingattam a fejem.*
- Ejnye kicsi vámpír… hát szép dolog így kiforgatni egy kérdést? * Hangomban azonban semmi rosszallás nem volt csak továbbra is a vidám felhang hallatszott belőle. Hát most na, nem voltam egy házsártos személyiség. HA meg mégis, akkor meg vihar volt én meg jobban szerettem a nyugodt időjárást. *
- De gondolhattad. Ez viszont meglep. * S valóban. Kevés fiatal van, ha van egyáltalán aki tudja, hogy kell normálisan viselkedni. Mármint nem a saját normáik szerint normálisan, de mit van tenni. Ez a korral jár, Én is csak az indián neveltetésemnek köszönhetem, hogy ennyi mindent tudok és ha szükséges akkor tudok én normálisan is viselkedni, csak épp az már nem én vagyok. Csak egy maszk, melyet olykor kénytelen vagyok magamra ölteni, ha a körülmény megkívánja. Következő szavaira azonban mosolyom már halványabb lett.*
- Igen, olykor kifizetődőbb ez igaz. De nincs meg a vadászat adta öröm és élvezet. És bár hasznosabb, azonban nincs meg az élvezet. Az, ami a vámpírokat élteti… a félelem íze, a heves, reménykedő szív türelmetlen dobbanásának lágy zenéje. Mellesleg van egy Sötét - Angyalom és mindig is érdekeltek a vámpírok. * Kacsintottam a srácra. S bár nem hazudtam, azonban a teljes igazságot sem mondtam el. A krónikákból tudok sokat, nem pedig azért mert Remus mindent az orromra köt. Bár tény, hogy az elejtett mondatai hasznosak és igen csak bővítik a tudás táram, ahogy a vele töltött idő is mást táplál. Valami olyat, aminek nem volna szabad és kivételesen nem a kíváncsiságomról beszélek, ám nem is szerelemről. Ez valami más… valami olyan, amit kevesek képesek elérni. De honnan tudhatnám, hogy nem-e csak egy újabb játék a részéről, ami izgalmasabbá teszi a hallhatatlanságát? Sehonnan… ez az amit csak akkor tudok meg, mikor már túl késő. A fiú szavaira elnevettem magam és kissé hátra is vetettem a fejem. Hát na, én bárki társaságában képes voltam jól érezni magam.*
- Valószínűleg nem is szoktak. De nálam mindig van valami édesség. S ha megszoktad kóstolni, akkor hajrá. Én csináltam, de esküszöm nincs benne semmilyen méreg. * Nyújtottam felé a dobozt a villával együtt egy széles mosollyal kísérve. Nem mondtam el, hogy mi van benne, úgy is rájön a másik. S mivel vámpír betegséget sem kaphatok el Tőle, így az egy villa sem érdekelt. Meg egyébként sem vagyok kényes típus. *
- Hát ebben egyet kell értenem. Azonban Tőletek elvárt, míg Én megtehetem, hogy ne engedjek az elvárásoknak és önmagam legyek még akkor is, ha másoknak nem tetszik. *Az angyalomnak sem mindig nyeri el a tetszését, vagy csak baromi jól titkolja. De ez van, nem kell szeretnie, amúgy sem tudna. A bemutatkozására oldalra billentettem a fejem.*
- Ügyes kitérés… a kölyök nem az esetem, a Niel és Noel között nem tudom melyik a valós. Szóval nekem kicsi vámpír maradsz. * Nekem aztán így is jó. Ha valahol összefutnék vele még egyszer akkor sem a nevéről jegyezném meg. Az arca, a félhosszú haja sokkal jellegzetesebb és szokásom beceneveket aggatni az emberekre. Azonban a felém nyújtott kezet mosolyogva fogadom a jobbommal és szorítom meg finoman.*
- Én itt születtem, nőttem fel és de, az éjszakai fürdőzés a kedvencem. Csend, nyugalom egy nehéz munkanap után szinte megváltás egy magamfajta egyszerű ember számára. De van, hogy csak sétálok… bár tény, ide ritkán szoktam kijönni, de holnap nem dolgozom, szóval most belefér. *Még mindig nem hazudtam. Bár ez a későbbiekre is elmondható. Nem szoktam hazudni, inkább nem válaszolok vagy kitérek egy-egy kérdés alól, vagy elhülyéskedem. De sosem hazudok.*
- És, a teremtőd mért nem liheg a nyakadba? Nagyon fiatalnak nézel ki. * S annak is érzem, nem sok ideje lehet vámpír. Remus mellett meg van az a bizsergés, ami mutatja, hogy milyen erős. Amit ösztönösen megérzek, még ha csak körülbelülire is tudom belőni, hogy mennyi idős. Azonban a srácnál nincs meg. *

Mintha meglepettséget látna, aztán a megvilágosodást, így nem állja meg, hogy ne mosolyodjon el a játékos dorgáláson.
-Csupán a kérdésre feleltem, hiszen az a hogyanra vonatkozott... és ha tényleg így jutottam ide, akkor nem mondhattam mást.
Vicces fiú ő, ha megfelelő társasságra akad, bár tény, nem mindenki értékeli a humorát, sőt, egyesek egyenesen idegrohamot kapnak tőle, akik pedig ismerik, még mielőtt megszólalhatna, máris leintik. Olyankor csak egy csibészes mosoly jelzi, lecsapta volna a magas labdát.
