3. emelet - Caecus Nemo

Egy egész szintet elfoglaló lakás, több szobával, konyhával, mosdóval. Két bejárat és egy óriási erkély tartozik a lakáshoz.

Lakó: Caecus Nemo

Nem sokkal hajnal előtt érkeztünk vissza Colinnal a lakásomhoz és utasítottam, hogy néhány napig maradjon mellettem, habár igencsak közel lakik hozzám, szintén a lakóparkban. De a sérülése miatt és annak okán, hogy nem éreztem magam maradéktalanul biztonságban, szükségessé tették a körülmények, hogy a szolga egy karnyújtásnyira legyen tőlem. Miután mindketten hosszasan mostuk le magunkról a csatorna mocskát, el kellett döntenem, hogy mi tévő legyek a vérbáb sérülésével. Már bevett egy adag fájdalomcsillapítót, de talán nem ártana, ha megröntgeneznék a koponyáját. Egy állkapocstörés nem tréfa dolog, ebben biztos voltam. De közel járt már a hajnal és Colin holtfáradt volt, így az egyetlen, amit tehettem, az az volt, hogy kihívtam hozzá a mentőket. Miután bevitték a kórházba ellátni, magam is nyugovóra tértem, hogy a nappal elragadja belőlem az életet.

*másnap éjjel*

Mire újból magamhoz tértem, Colin már ismét mellettem volt. Meglepő módon az ágyamban aludt, közvetlenül mellettem. Ezek szerint finomítanom kellett volna a "legyél karnyújtásnyira" parancson... Kitapogattam a fejét és éreztem, hogy kötés van rajta, ami az állát volt hivatott rögzíteni. Nem tudtam, mióta fekszik itt mellettem, de szükségem volt rá, így fel kellett ébresztenem. A hangja végtelenül fáradt volt és csak igen nehezen tudott beszélni. Ez némileg bosszantott, mert így nekem kell majd végigtelefonálnom a várost, Mary Conor után kutatva. Kértem, hogy szedje össze magát és rakjon ki nekem egy fehér inget fekete nadrággal és egy olyan cipőt, ami alkalmas arra, hogy a strand homokjában tudjak járni. Szó nélkül engedelmeskedett, majd miután segítette eligazgatni rajtam az öltözéket, egyik aktatáskám vettem magamhoz, amibe több mindent is belehelyeztem a segítségével, a pénzösszeget is. Ezután éjfélig szakadatlanul kutattunk Mary Conor után a telefonkönyvben, Colin egyszerűen kikereste, majd beütötte a számokat a telefonba, én pedig tárcsáztam és beszéltem. Eleddig nem tudtam José vezetéknevét, ám egy alkalommal meglepő dolog történt. Valóban találtunk egy nőt, aki ismert egy ilyen nevű fiatal férfit, de már rég nem alkotnak egy párt. Mindenesetre megtudtam tőle, hogy a fiú vezetékneve Tomson. Más egyéb információt nem kívánt róla megosztani, majd befejeztük a beszélgetést. Nem tudtam, kinek higgyek, hiszen nem kizárt, hogy a lány ma is José párja, csak valamilyen okból elhallgatta ezt előttem. Egyenlőre ez is értékes információ és talán hamarosan fel is keresem ezt a nőt. Biztos vagyok benne, hogy egy kis zöldhasúért cserébe tudna mondani pár szót Joséről, amit ő magától nem közölne velem...
Miután befejeztük az összes Mary Conor nevű nő kifaggatását, meggyőződtem arról, hogy Colin ahhoz épp elég jól van, hogy elkísérjen engem a stégekhez, így belé karoltam és tettünk egy kényelmes, lassú sétát a parthoz.

