Robert Lee Place

- Hé… Ő mondta, hogy közöljem veled ezt a tényt is. De ha megnyugtat, akkor Én sem tudom, hogy miért tette. * Vontam meg könnyedén a vállaim. S bár meg akartam nyugtatni azt hiszem ez az, amit most nem tehettem és fogalmam sem volt, hogy hogyan tegyem. Aztán a már hiányolt kérdés özön meg is érkezett, ami csak mosolyt csalt az arcomra.*
- Nem mindenki látja, és Én sem látom, ha csak Ő nem akarja… érzem őket. Ez a hova tartozásom miatt van és Én napszaktól függetlenül is képes vagyok érzékelni őket. Mások csak este azt hiszem. Viszont a nekromanták foglalkoznak velük behatóbban. De erről többet nem tudok mondani. Talán még annyit figyelmeztetésnek, hogy nem mindegyik beszámítható. Mindegyiknek van valami mentális betegségre és könnyen haragja gerjednek, olyankor pedig veszélyesebbek, mint a vámpírok. * Vontam meg a vállaimat, hogy csak ennyit tudok. De talán még ez is több mint amit magától megtudhatna, ha csak nem tapasztalatra próbálja alapozni. *
- Ha van valami ehető és még sütijük is, akkor nekem bármi tökéletes. * Mosolyogtam a fiúra és megindultam a büfé felé, amit mutatott.*
- De most már inkább mesélj kicsit magadról… mivel foglalkozol, vagyis foglalkoztál, miket szeretsz csinálni és a bábokról Én speciel nem tudok szinte semmit. Azon kívül, hogy a vér kötelék hogyan alakul ki és mivel jár. * Adtam át neki a beszéd szálat, de az érdeklödésem öszinte volt. Én már eleget beszéltem mára, most rajta a sor.*

Még jó, hogy egy ilyen kedves lánnyal akadtam össze, mint Serena, akinek volt kedve és még türelme is, a kérdéseimre válaszolni, amiért nagyon hálás is voltam neki.
Biztos, hogy ezeket megtaláltam volna Remus könyvtárában is, de sokkal nagyobb munkába került volna, és még akkor sem biztos, hogy megértettem volna ezeket.
- Azt hiszem már tényleg zsong a fejem a sok új és felettébb meghökkentő dolgok megismerésétől, tényleg jobb lesz, ha tartunk egy kis szünetet. – ráztam meg a fejem, de azért élveztem is, hogy ennyi mindent sikerült megértenem ilyen rövid idő alatt.
Arra, hogy van-e ennivaló és süti, csak vigyorogva bólintottam, míg a kifőzde felé indultunk, de a kérdésére azért visszavettem magamból egy kicsit, hiszen megint a jól begyakorolt hazugságot kellett volna mondanom, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy ennek a lánynak, aki ennyit segített, a szemébe hazudjak.
- Nézd Serena, nem szeretném, ha megutálnál azért, amit most mondani fogok, de nem épp tisztességes munkával kerestem a kenyerem eddig és még nem teljesen hagytam abba. – kezdtem bele nagy nehezen, miközben leültünk az egyik asztalhoz. – Az, hogy Remus a vérbábjává tett, ezzel megváltoztatta az életemet, és mindent felajánlott hozzá, de én ragaszkodom a régi életemhez, talán pont azért, hogy elódázzam a felismerést, hogy ez már nem az, ami régen volt. – sóhajtottam szomorúan.

