Serena Leila Trevianso

Név: Serena Leila Trevianso
Faj: Viharmadár
Alfaj: A Patak Népe
Rang: -
Nem: Nő
Születési év: 1988.07.04 (25)
Születési hely: USA, Florida - Everglades

Fizikai megjelenés:
Emberi: Dús, eredeti göndör haja a háta közepéig ér, ritkán vasalja – hisz az idő pénz-, de ha mégis akkor egészen leér a derekáig. Meleg, barna szemei sötétek majdnem, feketék melyek állandóan mosolyognak. Kora ellenére szinte már kislányosan kedvesek és lágyak az arcvonásai, sokszor nem is mondják 18-19 évnél többnek. Magassága se szökik az egekbe, úgy látszik ezt anyjától örökölte, ahogy nőies vonásait is. Mindössze 168 centi, ám ezen sokat dob a magas sarkúja, amiben általában 175 centit is eléri. Vékony alkatú, annak ellenére, hogy nem figyel oda az étkezéseire nem hajlamos az elhízásra. Bőre színe bronzos, amit csak Stormhaven időjárásának köszönhető. Az igazság azonban az, hogy fehérbőrű, amit szintén az anyjának köszönhet. Ám ez zavarja, hisz nem akar nagyon kilógni a fajtársai közül. Megjelenése mindig ápolt és a helyhez illő, azonban sokkal jobban szereti a kényelmes viseletet. Még ha az Ő fogalom tárában a kényelmes mást takar, mint az átlag nőknél. Összefoglalva; Egy olyan nőt láttok, aki kedves, aranyos és ízig-vérig nő, akit a gyenge és ártatlan kategóriába soroltok a nőkön belül is.
Átváltozott forma: Ahogy a legenda is leírja; ”Madár alakjuk egyszerűen szólva lenyűgöző. Szárnyfesztávolságuk 350-450 centiméter is lehet, alkatuk a keselyűére hajaz, de a fejük is tollazattal fedett, sokkal inkább sas, mint keselyű jellegű. Csőrük elég erőteljes, hogy akár a koponyacsontot is bezúzza, karmos lábaik igen nagyok és borzalmas erő van bennük, akár egy szarvasmarhát is képesek a levegőbe emelni. Tollazatuk kivétel nélkül gyászfekete a szárny végi tollak kivételével, melyek a hímeknél fehérek a tojóknál viszont kék, vörös vagy zöldes színezettel bírnak. „
Tökéletes jellemzés, ám a tényleges szárnyfesztávolsága 375 centi és a szárnyvég tollai vörösek, melyben elvétve megtalálható a királykék árnyalat is.
Különleges ismertetőjegy: A fényképezőgépe majdnem mindig a nyakában lóg

Mentális jellemzők:
Alapjaiban kedves, gondoskodó és előzékeny. Mindenki felé tisztelettel közelít és barátságos mosolyával. Senkit nem bántana meg, vagy korlátozná, a szabadságát esetleg okozna neki kárt fizikálisan. Ám nem nevezné elvárásnak, de talán a mai fogalomtárat tekintve mégis ez volna a legjobb szó rá… elvárja, hogy felé is így közeledjenek. Sokat nevet és szereti ugratni a másikat. Viselkedése kissé sem kihívó – legalábbis Ő nem véli annak-, azonban nem tesz lakatott a szájára, ha hülyeségről, van szó. Ez talán annak köszönhető, hogy közvetlen természet. Mindig igyekszik segíteni a másokon, legyen szó akár fajtársáról, akár máshova tartozóról. Ígéreteit szigorúan veszi. Soha nem hagyja el a száját olyan ígéret, amit ne tudna teljesíteni. Ígéreteit akkor is betartja, ha a saját életét kockáztatja azzal, hogy ezt elérje. Így nagyon óvatosan bánik ezzel a szóval, hisz bár másnak ma már nem jelent semmit, neki a becsületét. Viszont ez túl szép volna, hogy igaz legyen, hogy léteznek ennyire ártatlan és kedves teremtések is. De amilyen kedves olyan könnyen gerjed haragra is. Időd sincs felfogni, hogy mivel nyerted meg magadnak haragját már az utol is ér. Ha meg nem, akkor addig hajt, vadászik, míg véget nem vett életednek, vagy ki nem köszörülte a sérelmeit. Bosszúálló, akár csak bármelyik társa. Ha veszélyben érzi a fajtársait vagy csak a fülébe jut olyan személy, aki sokat árt másoknak akkor egy hajszálnyi könyörület nélkül csap le, ha szükséges. A szabadsága korlátozása sem kivétel ez alól, hisz még fajtársaihoz mérten is agresszívebben reagál erre. Erről később még szó fog esni…

