A Becsület Köre

Egy kisebb kövekből kirakott kör a mezőn ahol a farkasok gyakorolhatnak, vagy éppen valós dominancia viadalokat vívhatnak, sohasem halálig. Néha elfogott vámpírok is küzdöttek már itt, a farkasok legendái szerint volt egy vámpírharcos aki 5 csatát is túlélt, ami után elengedték. Ennek hagyománya a mai napig tart, de ténylegesen ilyen erejű vámpírra senki nem emlékszik.

Idejön, ismét, rendületlenül és fáradhatatlanul, ezt nem sokan teszik meg, ő mégis kivétel. Vezérváltást eszközöl? A frászkarikát, csak meg akarja mutatni Clausnak, mennyit fejlődött az elmúlt időszakban, hogy végre komolyan vegye, lássa, rá lehet számítani, és az ereje is megvan hozzá.
Nem kevés munkája van benne, mindenre odafigyelt, mindent edzett, mindent megtett, hogy végre előrébb léphessen, olyan feladatokat lásson el a falkán belül, amik nem untatják.
Vágták már a fejéhez, hogy kivételes helyzetben van, hisz mely Vezér tűrné el, hogy az egyik tag rajta gyakoroljon? Szerintük egyik sem, és próbálták rábeszélni, fejezze be ezt a szórakozását. Hiába, ők nem értik azt, amit tesz, nem értik, miért teszi, ő igenis fejlődni akar, és az, hogy Claus ezt nem veszi rossz néven, az azt jelenti, ő is tudja.
Számít a beszólásokra, hogy hergelni fogja, de már nem veti rá magát azonnal, már nem, tanult a saját hibáiból, és nem hagyja, hogy felidegesítse, akkor sem, ha ennek esetleg nagymestere. Sokat tanult Claustól, ahogy tanul minden egyes alkalommal, és most is ezért van itt, hogy ha veszít -ami erősen esélyes, vagyis nem kérdés-, akkor is tudja, mit hol rontott el.
Nem lép a körbe, csak lehajol, és tenyerét végigsimítja a kirakott köveken, türelmesen vár a szélénél, egészen addig, míg Claus meg nem érkezik. Mennyi harcot látott már ez a kör, megszámlálhatatlan. Mennyi vér folyt már itt... mégis olyan, mint egy szemükben felszentelt hely, amit mindenki komolyan vesz. Az övék, és idegen fajnak át nem engedik, inkább életüket adják érte.

Megszámlálni sem tudom már, hogy Richard hányszor hívott már ki. Na, nem komolyan, csak olyan próbaképpen, bár ki tudja, talán eljön majd az az idő is, amikor komolyra fordul a ma még csak erőpróbálgatásnak induló összecsapás.
Mástól valószínűleg nem is tűrtem volna el, hogy boxzsáknak használjon, de Morgan neveltje kiváltságos helyet foglalt el a szívemben, még ha ezt soha nem is fogom a tudomására hozni.
Mindig is lelkiismeret furdalást éreztem elődöm halála miatt, bár nem lett volna okom rá, így aztán ezzel igyekeztem kissé tompítani azt, hogy ha mást nem ily módon segítek tanulni a fiúnak.
Persze mindig lesznek morgolódók a falkában, akik ezt nem nézik jó szemmel, de kifogásuk nem igen lehet, amit szóvá is tehetnének, hiszen nem tiltja semmi az ilyen dominancia harcokat, sőt jobb itt levezetni a felgyűlt feszültséget, mint esetleg máshol.
Az odúmból már felkészülten érkezek erre a különleges helyre, ami minden falkatagban valami misztikus érzelmeket kelt, és látom, hogy Richard már megérkezett és éppen elmerül a hely légkörében, ami mosolyt csak az arcomra, hiszen jó, ha egy fiatal is átérzi ezt, de persze mire a közelébe érek, már a szokásos komoly tekintettel nézek a szemébe.
- Látom, megint nem bírsz az erőddel. Készen állsz, hogy bizonyítsd jobb vagy most, mint a múltkor? – teszem fel a kérdést, bár tudom, hogy az lesz. Mindig kicsit jobb, mint előzőleg! Szépen fejlődik és nagy reményeket táplálok felé a jövőben.
- Ha nem gondoltad meg magad, akkor kezdhetjük, de még mindig visszakozhatsz, hiszen fiatal vagy és meggondolatlan, neked még elnézem. – cukkolom, mert kíváncsi vagyok mennyire ugrik ezekre.

A múlton gondolkodik, Morgan hányszor állt itt, hányszor vívta meg a harcot, és mindig csodálta érte, egészen addig, amíg valami meg nem változott. Akkor már inkább féltette, mert atyja nem értett a szép szóból, nem látta a saját helyzetét, és fejjel ment a falnak, csak a Farkasok istene menthette meg a bőrét az utolsó alkalommal. Lemondott, nem volt szükség a mindent eldöntő összecsapásra, bár inkább az lett volna, mint ami utána történt. Itt kellett volna eldőlnie, itt kellett volna inkább életét vesztenie, de nem így alakult. Haragudnia kellene Clausra normális esetben, ám nincs miért, csupán védte a falkát egy megbomlott elme ellen, az ellen, aki nekiugrott a sajátjainak. Nem volt más lehetőség.
Még mindig fájó pont az életében, nem nagyon tudja kiverni a fejéből a történteket, és csak reméli, hogy nem jut hasonló sorsra, mint ő, időben rájön, ha gond van az elméjével.
A köveket simítja még akkor is, amikor Claus megérkezik, ekkor áll fel, hogy a szemébe nézzen.
-Máskülönben nem lennék itt.
Bólintással jelzi, készen áll, és igen jobb mint a múltkor, érzi a zsigereiben, erősödött és tanult, és ezt most meg is fogja mutatni. Soha nem jött még ide úgy, hogy rosszabbat nyújtson, ennyi önkritikával rendelkezik. A következő megállapításra nem is olyan régen még ugrott, kihívásnak vette, most viszont csak egy mosoly jelzi, nem ül fel ennek.
-Úgy ismersz tán, mint aki megfutamodik?
Valóban fiatal és néha heves, de már elmúlt az az idő, amikor egy ilyen megjegyzés kihozta a sodrából. A körre pillant, mégsem lép be, Claust illeti a jog, hogy megtegye. Ha valódi összecsapás lenne, akkor a kihívó ugrik be elsőként, de most szó sincs erről.