-Lehet, a neveltetésemből fakad, ezt nem tudom, de erősen esélyes.
Felnőttek között nőtt fel, ott nem nagyon tűrték el, hogy valaki ne adja meg a kellő tiszteletet egy hölgynek, vagy bárkinek is, így ez neki teljesen természetes. A korosztálya pedig számára is rejtély, akikkel találkozott annyira gyerekesnek tűntek, de ki tudja? Az is lehet, az csupán egy álarc, mert így rejtenek valamit.
-Mindig a helyzet adja, melyik a helyes út, természetesen a vadászatnak megvan a gyönyörűsége. Így már értem... műkedvelő is egyben.
A félelem íze? Az őt nem érdekli, vagy nem tud róla, amit kedvel az a szív dobbanása, és a vér illata, íze. Még a végén kiderül, hogy olyan hiányosak az ismeretei a vadászatról, hogy öröm nézni, na de őt egyelőre más hajtja. A "prédát" kijátszani, becserkészni, elkapni, lehetőleg megkímélni, nyomokat eltüntetni, nem lebukni, tanút nem hagyni.Azért ezeket sem volt egyszerű betartani az elején, valahol mindig hiba csúszott a számításba. Azon csodálkozott néha, hogy Raul idegei bírták a kiképzést. Ahogy az is meglepi, hogy Serenát érdeklik a vámpírok.
-Érdekelnek a vámpírok? Sötét-Angyalod van? Remek. Engem a bőreváltók érdekeltek mindig, de arról azt hiszem lecsúsztam.
Angyalom egy szál se, de tökéletesen tudom utánozni a nyomukat.
Elvigyorodik, hányszor ökörködött azzal, hogy angyalt rajzol a homokba, aztán felszarvazta. A többiek nem voltak elragadtatva a művétől, pedig szerinte azt tökélyre fejlesztette.
-Ennek majd utánajárok, lehet, vámpíroknál szokás az ilyesmi, csak nem éppen pokrócon a tengerparti homokban. Igen, kedvelem a kóstolásokat, legalább tudom, minek milyen íze van, és nem nézek bárgyún, ha beszélnek valamiről.
A felkínált villát is elfogadja, és ugyan csak nagyon kis falatot vesz a dobozból, de muszáj, mert anno imádta az édességet, és erről a szokásáról annak ellenére nem mondott le, hogy tulajdonképpen teljesen értelmetlen időpocsékolás, mert hiába eszik vagy iszik, az keresztül vágtat rajta minimálisan. Málnás öntet... ízlelgeti egy ideig, mielőtt lenyeli.
-Finom, köszönöm.
Mivel nem ismeri Serenát -bár ha átadta a villáját, nem kényeskedik-, azért megtörli a zsebkendőjével, és úgy adja vissza a dobozzal együtt.
-Elvárt... holmi majomkodás, felesleges körök futása, mert ugyebár a hierarchia, a megszokás. Mondhatni... vulgárisan... seggnyalás. Természetesen nem azt állítom, hogy némi formalitásra nincsen szükség, na de nem kell a ló túloldalára átesni.
Márpedig amennyire megismerte a fajt, a társadalmat, itt bizony kőkeményen gyakorolják az ilyesmit. Raul órákat tömte a fejét ezekkel, persze csak azért, hogy ne nyírassa ki magát az első pillanatban, mert fogalma sincsen arról, mit hogyan illik a köreikben. Alapjaiban véve tényleg azt kellett megtanulnia csak, hogy belője, ki hol áll a társadalmi ranglétrán, és mit vár el általában a maga számára. Szerencsére nem a nulláról indult.
-Ahogy tetszik. Kicsi vámpír... így még senki nem nevezett.
Ismét nevet, valóban kitért a válasz elől, de nem hazudott, hiszen vigyáznia kell, míg nem lát át mindent, vagy nem tudja, kicsoda is a másik, kiket ismer, mert még lebuktatja magát, azt pedig nem teheti meg, nem két napot szeretne itt eltölteni.
-Szép környék, én Párizsból jöttem, ott nőttem fel, de szerettem volna világot látni, és úgy döntöttem, hogy megnézem Stormhavent. Tetszett az, amit olvastam róla. Az éjszakai fürdőzést sosem próbáltam, ám az éjszakai túrákat mindig is szerettem. Mit dolgozol, ha nem sértelek meg ezzel a kérdéssel?
Naná, hogy kedveli az éjszakát, a sétákat, hiszen mindig is fordított életet élt, a temetőket ismeri mint a tenyerét, oda pedig nem nappal vonultak ki, de az biztos, hogy sokkal szebb minden akkor, kivilágítva, mint nappali fénynél.
-A teremtőm tudja, hogy itt vagyok ~kivételesen meghagytam neki~, és tudja, hogy hajt a fiatalságom, így nem korlátoz annyira.
Abba inkább nem gondol bele, Raul mennyire tajtékzik, de az elmúlt időszakban talán hozzászokott ahhoz, hogy sosem ott találja, ahol hagyta, vagy ahol nyugovóra tértek. Fixa ideája, hogy ha úgy gondolja, egyszerűen meglép... mert mennie kell. Persze azért rajta tartja a szemét, szó se róla.
-Talán ez furcsa?