*A válasza meglepett és még csak meg sem próbáltam leplezni ezt. Valahogy többet néztem ki a fiúból, de persze a nem tisztességes munkák fogalma is elég tág így nem tudhattam konkrétan belőni, így még nem is volt okom csalódni. Csendben végig hallgattam és közben Én is helyet foglaltam.*
- Ez még így is elég tág behatárolás, de nem kérdezek bele. Nem biztos, hogy akarom tudni vagy épp rám tartozik. Bár többet néztem ki belőled… *Vontam meg a vállaimat könnyedén*
- De hazudhattál is volna, azonban még sem tetted. Ha más nem is, de ez már is enyhíti, legyen az bármi. Különben sem hiszem, hogy nem pont az én véleményem számítana, ha az életstílusodról van szó. De ha megfogadsz egy tanácsot… Okos fiú vagy… Használd ki a lehetőségeket, amit Remus tár eléd. Nem akartál a bábja lenni, még is az vagy. Akkor az a minimum, ha képzed magad. Nappal sok hasznodat nem veszi, járhatnál iskolába, aztán ha végeztél dolgozhatnál egy normális munkahelyen. S mire lesz családod rajta keresztül már meg is alapoztad a jövőjüket. Buta volnál ha ezt nem használnád ki… * Vontam meg a vállaimat és figyelmem az étlapra fordítottam.*
- Én még itt nem ettem… tudsz valamit ajánlani vagy totózunk? * Kérdeztem kis idő múltán. Az ételek jól hangzottak, de valahogy volt némi fenntartásom, hisz a lényeg az, hogy tudnak-e főzni s nem az, hogy írni.*

Örültem, hogy egyelőre nem mondtam többet a lánynak, hiszen így is látszott rajta a meglepődés, és nem a jó értelemben, de hát ez nagyon is érthető volt. Mióta Rose-val komolyra fordult a kapcsolatunk én is sokat gondolkoztam rajta, hogy fel kell hagynom az eddigi életemmel, de hát nem volt elég pénzem ahhoz, hogy család alapításra gondolhattam volna, így maradt a lopás tovább is, amíg elég tartalékot nem szedtem volna össze. De most, hogy Serena is rávilágított, talán kihasználhatnám a lehetőséget, hiszen tényleg Remus fel is ajánlotta a segítségét, csak én elvakultam a gyűlöletem miatt és nem akartam élni vele.
Viszont ettől nem kéne megjuhászodnom, csak kihasználni, ha már így adódott, hiszen változtatni úgy sem tudok rajta.
- Talán igazad van, bár egy vámpíron nem mindig lehet eligazodni. Mióta átváltoztatott, nem nagyon jártam felé, csak ha……szóval, ha muszáj volt. – Akadtam meg egy kicsit, hiszen tényleg csak akkor mentem, ha a vére hívott, sajnos ennek nem tudtam ellenállni.
- Nem nagyon szoktam itt enne. – vontam meg a vállam. – Így hát próbálkozzunk, de nekem elég egy gyros tál. – vigyorogtam a lányra és vártam, hogy ő mit választ. – Egyébként még nem is kérdeztem, hogy te mivel foglalkozol, iskolába jársz még talán?

- Ez nem feltétlen igaz José… Megalománia, törtetés, kín, mások megalázása és a szemfényvesztés. Ez minden, ami érdekli őket. S pont a legutóbbi miatt élvezik azt, ha összezavarhatnak valakit. Nézd, ha tanulsz, ha egy befolyásosabb állásba kerülsz, abból Remus is részesül, hisz több információhoz jutsz az ellenségeiről. Tudom, hogy gyűlölöd, és semmit nem adnál a kezébe. De nézd a másik oldalát… Ha akarja, akkor megparancsolja és Te kénytelen vagy megtenni s még csak hasznod sincs belőle. Így is, úgy is adni vagy kényszerülve akkor legalább kapj is. Az, hogy nem kerested, nem azt jelenti, hogy nem teheted. Ha pedig Remus akadékoskodik, világítsd rá, hogy ezzel Ő is jobban rá. * Vontam meg a vállaimat. Véleményem szerint így lehetett hatni a vámpírokra. Mármint ha úgy adjuk elő a dolgokat, hogy az Ő oldalait világítjuk meg. Persze nem hülyék, át látják, hogy a másiknak ez miért jó. De akkor is mérlegelnek, és többnyire kihúzzák a legjobbat mindenből.*
- Én sült krumplit kérek, rántott karfiollal, tartármártással. És utánaaaa… meggyes piskótát vanília fagyival és csoki öntettel. *Tettem le a kezemből a listát az asztalra és az édesség ígéretétől csillogó szemekkel néztem a másikra. *
- Még azt hiszem nem ettem olyat amit Te kértél. *Na de aztán kikerekedtek a szemeim a kérdésére és elnevettem magam.*
- Hány évesnek nézel José? De nem, nem járok már iskolába. Van egy szép kommunikáció szakon szerzett diplomám és újságíró vagyok.

