Első emelet - belgyógyászat, baleseti sebészet

Itt találhatóak műtök, fizikoterápiás részleg, valamint belgyógyászat és baleseti sebészet is. A recepció szerepét a nővérállások töltik be az emeleteken.

Mintha valami kútból kéne kimásznom, ahová mindig és mindig visszazuhanok, mikor már majdnem a tetején vagyok, annyira húz még a sötétség, de azért lassan csak sikerül, és ekkor egy mély sóhaj kíséretében kinyitom a szemem.
Világosság, fehér falak és fertőtlenítő szaga. Ezek az első dolgok, amik megérintenek és ebből csak egy dolgot szűrök le, hogy kórházban, vagy valami hasonlóban vagyok.
Egy ágyban fekszem és megrémülök a saját kezem látványától, mert az legalább olyan fehér, mint a lepedő, melyen nyugszik. Egy cső vezet a karomtól a mellettem lévő infúziós állványig, ahonnan vörös folyadék csöpörészik. Mi történt?
Próbálom erőltetni az agyam és aztán szép lassan kezdek emlékezni. FABIAN!
A szívem izgatottan kezd kalapálni, hiszen fogalmam sincs mit művelhetett velem az az állat, miután elvesztettem az eszméletemet. Remélem nem.....remélem nem történt meg!
Remegni kezdek és legszívesebben üvöltenék tehetetlenségemben, de túl gyenge vagyok, képtelen vagyok felkelni, hogy végleg kicsináljam, megöljem, miszlikre aprítsam.

Ma éjjel egy rendkívül különös esetet hoztak be a balesetire. Egy fiatal srácot, aki rengeteg vért vesztett, de ami a dolog furcsasága, hogy egyetlen komolyabb sebet sem találtak rajta a kollégák, ami okot adott volna ilyen mennyiségű vér elvesztésére. Se belső vérzés, se nagyobb külső sérülések... leszámítva néhány zúzódást a csuklóján és egy kisebb vágásnyomot a nyakán. Vérzékenységre utaló nyomokat sem találtak, tehát kizárható, hogy az a kisebb vágás legyen a ludas. Amíg az orvosok körülötte sürögtek-forogtak, nem ölthettem testet, pedig most igazán kikívánkozott belőlem, hogy látszólag hús-vér orvosként segíthessem a rejtély felgöngyölítését. Már javában az éjszakában járunk és a legtöbb frissében ellátott beteg aludni próbál, így aztán a WC-ben fehér köpenyes "álruhát" magamra öltve sétáltam ki a folyosóra, majd vissza abba a szobába, ahol a férfi éledezett. Nem mernék rá megesküdni, de mintha már találkoztam volna vele... De most olyan holtsápadt volt, hogy inkább megvártam, amíg teljesen egyértelmű lesz a számomra, hogy ismerhetem-e, vagy sem. Mielőtt közelebb mentem volna hozzá, a szemem sarkából vetettem egy pillantást a gyilkos reluxákra is az ablakon, nehogy egy sugár is rámessen a Hold fényéből. De amennyire azt így meg tudtam ítélni, borult idő lehetett odakinn. Így aztán nyugodt szívvel léptem oda a beteg ágyához és ide-oda pillantva gyorsan begyűjtöttem néhány információt róla és az állapotáról. Elsőnek máris a nevét. Majd észrevettem, hogy le-le csukódó szemei egy ideje engem néznek. Elmosolyodtam, abból a szolidabb, a másikba lelket önteni próbáló fajtából.
- Hogy van, Mr Tomson? - kérdeztem máris, bíztam benne hogy hajnalig nem lesz szüksége újabb orvoshadakra. A pulzusa egyenletesnek volt mondható, a vérnyomása érthető okokból a normális alatt járt, de ezen kívül szemre nem láttam rajta komolyabb rosszullét jeleit. Úgy is mondhatnám, hogy lassan, de biztosan stabilizálódott az állapota. Remélhetőleg...

