Sírhelyek

Sűrű növényzettel körülvett rész, ahová a halottakat helyezik örök nyugalomra.

Éjnek idején itt a temetőben lélek sem járt. Illetve... Ez nem teljesen igaz. Lelkek mindig jártak itt, nyughatatlan, öreg, zavart lelkek. De ők nem zavartak. Az élőktől lett volna miért tartanom, de ők messze elkerülték ezt a helyet. Jól is tették. Egyszerű ember ne járjon a hajnal előtti legsötétebb órában temetőbe. Még a végén bajba kerül.
Miközben egy tökéletesen megfelelő, majdnem egy éve eltemetett, harminc éves férfit hantoltam ki,azon az üzeneten gondolkodtam. Vajon szándékosan került bele az újságba? Vagy egy újabb megnyilvánulása lenne ez azoknak a félig állat, félig ember lények mágiájának? Egyelőre mindkét lehetőséget elfogadhatónak találom.
Máris találtam egy jó nyomot. Az a név... A Szerencsejáték-felügyelet felvilágosított, hogy nem dolgozik náluk Alof Trofnom nevű ember. A számítógép viszont a betűkre több lehetőséget is kiadott, köztük Folami Monfort-ot, aki jószerivel a szomszédom volt Indiantear-ben.
Ez kész, a nagy zsákba a csontokkal. Még kettő kell. Kicsit keresgéltem, majd újra ásni kezdtem. Ezúttal egy huszonéves nőt találtam. Megfelel.
Mások is benne lehettek, de csak Folami nevére stimmelt a tükörmódszer. A többi találat nem passzolt ilyen tökéletesen. Tehát, Folami... Talán ő is a mellé a Connor mellé kerül majd, ha eljön az ideje.
Először azt terveztem, magam megyek oda. De aztán úgy döntöttem sokkal hasznosabb volna, ha támadást intéznék ellenül. Megvizsgálhatnám, hogyan harcolnak csapatban. Erről még semmit sem tudtam. Társadalmi tanulmány: vajon melyik faj a vezető? A farkas a legnagyobb, de a pók is veszélyes lehet...
Újabb koporsó nyílt ki, újabb csontváz került a zsákba. Már csak egy kell. Nemsokára újra ásni kezdtem.
Persze megvolt annak a kockázata, hogy megtalálnak, de akkor legalább arról megbizonyosodhatok, hogy képesek használni a ley-energiákat.
Tervezgettem, és közben ástam. Készült a gólem...

//Bisgopsfield/Elhagyatott raktárépület//

Szerettem volna kiegészíteni az egyik kutatási anyagomat és ehhez szükségem volt pár adatra, az itt eltemetettekről, így vasárnap délután úgy döntöttem hogy kisétálok és elkezdem az adatgyűjtést.
Próbáltam megtalálni a rendszert a sírok között, hogy lássam kiket temettek ide legrégebben, hogy azokkal kezdjem, és már ez is jó sok időmbe telt, aztán meg a jegyzetelés, a szortírozás és észre sem vettem, hogy közben már a nap is lement, bár azért feltűnt, hogy a lámpákat felkapcsolták.
Nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy jó lesz már menni, hiszen lett volna még dolgom, de ennyi talán elég is volt mára, ezért összeszedelőzködtem, hogy elinduljak hazafelé.

Fogalmam sincs, hogy miért gondolják, hogy az emberek, hogy a vámpírok sokat vannak a temetőben. Talán a koporsók miatt. Igaz, lehet csak én gondolom azt, hogy ide képzelnek bennünket. Vagy azok a zombik? Tudja a fene, de tény, itt néha élvezet vadászni egy-egy emberre. Sötétben is megfordulnak itt páran, akik késő este nyugtalanul vergődnek ágyukban, kijönnek szeretteikhez. Szinte minden éjjel látok erre kószálni pár embert, így magam is megfordulok itt gyakran. Élvezem, ahogy a rettegés veszi körbe a levegőt, szinte bűzlenek az emberek, a félelemtől. s én ezt élvezem. Ó de még mennyire élvezem.
De most valami másra, valami sokkal visszataszítóbb szagra lettem figyelmes. Szívom befelé mélyen tüdőmbe az irritáló szagot, s fokozódik bennem a gyűlölet. Fejembe ötlik, hogy kikényszerítsem itt, lakott területen, hogy átváltozzon. Undorodva indulok el felé, lépésről lépésre közelebb kerülve hozzá. Majd széles vigyorral dőlök neki egy sírnak, s figyelem, tudván, hogy már ő is érez engem.
- Milyen gyönyörű éjszakánk van ma!