Hallom a mozgolódást a környezetünkben, így azt is tudom, hogy nem kettesben fogjuk vívni ezt a mérkőzést. Sokan kíváncsiak Richard-ra, hogy mennyire tud majd megszorongatni. Na, nem azért mert azt kívánják, hogy más legyen a falka vezér, csak ritka, hogy valaki pont engem akarjon kihívni, még ha ez csak olyan „edzőmérkőzés” féle is.
- Igen, tényleg nem lennél itt. – húzom el a szám, olyan mosolyfélére. – Csak csodálkozom, hogy nem unod még, hogy mindig elverlek. Más már megelégelte volna és beáll a sorba. – vonom meg a vállam, de nincs a szavaimba semmiféle megrovás, csak tényeket közlök.
Az már fél siker, hogy vissza tudja fogni magát és nem ugrik nekem vicsorogva, hanem türelmesen várja, hogy a falkavezér előjogomnál fogva elsőnek lépjek a képzeletbeli küzdőtérre, hiszen most nem élesben megy a dolog.
- Pedig jobban tennéd, ha visszakoznál. – mosolyodom el most először a beszélgetésünk folyamán. – Még most egyenes derékkal és a saját lábadon teheted, de a harc után……… - hagyom függőben a mondatot, hogy érezze mire gondolok.
Aztán már nem húzom tovább az időt egy ruganyos ugrással a kör közepén termek. Csak egy szakadt farmer van rajtam, felsőtestem meztelen, ahogy a lábamon sincs cipő. Kell, hogy szabadon mozoghassak és eggyé válljak a teremtő természettel. Tele szívom a tüdőmet a friss levegővel és várakozóan nézek Ricky-re.
- Akkor lássuk mennyivel vagy jobb! – intek neki hívogatóan és felkészülök az első rohamra.
Én nem támadok, ha arra számít csalódni fog. Látni akarom, milyen technikával jön nekem, hogy válaszolni tudjak rá. A tapasztalat és a kor is az én oldalamon áll, Türelmes vagyok.

Őrült kölyöknek tartják, aki keresi a bajt magának, tudja jól, és ezt támasztják alá a közeledő hangok is. Egyre többen jönnek, a kíváncsiság sokakat vonz, még ha nehezményezik is, hogy örökösen Clauson gyakorol. Kin kellene tennie? Gyenge vagy azonos erejű ellenféllel nem szeret küzdeni, abból nem tud tanulni, viszont a jobbtól mindig. Az idősebbek folyamatosan meg akarják győzni arról, hogy ne tegye ezt, mert Claus egyszer rág be igazán, és a legszerencsésebb esetben csak száműzi, de életben hagyja. Nem képesek megérteni az ő álláspontját, holott tudják, a kihívásai nem komolyak, csak amolyan kakaskodások, amikor lemérheti azt, mennyit erősödött az előző harc óta.
-Sosem fogom megunni, az nem én vagyok. Milyen sorba?
Élcelődik, csibészes mosoly ül ki az arcára, hiszen nem a tömeghez akar tartozni, arra törekszik, hogy jobb legyen náluk. Ismét a körre pillant, nem türelmetlen, nem akar ő sürgetni semmit, de már küzdene, ez látszik rajta.
-Nem tudsz megijeszteni, a sérülések sosem érdekeltek.
Járta már meg nem egyszer, nem kétszer, és nem ez lesz utolsó alkalom, amikor komoly sebeket kap be, de ez sem tudja eltántorítani. Vakmerő... hallja a megjegyzéseket, de ha tudnák, hogy nem hősködni akar, csak edzeni egy jót, bármilyen végkimenetellel... miért nem értik meg végre? Megvonja a vállát, majd egyszer rájönnek. Amint Claus a körbe ugrik, ledobja a pólóját, rajta is már csak egy nadrág van, minél kevesebb fogási felületet hagyva magán, és beugrik a körbe.
-Az majd elválik, de reményeim szerint sokkal.
Beáll, és kivárásra játszik, nem ugrik Claus hívására, megfontoltabb, mint volt a múltkor. Felméri a Vezér testhelyzetét, a rezdülésekre figyel, az izmok feszülésére, de nem támad, mert akkor rögtön elbukja az egész meccset. Lassan körbejár, egy pillanatra sem veszi le a szemét Clausról.