Be kell látnom, hogy Serenának igaza van, de még mindig nehezemre esik, arra gondolni, hogy oda állítsak Remus elé, hogy esetleg tanulni szeretnék. Mert, hogy azt nem akarom, hogy valami állásba betegyen úgy, hogy nem is konyítok hozzá, az biztos.
- Azt hiszem, ez tényleg csak rajtam múlik, de nagyon nehéz. Nem tudod, hogy mit éltem át és még most is milyen érzés, az, hogy látom a szerelmemet egy másik férfi karjain és nem tehetek semmit ellene. És ezt csak ezeknek a vérszívóknak köszönhetem. – morrantam fel, de most igyekeztem kontrollálni a mérgemet. – Így igazából ez most rajtam múlik, hogy meg tudom-e tenni, mert Remus valamiért nagyon támogat mindenben és ez is zavar, hogy nem tudom mik a tervei, de abban biztos vagyok valahol a lelkem mélyén, hogy az nekem nem fog tetszeni. – horgasztottam le a fejem, mert tényleg nagyon rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban.
Mikor leadta Serena is a rendelését, csak mosolyogtam, ahogy az édesség említésére is már csillogtak a szemei, de még a hangja is élvezetről beszélt.
- Szívesen adok belőle, hogy megkóstold. – javasoltam. – Miért? Simán elmennél főiskolásnak, vagy egyetemistának. – néztem rá meglepődve, hogy nem érti a dolgot. – De, ezek szerint már végeztél. – bólintottam. – És dolgozol valamelyik újságnak, vagy szabadúszó vagy? – kérdeztem tovább, de közben megérkezett a rendelésünk, így annak is nekiláttam.
- Akkor, egy falatot? – intettem a tányérom felé.

*Szavaira csak lesütöttem a szemem egy pillanatra, és míg beszélt, bár figyeltem, de eszelős sebességgel kezdett el kutakodni az agyam, hogy mivel is terelhetném el a másik figyelmét. Nem akartam, hogy visszacsússzon abba az állapotba, amiben találkoztunk. *
- Nem ismerem Remust így ebben nem tudok segíteni. Különben sincs garantálva, hogy sikerrel járnék. De mesélj… mi van a családoddal? * Kérdeztem, hisz jobbat nem találtam és csak bíztam benne, hogy nem tapintok megint valami olyanra, ami a kedvét szeghetné. De így ismeretlenül totózni… nem épp egy hálás dolog és képes vagyok olyanba is bele kérdezni, amibe nem kéne.*
- Majd meglátjuk… * Feleltem a lehetőségre aztán már ismét a kérdésére koncentráltam.*
- Is-is… Van egy fix állásom, de mivel nincs mivel töltenem a szabadidőm így gyakran azt is munkával töltöm. Így ráakadhatok olyanra is, ami esetleg a mi lapunkba nem illik be és visszadobja a főnököm. Na azokat elszoktam más lapoknak adni akiket esetleg érdekelhet. Meg a barátnőmnek szoktam segíteni a magazinjánál… de ott legalább fix a téma. Meg mondja, hogy miről kell írni én meg megírom. Sokkal egyszerűbb és szórakoztatóbb. * Vontam meg a vállaimat, és ahogy meghozták a vacsoránk már neki is szenteltem a figyelmem, míg meg nem akasztott José kérdése. Most először vetettem egy pillantást a tányérjára és oldalra biccentett fejjel méregettem.*
- Jól néz ki… Milyen hús? * Na igen, a fontos kérdés. Hisz ha nem csirke vagy esetleg pulyka, akkor ki van zárva, hogy megkóstoljam. De ha a kettő közül valamelyik, akkor bizony a villámmal elvettem egy falatot. *
- Ez kissé fűszeresebb, mint amihez hozzá vagyok szokva, de nagyon finom. * S tényleg az volt, de inkább a sajátommal foglalkoztam. *