//Beach - Stégek//

Sokáig aludhattam tegnap éjjel, mert a bácsi keltett fel, aki hazahozott magával. Végig velem volt az ágyban, megengedte, hogy odabújjak hozzá és megvárta, amíg elalszom. Most viszont nem akartam még előbújni a puha takaró alól, a fejemre húztam, de ő egy nagy rántással aztán lerántotta rólam és elkezdett felöltöztetni. Én meg csak nevettem és nevettem, főleg amikor a zoknit húzta a lábamra! Én vicces akartam vele lenni és rugdosni kezdtem, de megkért, hogy ezt ne csináljam, mert fáj neki a feje és épp most rúgtam arcon. Bocsánatot kértem és utána már hagytam, hogy az alsóneműt és a nadrágot is rám húzza, amíg én az ágyon feküdtem nyugodtan. Majd felültetett és egy inget adott rám.
- Most haragszol rám? - kérdeztem elszomorodva, mert biztos mérges volt rám, amiért rugdostam. De megnyugtatott, hogy nagyon szeret. Leült mellém az ágyra és magához ölelt. Olyan szépeket mondott nekem. Elmondta, hogy legalább annyira szeret, mintha a saját fia lennék és soha nem hagy majd magamra. És őt egyáltalán nem zavarja, hogy nem olyan vagyok, mint a többi gyerek. Sőt, emiatt még jobban szeret! Elmosolyodtam és én is megöleltem a hatalmas testét és belefúrtam az arcom a mellkasába....
Hirtelen vettem észre magam, s szinte azonnal hátravetődtem és elterültem a földön.
- Hol vagyok?! - kérdeztem, majd Colin nyugtatott meg, hogy csak megölelt, mert előző éjszaka ismételten elborult az elmém. - A keserves szentségit! - vertem bele az öklöm a padlóba. - És a pénz? Meg a papírok? Mi lett Joséval?! - szegeztem neki egy sor kérdést, de a válaszai csak még tovább szították bennem a harag tüzét. Ujjaim görcsösen ökölbe szorultak. Feszült voltam és az sem nyugtatott meg, hogy ezzel még közel sem veszítettem el a halandó játékszerem. Colin szerencsére jó hírekkel is szolgált. A GPS-es nyomkövető kijelezte neki, hogy hova került a táska. És ahogy azt sejtettem már korábban is, valóban a darkhole-i lakókocsiparkba vezettek a nyomok.
- Akkor szedelőzködjünk, még ma éjjel találkozni akarok vele! - pattantam fel a földről és egy pillanatig magam sem értettem, hogy miért vagyok szinte teljesen felöltözve, de a következő pillanatban már utasítottam is a szolgát, hogy milyen öltönyt adjon rám és mik lesznek a ma esti feladatai. Ma nem akarom, hogy ott tébláboljon körülöttem, elég lesz, ha a környéken várakozik majd. Amint autóba szálltunk, átfutott a fejemen, hogy akár házon kívül is lehet a fiú, de a nyugtalanság oly nagy volt bennem, hogy képtelen voltam itthon maradni.

//Darkhole - Lakókocsipark//

/Rose-nak/

A belvárosból egyenesen a lakóparkhoz vitt minket Colin. Ma este minden színészi képességem bele kell adnom, ha el akarom hitetni a riadt Rose-al, hogy én is érző lény vagyok a szívem mélyén. Úgy döntöttem, ma mesélek Rose-nak, ha igényt tart rá. Magamról és arról, hogy mi ez, amibe keveredett. Nem kizárt, hogy nem segítek rajta ezzel sem, de bárhogy is legyen, őt már élete végéig fűzi a vérkötelék. Így az egész csak arra jó, hogy sarkokat gömbölyítsünk le...
A lakásba lépve Colint azonnal elküldtem vásárolni a vacsorához, mi pedig Rose-al besétáltunk a nappaliba. Könnyedén rátaláltam a kétszemélyes kanapéra, majd lehúztam őt magam mellé és elraktam a vakbotom. Idehaza már biztonságban voltunk, a mimikrire sem volt szükség, így néhány pillanat alatt testem felvette tényleges, holt színét, s szemfogaim is kihegyesedtek. Kezeim jéghidegek lettek, én mégis úgy vettem azok közé a vérbáb élettől fűtött, kecses kézfejét, mintha melengetni akarnám.
- Rose, a legjobb lesz, ha megpróbálod elfelejteni Josét. A lehetetlent kérem tőled, de hidd el, José csak egy vacak bűnöző. Talán pont ebben lappang a sármja számodra, de mindez a varázs nem tarthat ki egy életen át. - kezdtem bele a beszélgetésbe. Hangom végtelenül nyugodt volt, a parancsolás élét most mellőztem. De hangszínem hirtelen elkomorodott, ahogy újabb mondatba kezdtem.
- Nincs más választásod Rose, ráléptél egy útra, amin csak akkor érezheted jól magad, ha beletörődsz. - ujjaim közben csuklójának belső felére tévedtek, ahol kitapintottam pulzusának finom lüktetését. Talán még nem tudta, csak sejthette, mennyire is vonz a benne csordogáló vér. Minden pillanatban...

Őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs arról, hogy hogyan is kerültem el Caecus lakásába. Tudom, hogy hol van, hiszen nem egyszer jártam már itt, de ma este kiesett az az út, ami a bolttól ide vezetett. Colin...ó istenem, ő jár most a fejemben, miközben nekem készül főzni. Mennyit szenvedhetett, hogy mára nem érezi megalázónak azt sem, hogy ő, aki sokkal régebben van urunk mellett, ő főz nekem enni..
De mit foglalkozok én ezzel most, mikor annyi minden történt ma este...
~José!~
Akkor tisztul a kép, mikor maga mellé lehúz Nemo, s jeges kezének érintése észhez térít.
- Elfeledni?
Elfeledni én nem fogom soha, még ha szakítok is vele, akkor is csak az ő érdekeit fogom nézni, nem a magamét. De nem akarok én vele szakítani...
Nem először látom már valós mivoltában, mégis, most mintha tőrt döfnének mellembe, ahogy kivillanó fogait látom. Mit tettem, mibe keveredtem én? Ugyanakkor amint csuklómra csúsznak ujjai, s magam is érzem alatta ereimben ömlő vér pulzálását, vágyni kezdek a már tapasztalt mámorra. Nagyot nyelek, majd ajkamat megnedvesítve igyekszek megszólalni, de nem igazán megy, csak többszöri nekifutás után.
- Elindultam. De hová vezet ez az út?
Tekintetem vöröslő szemeibe fúródik, mintha ott bármit is válaszként találnék. De a tekintete hideg, sőt, nem s mondanám tekintetnek, csak üveges pillantásnak, melyet nem is élvezhetek soká.
Hogyan is olvashatnék annak gondolataiban, akinek lelke nincs, s vaksága mintha éppen ezt adná vissza.
- Miért akarod, hogy nekem jó legyen? Hiszen számodra csak egy báb vagyok?

Jó előre felkészítettem magam, hogy ma éjjel szembesülnöm kell majd halhatatlan szerelmekről, soha ki nem hunyó érzelmekről szóló balladákkal. Oh, mily gyenge az ember... vagy talán érzései teszik oly erőssé őket? Mert nem kérdés, hogy félni kell tőlük, s kilétünk sem hiába fedi még mindig homály.
De ma éjjel mindössze egyetlen halandóval foglalkoztam: Rose-al.
- Tudom, csak emlékezni lehet tudatosan, felejteni nem. Valójában az ember oly hiába követel a másiktól felejtést, egyedül az idő képes bármit is feledtetni, és az is csak félsikerrel. - jegyeztem meg a kérdésén eltöprengve. Kisvártatva újabb kérdés következett, amire a válasz ezúttal sem volt könnyebb.
- A jövőt még én sem fürkészhetem ki, de bizonyos, hogy ha szerelmet talán soha, de megmagyarázhatatlan ragaszkodást és vonzalmat fogsz érezni irántam, míg életed fonala egy napon el nem szakad. Nem tiltom neked, hogy más férfiakat szeress, mindösszesen José mellett nem szeretnélek tudni. - szavaim szigorúbban zengtek, mint az előbbiekben, de ridegség helyett inkább apai aggodalmat sugalltak, ami az én számból különösen abszurd mód hangozhatott. De ha hagytam, hogy tudatomra telepedjem mind a százötven évem, magam is úgy gondoltam Rose-ra, mint ükunokámra. De a meghitt emberi érzések ahogy jöttek, úgy illantak is el, mire újra megszólaltam.
- Igen, nem tagadom, hogy a vérbábom lettél és ezt a szót bárhogy próbálom kiejteni, mindig sejtetni fogja a kettőnk közti úr-szolga viszonyt. Még magam is csak tapogatózom ezen az úton, hiszen te vagy az első női vérbábom. Hogy egy király hogyan bánik a népével, az sokféle lehet. - hoztam fel ismét egy példát, hogy ismertessem Rose helyzetét a kezeim közt. - Lehet zsarnoki, amikor a nép másra nem hivatott, csak hogy az uralkodó pompában élhesse mindennapjait. De akad olyan király is, aki bár számtalan szolgát tart, mégis emberséges velük, s népével is. Én nem tartom magam emberségesnek és ahogy Colin esetében is láthatod, inkább vagyok zsarnok. De egy női lélek oly nagyban különbözik a miénktől. A legszívtelenebb férfit is képes jobb belátásra bírni. - habár szavaim puszta virágnyelvnek tűnhettek, bennük megválaszoltam a kérdését. A szavaknak hatalmas ereje van, s míg Rose nem beszél, csak egy bábként gondolok rá, de amint felcsendül hangja, gondolataim máris megváltoznak. És akinek már nincs lelke, az már csak gondolatokból és tettekből áll...