Vallás: Ateista.
Filozófia: -
Beavatottság: -
Iskolák: -
Grimoare: -

Családi állapot: Egyedülálló, így gyermeke sincs. Bár elég erős benne a fajfenntartási ösztön, de azért ennyire nem.
Anyja; Leila Trevianson, halandó, ügyvéd – Serena már nem emlékszik rá, hisz mikor kiderült, hogy milyen fajba is házasodott be Leila elhagyta a családját, az akkor még 4 éves Serenát az apjára hagyva. De még az országot is és azóta sem tért vissza, Serena pedig nem is próbálta megkeresni. Az alatt a 4 év alatt azonban tipikus anya-lánya kapcsolatuk volt. Leila rajongott a lányáért és minden idejét vele töltötte.
Apja; Carlos Trevianson; Viharmadár, a Lándzsák Varjai klánból származott. Megviselte felesége tette de a közösségnek köszönhetően hamar felállt és méltómódon nevelte fel lányát. Az asszonyok nagyon segítő készek voltak, így nem kellett csak ez miatt újra házasodnia vagy külsős személyt bevonni az életükbe, hogy meglegyen az anyai kép is a lányban. Harcos volt, s lányát is igyekezett efelé terelni, de elég korán rá jött, hogy a lánya sosem lesz harcos teremtés az alapvető ösztöneit leszámítva. Így Serena nem tartozik ebbe a klánba. De kapcsolatuk kimondottan jó volt, és ahogy nőt a lány, úgy erősödött. Kamasz korára már inkább volt ez baráti kapcsolat mintsem a szigorú apa-lánya. Persze féltette, és ha kellett, akkor szigorú volt, de mint mindenki Ő is tiszteletben tartotta, hogy a lányának joga van meghozni a saját döntéseit és saját tapasztalatot szereznie. Ha ezt megvonta volna Tőle, az életét is elvette volna, a szabadságával együtt.
Carlos azonban pár éve meghalt. Stromhavenben érte a végzete egy mágiahasználó által. A városban tartózkodott a lányával, akit védeni akart. De mivel nyílt helyszínen érte Őket a támadás, annyi ideje volt, hogy a lányát kimenekítse azzal, hogy eltereli róla a figyelmet. De a törvényeik értelmében nem fedte fel magát, ám így magát már nem tudta megóvni. Inkább egy, mint az egész faj. Halála nem maradt megtorlatlanul. A társaik segítségével megtalálta Serena, majd el is pusztította a varázslót. Jellemének ez erős ellentéte, de magyarázatként szolgál, hogy sosem volt jó poén felbosszantani egy viharmadarat.
Egyedül él, abban a házban, amibe született. Mivel elég nagy volt, így előterjeszthette az igényét, hogy továbbra is egyedül éljen, felügyelet nélkül. Ezt a közösség jóváhagyta.

Foglalkozás: Újságíró a Stormhaven Haraldnál. Havi keresete 2000-2300 $ körül van. Van egy háza a rezervátumban és egy lakása a John Paul Jones Street-en. Mindkettőt apjától örökölte. Nagyrészt a rezervátumban él, azonban munkájából kifolyólag nem árt egy belvárosi lakás, így megtartotta. Megtakarítása sem szökik az egekbe, de a számláján 4500 $ található.
Befolyás: Sosem befolyásolna senkit. Így Ő ezeket a kapcsolatokat, csak kölcsönös segítségre és információszerzésre alapozott kapcsolatoknak nevezi. Politikai kapcsolata nincs, és ettől szereti is távol tartani magát. Az alvilág az már más kérdés. Attól is szeret távol maradni, de az, az információk meleg ágya, így gyakran elnéz oda és az egyik bandavezér kegyeltje, így nem nagyon esik baja és kerül olyan helyzetbe, hogy meg kelljen védenie magát. A gazdasági fejlődés annyira nem foglalkoztatja, csak abban az esetben, ha ez a természet rovására történik. A kultúrákat szereti tanulmányozni, de leginkább megérteni igyekszik. Személyes ismeretei csekélyek, ami nem meglepő, hisz senki nem szereti felfedni önmagát. Azonban ha gondban van, vagy információra van szüksége, tudja, hogy hova kell fordulnia ezekért.