Nagyon igyekeztem most, hogy ne hergeljem bele magam a dologba és ahogy Serena majd, hogy nem szabadkozni kezdett, ez alaposan le is hűtött. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam és ezért végül egy halvány mosolyt erőltettem magamra.
- Jaj! Nem is kérnélek ilyenre. – ráztam meg a fejem és kicsit meghökkentem a következő kérdésén, de aztán némi habozás után válaszoltam, bár sokat nem tudtam mondani. – Nem tudom. – vontam meg a vállam közömbösen. – Árvaházban nőttem fel, aztán meg az utca nevelt. Fogalmam sincs, hogy élnek-e, vagy meghaltak.
Szívesen hallgattam ezt az életvidám lányt, hiszen jó volt hallani, hogy valaki normálisan éli az életét, és olyan hivatást választott, amit élvez csinálni és szívesen mesél róla.
- Biztos nagyon klassz dolog, amit csinálsz. – bólintottam mosolyogva, majd a tányéromra terelődött a figyelem és a kérdésére összeszedtem minden gasztronómiai ismeretemet.
- Eredetileg ha jól tudom birkahúsból volt, de mivel azt nem mindenhol kedvelik, így most már bármilyen húsból megkaphatod. – tettem hozzá, mert láttam, hogy egy pillanatra rám nézett. – Ez itt pulykahúsból van, mert én is azt szeretem jobban. – nyugtattam meg, majd megvártam, míg véleményt nyilvánít, aztán én is hozzáláttam, hogy elpusztítsam az ételt. – És, mindig itt éltél a városban, vagy beköltöző vagy? – kérdeztem két falat között.

- Vannak dolgok amiket nem kell kérni… * S ezzel ezt a Remusos részt el is zártam. Nem akart a másik beszélni róla, és igazából nem is sok közöm volt hozzá. Na de szokásomhoz híven csöbörből gödörbe estem. S most – mivel még nem volt itt az étel – szívem szerint az asztalba vertem volna a fejem mikor megláttam az arcát. De ez azért hülyén vette volna ki magát, így elintéztem annyival, hogy csak egyszer koppant a homlokom az asztalon és leküzdöttem a késztetést, hogy még párszor megtegyem. Így hallgatta végig a fiú mondani valóját. De még akkor is szégyelltem magam a kérdésem miatt mikor végzett.*
- Sajnálom… * Rebegtem az asztalnak, ami igazából Josénak szólt és nem arra, ami történt vele, hanem a tapintatlanságom miatt. Persze az sem volt kellemes, ami vele történt, de szánalmat vagy sajnálatot tőlem aztán ne várjon. Semmivel sem lesz jobb neki… sőt, talán még rosszabb. De aztán inkább felemeltem a fejem egyébként is megérkezett a vacsi.*
- Igyekszem nem kérdezni többet. * Néztem komolyan a szemeibe, de hogy ezt nem tudtam megígérni az is tuti. Mindig kérdezek, mindig kíváncsi vagyok.*
- Szeretem csinálni, de csak azért mert írhatok… az már kicsit sem klassz, hogy szökőhavonta mindig akad valaki a berág rám egy-egy cikk miatt és megpróbálja megkeseríteni az életem. * Ingattam meg a fejem lemondóan. *
- Az emberek mindig is vaskalaposak voltak és nem értékelték a humort, az igazságot meg még úgy sem. * Magyaráztam meg, hogy ezt miért is mondtam. A kérdésére megállt a kezem egy pillanatra, ahogy a karfiolt szeleteltem.*
- Az igazság az, hogy itt születtem, de nem a városban élek. Persze apunak köszönhetően van egy lakásom itt is, de sosem éltem itt. Most is csak akkor maradok ennyire bent, ha másnap korán kell kelnem és nincs időm haza menni. Én… * Akadtam meg egy kicsit és míg összeszedtem a gondolataimat inkább bekaptam egy falatot és kényelmesen megrágtam, hogy utána tudjam folytatni.*
- Szóval apu indián volt és Én is oda születtem. Ha hivatalosan nézzük, akkor a Mayaimi Rezervátumban élek. * S aztán már csak csendesen, fürkésző tekintettel vártam a másik válaszát. Az emberek előítéletesek és némelyik bizony nem sok jó véleménnyel van az indián törzsekről. De persze ennek az alapja a tudatlanságuk. De ez még nem vigasz a mi számunkra, annak ellenére, hogy ezen nem próbáltunk meg változtatni. Nekünk addig volt biztonságos még nem akartak kutakodni utánunk.*