Tudom, hogy nem fog eltántorodni, hiszen makacsságát már jó párszor bizonyította, hol jó, hol rossz értelembe. Sajnos Morgan nem élt elég hosszú ideig, hogy mindent megtaníthatott volna neki, így még a falkára és nagy része rám hárul, hogy a helyes irányba terelgessük és féken tartsuk ösztöneit, ami ilyen fiatal korban még sokszor heves.
Most, hogy új consul van a vámpíroknál, aki kissé lazábbra engedi fajánál a gyeplőt, nem árt, ha jobban oda figyelünk ifjainkra, mert könnyen faji háborúba torkolhatnak a sorozatos torzsalkodások és bizonytalan halálesetek. Így is penge élen táncolunk.
Ezért is jobb, ha Richard itt és rajtam vezeti le feles energiáját, és még tanulhat is valamit.
Értékelem a küzdését és az erőfeszítését, de néha úgy érzem kicsit túlzottan is igyekszik bizonyítani, ami nem mindig vezet jóra, de még nem lépte túl ezt a határt.
Mivel nem tudom eltántorítani, ami természetesen nem meglepő, most már a harcra koncentrálok. Nem esek abba a hibába, hogy lebecsüljem, legyen bár mennyire is fiatal és tapasztalatlanabb nálam, de ott rejtőzik benne a lelkesedés, a bizonyítási vágy és a fiatalság ereje. Elég egy megfontolatlanabb lépés, egy rossz időben elhibázott mozdulat és könnyen másként sül el a dolog, mint szeretném.
- Lássuk! – morgom halkan az orrom alatt és ellazított izmokkal kísérem a mozgását, hogy téves biztonságérzetbe ringassam.
- Na, mi lesz? Talán mégis meggondoltad magad? – húztam el a szám, továbbra sem mondva le a hergeléséről, hiszen ha valaki elveszti a hidegvérét, az már vesztett is.
Kérdés, meddig tart ki az önuralma, hogy meg akarja várni, hogy én támadjak. Kicsit tesztelni akarom, így villámgyorsan ugrom a bal oldala felé, majd egy hátra szaltóval vissszadobbantok a helyemre. Csak látni akarom, milyen gyorsan reagál. Még nem ütök, még nem rúgok, csak idegesítően elvigyorodom.
- A vámpírok ennél gyorsabbak lesznek, kicsi Rick!

Az izmai már rég küzdelemért kiáltanak, az agya viszont egészen mást mond, és kivételesen, vagy éppen azért, mert tanult a hibáiból, az utóbbira hallgat. Claus is katona volt, de már megtanulta uralni a farkas ösztönét is, és tudja, arra vár, hogy támadásba lendüljön eszetlenül. Erős a késztetés a hergelés láttán és hallatán, hogy szabadjára engedje a bestiát, mégis visszafogja magát, végzetes lenne. Nem hagyja magát megtéveszteni, már nem.
-Meg kellett volna?
A múltkor itt rontott, végül csak ugrott a heccelésre, és ugyan nem két percig tartott a küzdelem, de onnantól kezdve nem volt kérdés, vesztett. Ezt a hibát még egyszer nem követi el. Nyugodtan vár, azt a pillanatot keresi, amikor az ellenfél hibázik, előbb nem szándékozik támadni, most nem ő akarja az első lépést megtenni. Amint Claus a bal oldala felé mozdul, azonnal követi, de nem ugrik utána, mikor visszaér az eredeti pozíciójába, pedig kecsegtető helyzetnek látszott... laikus szemében. Ha ezt most megtette volna, a Vezér egyszerűen bedarálja.
-Ezzel most magadat akarod nyugtatni? Megmutatnám, hogyan csináltad, de azt hiszem, te visszaélnél a helyzettel azonnal.
Visszavigyorog, már pimasznak is titulálják közben, pedig csak válaszolt a replikára. A vámpírok szóra megfeszülnek az izmai, ösztöne diktálja, mozduljon, de sikerül leküzdenie, még igen. A gyenge pontot keresi, még kivár, na de már nem sokáig.

~ Ügyes, nagyon ügyes! ~ dicsérem meg magamban a fiút, amiért nem ült fel a heccelésnek, bár látom, hogy a vérszívók említésére összeszűkülnek a szemei és megfeszülnek az izmai.
Viszont tényleg sokat fejlődött, hiszen más hasonló korabeli fiatal farkas már nekem ugrott volna csak az említésükre is, már csak azért, hogy összehasonlítom velük.
Persze mindenképp szeretném kimozdítani ebből a nyugalmi állapotból, hogy kitörjön belőle az ösztön, hogy ne emberként, hanem állatként gondolkozzon, de már látom, hogy nem lesz könnyű dolgom.
Hallom a suttogásokat, a halk beszédet, ahogy méregetik a többiek, ahogy tippelnek, mi lesz az összecsapás vége. Na, nem azt, hogy ki győz, azt még nem, de, hogy mennyire verem meg, arra már fogadásokat is kötnek.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy gyorsabb lennél? Hogy eljárt felettem, az idő, poronty? – szalad fel a szemöldököm színészkedve, miközben egy percre sem állok meg a körözésben. – Fiatal tacskó vagy te hozzám, és csak reménykedem, hogy nem futsz bele egy szipolyba sem, mert akkor bajban lennél. Maradj csak a falka közelében, majd mi megvédünk. – bólogattam megértően, de már felkészültem.
Ha erre sem támad, akkor nem húzom tovább az időt. Klasszikus ökölvívó pozícióból indulok, egyenesen a fejére célozva, de igazából lábra támadok, és egy söprő mozdulattal igyekszem a földre vinni.
Viszont ha nekem jön, akkor igyekszem kimozdulni előle, vagy a hátába kerülni. Most csak emberként vívunk egyelőre, még nincs itt az átalakulás ideje, csak ha elveszti a fejét.