Szaval csengenek vissza fülemben, miközben hallgatom őt.
Elfelejteni, hosszú idő, megmagyarázhatatlan ragaszkodás, más férfi, csak őt ne, zsarnoki, emberséges, női lélek, más...
De mennyire más egy női lélek, csak az az érdekes, hogy ezt pont ey olyan embertől hallom, aki egyrészt nem is igazán ember, másrészt érzései nincsenek. Mégis, nagyon is meggyőzőek szavai, s valamiféle megnyugvást hoznak lelkemre, de akkor is ott motoszkál a gondolat, hogy amint lehet, fel fogom keresni őt.
~Csak ne hangoztasd Rose!~
Figyelmem egyre inkább koncentrált, s igyekszek megjegyezni minden egyes szót, amit kiejt száján Caecus. Kíváncsiná tett, s tudni akarok mindent most már, ami rám vár.
- És mit szeretnél tőlem? Mi az, ami elvárásod felém? Mesélsz magadról? A vámpírokról? Miért érzek olyan mámort, ha véremet iszod, vagy én a tied? Miért érzek feléd vonzalmat, ha te nem érzel semmit?
Millió kérdés fut még össze fejembe, sokat ki sem mondhatok, mert ugye az is kétes, hogy ezek után mit is élhetek még át Joséval.
- Miért gyűlölitek ennyire egymást? Ő nem lehetne olyan, mint én? Nem lehetne mellettem, vérbáb, aki azt teszi, amit kell? Akkor...
Nagyot sóhajtok, de nem fejezem már be a mondatot, csak behunyt szemmel dőlök hátra, kezemen nem elvéve a vámpírtól, sőt, végigsimítok szabad kezemmel az övén.

Rose megannyi kérdést tett föl nekem, amikre megpróbáltam egyenként válaszolni, kellő türelemmel.
- Nem tagadom, hogy két okból tettelek vérbábommá. Praktikussági okokból és bosszúból. Szerettem volna felszabadítani Colint pár feladat alól. Az olyanok alól, amik egy nőnek sokkal inkább kézre esnek. Őt pedig szeretném meghagyni testőrömnek, sofőrömnek és első számú ügyintézőmnek. Minden más feladatot rád bíznék. Másfelől, jobb társaság vagy, mint Colin, akinek untat már a folytonos egyetértése. - jött arcomra elégedetlenségre utaló grimasz, majd mesélni kezdtem.
- Annyi mindent megéltem már, mégsem egyszerű mesélni magamról. És nem is szeretek. Sok minden lapul a múltban, amit jobb nem felemlegetni. - próbáltam máris kiszabadulni ebből a kérdésből, de végül csak folytattam. - A legtöbbünk véletlenül lesz az Éjszaka teremtménye, erőszakos módon. Megesik az is, hogy valakit évek óta figyel egy erős vámpír, mert sokan keresnek maguk mellé egyfajta tanítványt. Én egyik eset sem vagyok, én pénzért vettem a halhatatlanságot, habár magam sem hittem a létezésében. - húzódott szolid mosolyra a szám széle. - Úgy vettem, mint vásárban a perecet, csak mókának gondoltam az egészet. És lám, mégsem volt tréfa. És ennek már kereken százhúsz éve... - hátradőltem a kanapén és megpróbáltam felidézni a többi kérdést.
- A mámor? Nos, a mi vérünk egészen más, mint a halandóké. Sötét, élőholt mágia járja át és bár örök életet adományoz a kárhozottnak, pusztán a vámpírvér nem elegendő ahhoz, hogy élőlényekként viselkedjünk. Ehhez kell az emberek friss, meleg vére. Ami bár mulandó, mint maguk az emberek is, mégis, a halhatatlanok életelixírje. Szükségem van rá, más különben holtest módjára feküdnék az idők végezetéig, testem elsorvadna, de elpusztulni igazán sosem lenne képes. Mivel minden hatalmunkat a vérből nyerjük, ezért maga a vérszívás aktusa igen különleges pillanat, mindkét félnek. Egy élő vére egy holtba folyik át... és megfogan a mágia. - lassan szám elé emeltem Rose kezét, fogaim csuklójának belső feléhez érintettem, de végül nem ejtettem rajta sebet. - Én is érzek vonzalmat. A vér iránt... - egészítettem ki szavaim, majd kénytelen voltam valamit a Joséval kapcsolatos kérdésre is felelnem.
- Josét pedig azért nem kedvelem, mert többször is meglopott. Noha nem tagadom, nem fogtam vissza azt a késztetést, hogy ezeket megbosszuljam és őt ez bosszantja talán a leginkább. Meglehet úgy gondolja, keményebben büntettem meg a pitiáner tolvajlásaiért, mint amennyire megérdemelte volna. De engem nem érdekel, mit ír a halandók törvénykönyve, ami az évek alatt számtalanszor meg is változott már. Én a magam módján büntetek meg másokat. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
- És mond, hogy szeretheted ezt a férfit? Másokat károsít meg, ebből tartja el magát... talán belé több lélek szorult? - kérdeztem őszinte értetlenkedéssel. Jómagam sosem értettem, hogy képesek a nők gyöngédek és empatikusak lenni, miközben vonzódnak ezekhez a... rosszfiúkhoz. De talán végre erre is kapok választ...