Mikor Serena feje az asztalon koppant, majd nem felugrottam, mert azt hittem valamiért rosszul lett, vagy valami hasonló. De aztán megszólalt és én jobban zavarba jöttem, mint eddig bár mikor, hiszen nem mondott semmi rosszat és mégis bocsánatot kért.
- Miért? Hiszen nem mondtál semmi olyat, amivel megbántottál volna. – ráztam meg a fejem még mindig kicsit zavartan. – Sosem ismertem a szüleimet, így nem is érzem a hiányukat. – vontam meg a vállam, hogy megnyugtassam, nem történt semmi.
Ahogy a munkájáról beszélt, ismét mosoly jelent meg a számon, hiszen az emberek viselkedésével néha nekem is alaposan meggyűlt a bajom, csak egészen más okból kifolyólag, de ezt nem fogom neki elmondani.
Mikor elmondja, hogy félig-meddig indián, akkor alaposabban szemügyre veszem a vonásait és tényleg van valami rézbőrű vonás benne, de annyira halvány, hogy ha nem mondja én biztos nem veszem észre.
- Óóóó! Én mindig szerettem az indiános történeteket. – vigyorogtam rá aztán. – Biztos klassz dolog lehet olyan helyen élni, ahol nincsenek így agyon zsúfolva a házak és az emberek. – merengtem el. – Én sajnos mindig városban laktam. – tettem hozzá. – Ezek szerint biztos boldog gyerekkorod volt. – néztem rá. – És anyukád? – kérdeztem, de aztán észbe kaptam, hiszen lehet, hogy most én eveztem olyan vizekre, amit jó lenne elkerülni. – Bocs, ne válaszolj, ha indiszkrét voltam. – emeltem fel a kezem bocsánatkérően.

- Mert tökéletes érzékem van olyan területre tévedni amire nem kéne. * Feleltem a miért kérdésére, de így nem is forszíróztam a tovább ezt a család témát. Talán tényleg nem hiányzott neki most… ám a gyerekkor emlékei sem mindig felhőtlenek. Ilyen esetben meg pláne nem.*
- Nem is voltak nevelő szüleid? *Na ezt a kérdést azért nem bírtam elharapni, már csak azért sem mert érdekelt a másik. *
- Végre valaki nem gyűlölködik. Bár azt azért nem mondanám, hogy minden történet igaz. De igen, Én imádok ott lakni. Érdekes házak vannak arra… az enyémet például apu megcsináltatta úgy, hogy a tetőteret teljesen üveg alkotja. * Vigyorodtam el boldogan életem legszebb napja volt mikor haza mentem a suliból és megláttam. De a vigyor lehervadt az arcomról és zavartan néztem az ételemre.*
- Ne, hagyd José… Te is válaszoltál. Anyu elhagyott minket, olyan négy éves lehettem akkoriban. Nem sok emlékem van róla… kamaszként próbáltam meg keresni, de nem találtam. Azóta nem jelentkezett és engem nem is érdekel már. Ahogy eddig megéltem apuval, úgy ezek után is boldogulok egyedül. * Ingattam meg a fejem, még mielőtt kitalálná, hogy keressem meg. Na azt már nem… látni sem akarom. Még akkor sem, ha a városi lakás az Ő keze nyomait viseli még mindig.*
- De ennek ellenére is elmondhatom, hogy boldog gyerekkorom volt. A rezervátumban nagyon segítőkészek az emberek, és ha valamihez apu kevésnek bizonyult mindig volt egy önjelölt anyukám. Ha gondolod, akkor majd egyszer eljöhetsz velem. * Ajánlottam fel. Persze ez nem működött olyan gyorsan, hogy csak gondolok egyet és menjünk. Szólni kellett a többieknek, hogy bizony ne repkedjenek abba az időbe és persze nekem sem árt kideríteni, hogy mivel jutok haza. Ugyanis repülve ismertem az utat… de másképp nem.*