Már a kijárat felé tartok, mikor az orromba csak az elmúlás bűze, amit csak egyféle teremtmény áraszthat magából és nekem ettől azonnal feláll a szőr a hátamon. Vérszívó!
Bár tudom, hogy az emberek nem csodálkoznának azon, hogy egy vámpírral a temetőben futhatnak össze, már persze ha tudnának a létezésükről és nem csak filmeken látnák őket, de nekem azért furcsa, hiszen azért a valóságban nem gyakori itt az előfordulásuk, legalábbis én nem túl sűrűn hallottam, hogy innen tűnnének el emberek.
Megtorpanok és a szememet meresztve nézek körbe, hátha meglátom a szag forrását is, de nem kell nagyon törnöm magam, mert úgy látszik ős is megérzett engem és úgy döntött, hogy megkísérti a szerencséjét azzal, hogy a közelembe jön.
Az arachnoid hevesen próbál kitörni a belsőmből, de bár szívesen engednék a késztetésnek, hogy hagyjam, hagy tépje szét ezt a förtelmet, még visszafogom, hiszen akár látogatók is lehetnek a közelben. Ezt valószínűleg a lezserül megálló férfi is tudja, mert még vigyorog is, amikor megszólít.
- Volt! De a jelenléted épp most rontotta el. – válaszoltam hidegen és a kezemben lévő táskámat letettem magam mellé az egyik sírra, hogy ne akadályozzon, ha esetleg megtámadna a vámpír. – Talán csak nem itt bérelsz koporsót vérszívó? Vagy embervérre fáj a fogad?

Mennyire élvezem én ezt a gyűlöletet, ami szinte árad ebből a....dögből. Mi lehet vajon? Úgy érzem pók lábak akarnak kiszabadulni belőle. csak csináld cicám, itt vagyok, állok elébe. Kettőnk közül te vesztenél többet, ha valaki meglát. Hiszen az ha én ledobom a mimikrit, azt messziről a kutya se veszi észre. Na jó, a kutyák igen, pláne a farkaskutyák. De az emberek? Ők nem látnak tovább az orruk hegyénél.
- Elrontotta volna? Talán befényezi inkább, nem? Fény vagyok az éjszakában, Bőröm is oly hóka, hogy világítok. Már ha levetem az emberlétem.
Nézem, áll velem szemben, s szinte sziszeg fogai között. Süt róla a gyűlölet, ami engem most táplál.
- Szeretem a temetőt. Szeretem az éjszakai csendet, a holtak nem feleselnek, hacsak nem utasítom rá őket.
Félrebiccentem fejem, s figyelem mire készül.
- S egy pók? Mit keres erre egy ilyen...izé?

A pofátlan vigyora annyira irritál, hogy alig bírom visszafogni magam, de azt is tudom, hogy pont arra játszik, hogy leleplezzem magam, hiszen nekem sokkal több a veszteni valóm, ha átalakulok és meglátnak.
- Nagyon vicces kedvedben vagy szipoly, de nem vagy humoros. – nézek rá gyűlölködve, de nem mozdulok, nem adom meg neki az örömöt, hogy én támadjak először. – Mit akarsz itt? Miért állsz az utamba? Harcot akarsz? Akkor menjünk valami nyugodtabb helyre és megkapod. Darabokra szaggatlak te megcsúfolása az életnek. – teszem hozzá hidegen. – Aztán együtt lehetsz a kedvenc halottaiddal mindörökre.
Az, hogy kitalálja, milyen fajhoz tartozom, nem újság, de azért óvatosságra sarkall, hiszen nem tudom milyen mágiával és más egyéb ocsmány trükkel rendelkezik, nem láttam még őt, újnak tűnik a városban. Talán pont ezért is tévedt ide.
- Ki vagy, hogy a Consul nem tanított meg még az illedelmes viselkedésre egy méregsámánnal szemben vérszívó? – hangzik el a figyelmeztetésem, hogy ha akar még visszakozhat, még visszabújhat a kriptájába.

igen, nagyon is élvezem, hogy nem tud mit tenni jelen helyzetben. Vigyorgok, mert jól esik, meg mert tudom mennyire nem tetszik ez a velem szembe kerülőknek.
- Humor? Ki akar itt humoros lenni?
Inkább pofátlan vagyok, mint humoros. De hogy jó a kedvem, ha lehet rám ilyet mondani, abban nem tudom meghazudtolni.
- Nyugodtabb hely? Egy temetőnél? Hát ki zavarhat itt téged?
Gúnyosan lököm el magam támaszomtól, s sétálva indulok el körbe rajta, közben rajta tartva mindvégig tekintetemet.
- Azt hiszed, hogy az nekem büntetés lenne?
Düh csillan meg szememben, de csak egy pillanatra. Hiszen ha tudná mennyire vágyom olykor arra, hogy közelebb kerülhessek egy emberhez, hogy újra érezzem azt, amit majd' 300 éve, vagy talán már több is?
Majd újra vigyorgok rá...
- Szóval te méregsámán vagy...
Kikerülöm consul iránti megjegyzését, nem válaszolok rá még. Higgadtságom ilyen helyzetekben elkerülhetetlen, mert érzem felőle, hogy bármikor képes a nyakamnak ugrani. Én inkább játszom vele, mint macska az egérrel.