Forr a vére, arra számított, hogy Claus az ősi ellenséggel fogja heccelni, de az, hogy a többiek körülöttük már komoly tétekben fogadnak éppen az ő bőrére, az idegesítő. Mégis tudja, nem engedheti, hogy kizökkentse bármi is az emberi tudatából, akkor sokkal több esélye van, mint akkor, ha enged a benne lévő vadállatnak. Pedig nehéz visszafogni, nagyon is nehéz, de nem azért jött, hogy fél perc alatt szétveresse magát, hanem azért, hogy lássák, már nem csak egy meggondolatlan kölyök.
-Ilyen hangzata lett volna? Hm... lássuk. Igazából ha ezt éles helyzetben mutatod be, akkor bizony lehet, nyakig ülnél a pácban. Mennénk segíteni, ez nem kérdés.
Ugyanúgy próbálja kiakasztani a Vezért, hátha ráugrik, és akkor valamennyire a saját malmára hajtja a vizet, persze ez csak a remény, mert tudja, a másik ettől sokkal megfontoltabb már. Szemtelen vigyorát nem akarja rejteni, pont az a célja, hogy Claus lássa. Szándékosan nem említi az ellenség faját, sem egyéb jelzőket, mert azzal még saját magát is felbőszíti.
-A fiatal tacskó is nagyot tud harapni, és nemkülönben kiszámíthatatlan. Azt mondod, nem tudom magam megvédeni?
Ez a kijelentés üt, mégpedig nagyot, és erre ugrik. A benne lévő ragadozó kitörni készül, erőszakkal nyomja el, érzi, hogy nem sokáig képes rá, elő fog jönni. Clausnak támad, villámgyorsan terem előtte, a karja után nyúl, hogy egy időben ezzel megpróbálja kisöpörni a lábát, mert földharcban jó. Viszont ha kitör a bestiája, akkor már teljesen mindegy, ez az amit nem engedhet meg, bármennyire nehéz is. A határon táncol, egyértelmű jele, hogy a szeme színe már megváltozott, csak idő kérdése, mikor győz az ösztön.

Tetszik, hogy a kölyök még mindig tartja magát és még a visszavágásról sem feledkezik meg. Az a cinikus, szemtelen vigyor az arcán más esetben biztos kiakasztana, de már régen megtanultam, hogy semmi másra ne figyeljek, csak a tettekre.
Szemem a szemébe mélyed, hogy figyeljem minden rezdülését és már akkor tudjam mit akar csinálni, mikor még csak elképzeli.
- Azt azért megnézném, ahogy te segítesz nekem. – kacagtam fel, de csak azért, hogy tovább idegesítsem.
Látom, ahogy szemének írisze függőlegesbe fordul és már tudom, hogy nem kell sokáig várnom, hogy átváltozzon. Igaz, hogy az ösztönök fogják utána irányítani, de ha tényleg fejlődött, még azt is jobban tudja irányítani, hiszen ha nem tanulja meg, akkor egy vámpír könnyedén végezni fog vele. Ők csak akkor veszítik el a fejüket, ha szó szerint megfosztjuk őket tőle, ezt nem szabad elfelejteni.
- Harapni harap az a tacskó, csak az a baj, hogy azt legtöbbször fel sem veszik. – vetettem oda neki és már ugrottam is.
Természetesen felé, hiszen láttam, hogy mit akar, így rásegítettem. Hagytam, hogy megragadja a kezem, sőt teljes súlyommal lendültem felé, kicsit ugorva egyet, hogy a lábsöprést kikerüljem, majd ha a lendületemmel sikerült kibillenteni az egyensúlyából, most én próbálom mögé rakni a lábam, hogy egy gánccsal még rá is segítsek a borulására.
Közben persze igyekszem aztán eltáncolni mellőle, hogy na rántson magával.

Sokszor gondolkodott már azon, hogy Claus hogy a fenébe csinálja, hogy ennyire higgadt, de lehet, tényleg a korral tanulta meg, Morgan nem véletlenül őt jelölte utódául.
Egyszer ezt akarja elérni, még ha tudja is, hosszú út vezet odáig, egyelőre még nem igazán megy, bár folyamatosan fejlődik.
Most viszont csak Clausra figyel és arra, hogy ne engedje ki a ragadozót, ha pedig mégis, uralja, amíg csak lehet.
Hecceli, tovább hecceli, de ez elenyésző az előző megjegyzéshez képest.
-Látni fogod, nehogy meglepetést okozzak.
A pimaszsága nem ismer határokat, a vigyora most már állandósul az arcán, a ragadozó egyre erősebben követeli, felszínre törhessen, ebből pedig Claus szavai rángatják vissza, de kérdés, meddig?
-Lebecsülni az ellenfelet sosem bölcs dolog. A tacskó is könnyedén válhat gyilkossá.
A számítása, miszerint földre viszi Claust, nem jön be, és éppen hogy sikerül kitámasztania az utolsó pillanatban, hogy a férfi fel ne döntse, és kiugrania a gáncsból. Nem sokon múlt, hogy belefusson a csapdába, mégsem áll meg, a mozdulat lendületét használja fel arra, hogy előröl támadjon. Látszólag ütni akar, de ez a félrevezetése, közben megpróbál a Vezér mellé kerülni, hogy a lábát hátulról akassza be, és végre elérje a közelharcot. Sikerül ismét elnyomnia a bestiáját, még nem tör ki belőle, de a folyamatos küzdelem sok energiát emészt fel, és már ott tart, hogy jobb, ha enged neki. A baj az, hogy ez látszik is rajta, rejteni még nem teljesen képes, és ezt Claus is tudja.