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, halvány fény szóródott szét a szobában és nagyon nagy volt a csend, így kis idő múlva rájöttem, hogy éjszaka lehet. Még mindig nagyon gyengének és elesettnek éreztem magam, de a fejem már kezdett kicsit tisztulni.
Így már képes voltam felidézni a lakókocsimban történt eseményeket, de arra képtelen voltam rájönni, hogy végül mi is történhetett velem. Az utolsó emlékeim szerint az ágyon küzdök Fabian-nel, aztán megszakad a kép. Mivel a karomba még mindig lassan csöpörészik a színéből ítélve valamilyen vérkészítmény, így csak arra gondolhatok, hogy vért vesztettem, mégpedig sokat, hiszen már mikor először magamhoz tértem pár percre, akkor is ott volt az infúziós állvány. Egyelőre nem éreztem sok erőt magamban, hogy kitakarózzak és végignézve magamon megállapítsam van-e valami külső sérülésem, de már gyűlt bennem az ehhez szükséges elhatározás.
Kicsit be kellett csuknom a szemem, hogy pihentessem, de mikor újból kinyitottam egy orvos állt az ágyam mellett, aki bátorítóan mosolygott rám. Mikor megláttam az arcát egyből beugrott, hogy az volt az a doki, aki összevarrta a kezem a múltkori Fabian-nel történt incidens után. Micsoda fintora ez a sorsnak, hogy ugyanaz okozta most is a szerencsétlenségemet, és most is ugyanaz a doki segít rajtam.
Most itt az alkalom, hogy megtudjam mi is történt pontosan velem, csak összekéne kaparnom magam annyira, hogy meg tudjak szólalni, ráadásul nagyon félek is, hogy mit fog mondani, de hát a bizonytalanság még jobban kikészít.
- Khmm! Khmm! – köszörülgetem kiszáradt torkomat. – Mi történt velem doktor úr? – suttogom gyenge hangon. – Miért kerültem kórházba? És miért kapok vért? – nézek rá kétségbeesve.

Türelmesen vártam, hogy a pórul járt páciens elég erőt érezzen magában ahhoz, hogy megszólaljon.
- Nos... - kezdtem bele nehezen és kerítettem magamnak egy széket, majd leültem egészen közel a beteghez, hogy a leghalkabb suttogását is meghalljam. - Van egy jó és egy rossz hírem számára: a jó az, hogy az állapota - hála a gyors ellátásnak - javulni látszik és néhány napon belül remélhetőleg haza is mehet. A rossz hír, hogy rengeteg vért vesztett, de orvosi szempontból nem tudni, mi okozta ezt a hatalmas mennyiségű veszteséget. - böktem az infúzióra. Hogy a rossz hírt palástoljam valahogy, ismét elmosolyodtam halványan és mivel láttam, hogy Mr Tomson nem érti, hogy mindez hogy lehetséges, gyorsan folytattam is. - Megvizsgáltuk magát kívül-belül és leszámítva azt a kis vágást a nyakán, amire egy sebtapaszt tettünk, más komolyabb sérülése nincsen. Tűszúrás nyomát sem találtuk a testén, de ettől független egy rosszul sikerült véradás lehetne az egyetlen magyarázat erre a jelenségre. - néztem kissé tétlenül a betegre, visszaigazolásra várva.
- Fel tudja esetleg idézni az utolsó emlékeit? - kérdeztem kisvártatva, mert bár mintha tőlem várt volna választ a kérdésére, hogy miért került ide, én tudtam a legkevésbé az okát. A "kollégákat" pedig jobb elfelejtenem, ha valamit meg akarok tudni. Nem túl gyakran, de előfordul, hogy furcsa nyavalyákkal jönnek be ide az emberek, aztán úgy távoznak, hogy közben nem csak nekem, de másnak sem sikerül igazán hová tennie az egészet. De egyelőre eszem ágában sincs az orvostudomány sötét foltjaival riogatni szegény srácot! Talán ha erőt gyűjt megint egy válaszra, meg is nyugodhatok, hogy valami teljesen ésszerű történt vele.