A gúnyolódása bár szítja a mérgemet, egyúttal eszembe is juttatja, hogy nem szabad bedőlnöm a provokálásának, hiszen láthatóan az a célja. Annyira már tapasztalt bőreváltó vagyok, hogy ne dőljek be a trükkjének, így aztán higgadtságot erőltetek magamra és még egy halvány mosollyal is megjutalmazom.
Persze azért készen állok rá, hogy megidézzek egy varázslatot, ha szükségét látom, ahhoz nem szükséges átváltoznom, és ezt remélhetőleg az ellenségem nem tudja.
- Igazad van, engem nem zavar rajtad kívül semmi. – bólintottam a szavára, de mivel árgus szemekkel követtem minden mozdulatát, főleg mikor járkálni kezdett, így nem kerülte el a figyelmemet a hirtelen felvillanó szeme, ahogy a holtakat említettem.
- Hát, ha nem lenne az, nem kóvályognál itt az élők között, vágyakozva azok melegére és vérére szipoly. – vágtam oda neki még egy kicsit, ha már ennyire nem szereti ezt a témát.
Nem válaszoltam a kérdésére, hiszen biztosan tudom, hogy a vámpíroknak jó a hallása, így az előbb is jól hallotta, hogy mi vagyok, viszont ő nem mondott semmit magáról és ez gyanakvóvá tett. Vagy egy egyszerű gyalog a hierarchiában, vagy csak valamiért titkolni akarja, ami nem akár veszélyes is lehet, hiszen ki tudja mire képes.
- És te? Nem hallottam, hogy mondtál volna magadról valamit! Ezek szerint egy jelentéktelen semmi vagy? Talán a bandavezéretek azt sem tudja, hogy itt vagy a városban? Akkor elég baj az neked! Nem szereti, ha a vadászterületén más is ténykedik. – csóválom meg a fejem lesajnálóan.

Élvezem, hogy én vagyok a zavaró tényező, s minden illanatban követ tekintetével. Összecsapás? Csak egy pillanat műve lenne az egész, s már egymás nyakában lennénk. Na nem csókolózva, sokkal inkább egymást marva.
- Soká nem foglak én sem zavarni ÉÉDes!
Hogy azért, mert elmegyek, vagy mert megölni kívánom, azt nem teszem hozzá.
- Mit tudsz te erről?
Igen, szemem villant, s ebből titkot nem is csináltam. Bosszantó, hogy azt hiszi, nagyon ismer, holott halvány lila gőze sincs arról, mit jelent az élőholt lét. Nem feltétlenül jó ez, nem mindenkinek. Hogy nekem mit is jelent? Lényegtelen. Már megszoktam, de nem félem a végső elmúlást, sosem tettem.
Iróniát csengetve hangomban folytatom a társalgást, s a járkálást is.
- Talán ismered a "bandavezérünket"? Bemutathatnál neki! Ha már ilyen jóban van egy bőreváltóval, úgy sem jó helyen van posztján!

Nem vagyok nyugodt, habár kifelé igyekszem ezt a látszatot elhitetni vele, de idegesít a járkálása, mert nem tudom mik a szándékai, és, hogy mikor akar nekem ugrani.
Talán csak a figyelmemet akarja elterelni, vagy ellankasztani, de ez nem fog sikerülni, hiszen már a szagától is minden szőrszál feláll a hátamon.
- Nem is fogsz zavarni sokáig, mert hamar el fogsz menni. – jósolom fenyegetően. – Nem sokára többen is leszünk itt és akkor véged lesz. – blöffölök, mert bár nagy valószínűséggel én el tudnék menni most, de nem akarom itt hagyni ezt a vérszívót, hogy áldozatot szedjen.
- Semmit, és nem is akarok, de nem is vagyok olyan élőholt szerencsétlen, mint te. – kúszik az arcomra egy hideg mosoly.
- Képzeld ismerem. – bólintottam. – De ő is ugyan olyan, mint a fajtátok minden képviselője, így nem lettünk puszi pajtások. De ezek szerint még nem volt hozzá szerencséd. – néztem rá továbbra is hidegen, és egyben lesajnálóan. – Akkor én nem vadásznék ilyen nyíltan szipoly, mert még elveszítheted a fejedet és nem miattam. De, ha annyira biztos vagy magadban, akkor keresd meg magad.