Mennyi minden tűnik még mindig csak mesének. Talán csak tagadni akarom agyam egy pici szegletében, hogy a sorsomra immáron ő is ráteszi kezét.
- Megérte? Megvenni egy szörnyeteg életét? Mert valahol az vagy, még ha nekem mást is mutatsz...
Pedig ahogy elmeséli történetét, ahogy elmondja miért is érzek mámort, lassan tisztul a kép.
- Azért azt tudnod kell, hogy nem csak a véred okozza azt, amit érzek. Nem csak az, hogy vámpír vagy, nem csak a mágia miatt.
Azt érdekesnek tartom, hogy csak a vér iránt érez vágyat, pedig mikor megérint, megfogja kezemet, végignyalja nyakamon lefolyó vért, én mást is érzek, más vágyat is. Nekem ugye hiába mondja, hogy más nem kell tőlem neki, én attól még vágyom rá, mint férfira.
- Más érzések?
Joséra terelődik újra a szó, s eszembe juttatja mennyire fáj, amit ma átéltem, s mennyire fájhat Josénak is.
- Hogy miért is szeretem? Te szerettél valaha valakit? Még mielőtt vámpír voltál? Nem tudom megmagyarázni, hogy miért is szeretem, hogy miért nem vetem meg azért, amilyen, miközben alapjában véve elítélem a bűnözést, bár ez már azt hiszem nem sokat jelent. Sohasem értettem, hogy miért kell megmagyarázni, ha valakit szeretünk, hogy éppen miért is.

- Oh kedves Rose, honnan is tudtam volna akkor, hogy mivé válok majd... én csak az örök életben bíztam, hiszen oly nagyon rettegtem a haláltól. Nem tudtam, hogy az ilyesminek bizony súlyos ára van. - feleltem őszintén. - De az örök élet talán bárkit szörnyeteggé változtatna. Az emberek oly gyakran ábrándoznak az örök életről, úgy gondolják, hogy amikor Isten halandósággal sújtotta őket, akkor nagy terhet tett a vállukra. A halál és elmúlás olyan dolgok maradtak a mai napig, amibe az ember nehezen tud beletörődni. De elmondhatom, hogy az örökké tartó létezés épp olyan terhes. - hangom megfáradnak tűnhetett, ahogy az utolsó szavakat kiejtettem. Amint a vér kerül ismét előtérbe, életkedvem is visszatér. Határozottan érzem magamon, hogy elég csak erre gondolnom, s elmém felfrissül.
- Mindenek felett a vér vonz minket, ez a legprimitívebb vágy, ami cselekvésre ösztökéli a magunk fajtát. Mint halandókat a szex vagy a pénz. Tudnod kell Rose, hogy jó ideje nem éreztem nő iránt semmiféle vonzalmat. A vámpírlét egyik átka, hogy az emberből lassan kihal a szexualitás iránti vágy és az olyan emberi érzések, mint a szerelem, szeretet, vagy az empátia. Hisz láthatod, valójában egy hideg holttest vagyok. - simítottam végig újból Rose kezén, hogy ismét megborzongjon jégcsap ujjaimtól. - Hogy mégis élőnek tűnök olykor, az puszta mágia. Minden érzés, ami oly emberi, csak addig tart, míg meg nem halunk. És én már meghaltam egyszer...
Rose válasza José kapcsán egyáltalán nem lepett meg. Ha egy ember igazán szeret egy másikat, azt nem tudja szavakkal kifejezni. Ebből éreztem, hogy Rose valóban szereti azt az istenverte suhancot.
- Halandó koromban nem is egy nőnek növesztett szerelmetes szívem nyíló rózsákat. De mind vadul elmetszették a nyakukat, s a csalódások miatt kiábrándultam, magamba zárkóztam. - gondolataim fonala nem szakadt meg ennél a mondatnál, magamban szörnyű hálót kezdett szőni. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy számtalan gyereket rontottam meg? Magam is tudom jól, hogy ez miféle súlyos bűn, s nem is szívesen osztom meg ezt másokkal. Éppen elég, hogy Colin tudja...
- S vajon José őszintén szeret téged? - kérdeztem a hallgatásomat megtörve. - Nem lehetséges, hogy veled is csak játszik? Mert el kell ismernem, rafinált egy lélek, aki talán a női szívekhez is tolvajkulcsot használ.