- Nem tévedtél érzékeny területre. – ráztam meg a fejem. – Régen nem érdekel már a dolog. És nem voltak nevelő szüleim, valahogy nem akart senki egy vásott kölyköt, aztán meg 13 évesen megpattantam az otthonból és utána már az utcán éltem. Ott megtanultam egyet és mást, így nem volt okom panaszra. – vontam meg a vállam.
Persze ez nem volt annyira jó, mint ahogy most itt előadtam. Sokszor csak egy hajszál mentett meg az éhhaláltól, a megfagyástól, vagy attól, hogy valami javító intézetbe dugjanak, de hát azt mondják az idő megszépíti az emlékeket, talán ez vezetett ide, hogy nem éreztem már az árnyoldalát.
- Húúú! Az nagyon klassz lehet! – villanyozódtam fel, amikor elmondta, hogy üvegből van a ház tetőtere. – Tényleg élvezheted ott a természetet. Nagyon szerethet az apukád.
Igazán szomorú dolog volt, amit ezután elmondott, hogy az anyukája elhagyta őket és nem is igazán értettem, de hát én sem akartam kérdezősködni, hiszen biztosan nem esne neki jól, akár mennyire is azt mondja, hogy nem érdekli.
- Szívesen megnézném egyszer. – bólintottam az ajánlatára, hiszen még sosem jártam rezervátumban és csak a könyvekből volt elképzelésem róla, ami valószínűleg teljesen más, mint a valóság.
- Én egy lakókocsiban lakom és nem is a legjobb környéken, így nem viszonozhatom az ajánlatodat, de, ha sikerül onnan eljönnöm, akkor természetesen szívesen látlak én is majd. – viszonzom a meghívást.
Közben intek a pincérnek, hogy hozza a számlát, és most örülök, hogy elég pénz van a zsebembe, és már rég nem feszélyez a dolog, hogy nem az enyémet költöm, most mégis kicsit zavar, bár ez egyáltalán nem látszik rajtam.

- Attól még nem lehetett kellemes. *Ingattam meg a fejem halványan.*
- De itt vagy és komolyabb bajod sem esett, szóval… * Vontam meg a vállaimat és neki láttam a desszertnek is, s áldottam a természetet, hogy bizony egy házat is felfalhatok akkor is maximum pár óra erejéig felpuffadok, de semmi hízás nem lesz utána. Imádtam így élni.*
- Ott csak azt lehet… És igen, apu nagyon szeretett. * Mosolyodtam el halványan és bizony ebből az apró mosolyból is áradt a szeretet, ahogy rá gondoltam. Én is imádtam Őt, de ez így van rendjén, hisz Ő nem csak az apám volt, hanem egy jó barát is. Nem volt olyan dolog amit ne beszéltem volna meg vele. A menstruciómtól a pasi ügyleteimig mindenbe beavathattam. Szavaira azonban ráncba szaladt a szemöldököm. *
- Egy lakókocsiban? Nem Remusnál laksz? * Kérdeztem értetlenül, de aztán megfordult a fejemben valami, amit gyorsan el is vetettem. *
- Ha Remust távol tartod az otthonodtól, akkor szívesen felajánlom a házam, míg nem szeded össze magad. Csak néha napján kéne elviselned, de akkor is maximum addig, míg felsétálok a szobámba, hogy lefeküdjek aludni. * Tártam fel mégis az ajánlatom, persze egy kis alkuval megtoldva. Nem szívesen láttam az otthonomba olyan vámpírt, akit nem ismertem. Bár akit ismertem sem hiszem, hogy a lakásomon látnám a leginkább szívesen. Ahogy intett a pincérnek már a táskámba is túrtam és a tálcámból elővéve a vacsim árát és természetesen a borra valót tettem az asztalra. Meg sem próbálkoztam azzal, hogy az egészet kifizessem… úgy sem hagyná a másik, ahogy Én sem, hogy helyettem fizessen.*
- Viszont azt hiszem, lassan ideje lenne haza mennem. Reggel dolgozni megyek ahhoz meg fel is kéne kelni. Merre mész? Én az Indiantearbe tartok…