- Többen is? Milyen jó is lenne megismerni még pár dögöt. Hmm...
Azt gondolta, hogy megijeszt holmi fenyegetéssel? Hát nem. Eszembe sincs innen elmenni csak azért, mert ő fenyegetőzik.
- Szerencsételeen. ccc...csak örülni tudok, hogy nem kell nyamvadt dögök bőrében élnem. Mik vagyok ti? Elcseszett teremtmények. Se nem ember, se nem állat.
Megvetéssel, de kedvem most sem vesztve beszélek hozzá. Szinte élvezem ezt a találkozót. Igen, összefutottam már bőreváltóval itt, de csupán holmi pórnéppel. Az, hogy egy méregsámán áll előttem, már sokkal inkább felszítja véremet.
Ráadásul szemrebbenés nélkül mondja a szemembe, hogy ismer. Hát erre már hangosan kell nevetnem. Még, hogy ismer. Persze a lány úgy érzékelheti, hogy a puszipajtás utalásra reagálok így, pláne, hogy ehhez még hozzá is fűzök pár szót.
- Puszit te csak a nyakadra kapnál! Hmm...milyen finom is a véretek.
Megállok, szembe fordulva vele, s szemébe nézek.
- Meg fogom keresni, igen. Ha már ő nem keres engem, ugyebár illik nekem őt. És neked, ki a falkavezéred drága? Szerintem eszébe sem jut megvédeni sámánját. Hisz te csak egy pók vagy.
Hallottam már nevét, tudom, hogy ki a falkavezér, de szeretném kiprovokálni, hogy ő is kimondja.

Látszólag nem ijedt meg attól, hogy azt mondtam neki, hamarosan többen is leszünk, de egy vámpír annyira kiszámíthatatlan, és én pedig annyira nem ismerem őket, hiszen csak kettővel találkoztam még igazán, az sem sült el valami jól, a többit csak hallomásból tudom és ez most úgy érzem nagyon is hátrány vele szemben.
- Mi ennek ellenére legalább teljes életet élhetünk, nem úgy mint ti, akik még a napra sem mehetnek ki, nem igaz vérszívó? – gúnyolódtam rajta. – És én sokkal jobban tudok uralkodni az ösztöneimen még állatként is, mint te a tiéden Anonimus. – teszem hozzá, a névválasztásommal is jelezve, hogy egy ismeretlen senki.
- Próbáld csak meg! – csattanok fel a vérszívás ötletére, ami nálam a conzullal történtek óta vörös posztó. – Az lesz életed utolsó élvezete szipoly.
Megint csak meggyőződök róla, hogy egy magányos farkassal van dolgom, hiszen még nem találkozott a főnökével és ami elgondolkoztatott, hiszen akkor talán nem is fog hiányozni senkinek, és mi most egy temetőben diskurálunk, ahol még kényelmesen el is hantolhatom. Ezek a gondolatok fel is vidítanak, arról már nem is szólva, amit mond, bár sejtem, hogy ezt inkább provokációnak szánta, így jólesik elkeserítenem és hangosan felnevetek.
- Óóó, kicsi, szegény vámpírocska! Mennyire nem vagy képben a bőreváltók hierarchiájában és szokásaiban. MI nem ti vagyunk, hogy magára hagyjuk a társainkat! Ha én lennék az utolsó, legalantasabb tagja is a fajunknak, akkor is megvédenének, de pechedre még nem is vagyok az. Mit tudsz te az arachnoidokról hegyesfogú? – kérdezem gúnyosan, de még mindig vidám hangon.

- Nézőpont kérdése, hogy mi a teljes élet Drága. Aki szereti az éjszakai életet, aki éjjel érzi jól magát, annak az a teljes élet. Nekem nincs szükségem a napra, minek vágyjam rá?
Szeretem, ha az ellenfelemnek van magabiztossága. S az, hogy utolsó élvezetről beszél nekem e lány, igenis nagy magabiztosságról árulkodik. De önbizalomhiányban én sem szenvedek, még ha nem is becsülöm alá őt. Tisztában vagyok vele, hogy nem lenne egyszerű harc kettőnk között, s nem is biztos, hogy milyen lenne a kimenetele.
- Azt tudom a szabályaitokból, hogy ha tudomásodra jut, hogy egy vámpír megölte egy fajtársadat, meg kell bosszulnod, s te mégis csak állsz, s nem teszel semmit. Úgyhogy te csak ne beszélj nekem a fajvédelemről!
Egy csöpp gúny mellett most is vigyorgok, és igen, provokálom őt. Készen állva arra, ha támad, én már itt se legyek. Nem fogok harcba bocsátkozni egy ilyennel. Úgy vélem nekem ő kevés rangban. Persze lehet, hogy ő ezt gyávaságnak fogja tekintetni, hiszen fogalma sincs róla kivel beszél.
De mielőtt távozok, akár támad, akár nem, én egy mondatot még hátrahagyok.
- Mondd meg Kroenennek, hogy Remus várni fogja ugyanitt egy hét múlva!
S levetve a mimikrit már csak hűlt, vagyis eddig is hideg helyemet láthatja a lány, kihasználva gyorsaságomat, s rejtőzködő képességemet.