Az orvos kisebb habozás után végül megszólalt és ez már számomra azt jelentette, hogy valami baj van. Ha egy orvos hezitál, hogy mit mondjon a betegnek az általában nem sok jót jelent. Mikor közelebb húzott egy széket és leült, éppen ezért már elég feszülten hallgattam, hogy miket mond.
~ Mi a fene? Hatalmas vérveszteség? És nincs rajtam semmi, ami megindokolná? Hát mi a frászt csinált velem az az ember? Ellopta a véremet, vagy mi? ~ suhant át a fejemen a groteszk gondolat.
Mikor a doki, akit a köpenyén lévő névtábla alapján Osvald Kjeldgaard-nak hívnak megkért, hogy a rejtély eloszlatása érdekében próbáljam felidézni mi is történhetett velem, elkeseredetten kezdtem ingatni a fejem.
- Nem fogja elhinni doktor Kjeldgaard, de nem tudok magyarázattal szolgálni az eseményekre. Fogalmam sincs mi történhetett. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet, még biztos, hogy nem véreztem se hol. – gondoltam végig ismét a történteket, amitől kilelt a hideg. – De engedje meg, hogy én is kérdezzek valamit…..valami …valami olyat, amit szeretném, ha kettőnk között maradna. – nézek rá elvörösödve és zavartan. – Azt szeretném kérdezni, hogy…hmm…szóval, hogy…nem-e találtak rajtam ott lenn….sérülést,…hogy nem ………nem erőszakoltak-e meg? – nyögtem ki nagy keservesen, hiszen borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam a dolog miatt, de egyben rettegve várta a választ is.
Fogalmam sem volt egyébként, hogy mi lesz, ha igen a válasz. Azt hiszem akkor, ha kiengednek innen, kerítek egy pisztolyt, egyenest a házához megyek és golyót eresztek a fejébe és nem érdekel, hogy ezért mennyire sittelnek le Nekem ennyit meg fog érni.

Őszintén kíváncsi voltam szegény srác válaszára és egy ponton...nem is igazán tudom, hogy hol... de beugrott, hogy ő volt az, akinek elláttam a kezét és először azt mondta, hogy üveggel vágta el a tenyerét, majd hogy a barátnője vágta el egy késsel, véletlenül. Most már tisztán emlékszem, hogy mennyire meglepődtem azon, hogy egy ilyen mindennapos sérülés háttértörténetét egy hazugsággal próbálta előadni nekem. Egy pillanatig kételkedtem most is, hogy igazat mond-e, de ezúttal valóban kínosan rejtélyesek voltak a sérülése okai, így némi tétovázás után elfogadtam azt a tényt, hogy nem tudja pontosan, mi történt vele.
- Értem. - feleltem csak ennyit, mosolyogva, nehogy egy pillanatig is azt higgye, hogy kételkedek a szavában. Majd ahogy folytatta rögtön egy kérdéssel, nehezen tudtam leplezni a meglepettségem és azt a kínos csendet, ami néhány pillanatra beállt köztünk. Idegesen kulcsoltam össze a kezeim és egyre nehezebben ment már nekem az, hogy továbbra is kedvesen is megnyugtatóan mosolyogjak. Hiába, élesben már jó ideje nem tudom ezt az orvostrükköt gyakorolni. Nyeltem hát egy nagyot.
- Nem, nem találtunk erre utaló nyomokat... - feleltem kínosan bizonytalanul, pedig nem ártott volna, ha kettőnk közül legalább én nem szégyellem el magam. Főleg hogy most én próbálnék itt lenni az orvos, még ha csak egy ilyen kis "illúzió orvos" is. De őszintén szólva nem vagyok egészen biztos abban, hogy a kollégák minden lyukon benéztek-e, mielőtt konstatálták, hogy nincs rajta belső sérülés. De nem mondhattam a szemébe, hogy csak szellemként, láthatatlanul figyeltem meg, ahogy kivizsgálják és ellátják. Így fejben kellett bebizonyítani magamnak, hogy minden bizonnyal sértetlen a hátsó fertálya.
- De esetleg megtudhatom, hogy miért kérdezi ezt? - folytattam gyorsan, egyrészt hogy ne álljon be megint az a kínos csend, másfelől itt már egy második furcsaság is felbukkant. Persze semmi bajom a homoszexuálisokkal, liberális ország fia vagyok én, úgyhogy nem is emiatt néztem rá ferde szemmel, hanem mert szegény feje azt is tőlem várja, hogy megmondjam neki, megerőszakolták-e vagy sem. Roppant különös eset ez a Mr Tomson...