Persze sejtettem, hogy elcsodálkozik majd a lakókocsin, de nem akartam előtte is hazudozni össze-vissza, úgy sem lett volna már semmi értelme. Kezdett az életem egy kicsit összezilálódni és amit eddig természetesnek vettem, már nem annyira tetszeni, és most ez is ide tartozott, hogy nem akartam már lakókocsiban élni. Rose is többet érdemelne, mint hogy ott találkozgatom vele. Talán tényleg beszélnem kéne Remus-sal.
- Remus-nál? – ráztam meg a fejem. – Dehogy! Bár nem ellenezné, de eszemben sincs vele lakni egy fedél alatt. – ráz ki még a hideg is a gondolatra.
Aztán csak eltátom a számat, mikor Serena felajánlja a saját lakását, hogy lakjam ott és még ő mentegetőzik, hogy csak néha jönne oda aludni. Egészen fel sem tudom fogni, hogy lehet valaki ennyire kedves és jószívű, hogy egy vadidegennek ezt felajánlaná. Aztán lassan egy nagy-nagy mosoly kezd felkúszni az arcomra.
- Ez annyira, de annyira nagylelkű ajánlat, hogy nem is tudok rá mit mondani. – mondom neki kicsit zavarban. – Nagyon kedves vagy, de nem akarok zavarni és kellemetlenséget sem. Tudod néha azért megpróbálok összejönni a kedvesemmel és nem akarom, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzunk. – hárítom el kedvesen az ajánlatát. – De azt hiszem, majd beszélek Remus-sal és hamarosan én is beköltözhetek egy lakásba.
Miután így magamban is tisztáztam a helyzetet, szerettem volna kifizetni a számlát, de láttam, hogy esélyem sincs, így most nem is erőltettem. Csak a sajátomat fizettem ki.
- Én Darkhole-ba egyelőre, de a buszmegállóig elkísérlek. – intettem az utca eleje felé. – Gondolom azzal mész.
Ha tényleg azzal megy, akkor elkísérem és míg várjuk a buszt még beszélgetünk lényegtelen dolgokról és megadom neki a telefonszámomat és, ha megadja elkérem az övét is, majd elbúcsúzom tőle, ha megérkezett a busz, én meg átmegyek a másik járathoz.

//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem //

- Hm.. Én úgy tudtam, hogy a bábok a mesterükkel élnek. * Mondtam, hogy miért is merült fel bennem egyáltalán a gondolat, hogy a férfivel élne. A meglepődése nem lepett meg, azonban a szavaira összeszaladt a szemöldököm. Most ne már… *
- Ezzel Én is tisztában vagyok José… S amíg nem az Én szobámban próbáltok együtt lenni, addig aligha hiszem, hogy kellemetlen helyzetbe tudnál hozni. De nem erőszak, nekem aztán mindegy. * Vontam meg a vállaimat. Nekem aztán se hasznom nincs belőle, se félni valóm.*
- Remushoz sok sikert.* Bólintottam a srácnak, hisz ez úgy hangzott, hogy ha már ezért oda megy, akkor talán megpróbálhatja az oktatását is. S tényleg bíztam benne, hogy sikerrel jár.*
- Igen, azzal. * Sajnos itt nem volt másválasztásom, ha csak nem akartam átsétálni a fél várost. Bár meg kell hagyni, hogy még az is kellemesebb lett volna, mint a tömeg, ami abba a fémdobozba van zárva. De erre most nem volt időm. Míg vártuk a buszt természetesen miután kérte megadtam a számom és az övét is elmentettem. Meg köszöntem az estét, aztán már ott sem voltam… ahogy a busz sem.*

(Én is köszönöm.)