//Szál vége..köszi a játékot //

- Persze, én is ezt mondanám! – vigyorogtam most már leplezetlenül a szemébe. – Egy alattomos, hazug vérszívótól, nem is várnék mást. – vontam meg a vállam, de nem szűntem meg árgus szemekkel figyelni a mászkálását.
Mikor a fejemhez vágta azt, amit már egy másik fajtásától, a vezetőjétől egyszer már el kellett hallgatnom, akkor egy pillanatra elöntötte az agyamat a vér, de tudtam, most már tudtam, hogy nem hagyhatom provokálni magam, azóta mát sok-sok tapasztalattal lettem gazdagabb.
- Nem mondtál semmi ilyesmit. – szögeztem le a fejemet rázva. – Az, hogy valami homályos utalással etetsz itt engem, ez nem elég indok, hogy egy nyilvános helyen tépjelek darabokra, aztán meg feleljek a saját vezetőm előtt a szabályszegésért. Nem húzol be a csőbe! De szívesen megküzdök veled, a mocsárban, ahol nem zavarhat meg bennünket senki. – ajánlottam fel neki egy vicsorral megtűzdelve.
Mivel felfogta végre, hogy nem fogok neki esni, és végül is nagyon ő sem erőltette meg magát, hogy ez nagyon összejöjjön, talán nem volt biztos magában, így végül menekülőre fogta, amit elégedett mosollyal figyeltem.
- Látom meguntad a holt életedet vérszívó! – kiáltottam utána, mikor meghallottam, hogy Claus-sal akar itt találkozni. – De lásd kivel van dolgod, átadom neki. – fejeztem be halkan, hiszen már beleveszett az éjszakába.
Felvettem a sírról a holmimat és egy feszült sóhajjal én is távoztam a helyszínről.

//Köszönöm én is a remek játékot //

Claus:)

Eltelt egy hét, s én itt vagyok. Kíváncsiságom most is jellemez, mégpedig most arra szeretném tudni a választ, vajon eljön-e a bőreválltók vezére, hogy megismerjen engem. Vajon tudja-e, hogy ki vagyok? Hiszen a méregsámán csak egy alantas vámpírnak hitt. De hallottam arról, hogy kutakodtak az új consul kiléte felől, s nevem hallatán talán már tudja is, hogy ki vagyok.
A sírok között lépkedek, itt rejtekezek, kihasználva képességemet, mellyel el tudok bújni a kíváncsi szemek elől.
~Meddig fogsz váratni Claus Kroenen?~
Türelmes vagyok, így akár reggelig is képes vagyok itt sétálni, de azért remélem nem várja ki a hajnalt, mert akkor én köddé válok már.

Arabella beszámolója arról, hogy hogyan futott össze egy szemtelen vámpírral a temetőben, eléggé meghökkentett és én a lánnyal ellentétben meg voltam győződve róla, hogy bizony nagyon mellényúlt, mikor valami kis vámpírtanoncnak nézte Rémus barátunkat, akiről az én forrásaim már egészen más képet mutattak. Bár tény és való, hogy még nem osztottam meg a bőreváltókkal az új értesüléseimet, de most itt volt a jó alkalom, hogy közelebbről is megismerjem a szóbeszéd alapján, az újdonsült Consult.
Az, hogy Paulo-val mi lett, vagy hová, milyen süllyesztőbe rakta az új klán főnök, fogalmam sem volt, de őszintén nem is nagyon érdekelt, bár azt az őskövületet legalább már kiismertem valamennyire. Aztán azt is hallottam, hogy Kortney consulette is visszatért, ami érdekes események láncolatát indíthatja el a vámpírok között, ismerve Paulo-hoz fűződő viszonyát, és ami kihatással lehet a városra is, így nagyon is érdekelt voltam ebben a találkozóban. Nem ártana megtudni, mik is az új faji vezető elképzelései.
Így aztán, olyan hajnali kettő felé érkeztem a megbeszélt helyre. Nem voltam túl öltözve, egy egyszerű farmer, egy trikó és egy bőrdzseki volt a ruházatom. Nem tartottam ugyan a vérszívótól, de azért éberen figyeltem a környezetemre, és persze nem esett nehezemre kiszagolni a jelenlétét.
- Búj elő Remus Rosario. – szólaltam meg a szag forrása felé fordulva. – Eljöttem, ahogy kérted, de nem célom bújócskázni veled.

