Bill Denton Jr.

Név: Bill Denton Jr.
Faj: bőreváltó
Alfaj: rozsomák
Rang: -
Nem: férfi
Születési év: 1980.05.21.(32)
Születési hely: Amerika, Detroit
Fizikai megjelenés: Nagyjából 170-175 cm magas, erős izomzatú férfi. Emberi alakban is van egy bizonyos állati kisugárzása, amit vad tekintetével, felzselézett hajával, és dús arcszőrzetével ér el. Sötétbarna szemei körül sokszor tűnnek fel a kialvatlanság jelei. Sokat futott kiskorában, és még ma is örömmel eljár a parkokba, emberi alakban edzeni. Tartása egyenes, törékenységnek nyoma sincs a megjelenésében. Szeret rövid ujjúkban, kapucnis pulóverekben, meg farmerokban járni, ruhatára nem valami hatalmas.
Különleges ismertetőjegy: -
Mentális jellemzők: Alapvetően két ember lakozik benne, nem teljesen ellentétesek, de a sok átfedés ellenére vigyázni kell velük. Az első az általános, aki alapvetően a felszínen van. Az ő neve William. Ő a normálisabb, az optimista, aki még többé-kevésbé bízik a világban. Az emberekkel szemben alapvetően kedves, legalábbis közel sem olyan elutasító, és barátságtalan, mint a párja. Ez az az énje, aki nyugodt, ésszerű döntéseket szokott hozni. Az élettapasztalatát sokra tartja, szereti első kézből megtapasztalni a dolgokat, még ha ez azt is jelenti, hogy szenvednie kell a tudás miatt. Williamet nem könnyű felidegesíteni, legalábbis rozsomák létére.
Billie, a másik énje a veszélyesebb, és a kiszámíthatatlanabb. Barátságtalan az idegenekkel szemben, a barátait viszont állandóan ugratja, nem nagyon érzi, hol a határ, sokszor idegesítette már fel annyira egy-két ismerősét, hogy bunyó lett a vége. Amúgy Bill sokat verekedett életében, és kivétel nélkül akkor, amikor Billie felülkerekedett Williamen. Ha jellemezni kéne kettőjüket, Billie lenne a nyughatatlan, hiperaktív kamasz, aki mindenhol a bajt keresi, és William lenne a megfontolt, idősebb férfi, aki ismeri annyira a világot, hogy tudja, hogyan hozza helyre fiatalabb énje baklövéseit. Billienek az erkölcsi nézetei, és a társadalom íratlan szabályairól alkotott elképzelése erősen eltér az átlagtól, néha ez elég őrült helyzetekbe sodorhatja Billt.
Kettejük között sok az átfedés, bizonyára ezért nem őrült meg még teljesen Bill. A két személyiség nem versenyez egymással, nem próbálják eltüntetni a másikat. Jól elvannak egymás mellett, és ez nagyrészt a közös tulajdonságoknak köszönhető. Mindketten makacsok, olyan messzemenően, ami az átlagember számára elég furcsának hathat. Ha egyszer Bill elhatároz valamit, az úgy van, semmi és senki nem tudja megváltoztatni a véleményét. Még ha rá is jött, milyen hatalmas baromságot mondott, akkor is kitart mellette, érvek ezreit tudja felhozni, még ha nem is hisz bennük. Ha William végleg kifogyott az ésszerű eszközökből, teret enged Billienek, aki elkezdi olyan szemét módon ugratni, és idegesíteni a vitapartnert, hogy pár perc alatt nevetség tárgyává teszi, és mindenki elfelejti, miért is vitatkoztak még az előbb.