Azt hiszem a szavak ideje lassan lejár, most, hogy nekem támadt, már a tettek beszélnek helyettünk, meg aztán amúgy sem árt most már ráfigyelnem, hiszen bár kölyök még, egy veszélyes kölyök, aki keményen dolgozik, hogy elérje célját és feljebb jusson a falka ranglétráján, ami nagyon is áll neki, ha csak nem csinál valami meggondolatlanságot.
- Meglepetések mindig érhetik az embert Richard, akár mennyire is igyekszik felkészülni rá az ember. – osztok meg vele egy bölcs igazságot. – Sok munkával viszont lecsökkenthető a száma és az ereje.
Értékelem, hogy megpróbál visszavágni és a pimasz vigyorával idegesíteni, de ez nem fog menni. viszont készen állok, ha átváltozik, akkor már én sem maradhatok emberi formámban, könnyű préda lennék a gyakorlatom ellenére is.
- Óóóó….eszemben sincs, hogy lebecsüljelek, ilyen hibát már rég nem követek el fiam!
Az ezt követi első összecsapás első pár másodperce . Ahogy én kilépek a lábsöprésből, úgy lép ki ő is a gáncsból, majd azonnal visszatámad, miközben én hátra ugrom, hogy kikerüljem a lábát és az öklét. Tudom, hogy a földre akar vinni, mert jó földharcban, bár az sem lenne számára biztos győzelem, hisz én sem most jöttem le a falvédőről, de egyelőre maradjunk két lábbal a talajon.
Úgy sem sok hiányzik már, hogy átváltozzon. Zihálásába néha már morgások vegyülnek, ami a biztos jele a közeli átalakulásnak.
- gyerünk kicsi Rick! hagyd, hogy kitörjenek az ösztöneid, akkor erősebb leszel, hisz tudod! – segítek rá. Aztán hátra lendülök, egy fél szaltó erejéig megtámaszkodva az egyik kezemen, hogy egy ollózó rúgással találjam el az állát, de már fordulok is át, hogy ismét talpon álljak szemben vele. Ha közben átalakul én sem habozok. Csontjaim ropogva-recsegve nyúlnak meg, miközben harci üvöltésem megrezegteti a levegőt.
Tudom, hogy sok-sok év, talán évtized tapasztalat hiányzik még neki, hogy uralni tudja a benne lakó ösztönlényt és itt már valószínűleg , nem tud ellenállni nekem.

Kemény küzdelem lesz ez, számára egyértelmű, hiszen Claus sokkal tapasztaltabb nála, és hiába úgy állt ide, hogy nem fog veszteni, azért a józan ésszel tudja, a lehetetlennel próbálkozik. Nincs más célja, mint megmutassa, sokkal jobban uralja az ösztöneit, mint eddig bármikor, és lehet, képzeletben vállon is veregetné már magát, mert eddig nem ült fel a hergeléseknek, ami már önmagában is rekord, de nem száll el tőle. Sosem lesz elégedett a teljesítményével, maximalista.
-Ezen dolgozom.
Összpontosítania kell, nem engedheti meg, hogy elterelje bármi is a figyelmét, elég erőt igényel az is, még visszatartsa azt az ösztönt, ami kitörni készül.
-Kivételesen nem magamról beszéltem.
A vérszívókra gondolt, azt tudja, hogy Claus nem dől be semminek sem, érezte már párszor a saját bőrén, ahogy most is megtapasztalhatja. Képtelen felidegesíteni őt, pedig mindent elkövetett érte. A földharc megint nem jön be, gondolhatta volna, így taktikát készül váltani, de akkor érkezik egy olyan beszólás, amitől tényleg eldurran a feje. Eddig bírta, hogy elfojtsa a ragadozót.
-A francba...
Nem elég, hogy az átalakulással van elfoglalva, de az a pár tizedmásodperc bőven elég ahhoz, hogy a Vezér állon rúgja. A földre kerül, félig átalakulva nem igazán tudja védeni, csak a csontok recsegése hallatszik. Pár pillanattal később hatalmas morgással jelzi, most már nem az emberi lénye van jelen, egy pillanat alatt pattan fel, és kezd újabb kőrözésbe szépen lassan.
Uralnia kell, egyszerűen muszáj, nem futhat bele egy hatalmas verésbe, ezt tudja, mégis nehéz, és nem adja fel. Amíg lehetséges, gondolkodik.

Be kell vallanom, büszke voltam Ricky teljesítményére és önuralmára! Sokat fejlődött ezt el kell ismerni. Sokáig tudta tartani magát, hiszen a harc, a küzdelem bennem is feltámasztotta már a vágyat, hogy szabadon engedjem vadabbik énemet és csak a sok-sok éves tapasztalat állta útját, hogy megtegyem.
Tudtam azonban, hogy nála ez előbb-utóbb be fog következni, a kérdés csak az volt, mikor.
Mikor megkezdte az átváltozást, pont jókor szedett be tőlem egy rúgást, így én kényelmesen befejeztem az átalakulást, mire ő is végzett.
Most már nem csak simogatni fogjuk egymást, bár arra mindig is vigyáztunk, hogy maradandó kárt egyikünk se szenvedjen. De ez egy kölyöknek, akinek jóformán a tojáshéj még a fenekén van, nehéz dolog. Sokszor teljesen begőzölnek. És itt van szerepe annak, hogy Richard mennyit tanult a hibáiból és vissza tudja-e fogni magát.
Megint körözni kezd, ami már fél siker, hiszen nem esik nekem, nem akar lerohanni. Felmordulok, majd letámaszkodom a kezeimre, melyeket most méretes karmok tesznek félelmetessé, és kicsit a védtelen oldalamat mutatom felé, hogy lépre csaljam, miközben kezeim jó sok földet markolnak össze. Ha nekem támad, akkor először a szemébe próbálom szórni, hogy ideiglenesen megvakítsam, aztán egy hatalmas csapást indítok a válla felé, hogy harcképtelenné tegyem az egyik karját. Most nem fogom vissza a karmaimat, csak kicsit, mert nem akarom súlyosan megsebezni.