Érzem közeledtét, hallom lépteit, s a gyűlölet gyűlik jégszívemben. Ő az, akit talán mindennél jobban gyűlölök, még akkor is, ha nem ismerem. De szükségesnek láttam, hogy összefussak vele, semleges területen, ahol azért ha harcra kerül a sor, nincs nagy közönség.
Megváratott, de itt van, eljött, ami becsületére válik. Igen, a gyűlölet nagyon jól megfér a tisztelettel, hiszen az, hogy eljött ide, máris bizonyítja, nem egy besz@ri alak.Levetem hát álcámat, s tőle nem távol láthat az egyik sírra letelepedve, magamat kényelembe helyezve.
- Szép éjjel Claus Kroenen.
Vigyorgok ki a fejemből, mint akire ráragadt ez a vigyor, s figyelem az ő arcát, keresve rajta a jeleket, mi is az, amit ő érezhet most. Gyanítom benne is ott a gyűlölet szikrája, mely bármikor lángra kaphat.

Szerencsére egyelőre ő sem forgatott a fejében semmi álnokságot, mert szavaimra előtűnt az egyik közeli síron ücsörögve.
Mivel azért mégis csak egy vámpírról volt szó, ráadásul egy olyanról, aki a vén Paolo-t taszította le a trónjáról, ami nem lehetett kis teljesítmény, így azért kellően óvatos maradtam és nem közelítettem meg két méternél jobban. Ott megállva fontam karba a kezem és néztem rá figyelmesen, miközben igyekeztem felmérni kivel is állok szemben.
Bár ösztönös gyűlölet él bennem a fajtája iránt, nem azért vagyok én a bőreváltók vezetője, hogy hagyjam elhatalmasodni magamon ezt az érzést, így most sem láthat egyebet az arcomon a figyelemnél. Még a feszültségemet is maximum kiszagolni tudja, ezért annak eltompítására kevesebb erőt fordítok, de gondolom hasonló cipőben jár ő is a magabiztosság álcája mögött, hiszen egy vámpír mindig hazug és kétszínű, a vérében van.
- Itt vagyok, mert hallom találkozni szerettél volna velem. – szólalok meg kis hallgatás után. – Már hallottam rólad, de kíváncsi vagyok mit akarsz tőlem consul? – tettem fel nyíltan a kérdést, mert nem akartam a szükségesnél tovább időzni a társaságában.

Érdekes elgondolás, hogy nem lennék magabiztos...pedig igen,hisz még ha van is bennem feszültség, az nem zárja ki a magabiztosságot.
De igen, feszültség van bennem, s nagy adag kíváncsiság Claus iránt. De benne is van kíváncsiság, hiszen egyből kitér arra, hogy mit is akarok tőle. Akarok én tőle valamit? Vagy csak megismerni akarom?
- Szóval igaz. Nem szereted kerülgetni a forró kását. Belevágsz egyből a közepébe, a lényegre térsz.
Felé indulva lépkedek el lassan, a szemkontaktust igyekszek megtartani vele.
- Hogy miért is kérettelek ide...hmm...Mert jobb szeretem, ha ismerem az ellenfelemet. Szeretem tudni ki áll velem szemben, ha bármi okból összetűzésre kerül a sor.
Kerülhet sor bármilyen összetűzésre a két faj között? Azt még nem tudom, de nyilvánvaló tény, hogy én nem rejtekezem annyira, mint Paolo tette, s ez sok konfliktust okozhat. Persze arra figyelek, hogy az emberek előtt ne fedjem fel fajomat, de vannak pletykák már a városban, valamilyen kísérteties támadásokról.