Érdekes, hogy a fájdalom, amit José miatt érzek, ott van a kellemes este érzete is bennem. Mrt ha nem néznénk azt, hogy a téma az az öröklét, a halhatatlanság, már ha ezt lehet így mondani egy holt vérszívóra, akkor egy kellemes beszélgetésben van részem ma. Igen, kellemes, s egyben hátborzongató s. Elgondolkodok azon, hogy hogyan is lehet létezni érzelmek nélkül, férfi létére hogyan tudja elviselni, hogy nem kerülhet nővel szoros kapcsolatba.
- Akkor csak játszottál velem? Csak úgy tettél, mintha érdekelnélek, mint nő? Csókod is hamis volt.
Lényegében az utolsó mondattal már meg is válaszoltam saját kérdéseimet.
- Pedig nekem kell az, hogy csókolj, próbálj szeretni olykor! Hogy nőnek érezhessem magam.
Igen, az ő csókjára is vágyom, de nem annyira, mint José szerelmes érintéseire.
- Csalódások értek, és azt akarod, hogy én is azt tegyem valakivel, akit szeretek. Csak mert te gyűlölöd engem büntetsz. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha elég türelmes vagy, te is megtalálod azt, aki mellett szívesen meghaltál volna, csak ne kelljen elvesztened.
José szerelmében nem kételkedem, hiszem érzem, látom tekintetében.
- Igen, szeret, s ebben biztos vagyok. Ő nem játszik velem.
Ő nem, de a hosszú beszélgetés, s a kedves szavak ellenére is úgy érzem, hogy Caecus számára nem csak vérbáb vagyok, hanem egy olyan báb is, akivel játszani lehet.

//Köszönöm a játékot:) Kellemesen megnyugtató volt:) Rose számára is valamennyire //

Megérdemelt pihenésem töltöm, azaz tölteném, ha nem egy hím fejébe ütközne éppen a karom. Erre felriadni maga a rémálom, hol a fenében vagyok? Meg nem hülyültem még, haza jöttem, és nyomatékosítottam Colinban, maradjon mellettem, ez rendben van.
Azt viszont nem mondtam, hogy az ágyamban töltse az éjszakát, úgy látszik, máskor érthetőbben kell fogalmaznom.
Illik vagy nem kirugdosom az ágyamból, más sem hiányzik, hogy akár Rose betoppanjon, az életben nem magyarázom ki a helyzetet, ugyan nem hívtam, biztos Josénál van, ahogy mindig is, ha elengedem.
Mit eszik azon a kölykön ennyire? Meg nem mondom, és azt sem, őt miért találja annyira vonzónak, ha ugyanúgy kizsákmányolja az embereket, akárcsak én, még ha más viszonylatban is. A ruháim már kikészítve, ahogy kértem, a fürdőt magam is megtalálom, ahogy a testrészeimet is, és még a vizet sem pazarlom, hamar végzek, hogy utána magamra öltsem a gúnyámat, amit Colin igazít meg rajtam.
Elküldöm, nincs rá szükségem egyelőre, most már magam is elboldogulok, nem terveztem semmit, ami nem várhatna holnapig.