Mikor meghallottam a válaszát, amire oly feszülten vártam, hatalmas kő gördült le a szívemről és nagy sóhajtással fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Ezek szerint, Fabian nem használta ki a lehetőséget, hogy amíg eszméletlen voltam, beváltsa a fenyegetését, pedig a kegyetlen szavai és a támadásom miatt bosszúja miatt majdnem biztos voltam benne, hogy megteszi.
Most már csak az a rejtély vált megválaszolásra, hogy mitől vesztettem ennyi vért, amikor nem vágott meg sehol. Talán mégis valami olyan helyen szúrt meg, ahol az orvosok sem vették észre, hiszen már magyarázat nem lehetséges, valahogy csak el kellett távolítania belőlem több liternyi vért.
A doki kérdése visszazökkentett a valóságba és a zavaromat is visszahozta, akármennyire is tapintatosan tette fel. Az ember nem szívesen beszél ezekről a dolgokról, pláne, hogy végül is nem történt meg. Na, meg aztán azt sem szerettem volna, ha a történtek miatt értesítik a rendőrséget és még azoknak is magyarázkodhatok majd. Azt már nem!
- Hát…..hát csak azért, mert tudja egy olyan környéken ahol én lakom, ami nem a legjobb közbiztonságáról híres, bármi megtörténhet egy eszméletlen emberrel. – még így félkómásan is megy nekem a hazudozás úgy látszik, legalábbis nagyon remélem, hogy hihető lesz a mesém. – Annyi perverz ember rohangál manapság az utcákon, hogy mivel nem emlékszem semmire és ájult is voltam jó ideig, ezért úgy gondoltam, akár ez is megeshetett velem, míg a mentők be nem hoztak. De várjunk csak! – nézek rá kicsit élénkebben. – Hogyan találtak meg? Valaki talán hívta a mentőket? – kérdeztem kíváncsian, hiszen ez sem jellemző az ott lakókra, inkább megvárják míg megmurdel valaki, azt kifosztják, nem mentőt hívnak hozzá. – És végképp semmi ötletül, hogy miért vesztettem ennyi vért? Hiszen ez elég érdekes nem?

Kezdtem belejönni abba, hogy leplezzem a fél percenként előtörő meglepettségem, mostanra már azt hiszem sikerült mindezt rutinosan elrejteni a békés, a beteget mindig türelmesen meghallgató orvos álarca mögé. Én azért sem voltam ennek soha mestere, mert sebész rezidensként nem sokszor kellett elbeszélgetnem a betegekkel, mi javarészt ájult emberek tagjain dolgozunk és nem egy sebész kollégának a modora is szőrszálhasogató tud lenni, még ha kiválóan ért is a műtétekhez. Valószínűleg normális körülmények között most nem futottam volna össze Joséval, hiszen sebészeti beavatkozásra nem volt szüksége. És most mégis itt ülök és megértően próbálok beszélgetni vele kínos dolgokról... De azt hiszem én örülhetek, ha még valamilyen formában testet tudok itt ölteni, így most ez a kis vizit is nagy segítség nekem abban, hogy embernek és orvosnak érezzem még egy kicsit magam.
- Ó, csak nem darkhole-i? - kérdeztem azonnal a magyarázatát hallva. Sosem szerettem azt a negyedet, bár hál' az égnek nem sokszor tettem be oda a lábam. - Szörnyű egy hely az, ha tudná, miféle eseteket hoznak be a mentős fiúk onnan... - csóváltam a fejem. - Volt, akiből egy balta állt ki, és némelyik utcalány... - majd megráztam a fejem a visszataszító emlékek miatt, félbehagyva a mondatot. Jobbnak láttam jegelni ezt a témát, szegén páciensnek most igazán nem arra van szüksége, hogy elrettentő esetekről meséljek ezen a késői órán. A kérdésén elgondolkodtam egy pillanatra, hogy felidézzem a hallottakat, amiket még a nyughatatlanok paralel világán át érzékeltem.
- Ha jól emlékszem, a mentősök azt mondták, hogy a lakásában találtak önre, az ágyban fekve. Valaki telefonon kihívta magához a mentőket. - feleltem informatív jelleggel, bár jobban belegondolva megint felvetődött egy kérdés: ezek szerint azt sem tudta, hogy hol feküdt ájultan? Te jó ég, mik vannak! Azt hiszem túl kényelmes életet éltem - amíg még éltem - ahhoz, hogy belegondoljak, hogy mik meg nem történnek egyesekkel ebben a városban. A vérveszteséggel kapcsolatos kérdésére is igyekeztem diplomatikus választ adni.
- Egyenlőre nem tudjuk az okát, de még várunk néhány eredményre. - biztattam a fiút az orvosok kedvenc védekező válaszával, holott sok esetben már előre tudható az a bizonyos válasz, de nem akarjuk a pácienst megijeszteni. Szerencsére számtalan vizsgálatot elvégezhetünk még rajta, mielőtt végleg csődöt mondana az orvostudomány az eset felett. Ezúttal azt hiszem tényleg nem felesleges időpazarlás alaposabban is megvizsgálni őt...