Szexualitás: Heteroszexuális
Függőség: -
Képességek: Alakváltás, Éles szemek, Repülés, Manitou haragja, Mennydörgés, Tiszta test, Vihartestvér, Harci érzékek, Kollektív emlékezet, Médium, Okkultizmus(-)
Gyenge pontok: Szabadságvágy, Bezártság érzés, Bosszúálló
Vonzalom: Szereti az édességet, így tud sütni és főzni is. Szenvedélye a tánc és a természet. Ez utóbbit azonban szereti megörökíteni is. Így házában és lakásában is fellelhetőek ezek a képek kisebb, nagyobb formátumokban. Azonban ami a már eddig említett dolgokat is felülmúlja, az a zongora. Imád zongorázni és hallgatni is.
Taszítás: Ha valaki uralkodni akar felette, az ártó varázslatok és ezek alkalmazása kimondottan és talán megmagyarázhatatlan ellenszenvet képes kiváltani belőle. A lekezelő beszéd, és ha megaláznak másokat az fel tudja dühíteni. Na, ilyenkor szokott a napsütötte ég villámokba borulni vagy a nyugodt tenger őrjöngve hullámokat verni. Ebbe a pontba sorolható az emberi gőg, ostobaság, megalománia és a technikai fejlődés is. De nincs mit tenni, kénytelen elfogadni, hisz ezekkel dolgozik.

Életcél: Mint minden fajtársának, neki is az elsődleges célja, visszaszerezni az idolt, hogy a faj fellendüljön. Szeretne családot, ám ez még várat magára így a másodlagos célja meg tanulni a mágiát használni.