Mindketten vakmerő személyiségek, még ha ezek aránya más Williamben, és más Billieben. Az erőszakosságuk a rozsomák létükhöz képest alacsony, legalábbis normális esetben: Billie inkább vad, mind erőszakos, de ha bepöccen, könnyen válhat kegyetlenné, ilyenkor William csak nagy erőfeszítések árán tudja megfékezni. Az egyik legfontosabb közös dolog bennük a félelem, és a gyávaság megvetése. Ez az egyetlen dolog, ami Williamet is ki tudja hozni a sodrából, Billie meg teljes szívéből gyűlöli ezt az alapvető emberi tulajdonságot. A halandók leggyengébb, legszánalmasabb jellemzőjének tartják. Ha esetenként, a legritkább alkalmakként megérzik magukban, a félelmet rögtön felváltja a harag, és a gyűlölet a másikkal szemben. Egyik fél se merné beismerni, hogy benne ébredt fel a félelem szikrája, így hát egymásnak esnek, és elkezdik a másikat okolni, szidni. Ilyenkor Billnek a feje napokig szokott fájni, az elméje kettéhasad, nem tud normálisan gondolkozni, ilyenkor teljesen kiszámíthatatlan, és veszélyes. Még megegyező a bizalmatlanságuk, az élet mindkettejüket megtanította arra, hogy senkiben se bízzanak. Senkiben se bíznak igazán, habár barátaikban azért van egy kis, gyenge lábakon álló bizalmuk.
Vallás: William ateista, Billie meg minden vallás minden istenét szidja, ha épp olyanja van
Filozófia: -
Beavatottság: -
Iskolák: -
Tradíciók: -
Grimoare: -
Családi állapot: Apja, anyja meghalt 2003-ban, egy autóbalesetben, nem messze Detroittól. Testvérei nincsenek.
Foglalkozás: Sikerült állást szereznie a Stormhaven Harald biztonsági részlegén, New York Times-i igényes munkájának híre miatt meg is kapta a „biztonsági főnök” rangot. Havonta 4500$-t keres, legalábbis ezt mondták neki a telefonban. Megtakarítása volt, de a menekülés miatt nagy részét elvesztette, most van nála 3000$ kézpénzben. Autója egy koszos, pár éves Fiat Linea. Otthona a Red Lamp Motel egyik szobája.
Befolyás: Pályafutása során találkozott pár neves újságíróval, meg rendőrrel, de ők New Yorkban maradtak, tehát sok hasznukat nem veszi. Stormhavenben nem ismer senkit.
Szexualitás: heteroszexuális
Függőség: nincs, mondjuk stresszesebb helyzetekre mindig be van készítve egy doboz cigi
Képességek: Normálfegyver immunitás, Megnövelt erő, megnövelt gyorsaság, Regeneráció, Éles érzékszervek, Acélos állkapocs
Gyenge pontok: Ezüstérzékenység, A telihold hívása
Vonzalom: bátorság, jég-hoki(Washington Capitals mindörökké!), olcsó gyors kaja, sasok, és persze rozsomákok. Ezen kívül a legfontosabb dolgok, amiket csak egyikük szeret: relaxálni(William), kalandregényeket olvasni(William), ordibálni(Billie), dolgokat széttörni(Billie), vadság(Billie)
Taszítás: félelem, az olyan emberek, akik nyíltan kimutatják az érzéseiket, minden féle korlát nélkül(a zenészek 90%-át utálja), vámpírok, öncélú erőszak valamint a Pittsburgh Penguins
Életcél: nyomot hagyni a bőreváltók történelmében, lehetőleg vámpírok ölésével. Titkos vágya, hogy találjon egy Rickhez hasonló embert, aki nem tart tőle, és képes tolerálni a változó személyiségeit.
Harci erő: 4/5/3 Átalakult alakban: 14/13/0
Önéletrajz:
Ahogy az út menti lámpák elsuhannak az autóm mellett, éles, szépséges fénycsíkokat húznak maguk után, amik fenséges istenekként emelkednek ki a sötétségből. A rádióból valami unalmas, monoton zene szól, talán jazz, de ki tudja. Mindjárt elalszok. A zene mellett az ablaktörlők rendszeres, lassú mozgása is besegít, komolyan bealszok itt a volán mögött. Valamivel muszáj ébren maradnom, nem akarom én is az árokban végezni, mint az a sok marha, akik félkómásan indulnak kocsikázni… Valamivel le kell foglalnom az agyamat. Például eltöprenghetnék, hogy a francba kerültem ide.