A dokinak úgy látszik már volt tapasztalata a darkhole-i környékről és az ottani állapotokról, így nem nagyon kellett magyaráznom, hogy mire gondolok, és így a mesémet is könnyebb volt elhitetnem vele. Még sem mondhattam el, hogy egy gazdag, vak férfi akart az életemre és a becsületemre törni, miután többször megloptam és átvertem. Biztosan elég érdekesen nézett volna rám.
Aztán érdeklődve hallgattam, hogy mit mond azzal kapcsolatban, hogy ki és miért értesítette a mentőket, akik így még időben beszállíthattak a kórházba. Ki tudja mi lett volna velem, ha később találnak rám? Lehet már nem is élnék. És mindezt annak a nyomorult Fabian-nak köszönhetem. Ha kijutok innen, az biztos, hogy nem nyugszom míg valamilyen formában vissza nem vágok neki. Csak azt kéne megtudnom előtte, hogy vajon mi a fészkes fenét csinált velem, mert, hogy neki köszönhetem a jelenlegi állapotomat, abban 100 %-ig biztos voltam, csak a hogyanban nem.
Mivel Kjelgaard doki egy semmitmondó megnyugtatással próbálta elterelni a figyelmemet, hogy végeredményben szerintem ők sem tudnak semmit, különben már régen elmondták volna, így biztos voltam abban, hogy nekem van igazam, és még előttük is rejtély az eset.
- Persze! Nem hiszem, hogy túl sok minden kiderülne, bármit is vizsgálgatnak rajtam, ugye doki? – néztem rá lemondóan. – Hogyan lehet valakinek úgy elvesztenie a vérének jórészét, hogy nincs rajta külsérelmi nyom? Elpárolgott vagy hogy? Ugye maga szerint is sehogy? Szóval orvosi rejtély vagyok? – nézek rá kíváncsian.

Próbáltam a fejemben összerakni ezt az egész esetet, már túl sok volt itt a gyanús és ismeretlen eredetű tényező. Ha csak arra gondolok, hogy az én létem is papíron teljességgel megkérdőjelezhető, máris csakis azt tartom elképzelhetőnek, hogy valami nem emberi dolog történt vele. Néhányszor volt szerencsém mágusokhoz, akik hívtak engem, ha kellett, ha nem, és ez még a jobbik eset volt. Ismerem egynéhány ilyen természetfeletti ember képességeit és ha kiderül a létem és akár még el is űznek innen mágiával, akkor nekem végleg befellegzett...
Azon gondolkodtam intenzíven, hogy mondjak-e Josénak bármit is erről. A következő kérdése az volna, hogy honnan tudok ilyeneket és talán néhány lépésben el is jutnánk oda, hogy én sem vagyok hús-vér ember. Nem, ezt nem kockáztathatom meg! Így aztán egész mást válaszoltam neki, mint amit szívem szerint mondtam volna.
- Vannak olyan betegségek, amikre elsőre nincsen igazán magyarázat. Csak azt látni, hogy a beteg állapota egyre romlik és végül az utolsó pillanatban megtaláljuk a problémát, ami lehet egészen rejtett és szokatlan is. Lehet, hogy önnek is hasonló problémája van. - egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mit mondhatnék még neki magyarázatnak. Valójában még mindig nem volt tiszta a számomra az egész baleset... vagyis nevezzük balesetnek. Így kérdeztem egyet.
- Nem emlékszik véletlenül az ájulás előtti utolsó pillanatokra? Tudom, talán szívesebben vitatná meg ezt esetleg egy rendőrrel, ha bűncselekmény történt, de orvosi szempontból is nagy segítség lenne, ha kicsit többet tudhatnánk... - puhatolóztam kissé félve, ahogy a szemébe néztem.