Mire összeszedi magát és feláll, addigra a Vezér is átalakul, így senki nem róhatja fel neki, ha ráront, de bármennyire is ezt várták tőle, nem teszi meg. Szabadnak érzi magát, a benne tomboló vágy a harc iránt erősebb mint valaha, a ragadozó menni akar, támadni, vért ontani, hogy tudassa, felkészült. Ám még uralja, nem enged neki, mert ha megteszi, és egyszerűen nekiront Clausnak, azonnal veszít.
Egyelőre csak körbejár, méregeti az ellenfelet, akinek minden mozdulata arra ösztönzi, ugorjon, övé a pálya. A felkínált, sebezhető oldala erősen hívogató, nem kellene sok, csak egy apró mozdulat, hogy belemélyeszthesse a karmát.
Már feszülnek az izmai, amikor hirtelen bevillan a tudatába, hogy ezt már megjárta párszor, és azonnal megáll. Egyszer elköveti a hibát, többször nem fut bele, alaptörvénye, már ha tudatánál van, és nem borul el teljesen, ami az ő esetében még igen valószínű, hogy bekövetkezik.
Pár másodpercig tovább folytatja a kőrözést, végül támadásba lendül. Megpróbál Claus védett oldalára kerülni, és odacsap, hogy kimozdítsa az eredeti pozíciójából. A rohama nem komoly, amolyan incselkedő, hátha eltereli a másik figyelmét, és a maga javára fordíthatja a mérkőzést.
Terve szerint máris visszaugrik a helyére, már ha közben nem kap be valamit, de Claust nem lehet kiszámítani, pontosan ezért szeret vele küzdeni. Amíg sikerül uralnia a bestiát, addig nincsen bajban, egyelőre még tartja, de kérdés, hogy meddig? Mit lép a másik, hogy felbőszítse, és ezzel arra késztesse, hogy hibázzon?

Most úgy látszik hiába próbálja meg behúzni a csőbe Ricky-t, az nem ugrik be, úgy látszik okult a régebbi összecsapásokból és ez nagyon jó. Még akkor is, ha most megnehezíti a dolgomat, hiszen nem jön a közelembe, így nem tudom elérni a készülő csapásommal.
Ha viszont tudja tartani magát és nem ösztönből cselekszik, akkor várható, hogy meg akar lepni, és erre valószínűleg a másik oldalamat szemeli majd ki.
Így aztán az ellenkező irányba gurulok, hogy ne érjen el, de úgy látom amúgy is csak ijesztésnek szánta, mert már távolodik is el.
~ Ügyes! És megfontolt! Kellemes meglepetést okoz nekem mag. ~ fut át rajtam, de nem körözhetünk egymás körül örökké, így lassan keményebb belemenésekre is fel kell készülni.
Mivel hozzam i a sodrából? Talán tanult már annyit, hogy végig bírja, de azért még egy próbát megér.
Szemem egy pillanatra sem veszem le róla, miközben ismét egy üvöltéssel hozom tudtára, készen állok, majd lazán lehuppanok a földre, olyan törökülés félébe, hogy lássa mennyire nem tartok tőle. Persze ez csak színészkedés, csel, de képes lesz-e végig gondolni.
Izmaim megfeszülnek, készen rá, hogy ha felém rohanna, a lábam a gyomrába robbanjon és megpróbáljam átlendíteni magam felett.

Kezdi idegesíteni, hogy minden lépése hasztalan, Claus egyszerűen számít rá, vagy tudja, mi lesz a következő húzása. Egyelőre még azt próbálja eldönteni, hogy ő ennyire átlátható, és akkor ezen javítania kell, vagy az egész azért van, mert a Vezér ennyire tapasztalt?
Sokáig nem tud ezen rágódni, az üvöltés ingerli, hergeli és harcra hívja, így megint ott tart, hogy az ösztöneivel bajlódik. Szinte ordít belőle, hogy magával vív, hiszen a bestia semmi mást nem akar, mint elborult elmével küzdeni, míg a tudata ettől óva inti, nem kevés energiát emésztve fel.
Fújtat egyet, nem olyan egyszerű uralnia, de kitart, amíg képes rá, de a késztetés erősödik. A harci kedve viszont nem lohad, sürgetné, hogy végre küzdjenek.
~Támadj már!~
Azonban az, hogy Claus nyeglén leül, mintha nem venné komolyan, az feldühíti, már ugrana is rá, amikor egy utolsó tiszta pillanatban bevillan neki, hogy ez csel, hiszen nem vesz félvállról semmilyen meccset. Mivel épp azzal van elfoglalva, hogy ne engedje felszínre az állatot, az izmok feszülésére már nem tud odafigyelni rendesen. Még sikerül elkerülnie, hogy egyenesen Clausra vesse magát, hatalmas morgással érkezik mellé a földre, felé csap ismét, és dühös, mert nem jut egyről a kettőre.
Hiába kapcsolt még a végzetes hiba előtt, emiatt nem biztos, hogy elég gyors, lehet, ha a Vezér valóban felé rúg, még el is éri, mert nem tud időben félreugrani. A harag és az ösztön egyre inkább azt diktálja, hogy hagyja a fenébe az emberi tudatát, engedje szabadjára a ragadozót, mert arra van szüksége, nem másra.