Még sokáig tart az út Stormhavenbe, akár az elejétől is kezdhetném. Na szóval… hogy is kezdjem? Lehetne az egész olyan, mint egy halotti bizonyítvány: Bill Denton Jr., született 1980, május 21.-én, meghalt… ja nem, még élek.
Amúgy Detroitban születtem. Rossz hely az egy gyereknek, főleg, ha több szempontból is kilóg a sorból. Egyrészt bőreváltó vagyok, egy felsőbb rendű faj büszke tagja. Artemis teremtményeként egy állat él a lelkem mélyén, egy rozsomák, aki segít a bajban, és mellettem van mindig. A másik baj egy mentális probléma volt, ami miatt mindenki őrültnek tartott a suliban, és igazából meg is értem őket. Két személyiség él bennem, egy normális, és egy őrült. Most a nevem William, a nyugodt, de biztos vagyok benne, hogy most is itt van valahol Billie, az őrült énem. Nem, Billie?
Ja, hallgatom a sok baromságot, amit itt összehordasz. De, hogy nehogy elaludjanak a hallgatóink… már mint… hú, tényleg hülyék vagyunk. Na tehát begyorsítom a történetet. Tehát a gyerekkorom nem volt valami hű de különleges, suli, pia, cigi, bandázás, meg egy rakat bunyó. William csak egy volt az osztály kedves, jóravaló tanulói közül, aki meg akart felelni társainak, a tanároknak, a szülőknek, meg önmagának. Én? Én voltam az osztály bohóca, és vad állatja, aki megnevettetet mindenkit, és ha valaki nem nevetett, annak beverte a képét. A baj az volt, hogy egy testben élünk, így hát senki se tudott rendesen kiismerni minket. Mindenki tartott tőlünk, sose tudhatták, épp milyen hangulatban vagyunk, azaz melyikünk van a felszínen. Volt, hogy hetekig William uralkodott, majd amikor épp megszokták volna az emberek, előjöttem én, és összevertem egy gyereket, csak mert csúnyán nézett rám.
Így is mentek volna a dolgok egészen a sírig, ha nem vesznek fel biztonságinak a Wal Marthoz. Lehettem vagy 21 éves, érettségin épp hogy átcsusszantam, az egyetlen dolog, amiben mindig is jó voltam, az a nyelvtanulás. De hát valljuk be, nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy felvegyenek bizti boynak. Elég egy izmos felsőtest, meg mogorva tekintet, azt kéz csókolom, fel van véve. Na, nálam pont így ment minden, mint ahogy a nagykönyvben le van írva. Ekkor kezdődött a jó élet. Biztonságiként egész nap a bejáratnál kellett állnom, megismerkedtem az eladókkal, meg a törzsvásárlókkal, a fizu meg elég volt ahhoz, hogy valahogy eltartsam magam.
Elnézést ezért a kis kitérőért. Billie barátunk egy nagyon fontos dolgot kihagyott, mégpedig a szülőket…
Ja, mert ők aztán rengeteget tettek értünk…
Kuss. Na tehát. Apám Bill Denton volt, egy munkanélküli, egész nap otthon volt. Igen, sok haszna nem volt, legalábbis anyámnak semmiképp. De ő tanított meg, hogyan éljek rozsomákként, és olyan dolgokat mutatott, amiket anyámtól sose hallhattam volna. Mesélt több napos vadászatokról, a berserkerekről, és a podesztáról. Azon kívül a bőreváltókról is sokat beszélt, a gyermekkorom egy részét az ő történetei töltik be. Csak úgy szívtam magamba fajtám kultúráját, egyszerűen csodálatos volt, ahogy apám előadta mindezt.