Láthatóan sokáig gondolkodott a válaszon, amit nem tartottam jó jelnek, hiszen hiába éreztem az órák múlásával egyre jobban magam, nem tudhattam, hogy ezt a sok belém nyomott orvosságnak, infúziónak, vérkészítmények köszönhetem-e, vagy tényleg kezdek jobban lenni. Mert, ha tényleg csak az a bajom, hogy valahogy elveszett belőlem pár liternyi vér, akkor talán tényleg hamar kikerülök innen, de, ha ennek más, esetleg bármikor megismétlődő oka van, akkor akár pár óra múlva halott is lehetek.
Ezért vártam annyira, hogy vajon mit válaszol, és meg kell vallanom, nem lettem nyugodtabb tőle.
- Hát ez eléggé bizonytalanul és kétségesen hangzott. – osztom meg vele elkeseredett véleményemet. – Lehet, hogy megtalálják az okot, de lehet, hogy nem, ez nem túl rózsássá teszi a helyzetemet, nem? – nézek rá várakozva. – Maga szerint lehetséges ilyen? Hogy valakiből egyszer csak, minden ok nélkül eltűnjön a vére?
Újabb kérdésére, magam is a gondolataimban merültem, hogy felidézzem azt a számomra iszonytató pillanatot, amikor végleg fölébem kerekedett Fabian, és megéreztem a hideg érintését, bilincsként szorító karjait, de nem emlékeztem, hogy akár csak erősebben lihegett volna az erőfeszítéstől. Miből lehet az az ember, hogy az esendő vakból, hirtelen ilyen erős birkózó lesz, vagy csak ennek az álcája mögé bújik, hogy így verje át az embereket. Hát engem sikerült!
- Emlékszem! – révedtem el egy pillanatra. – Megtámadtak és hassal az ágyamra szorítottak. Aztán csak egyre jobban fáradtam és fáztam. Ezek voltak az utolsók, amire emlékszem, hogy iszonyúan fázok, szinte vacogtak a fogaim. – mondtam neki, és ez igaz is volt. Talán ebből ki tud hámozni valamit, ennyit segíthetek. – De, nem akarok rendőrségi ügyet, kérem, ezért ezt ne adja tovább senkinek. – kérleltem a dokit.

Magamban is kételkedtem már, hiszen jó pár éve nem vagyok gyakorló orvos. Bár itt töltöm az időm nagy részét, túlzás lenne azt állítani, hogy én is haladok együtt az orvostudomány fejlődésével. Nemrég volt például egy olyan hasi műtét, amit az én időmben nem igazán tudtunk még kezelni. Történetesen egy hatalmas érduzzanat, amely a has környékén, létfontosságú szerveknél vett fel egyfajta luftballon formát. Ezt eltávolítani csak olyan nagy rizikóval lehetett, hogy a legtöbbször még egy sebész főorvos sem ment volna bele. A napokban viszont szemtanúja voltam egy ilyen műtétnek és egy teljesen új eljárásnak hála új életet kezdhetett a beteg. Én ma nem tudnék már egy ilyen operációt kivitelezni és kérdezősködni meg már nincs lehetőségem. Örülhetek, hogy egyáltalán még itt lehetek és nem... valahol máshol.
Kissé a gondolataimba merültem és szégyelltem is magam emiatt, hogy itt ábrándozok, miközben Mr Tomson a válaszomat várja. Így ismét barátságosan elmosolyodtam és próbáltam felelni a kérdésére.
- Nézze, sajnos jelen pillanatban ennyit tudunk, azaz nem túl sokat. Csak azt tudom mondani továbbra is, hogy várni kell, amíg minden leleten átrágjuk magunkat, a megoldást keresve. Néhány napig megfigyelik majd a kollégák, hogy végleg stabilizálódik-e az állapota, illetve a vér mennyisége. - folytattam még mindig ugyanúgy, mint az előbb, ahogy azt szokás: nehezen kibontható körmondatokban. Az orvos társadalom mindig is kínosnak érezte, ha megoldhatatlannak tűnő esetekkel próbálják a szaktudásokat leamortizálni, így csak a legvégső esetben mondanánk ki teljesen nyíltan, hogy valójában halvány lila gőzünk sincs arról, hogy mi lehet a baja és ebből kiindulva akár holnap már meg is halhat, hiszen megfelelő diagnózis nélkül csak pótló megoldásokkal tudjuk kezelni. De a pánikot mindig kerülni kell, ez az egyik alapszabály. A páciens alapvetően megbízik az orvos szavában, mert tudja, hogy kettőjük közül még mindig neki van több esélye arra, hogy kiderítse a gondok okát.
- És miután kiengedik, valószínűleg meg fogjuk még kérni arra, hogy egy ideig rendszeresen járjon vissza ellenőrzésekre. - tettem hozzá, majd vetettem egy pillantást a kijelzőkre, amik Mr Tomson mellett mutatták a számszerű adatokat. - De nyugodjon meg, az állapota egyre jobb! - néztem a gépekről egyenesen a férfi szemébe, biztatóan derűsen.
- Ezek szerint valóban megtámadták. A nyakán az az apró sérülés és a csuklóján a zúzódás nyomai valóban erre utaltak, de mivel most tért csak magához, így nem tudtuk, jók-e a feltételezések. Ez esetben azonban tanácsos elbeszélni egy rendőrrel... - próbáltam rá hatni, de láttam a szemeiben, hogy nem akarná. Eszem ágában sincs mélyebben turkálni az életében, úgyhogy inkább elfogadom azt a tényt, hogy biztos jó okkal kér arra, amire.