Ahhoz még túl nagy tapasztalattal sem kell rendelkeznem, hogy lássam, milyen harcban van önmagával, hiszen a mozdulatai a megszokottnál kissé lassúbbak, sok a kivárás és a körözés, ami mind azt jelzi nekem, hogy megpróbál úrrá lenni a benne lakozó ösztönlényen és ez már nagyon nagy dolog, ez tényleg komoly fejlődést jelent nála.
Sejtem, hogy azzal, ha leülök elé, mint egy gúnyos felhívást adok számára, így felkészülten várom a támadását, ami meg is érkezik, csak nem úgy, ahogy számítottam rá.
Nem egyenesen nekem támad, hanem mintha el akarna szaladni mellettem, így a rúgásom pontatlan, éppen csak eléri és valószínűleg csak arrébb tudom vele taszítani, ezért a karmai, mellyel felém csap elérnek és bár nem okoz komoly sérülést, négy vérző csíkot hagy maga után az oldalamon. Nem a fájdalomtól, hanem a méregtől mordulok hangosan és felé gurulok, hogy belemarva a lábába a földre rántsam.
Ha sikerül, akkor kap még pár legyintést a felsőtestére is, melyekkel felszaggatom a bőrét, majd felugorva ismét eltávolodom. Nem hagyom, hogy a földön folytassuk, jobb ha csak belefut néhány pofonba. Talán ezek a kisebb összemarakodások kiszabadítják végre a farkast benne. Ha még mindig tartja magát, már ezért is megérdemel egy dicséretet.

A küzdelme saját magával sokkal nagyobb, így azt figyelmen kívül hagyja, hogy meglepte Claust, mert ennek ellenére jóformán semmit nem ért el, egy kis sérülés nem sérülés, azt is a mordulásból tudja, talált.
A rúgás viszont eléri, még ha nem is tiszta erőből, és kibillenti az egyensúlyából, ezért nem tud időben félreugrani a harapás és a néhány legyintés elől... bekapja. Fájdalmas és óriási üvöltéssel veszi tudomásul, hogy a lába sérül, és a földre kerül. Haragszik magára, ezt elkerülhette volna, ha figyel, na de amikor éppen a ragadozót akarja leküzdeni, az nem mindig sikerül.
A testét ért sebek jelentik a habot a tortán, a düh vezérli, amikor felpattan, és bármennyire próbálja elfojtani az ösztönt, hogy ne veszítse el a fejét, nem megy tovább. Tudja, hogy ezzel bukja az egész küzdelmet, mégsem képes megálljt parancsolni már, a farkas erősebbnek bizonyul.
Morogva, hatalmas lendülettel ugrik Clausnak, nem mérlegel semmit, nem taktikázik, egyszerűen csak támad, ahogy a ragadozó ösztöne diktálja.

Úgy látszik azonban, ez már túl sok volt Richard-nak, a sebek és a vér szaga már legyőzi az ifjút és felszabadítja a vadállatot.
Persze számítottam erre, már az is csoda, hogy eddig visszatudta fogni magát, így semmi szégyellni valója nem lesz a harc végén. De még nincs vége!
Erre a húzódó oldalam is figyelmeztet. Bár nem becsültem le a fiút, de kiengedtem kissé, és ezért meg tudott lepni. Bosszús voltam! Na, nem Ricky-re, hanem saját magamra, hiszen ha ez egy vámpírral történő összecsapásban fordul elő, akkor már lehet, hogy nem csak egy kis karcolást nyalogathatnék utána. Mondjuk az is igaz, hogy akkor nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy kiengedjek.
A fiú üvöltése azonban visszaránt a valóságba, tudom, hogy már nem az esze fogja vezérelni és ezért egy az egyben nekem fog rontani, és nem is csalódom.
A roham elől kifordulok és, ha elvakított dühében elrohan mellettem, akkor a hátán csattan a következő csapás, mely biztosan okoz pár kék-zöld foltot, ha visszaalakul majd, igaz nem sokáig, hiszen szerencsére hamar regenerálódunk.
Azért bennem is dolgozik a farkas ösztöne, így szívesen mélyeszteném bele a fogaimat a vállába, de nem érdemli meg, hogy súlyos sebeket kapjon. Jól és ésszel küzdött, ezt el kell ismernie mindenkinek.