A szavai azt bizonyítják, hogy az érdeklődés kölcsönös, hiszen ezek szerint már kutakodott utánam, erre utalnak a megjegyzései.
- Igen, ellentétben a vámpírokkal én szeretek nyílt lapokkal és tisztességesen játszani. – bólintottam kissé gúnyosan, majd a hátamat az egyik kriptának vetem, mikor elkezd járkálni.
Nem szeretném, ha hátba támadna, hiszen még mindig nem tudom miért ez a találkozó, az is lehet, hogy kicsit takarítani akar a városban, ha már Paolot sikerült lapátra tennie.
- Ahh! Szóval szeretnél megismerni, hogy aztán szokás szerint kihasználd majd, ha szükséged tartja. –mosolyodtam el, de ez nem volt az a jókedvű mosoly, inkább olyan, mindent tudó.
- D, igazad van! Ismerjük meg az ellenfeleinket, ez tényleg nem árthat, de én inkább a konfliktusok helyett a békés egymás mellett élés híve vagyok, de azért ez ne tévesszen meg. Paolo-val kölcsönösen tiszteltük egymást, még ha szívem mélyéből gyűlöltem is. De veled még nem tudom hányadán állok. Viszont itt a jó alkalom, - löktem el magam a sírtól, hogy szembe forduljak vele, - hogy tisztázzunk néhány különös esetet. Eltűnt pár bőreváltóm az utóbbi két hétben, pontosan három. Nem tudsz esetleg róluk valamit? – villannak meg felé a szemeim.

Nyílt lapok, tisztesség...lári-fári....kit érdekel, hogy ő mennyire tisztességes? Az ő baja, ha nem tud élni a ravaszsággal, fondorlattal, ármánnyal. Hogy ő szeret? Az sem az én bajom. Legyen boldog, s vigyázzon, hogy fel ne szarvazzák. Nekem legalább erre nincs gondom. Maradok én inkább a fondorlatnál, abban megbízhatok legalább.
- Ebben is meg van az élvezet. Kit érdekel a tisztességed?
Félti a hátát, pedig nem sok értelme lenne őt el tennem láb alól, hiszen akkor egy teljesen új vezetőt kellene megismernem. Róla legalább már tudom kiféle-miféle. Persze amit hallani lehet róla a városban, és vámpír körökben.
- Egymás mellett, vagy egymás fölött, oly vékony a különbség, oly kevés választ el tőle minket, hogy az egyik felülre kerekedjen.
Rébuszokban beszélek, s nem vehető ki belőle, hogy akarok-e bármit is tenni ellene, faja ellen, vagy bármely faj ellen igazán, vagy csak kóstolgatom.
- Tisztelet? Élvezed a tiszteletemet, ezt elhiheted, s alá sem becsüllek. De, mint lehetséges ellenfelet, tisztelnünk is kell egymást.
- Bőreváltók jönnek, mennek...ahogy nekem sincs már minden vámpírom a helyén. Talán tudsz róluk valamit?
Nem fogom neki itt most bevallani, hogy bizony én adtam utasítást arra, hogy ha bárkivel konfliktusba kerülnek alattvalóim, ne habozzanak vérét venni a bőreváltóknak, s hogy el is tűnt pár egyed? Hmm...megesik. Járulékos veszteségekre szükség van. Persze bizonyos határokon belül, mert káoszt én sem akarok. Legalábbis még nem.

Árgus szemekkel figyeltem a vérszívó minden mozdulatát, a beszéde mögött rejlő, titkolni vágyó szándékokat, remélve, hogy időben átlátok rajta, hiszen egy vámpírtól sosem számíthatok egyenes válaszra, mint ahogy most is ez válik számomra nyilvánvalóvá.
- Mint mondtam a tiszteletet ki kell érdemelni. – vágtam vissza a monológjára és már alapból nem tetszett a hozzáállása, hiszen csak mellébeszélt, ráadásul azt éreztem, hogy elhallgat valamit.
- Azt hiszem nem ártana, ha beállnál a sorba Remus, mert azt te sem szeretnéd, ha az összes faj fellépne a vámpírok ellen. – élesedett meg a hangom figyelmeztetésként.
Aztán egy darabig csak figyelmesen néztem rá, majd megcsóváltam a fejem, mert egy szavát sem hittem el, bár sejtettem, hogy nem hatja majd meg pár bőreváltó eltűnése.
- Én az enyéimet kordában tartom és elég vadászterület áll a rendelkezésünkre, de te nem válaszoltál egyenesen a kérdésemre és ez kételkedésre ad okot, na meg arra enged következtetni, hogy nem tudod mi folyik a tieid között a városban. – vetem oda megvetően. – Viszont figyelmeztetlek, ha bebizonyosodik, hogy a vámpírok állnak az eltűnések hátterében, akkor a bosszúm nem marad el.