Hát még ragozhatjuk a dolgokat jobbról balra és balról jobbra, de továbbra is az lesz a helyzet, hogy nem tudják mi bajom és kész. Ez már nyilvánvalóvá vált, így abba is hagytam a kérdezősködést, hiszen csak szegény jóindulatú dokit hoztam vele nehéz helyzetbe, mert már nem tudta, hogy magyarázza ki magát.
- Hát, ha maga mondja doki elhiszem ,hiszen a kezem is nagyon szépen rendbe hozta. – villantok rá egy kis erőtlen mosolyt. – És, határozottan jobban is érzem magam mióta felébredtem, ezért én is nagyon reménykedem, hogy nem lesz komolyabb bajom. – nyugtattam meg magam, és ezzel jeleztem azt, hogy bízom az orvostudományban. – Hát, már csak ott tartanánk, hogy hazamehessek. – sóhajtottam fel. – nem szeretem a tétlenséget.
Ráadásul azt sem tudhattam, hogy Fabian vajon csak azért nem végzett velem, mert valaki megzavarta, aki hívta a mentőket, vagy valami más terve volt velem. Ha csak megzavarták, akkor talán még az sem tartja vissza, hogy itt látogasson meg a kórházban, míg ilyen legyengült állapotban vagyok. Erre kicsit szaporábban kezdette verni a szívem és nagyot nyeltem, hogy legyűrjem a hirtelen támadt idegességemet.
- Igen, sajnos igen, de mint mondtam az a környék nem éppen kisasszonyoknak való, ilyen előfordul. De nem akarok még több bajt magamnak, ezért nem szeretnék rendőri ügyet belőle.
Na, meg aztán mg a végén én húznám a rövidebbet, ha Fabian meggyanúsít valamivel, hiszen ő gazdag és befolyásos, Harke meg egy korrupt szemétláda, simán bevarrna egy időre, ha kicsit megkenegetik a tenyerét.

Teljesen zavarba jöttem, amikor a srác eszembe juttatta a kisebb kézműtétét. Nem gondoltam volna, hogy ő is emlékszik rám! Nem ritkán esik meg az ilyesmi egy ilyen hatalmas kórházban, ahol több tucat orvos dolgozik!
- Nagy szerencséje van, hogy kihívták magához a mentőket, különben már lehet, hogy nem élne! Úgyhogy akárhogyan is esett, legalább az őrangyala tudta a dolgát. - mosolyodtam el, hogy oldjam kicsit ezt a rejtélyektől ellehetetlenített helyzetet. Bár úgy vettem észre, hogy egyre jobb a kedve, legalábbis nem akar itt és most foggal-körömmel magyarázatért küzdeni. Ez megnyugtatott, mert szegény fejének már tényleg nem tudtam mit mondani. Aztán egy pillanatra kővé dermedtem, ahogy a folyosó felől az osztályvezető főorvos, Dr. Williams hangját hallottam. Mintha épp itt állna az ajtó mögött és a következő pillanatban már talán be is nyitna ide és akkor válna csak igazán kínossá ez az este számomra és a páciens számára is. Mert mit mondhatnék arra, hogy ki is vagyok, ha neki fogalma sincs arról, ki is vagyok? "Jó estét főorvos úr, egy halott sebész rezidens szelleme vagyok és gondoltam eltrécselek ezzel a beteggel" ...Nem, nyilvánvalóan nem mondhatom se ezt, sem pedig egy sor értelmetlen hablatyot és nyökögést. A szoba közepén pedig nem válhatok köddé. Rémülten néztem vissza Mr Tomsonra és próbáltam valami jó indokot találni, hogy miért is kell nekem most azonnal eltűnnöm innen. Első lépésben felálltam a székről és lassan hátrálni kezdtem.
- Innentől már csak egyet tehetünk, várunk, amíg a vére stabilizálódik. Addig is pihenjen csak, amíg nem jön a nővér, kérem ne hagyja el az ágyat! Én most megyek, vár rám a többi beteg... - búcsúzkodtam nem túl ötletesen, de hirtelen nem jutott jobb az eszembe. Az ajtón is úgy siettem ki, mint akit nagyon hajt a szükség. El is tűntem a legközelebbi WC-ben és miután újra egyesültem a szellemek világával, egy időre el is vonultam az alagsorba. Nem bírtam már visszatérni a fiúhoz, aki talán majd meg is említ a következő orvosnak vagy nővérnek. Te jó ég... mi lesz, ha kiderül, hogy én valójában nem vagyok a kórház alkalmazottja?! Nem bírnám elviselni, ha miattam leromlana az állapota, vagy ne adj Isten be is csavarodna a szerencsétlenje? Azt hiszem ezután jó ideig megint nem fogok tudni emberként az emberek elé állni...