Hát, ha még meg is szoktam volna, hogy egy vámpír vérbábja vagyok, azt soha nem fogom megszokni, hogy akkor és azért ugráltasson, ami neki tetszik, tekintet nélkül az én napi ritmusomra, hiszen én nem vagyok az éjszaki életmódhoz szokva.
Így aztán persze, hogy baromian durcás voltam, amikor csörgött a telefonom és magához hívatva egy kis csomagot nyomott a kezembe és elmondta, hogy ezt most azon nyomban el kell vinnem Caecushoz.
- Miért pont én, és miért pont most? Nem ért volna rá reggel, meg aztán……
A parancs ellentmondást nem tűrő volt és bár továbbra is minden porcikám tiltakozott a rám erőszakolt feladat ellen, nem tehettem mást, mint, hogy teljesítem.
Útközben persze felmerült bennem, hogy nem-e valami elcseszett ajándéknak szán Remus régi ellenségemnek, hiszen ezeknek a vérszívóknak semmit nem jelentettünk, úgy adtak vettek minket, mint valami árucikket, és óhatatlanul eszembe jutott az az egyezség, amit Remus Rose birtoklásáért cserébe köthetett. Hideg borzongás futott végig rajtam és bevallom őszintén, bár sokszor törtem borsot a vak szipoly orra alá, azért az nem volt ínyemre, hogy önként menjek a vesztembe. De mit tehettem volna?
Mikor felértem a 3. emeletre és becsöngettem, összeszorított foggal vártam, hogy ajtót nyisson és végre megtudjam, van-e valami hátsó szándék ebben az egészben.

Egy dologra nem számítottam, mégpedig arra, hogy alig fogyasztom el a "reggelimet" és engedem útjára, szinte máris csengetnek. Felsóhajtok, ezt nem akartam most, nem igazán vágytam társaságra, azért küldtem el Colint is, és azért engedtem szabadjára a női vérbábomat is. Most viszont nagyon remélem, hogy vagy Colin, vagy Rose jött vissza, mert ha nem, akkor nem fogok finomkodni. Az ajtóhoz lépek, ehhez még a botom sem kell, és már akkor érzem a szagot, mielőtt még kinyitnám. José. Ó, hogy az a...
Dühösen tárom ki az ajtót, ha Rose-t keresi rajtam, akkor sem mondanám meg, hogy hol van, ha tudnám. Mégis, a dühömből semmit nem érzékeltetek az irányába, de hogy be nem engedem, mert még lába kél valamimnek, az is biztos.
-Á, José. Mégis mi járatban errefelé?
Nyájas vagyok, mert ilyen is tudok lenni, ha akarom, és most semmi sem gátol meg abban, hogy azért is szemét legyek, zavarodjon csak össze ez a kis mitugrász. Még nem tudom, mi céllal jött, de hogy nem önszántából, azt is érzem rajta. Lehet, Remus küldte, és abban az esetben még be is engedem talán.

Nem hallottam a lépteit, de egyszer csak hirtelen kitárul az ajtó és ott áll személyesen maga Caecus, pedig én azt hittem, hogy majd Colin fog ajtót nyitni. Azt tudtam, hogy Rose nincs itt, hiszen mellőle rángatott el Remus.
Nem lepődöm meg azon, hogy tudja, én állok a küszöbön, hiszen a szaglása már biztosan elárulta neki a kilétemet, de azon meglepődöm, hogy még most is színházat játszik, holott ezt itt senki nem látja. Nekem viszont nem kell megjátszani, hogy örülök a viszontlátásnak.
- Nem kell a rizsa Caecus. – szólalok meg hidegen, most már a vámpírok által használt nevén szólítva. – Te is tudod, hogy a hátam közepére nem kívánlak, de Remus-nak épp most támadt vágya, hogy küldjön neked valami nyavaját és remélem, olyat legalább, ami a torkodon akad, vagy leviszi a fejed, vagy valami hasonló. – lengettem meg az orra előtt a csomagot gúnyosan.
Az nem volt a feladat része, hogy kedvesnek is kell lennem hozzá, így legalább kiadhatom a mérgemet valakin, hiszen úgy sem bánthat.
.- Na, Tartsd a mancsod, hogy végre letudhassam a dolgot, és már itt sem vagyok.

Annyira vágytam José társaságára, hogy elmondani sem lehet, minden álmom az volt, hogy ezzel a pökhendi, arcátlan kis ficsúrral randevúzhassak itt a saját ajtómban.
Látom, illemet még mindig nem tanult, de ez már nem az én dolgom, majd Remus megneveli.
-Én sem, José, nem szerepeltél a titkos vágyaimban mára. Látszik, honnan jössz, a modorod ugyanolyan moslék, mint volt, és sajnálom Remust, mert nem kevés dolga lesz veled, mire a fejedbe veri, hogy néha bizony az udvariassággal többre mész.
Pedig elég lenne csak Rose-ra gondolnia, persze ennyi esze nincs. Kedves vagyok vele, gyengéd, és tessék ragaszkodik hozzám. Edd csak a kefét José, a bosszúm édes.
-Kérem a csomagot és tűnés innen. Remusnak pedig köszönöm.
Kinyújtom a kezemet, de ha pengét vág bele, biz isten, megölöm, és nem érdekel, kinek a bábja. Ahogy az sem, hogy Remus éjszakai ugrasztása miatt ideges, de nem tűröm ezt a hangnemet ettől a fattyútól. Persze a köszönetnyilvánításról inkább magam gondoskodom, mert ha Joséra bízom, akkor minimálisan úgy kezdi, lerohantam, és ő volt a vacsorám. Ismerem már, mint a rosszpénzt.