Anyám halandónak született, és apámnak köszönheti, hogy mégis bőreváltóként élhetett. Igaz, ő maga nem sokat tudott a kultúránkról, de apám elnézte neki. Ő volt a dolgozó a családban, egyszerű recepciós volt…
Ja, ott álldogált a recepciós pult mögött, magas sarkúban, latex cuccokban, a sarki bolt mellett…
Fogd be. Keresett elég pénzt ahhoz, hogy fenntartsa a családot, nekem ennyi elég. Nem érdekel, miket derítettél ki az esti kiruccanásaid alkalmával. Tehát ők voltak a szüleim… igen, voltak, pár éve oda lettek mindketten, egy autóbalesetben, valahol Detroittól nem messze… kíváncsi vagyok, mit érezhettek. Mekkora volt a fájdalmuk. Vajon ők is ilyen zuhogó esőben vezettek, a lámpák hunyorgó fényeire, és a sötétben megbúvó, vén táblákra bízva törékeny életüket?
Hüpp-hüpp, megszakad a szívem. Nehogy megint bedepizz, mint akkor. Hetekig nekem kellett biztonságiként dolgoznom, ami mondjuk érdekes volt, de azért erősen leromboltam a hírnevünket. Hehe… tehát, ugorjunk egyet, egyenesen 2005 májusába. Ekkor alakulhatott ki a vámpírok elleni gyűlöletem. Apám sokat mesélt róluk, és felébresztette bennem az ellenük táplált ősi gyűlöletet. Ekkor öltem meg életem első, és eddig egyetlen vámpírját, egy sötét hajú, nagydarab mexikói bandatagot. Nem gondoltam volna róla, hogy vámpír, de egy nap, egy óvatlan pillanatomban felfedezte az igazi valómat, majd amikor neki támadtam, kiderült, hogy ősi ellenségek vagyunk. A halálhörgése még ma is mosolyt csal az arcomra… tehát mindent összevetve arany életem volt, semmi fényűzés, csupán az elengedhetetlen feltételek… boldog voltam.
Persze ez se tartott sokáig. 26 évesen nézeteltéréseim akadtak pár helyi nagymenővel. Állandóan loptak a boltból, fogalmam sincs, hogy csinálták, semmi bizonyítékunk nem volt. Profik voltak. De egy idő után elegem lett. Egy este követtem őket egy játszótérre. Az éjszaka leple alatt, a lámpák fényében kirakták az aznapi szajrét a mászókára. Chips, energiaital, egy kis alkohol… semmi elképzelhetetlen, de akkor is, meg kellett fizetniük. Kiléptem a sötétségből, és emberi alakban szóltam nekik, hogy következő megálló a rendőrség, a szép napoknak vége van. Naná, hogy bepöccentek. Én is azt tettem volna. Csak hát ők nem tudták, kivel kezdenek. Emberként is elég erős vagyok, szóval volt egy-kettő, akiknek volt eszük, és még a bunyó előtt elmenekültek. Ők jártak jól. Ők élték túl az estét.
Maga a verekedés nem tartott sokáig, egy-két jól irányzott ütés, és mindhárman véres arccal hátráltak. Azt hittem, könnyen ment az egész, és végre lezárhatom ezt az egész hülye punk problémát. De nem, nem így megy ez. Amikor már abban a hitben voltam, hogy vége az egésznek, akkor kerültek elő a bökők, és egy vipera, meg egy boxer. Na, ekkor kezdett forrósodni a talaj. Emberként nem olyan biztos, hogy le tudtam volna verni őket, de persze fel sem merült bennem a gondolat, hogy elfussak. Egy darabig mérlegeltem, hogy milyen módon vegyem fel velük a harcot, de akkor nekem jöttek. Sikerült az egyiküknek a hátam mögé kerülni, és lefogta az egyik kezemet, mire a haverja a másikat is kezelésbe vette. Ekkor a harmadik szépen végigment a fegyverarzenálján. Először a boxert nézte meg, milyen kárt tud vele okozni bennem. Valljuk be, nem rossz cucc az. Az arcom pillanatok alatt egy véres masszává deformálódott, életemben nem vertek meg még annyira. Ezután jött a vipera, majd valahonnan szereztek egy baseball ütőt is. Na, ott elpattant valami.