- És hogyan érdemli ki valaki a tiszteletedet? Azzal, hogy besorakozik a többség mellé?
Megállok, s vele szembe fordulva nézek két szeme közé, vagy bele, mindegy is hová. Látom mennyire bízik abban, hogy mindenki mellé fog állni, s ellenemben lépnek fel, hogy fajtám ellen lépnek fel együtt, közösen. Nos, lehet ez így is van, de mondtam én bármi konkrétumot arról, hogy mit akarok? Hogy egyáltalán akarok-e valamit? Nem. Akkor meg ne játssza itt nekem az okostojást.
- Látom bízol magadban, és a többi fajban. De vajon ki sorakozna föl mögéd? Mert úgy hallom nagyon jól tudsz fenyegetőzni más fajok támogatásában bízva. De saját eltorzult fajtájában nem bízol netán eléggé, hogy másokhoz kell fordulnod? Mi köze van ahhoz bárkinek, hogy nekünk a vérünkben folyik az ellenségeskedés?
Igen, kicsit feszült a hangulat, s ez nem fog csillapodni, max fokozódni.
- Mintha nemrég mondtad volna, hogy az én fajtám nem egyenes. Nem értem, hogy akkor miért vársz egyenes választ?
Gúny van a hangomban, s megvetés...
- Biztosítalak, irányításom alatt vannak a vámpírok. Ahogy azoknak bábjai is szépen besorakoztak..nem melléd, alám! Sajnálatosan nekem a városban van a vadászterületem, ha emlékszel. S nem a láposban poshadunk. De nyugodt lehetsz, ez is elég nagy. Nem fogom leleplezni a fajtánkat, sem a tiedet, mert köt a törvényünk. S a tieddel együtt az én fajom is lebukna. Ha szavamnak nem hiszel, amit megértek, higgy abban, hogy még nem láttál törvényt szegni vámpírt.
Fenyegetőzés...megint csak az a fránya fenyegetőzés..
- Mit akarsz? Hogy mondjam, én voltam? Vagy nevezzem meg, hogy ki tette el őket láb alól? Már ha tényleg mi voltunk, s nem egymásnak estek, vagy éppen az egyik bűnbanda áldozatává váltak? Sőőőt, mondok jobbat. Lehet megelégelték, hogy kordában tartod őket, és faképnél hagytak!
Feszegetem azt a vékony szál cérnát, de rendesen...de hát nem is én lennék, ha nem élvezném, s nem vigyorognék a képébe.

Nem kéne felvennem a kesztyűt, de mégis úgy érzem, hogy ki kell javítanom a tévedését, bár lehet, hogy szándékosan forgatja ki a szavaimat, sőt biztos vagyok benne, hogy a határokat akarja feszegetni, mennyire mehet el nálam.
- Igen, jól látod! Bízok a fajomban és a társaimban, akik nem csak az alkalomra várnak, hogy hátba támadjanak, mint ahogy nálatok szokás. – biggyesztettem le a számat megvetően. – És félre értettél, nem fenyegetőzöm a többi fajjal és nem is takarózom velük, hiszen ellenetek nem is kéne a segítségük, elbírnánk veletek. De, ha megszegitek az együttélés szabályait, azzal minden fajnak ártotok és megnő a lelepleződés veszélye az emberek előtt. Ezt egyik faj sem nézné tétlenül. CSAK erre hívtam fel consulságod figyelmét. Paolo ezzel nagyon is tisztában volt, így kerültük a konfliktusokat, és ez így volt jó. – fejeztem be kicsit tagoltan, hogy jól megértse.
Mikor azt mondta, hogy nem láttam törvényt szegni vámpírt megengedtem magamnak egy halk kacagást.
- Biztosíthatlak, hogy láttam, de azt rajtam kívül senki nem élte túl és ez a ti szerencsétek. lehet, hogy az idő múltával meg jön az eszetek, vagy lehiggad a vér utáni eszement vágyatok, de a fiataljaitok sokszor nem ismernek határt. – vetettem oda, hogy nehogy már elszálljon magától. – Az irányításod meg nem olyan régi keletű, hogy ebből bármilyen messzemenő következtetést levonhatnék, majd az idő megmutatja, mire leszel képes. Minden esetre felkötheted a gatyás, ha az előző consul nyomába akarsz lépni. – engedtem meg magamnak egy gúnyos mosolyt.
Tudtam, hogy könnyen áldozatul eshetünk az ösztöneinknek, főleg, ha még provokáljuk is egymást, de én sem vagyok kőből. Már így is majd megőrültem, hogy visszafogjam magam és ne essek a torkának.
- Igen! Tudod Remus, pontosan azt várom, hogy elmond, ki tette, hogy megbüntethessük. – bólintottam feszülten. – Én sem nézném el az enyéimnek, ha a vadászterületen kívül ölnének meg egy vámpírt, …………ha nem ad rá okot. – tettem hozzá. – A vezető dolga, hogy kordában tartsa az embereit, remélem ezzel tisztában vagy, mert különben te is ugyan olyan felelős vagy a tetteikért, mint ők.