Csak vigyorogva hallgatom, mit locsog össze-vissza ez a vakegér és közben, mindenféle grimaszt vágok hozzá, hiszen már az is szórakoztató, hogy ebből az ég világon semmit nem lát. A csomagot meg egész végig ott lóbálom az orra előtt, szinte hozzá koccintva a nagy hefnijéhez, de ő csak nyújtogatja előre a kezét érte.
- Óóóó, nehogy azt hidd, hogy Remus nagyon töri ezen magát. Ő kimondottan élvezi, hogy borsot törhet ezzel más vámpírok orra alá, ahogy a tied alá is én általam, hiszen egy ujjal sem nyúlhattok hozzám, miközben én simán körbe röhöghetlek benneteket, vagy elküldhetlek melegebb éghajlatra Aidilis uram.
- Nesze itt a csomagod! És már mehetsz is vissza a koporsódba! – untam meg aztán ezt az egyoldalú játékot és hozzávágtam a csomagot, majd hátat fordítva ennek az idétlen, groteszk figurának, a nyakamba szedtem a lábam, mert azért nem voltam meggyőződve, hogy Colin nincs itthon és nem szabadítja rám, mint egy veszett kutyát.
Nekem jobb dolgom is van, mint itt elcseszni az éjszakámat, mikor vár az előmelegített ágy és benne a legédesebb ajándék, Rose.

Őrület ez a gyerek, akkor kellett volna megölnöm, már akkor, de még nem vagyok elkésve, és ha egyszer elszáll az agyam, meg fogom tenni, és nem érdekel, hogy a consul ezen felháborodik. Ki fogom nyírni Josét, addig éljek is, most már biztos. Lehet, vak vagyok, az érzékeim a régiek, lazán elkaphatnám most is, ha akarnám, de ez túl átlátszó lenne most.
-Élvezd, José, amíg élvezheted.
A vigyorom félelmetes, ebből tudhatja, hogy ezt a mondatomat most nem viccnek szántam, és teszek arra, hogy kinek a védelmét élvezi. Ez a kölyök nem él, hanem visszaél azzal a személlyel, aki a háta mögött áll, és ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Tudom, hogy Remus nem tűri el ezt egyik bábjától sem, és amikor még a csomagot is hozzám vágja, na ott elpattan valami.
-Köszönöm.
Bevágom a csomagot a szobába, felkapom a telefont és Colint hívom azonnal, miközben a fiút indulok el követni. Meg fogom találni, akárhová is bújt, a föld alól is előszedem. Úgy látszik, José még nem tapasztalta meg, mi jár azért, ha ok nélkül sérteget valakit, vagy hangoztatja azt, kicsoda ő. Majd most megtudja.
Bevárom Colint, és egyenesen Remushoz indulok. Tudom, hogy oda ment ez a kis féreg, mert azt hiszi, ott biztonságban van, egyszerűen tudom.

Valami nagy-nagy elégedettséget érzek, hogy végre szemtől szembe is a képébe vághattam mit gondolok róla, anélkül, hogy aggódnom kellett volna a testi épségemért. Mert azért annyira nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, hogy fél kézzel, erőlködés nélkül roppanthatna ketté, akár milyen kis elesett fogyatékosnak is tűnik egy kivülállónak.
- Nem félek már tőled Fabian! Már nem. – köptem oda a szavakat már menet közben.
Aztán úgy döntöttem, hogy inkább személyesen referálok Remus-nak, hogy miként sikerült a csomag kézbesítése, mint, hogy ez a hazug vérszívó tegye ezt meg, elferdítve esetleg a tényeket, na nem mintha nagyon érdekelt volna.
Igaz menet közben azért felmerült bennem, hogy lehet, hogy Remus nem fog örülni a dolognak, de hát, ha azt akarta volna, hogy hajbókolva adja át valaki a csomagot, akkor nem engem küldött volna, nem igaz?
Így aztán vontam egyet a vállamon és bevágtam magam egy taxiba – egyszer élünk! – és meg sem álltam Remus csicsás villájáig, hogy letudva a referálásomat, végre mehessek az én Rose-mhoz.

/Folytatás: Remus háza //