És akkor jöttem én. Ha eldurran az agyunk, akkor mindig elsőbbséget élvezek. Én vagyok a beteg állat, rám lehet számítani az ilyen helyzetekben. Minden haragomat felszabadítottam, és segítségért kiáltottam: mégpedig a belső rozsomákért. És ő jött, mint reménysugár a halál fagyos torkában. Átalakultam, testem megnyúlt, kezeim karmokká, és mancsokká változtak, vérző fejem állattestvérem kobakjának mintájára átváltozott. A félelem az ellenségeim szemében még jobban feltüzelt, olaj volt a lángra. Karjaimat rögtön kirántottam a támadóim szorításából. Az első dolgom volt, hogy azt a csávót, aki előtte olyan vidáman ütlegelt, megfogtam, és nekilöktem a kerítésnek, majd a fejét nekivágtam az aszfaltnak. A vére beborította a járdát, de engem nem zavart, és láthatólag a haverjai is magukkal törődtek. És bárki megmondhatja, nem vagyok szadista. Elszórakozhattam volna vele, kínozhattam volna, de én gyors halált ajándékoztam neki. Nem vagyok olyan, mint egyes fajtársaim, én csak a legszélsőségesebb helyzetekben tennék ilyesmit az ellenségeimmel.
Tehát megöltem az egyiküket, már csak kettő volt hátra. Mindkettőt hamar elkaptam, nekik is gyors halál jutott osztályrészül. Miután meggyőződtem róla, hogy senki se látott meg felsőbbrendű alakomban, összepakoltam a lopott cuccokat, és visszavittem őket az áruházba. Éjjel-nappali volt, bementem, leraktam a kaját, meg az italokat a raktárban egy könnyen észrevehető helyre, majd gyorsan elmenekültem a helyszínről. Otthon összepakoltam a legfontosabb dolgaimat, majd elhagytam a várost. Következő megálló? New York City.
Ez az a hely, amiről nem szeretnék sokat mesélni. Egész nyugodt életem volt itt, legalábbis egy darabig. Egy Tech-Noir nevű bárban találkoztam Rickkel, akivel gyorsan barátok lettünk. Ő volt az egyetlen ember a környezetemben, aki nem tartott tőlem az állandó személyiségváltakozásom miatt, és igazi barátom volt.
Gyorsan bekerültem a New York Times biztonsági részlegébe. Nem kellett sok idő, felküzdöttem magam a ranglétrán. Mindig is mondtam, logika és tapasztalat, erre a két dologra van szükség az életben. Az élet legyen a tanár, senki más, csak az ő tanításait szabad elfogadni. Tilos magolni az anyagot, azt meg kell érteni, ha az sikerül, akkor olyan ajtók nyílnak meg, amik az átlagember számára elérhetetlenek. És a józan ész? Ha az nincs, akkor amúgy is életképtelen az ember.
Ami engem illet, ennek a két dolognak köszönhetően hamarosan a biztonsági részleg tetején találtam magam. Hirtelen ért a rangbeli változás, de nem lepett meg, számítottam rá, hogy előbb-utóbb felismerik a bennem rejlő lehetőségeket.
New Yorkban találtam meg azt, amit azelőtt sehol máshol. Nem tudom, hogy boldogság, vagy nyugalom, vagy mi volt az, de felemelő érzés volt, és ha rajtam múlt volna, soha el nem engedem. De, mint sok más törékeny, halvány dolog, ez se rajtam múlott. Illetve nem teljesen rajtam… vagy az egész az én hibám volt? Nem is tudom. Ködösek az emlékeim arról az éjszakáról.