Még egy utolsó próbálkozást tesz, hogy visszafojtsa a vadállatot, ám a kísérlete a nullával egyenlő, már nem tudja megtenni, a sérülés, a vér szaga egyszerűen győz. Hibát hibára halmoz, meggondolatlanul támad, de a harci kedvét az sem lohasztja le, hogy Claus kitér előle és telibe találja a hátát.
Morogva fordul vissza és indít újabb támadást, láthatóan teljesen mindegy, mit talál vagy nem talál, nem foglalkozik semmivel sem, az újabb sérülés csak feltüzeli.
Pár pillanatra mintha gondolkodni próbálna, de látszik, ez is füstbe ment terv, képtelen arra, hogy elővegye a józan eszét, az emberi énjét.
A csatát elvesztette, mégsem érdekli, hogy mit ér el, az ösztöne hajtja, menni zúzni, törni, harapni. Újabb és újabb rohamot indít, most már egyenesen Clausra, nem kerül mellé, nincs átgondolt terve, sem semmi stratégiája, csak megy.
Elborult teljesen, csak az állat létezik, ami egyszerűen győzni akar, semmi más. Már nem képes megfékezni az indulatait, és az is biztos, hogy leállni sem fog, csak ha megállítják.

Most már a farkas az úr és ez azonnal meg is látszik Richard támadásain. Eszetlenül, csak a prédára éhezve támad, vérgőzös agya csak azt kívánja, hogy széttépje az előtte lévő ellenséget. Tudom, hogy most látszólag a legveszélyesebb a helyzet, hiszen semmi nem állíthatja meg, még az sem, ha súlyosan megsebezne, sőt, ez lehet, hogy csak tovább hergelné, de igazából, most a legvédtelenebb, hiszen nem gondolkozik, nem tervez, csak megy előre, mint egy felbőszült bika.
Mikor újból felém lendül, kihasználva a józan eszem és az erőkülönbözetünket, igyekszem megragadni a kezét, és a lendületét egy csípődobással megnövelni, remélve, hogy szépen a levegőbe emelkedik ettől, majd ha földet ér, akkor azonnal rajta termek és a földre szorítom, karmaim a vállába mélyednek és a fogaim a torkát keresik.
Nem áll szándékomban megharapni, csak jelzés értékű a dolog, hogy itt az ideje a feladásnak és a lehiggadásnak. Ezt nem illik figyelmen kívül hagyni, hiszen abból komoly baj lehet.
Ha valahogy kifordul a dobásból, akkor ismét megvárom míg nekem támad, hogy új taktikával próbálkozzam.

Annak ellenére, hogy a farkasa irányítja, és ép eszű támadása nincsen, egyáltalán nem veszélytelen, amit művel. Egy dolog kiszámítható, az, hogy megy előre, egyenesen Clausra, de az, hogy hova szándékozik harapni vagy csapni, azt megmondani teljességgel lehetetlen.
A kívülállóknak is egyértelmű lehet, ha vele egyenlő, vagy gyengébb ellenféllel küzdene, akkor súlyos sérülésekkel érne véget a viadal, mert nem lenne, aki szétszedné őket.
A sebei hergelik, revansot akar venni értük, bármi áron, azonnal, így folyamatosan támadja Claust gondolkodás nélkül.
Ezért fut bele abba a hibába is, hogy a kezét lazán el tudja kapni, és a földre dobni, hogy utána azonnal odaszögezze, és a torkára fogjon.
Ez az a pont, amikor kezd tisztulni, és eljut a tudatáig, vége, nincs tovább. Halk morgással jelzi, ért a szóból és feladja a küzdelmet, elismerve ezzel a vereségét.
Hogy mi történt az elmúlt jó pár percben, azt csak a fájdalmakról sejti, de ha valaki megkérdezné, nem tudná elmondani. Arra emlékszik még, hogy a Vezér a hátát telibe találta, a többi sötét folt, egészen mostanáig. Dühösen mordul fel, nem tudta uralni a farkasát, pedig végig szerette volna, mégsem sikerült.
Ha Claus elengedi, akkor a visszaváltozásra figyel, hogy utána felüljön a kör kellős közepén. Egy szót sem szól, haragszik... magára. A férfire pillant, húzta amíg tudta, mondta, hogy fejlődött, de maximalista, ez van.

Úgy látszik igazam volt, mikor azt gondoltam, most már nem az eszével gondolkozik, bár ez nem egy légből kapott, hanem a tapasztalat szülte gondolat volt. Így aztán Richard bele is futott a csőbe, ahogy elterveztem,.
Egy szép nagy ívű esés után, döngve csapódott a földnek és időt már nem hagytam neki, hogy feltápászkodjon, hiszen farkas volt, ez meg sem kottyant neki, de a karmaimat és a fogaimat már megérezte és az izmai feszülésének ernyedéséből éreztem, hogy kezd eszéhez térni.
Nem hagyhattam, hogy jobban belelovalja magát, mert akkor csak súlyosabb sérülések árán lehetett volna legyűrni, ami egyikünknek sem lett volna jó. Ne gyengítsük le egymást, ha nem muszáj!
Hallom a morgásán, hogy már ismét emberként gondolkodik, és nem dühöngő vadállatként, ezért elengedtem és lassan leszálltam róla, miközben én is visszaváltoztam.
Felsőtestemen ott voltak a harc nyomai, az oldalam most már vérben úszott, bár nem voltak súlyosak a karmolások, jó pár zúzódás és vörös folt jelezte, hogy azért a fiú kemény ellenfél volt. Most még fájt és érzékeny volt, de egy-két óra és semmi nem fog látszani. Ez azért nagy előnye a fajtánknak.
A kezem nyújtottam a már emberként a földön fekvő Ricky felé, hogy felhúzzam.
- Gratulálok! Keményen és jól küzdöttél! – mondtam neki most már vigyorogva úgy, hogy a nézőközönségünk is jól hallja a dicséretet, amit nagyon is komolyan gondoltam. – Ilyen sokáig még sosem tudtál uralkodni az ösztöneiden. Ez sok idősebbnek is becsületére vált volna.