Önéletrajz: A már megszokott rutin… időpont, barátságos környezet, kellemetlen kérdések, melyek nem vezetnek sehova. S ha mind ennek vége, akkor a kezembe nyomják a papírt és Én magam írhatom le az életutam. Minden évbe ugyan az a rutin, ugyan azok a kérdések. Hát mért nem elég csak utána írni az utóbbi egy évet? Na ez az amit nem kérdeztem meg, csak kedves mosollyal az arcomon hajtottam meg fejem és távoztam. Ezt már nem itt kellett befejeznem, oda mehettem ahova akartam a lényeg az volt, hogy fél napon belül visszakerüljön az illetékeshez, hogy ezt is feldolgozzák, ahogy a többit is. Utam egyenesen az egyik fához vezetett, melynek alsó vaskos ágaira könnyed mozdulatokkal másztam fel. Imádtam itt lenni. A már jól megszokott módon bepockoltam magam és hátam a törzsnek döntöttem és lábaim felhúzva egymás előtt voltak az ágon. Kényelmes, biztosítja az egyensúlyom és még csak le sem pottyanok. Kész siker, nem? *
- Héé… Rosa… dobj fel egy könyvet, kérlek. - Kiabáltam le egyik társamnak, aki rövidesen meg is érkezett és egy ügyes dobással megoldottuk a távolságot. Ügyes dobó volt, erről a tőrei mesélhetnének, melyek sosem tévesztenek célt. A cél viszont már aligha mesélhetne. Na de ha ezen morfondírozok, akkor sosem érek ennek a végére és legutóbb is megmosták a fejem, mert nem voltam kész. Szóval lássuk csak…
1988. Júliús 4.-én születtem. Milyen meglepő, hogy ezen az éjszakán szélvihar dúlt. Igazából nem… kicsit sem az. Mikor egy viharmadár születik mindig ez van. Vagy a szülök feszültsége kelti, vagy pedig a gyermek őrjöngése, ha a gyermek meg hal, akkor pedig a szülők fájdalma, aminek a közösség is a része. Na de már megint elkalandozok… Én túléltem és az első négy évem szerintem jól telt, de nem emlékszem rá. Ahogy anyám arcára sem már. Valaha volt egy képem róla, de ettől megváltam. De majd ezt is később. Aztán ahogy nőttem, cseperedtem nekem csak apu létezett és a rezervátum asszonyai személyesítették meg az anyát. Óvodába nem jártam és az elemi éveimet is a rezervátum iskolájában tanultam ki. Legalábbis az első pár évet, azután pedig már apu jóvoltából bejártam a városi iskolába. Nem volt könnyű, de egy olyan lánynak, akit nem érdekel a rezervátumon kívüli közösség, nem igazán nehéz beilleszkednie. Mert nem akar. Na ez voltam Én. Kevés barátra tettem szert, hisz időm nagy részét kitöltötték a könyvtárak, tánc és zongoraoktatások. A többit meg elűzte az, hogy sosem vittem haza senkit a rezervátumba. Számomra az szent terület volt és én is mindig rohantam haza, hogy otthon lehessek. Szóval a tipikus, unalmas kamasz életem minden felhajtás nélkül lezajlott. A fiúk nem vonzottak, hisz kint nem ismerkedtem a bentiekre, meg mint testvérként tekintettem. De aztán Én sem úsztam meg a szerelmet, badarság lett volna ezt hinni. De még ez előtt történt az, hogy apám mesélt az anyámról, bár nem kérdeztem. Na itt tűnt el az egyetlen kép is ami megmaradt róla. Nem érdekelt, hogy hol van anyu… de apa elmondta,hogy mikor megtudta, hogy Én is egy „fióka” lettem és apám is egy „szárnyas”, na akkor lelépet és még a munkahelyét is itt hagyta. Azt mondta, hogy nem kell neki „tollas család”. Ez a sértés volt az, amelyet apám nem torolt meg és mélyen hallgatott róla, mert szerette anyámat. De nekem sem hagyta. Megígértette velem, hogy soha nem keresem meg, és ha megjelenik egyszer, akkor sem dobom ki. Még szerencse, hogy azt nem kérte, hogy szeressem. Ennyit minden gond nélkül meg tudtam neki ígérni. A kép pedig a kandalló martaléka lett. Na ez után volt az a hírhedt első szerelem. Talán a már leírtak alapján nem meglepő, hogy a fiú egy ember volt. Aki még ostoba is, de ez az összes focistára igaz lehet. Alkoholt csak nagyon ritkán iszok, így az nap este sem került rá sor. Már egy kis ideje együtt voltunk és mivel Én nem vittem haza, hát Ő vitt engem. Szülök nyaraltak, én meg önként mentem be az oroszlán barlangjába. A kedves úgy döntött, hogy nem enged haza és röpke két napig tartott fogva. Az első napot még egész jól viseltem, de a második… az maga volt a pokol. Sötét, nyirkos, dohos pince. Mért kellett nekem pont egy ilyen emberbe szeretnem? Azt hittem, hogy megőrülök és nem álltam messze a valóságtól. Átváltoztam. De feleslegesen, hisz nem tette be a lábát hozzám. Kitörni sem tudtam, hisz azzal romba döntöttem volna a házat. A második nap azonban már furcsa volt, hogy nem jelentkeztem, hisz ha a városban maradok is mindig haza szóltam, hogy ne várjanak. Azt mondták, hogy