Egyik este Rick követett engem, tudtomon kívül. Az, hogy nem tartott tőlem, nem azt jelentette, hogy nem vette észre a betegségemet, csupán azt, hogy nem akart tudomást venni róla. Fogalmam sincs, miért követett. Sose fogom megtudni.
Telihold volt. És azt hiszem, nem is kell tovább magyaráznom. A fajtánk idióta törvénye miatt olyat kellett tennem, amit azóta már ezerszer megbántam. Meglátott rozsomák alakomban, és persze ilyenkor, a szabályok világosan kimondják, meg kell ölnöm őt. Még most is beleremegek a sikításába, ahogy a karmaim behatoltak a mellkasába, és kitépték a szívét. Nem tehettem mást, a pánik a hatalmába kerített. A tekintete, az a megviselt, megtört tekintet még most is itt él bennem, látom a lelki szemeim előtt… soha nem találkoztam még olyan mély, esőcseppekhez hasonló könnyek által vésett barázdákhoz az arcon. A szemeiből olyan mély fájdalom sugárzott, amivel városokat lehetne lerombolni, vagy hegyeket lehetne mozgatni.
Ahogy lekanyarodok a főútról, és beállok a kihalt parkolóba, elgondolkozok, hogyan is jutottam ide. Miért is vagyok itt. Kiskoromban voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, bőreváltóként az élet egyszerű, és vidám lesz, mentes a hullámvölgyektől, és a depresszív, tragikus szakaszoktól. Most már tudom, nem így van. Az élet senkinek se ilyen könnyű. Lehet, hogy én is csak egy törékeny halandó vagyok? Lehet, hogy nem vagyok felsőbbrendű? Lehet… könnyen meglehet.
Kiszállok a kocsiból, úgy dülöngélhetek, mint valami alkesz, akinek az élete összetört, és darabjaira hullott. Felnyitom a csomagtartót, mire pusztító lidércekként törnek rám az elfeledett gondolatok, mélyen eltemetett emlékek, és a halott, fagyos érzések.
Normális ember ilyenkor könnyekben tör ki, én máshogy reagáltam. A gyomrom feladta a küzdelmet, óceánként ömlött ki a parkoló földjére az ebédem.
A hullát óvatosan, tisztelettel temettem el. Nem sok tulajdonomat hoztam el New Yorkból, ugyanúgy távoztam, mint anno a szülővárosomból. Ásót nem tudtam hozni, így hát rozsomákként, úgy, ahogy Artemis megteremtett, hoztam létre örök barátom végső nyughelyét.
Ahogy itt állok, szomorúan, a végkimerülés szélén, elgondolkozok, hova tartok most, milyen medret talált magának az életem folyója. Annyi nehézség, és nélkülözés után az ember azt hinné, végre megtalálta az utat, és hamarosan becsatlakozik a végső nyugalom végtelen tengerébe. Na ez az, amiben rohadtul nem hiszek. Stormhaven csak egy újabb megálló, egy újabb fejezet az életem tragikomikumában. Hirtelen kellett menekülnöm, de jó hírem van a szakmában, elintéztem, hogy felvegyenek a Stormhaven Haraldhoz. Ahogy visszafelé megyek az autóm felé, még egyszer, utoljára visszanézek a sír felé, amit két kezemmel ástam. Gátat emelek az érzéseimnek, ma már eleget itattam az egereket. Beülök a kormányhoz, övet be, majd indulok, bele az éjszakába. Hosszú út áll mögöttem, és még hosszabb előttem.

Tetszik az előtörténeted és nem kevésbé, hogy nem apróztad el. Olvasmányos, élvezhető és kíváncsi vagyok hogyan alakul Billiék további története, szóval elfogadva.
Az előtörténetre megkapod tőlem a maximum adható 4 szakértelempontot és megnyitom számodra a Túlélő (városi környezet) szakértelmet féláron (kezdő: nincs költség, haladó: 1 pont, mester: 4 pont).
Kellemes időtöltést Stormhavenben!