//Történetszál vége//

~ Na, ja! Kíváncsi lennék, hogy ki volt az az őrangyal! Nagyon kíváncsi! ~
Ugyanis, nem tartottam valószínűnek, hogy valamelyik szomszédom volt ilyen nagylelkű, vagy esetleg egy fosztogató banda, aki betévedt a lakókocsimba. Így hát az a nem túl sok jóval kecsegtető lehetőség maradt, hogy maga Fabian, vagy a testőre Colin hívta a mentőket, akkor meg felmerül a kérdés, hogy milyen átokverte célból. Mi lehet a terve annak a férfinak? Miért nem ölt meg, ha meg volt rá a lehetősége és persze az indoka is.
De hát ezt innen az ágyból nem fogom tudni kideríteni, ezért igyekeznem kell minél előbb felépülni és magam járni a dolgok után. Na meg aztán egy jól kitervelt bosszú is ott motoszkál a fejemben.
Talán még kérdeztem volna egy-két dolgot, de láthatóan egyszerre csak feszült lett és gyorsan búcsúzkodni kezdett. Nem tudtam mire vélni ugyan ezt a hirtelen támadt sietséget, hiszen eddig nem látszott rajta, hogy mennyi dolga is lenne, főleg így éjnek évadján.
Viszont magam is kifáradtam a sok beszédbe, ezért nem is bántam, hogy kicsit egyedül maradhatok a gondolataimmal.
- Köszönöm doki, hogy vette a fáradságot és meglátogatott. Na meg, hogy beszélgetett velem, így már kicsit jobb. – búcsúztam el én is, aztán néztem, ahogy elrohan.
Talán tényleg van valami sürgős dolga, vagy csak egyszerűen már elege volt belőlem.
A fejem hátrahajtottam és becsuktam a szemem. Mielőtt elaludtam az utolsó gondolatom is Fabian körül forgott. Ebből rémálom lesz.

// Szál lezárva – Köszönöm a játékot//

Elképesztő volt ez a nap a balesetin, talán a hőguta miatt, de ötösével hozták az autóbalesetet szenvedett betegeket! Sajnos a halálozási ráta is az egekbe szökött, én pedig nem bírtam tovább, hogy tehetetlenül nézzem végig mások halálát, inkább a patológián kuksoltam. Mostanában nem gyakran veszem már fel az emberi alakom a kórház falain belül, egy alkalommal kis híján felismert egy volt medikus kolléga, aki időközben már megjárta a fél világot és mint gyermekorvos került vissza a Szent Raphaelbe. Szívesen elbeszélgetnék vele, de mindez elég bizarr lenne azok után, hogy ott volt a temetésemen. Így ahányszor meglátom itt őt, a falba öklöznék és káromkodnék egy sort, de ez nem lenne túl okos ötlet, azt hiszem. Így hagytam az egészet a csudába és ma kivételesen hátamra vettem a várost. Már az ajtón kilépve feltűnt, hogy megint felépült egy újabb irodaház, ami a múltkor még nem volt itt. Már abban sem vagyok biztos, hogy tudom, hol húzódik a város határa, de kell valahol lennie egy kevés zöldövezetnek. Mert most oda vágyom, elegem van már a négy falból! Elindultam az ösztöneimre és az emlékeimre hagyatkozva, keresztül a városon, láthatatlan testemmel átszállva éttermeken, irodaházakon, diszkókon, lakóházakon.

//Everglades - Északi vadászterületek - Artemis Rönksztenélye - Máglya//