félnapba telt, mire rám bukkantak. Rárontottam a saját társaimra, még szerencse, hogy Ők idősebbek és harciasabbak voltak mint Én. Beletelt kis időbe mire felfogtam, hogy már nincs veszély, hogy újra szabad vagyok. Nem bántottak, nem fogtak le. Csak nyitva hagyták az ajtót és igyekeztek kirángatni, bár magam is kitörtem mikor megnyílt a kijárat. Három napig csak repültem. Nem változtam vissza emberré, nem mentem vissza a rezervátumba. Madárként éltem. De aztán haza tértem. Hogy mi lett a sráccal? Nem tudom, de azóta nem láttam és apu mélyen hallgatott Róla, ahogy a társaim is. Azóta sokkal agresszívebb vagyok, mint bármelyik viharmadár, ha veszélyben érzem a szabadságom. De ez talán mindenkinél így van, akit egyszer már megvontak Tőle. Az első nap történtekről azóta sem beszéltem és a fejembe sem engedtem be senkit. Azon emlékeimet még képekben sem osztottam meg senkivel. S nem is akarom. Ez az én titkom és velem fog a sírba szállni. Na de… ugorjunk egy kicsit. Hisz itt vagyok, az agyam is rendben van szóval sok mindenen nem változtatott, azt leszámítva, hogy a férfiak mint társak nem jöhetnek szóba. A nők meg nem az eseteim. Ha lesz is valakim, az valószínűleg azért lesz, hogy a faj fennmaradását biztosítsam, de ez még odébb van és a jövőt sem látom, szóval ebben nem lehetek biztos. Tovább jártam suliba a média felé vettem az irányt. Bár énekelni is szeretek, de olyan ritka, hogy mások is hallják a hangom, mint a hófehér viharmadár.
Aztán apu meghalt egy csipp-csupp támadásban. Mért is ne akkor támadtak volna mikor tömve volt az utca. De senkit nem érdekelt. Mire visszaértem a segítséggel már csak a rendőrök és a hullaszállított találtuk ott, no meg a nézelődő tömeget. Haragom ekkor csapott le először és különös brutalitással vetettem véget az embernek. De egy dolgot megtanultam… a mágia a legerősebb fegyver és mágia ellen, csak mágiával léphetsz fel. Ilyen rejtőzködő életmód mellett az, amik vagyunk, nem sok segítséget nyújt, még ha boldoggá is tesz minket. A célom ez… meg akarom tanulni a mágiát. Persze, zsarnok nem lehetek, és ezért nehezen találok tanítót, de nem adom fel. Ha kell a világ végére költözöm, ha kell a lelkem adom az ördög kezére –még ha a szabadságomat nem is -, de akkor is találok egy mestert, aki megtanít rá. A fajunk alapból fogékony a mágiára, hisz a képességünkhöz tartozik… De kevesen élünk ezzel a lehetőséggel.
Sóhajtva kiszakítottam magam az írásból, hisz ezt azért már nem kellett volna a társaim orrára kötni, és csak gondolatban folytattam. Na igen, a munkám mellett ez az ami miatt a várost járom, ami miatt olyan emberekkel állok szóba, akikkel ép eszű ember nem tenné. A minap kaptam egy listát, hogy kik azok, akik jelenleg is élnek a mágiával. Hogy, honnan jött, na azt nem mondom meg. De a lista első embere nem tartózkodik a városban és talán már soha nem is fog. A második név pedig… A jelenlegi Consul, akit csak Remus néven emlegetnek. Tényleg nem vagyok normális, ha egy ilyen közelébe megyek… de nincs mit tenni. Nem véletlen foglalja el a második helyet a listán. Ő a célom… bár a mágiájáról nem tudni semmit. De nekem egy próbát megér. De előtte ezt be kell fejeznem… Sóhajtva láttam neki ismét, a papírnak.
Szóval apu halála után egyedül maradtam. Persze csak képletesen, hisz mindig volt velem valaki, ha szükségem volt rá. Az őszinteség mindennek az alapja, így ha kellett segítséget kértem, ha kellett akkor egy időre megkértem valakit, hogy hadd költözzek át hozzá mikor már túl nagy volt az emlékek nyomása. De már ez az idő is vége tért, s most egyedül élek a rezervátumban lévő otthonomban vagy épp a városban lévő lakásomban. Semmi sem változott… minden maradt úgy, ahogy apu hagyta. Még mindig hiányzik, és ilyenkor repülök… olyankor közel érzem magamhoz. Hisz Ő volt az, aki ezt a csodás életet adta nekem. Azóta meg… csak élem a minden napjaimat és igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból és a munkámból.
NA de ezzel itt bizony vége… vannak még apró titkot, elfeledet események, de ha mindent kitálalok most, akkor mi lesz az újdonság varázsával? Na meg jövőre nem tudnék mit írni. Így leugrottam a fáról és a papírt leadva indultam vissza az otthonom békés falai közé.



Ez az, ahogy nem fogjátok látni.

Igaz, hogy már mindenhol, mindent megnyitottam, bejelöltem, betettem neked (remélem), de ide is tartozok még egy elfogadással ;)Szóval el vagy fogadva
Sok sikert, jó játékot kívánok neked. várjuk cikkeidet az újságba.