John Paul Jones Street 9. - Susan Moore

- Az üzlet ezennel megköttetett – emeltem koccintásra a poharam, eme kölcsönösen hasznos üzletre – Ami pedig az előleget illeti… – tettem vissza a poharat az asztalra egy korty után és közelebb hajoltam Joséhoz, pár pillanatig húzva az időt és evvel együtt a mézes madzagot. Egész közel az ajkánál torpantam meg és folytattam szavaim, szinte már a szájába beszélve - … nem fektetek olyasmibe, ami még nem jövedelmezett számomra semmit. Továbbá, te magad mondtad, hogy nem is biztos, hogy megtudod szerezni nekem azokat az infókat, amire szükségem van. Szóval botorság lenne tőlem mindenféle előleg. Ha nincs infó nincs fizetség… - emeltem meg picit egyik szemöldököm és újra eltávolodtam tőle.
- Nevekre nincs is szükségem. szóval áll az alku – zártam le végül .

Reménykedve emeltem fel a poharam és koccintottam az övéhez, és már egészen kezdtem nyeregben érezni magam, mikor egy korty után letette a poharát az asztalra és felém hajolt.
Perzselő lehelete, ahogy az ígéretes szavakat kiejtette az ajkain, borzongást indítottak el a tarkómtól egészen a lábam ujjáig és már én is sokkal mélyebben vettem a levegőt, amikor…..amikor ismét visszahúzódott az előbbi testtartásába és hideg zuhanyként közölte, hogy nincs semmiféle előleg, míg nem lát tőlem valami használható infót.
Komolyan mondom leizzadtam, míg újra visszaállt a normális szívverésem és csalódottan dőltem én is hátrébb.
- Oké, oké, persze áll az alku, csak aztán be is tartsd a szavad, nehogy én is megbánjam, hogy neked adom el, amiért a zsaruk fizetnének is. - morogtam kedveszegetten.

Szórakozottan figyeltem José vágyakozó pillantásait, vad csókra éhes ajkait, majd lassan rendeződő vonásit elutasításom láttán. Végül pedig továbbra is szórakoztatott gyermekes viselkedéssé fajuló indulatos szavai.
- Jajj már José! Ne légy ennyire gyermeki. Még a végén elmegy a kedvem az üzleteléstől… - fogtam kezembe az állát erőteljesen de mégis finoman és úgy néztem mélyen a szemébe, hangom erélyesebben szólt hozzá, csak hogy felfogja szavaim – Ha azt mondom nem fogod megbánni, úgy is lesz! A szavam mindig, minden esetben betartom – engedtem el őt – Ami pedig a zsarukat illeti, kétlem, hogy bármennyit is perkálnának neked. Max megúszod a kis simlijeidet egy darabig… Szóval eredj és gondold meg kivel érdemes üzletet kötni. Addig is fülelj és láss! Piti infók nem érdekelnek. – álltam fel, hogy útjára engedjem a fiút végül. Majd kiderül jó üzletet kötöttem-e…

Már akkor megbántam elhamarkodott szavaimat, mikor kimondtam őket, így persze nem csodálkoztam, hogy Susan is kissé rossz néven vette, és erélyesebben szólt rá, mint egy kiskölyökre.
- Oké, rendben van! Értettem és persze szó nincs róla, hogy ne bíznék a szavadban. – próbálom menteni a menthetőt. – És, így be is biztosítod magadnak, hogy minél jobban igyekezzek, és hamar lássalak el jó kis sztorikkal. – mosolyodom el kajánul. – Tudom, hogy a zsaruk nem osztogatják bőkezűen e lét, ez az egyik ok, hogy nem boldogulnak Darkholéban, de nekem néha elég, ha kicsit félrenéznek. – válik szélesebbé a vigyorom.
Mivel Susan feláll és egyértelműen a tudomásomra hozza, hogy talán már mehetnék is, és tehetnék is valamit az ügy érdekében, hát én sem húzom már az időt, ma már úgy sem terem számomra babér, így egy csókot lehelek a kezére és kisétálok az ajtón, hogy belevessem magam a városi nyüzsgésbe.

/Köszönöm a játékot – nagyon élveztem /