John Paul Jones Street 12. - Folami Montfort

Folami lakása nem sokban különbözik a John Paul Jones Street lakásaitól. Legalábbis ami első pillanatban feltűnik a szemlélőnek. Nem ma épült már, a régi építészeti stílusokat viseli, kertje rendezett, tele növényekkel, s néhány különleges, itt nem megszokottal is találkozik az erre sétáló. A hátsó udvarban egy kis tavacskát is kialakított már Fola, mellette fából faragott, három lábú, apró székek sorakoznak, körbevéve egy területet, ahol nemrég még tűz éget, hamuját most is felkavarja kicsit a szél.
Ha valaki beljebb lép, már jobban meglepődik azon, hogy nem egyenletes, szokványos a fal, hanem a természet színeit árasztja, tapintása durva, érdes, sok helyen fával, egyszerű képekkel díszített. Különös kettősséget mutat ez a nappali a kényelmes hölgy, és a puritán élethez szokott nő életéből. Kényelméről a kanapé árulkodik, s az előtte álló dohányzóasztal. A tűz, mely kandallójában mindig pislákol, a természetközeliséget adja meg Folaminak, ahogy a barátságos fényű lámpák is.
Innen egy folyosó vezet végig a házon, melyből a nyers fa ajtókon keresztül lehet elérni a többi helyiséget, mint például a fürdőt,a konyhát, hálószobát, dolgozó- és vendégszobát.
A sok fa, és nád azonban nem az eredeti mennyezet, s falburkolat, így talán kissé szűkít az épület máshol megszokott terén, amit kárpótol a melegség, amit magából áraszt.

Lakosok: Folami Montfort

//Előzmény sikátoroknál//

//Képek vannak a régi oldalon lakásomban, ha érdekel:) Szerettem volna belinkelni, de az atw-s oldalról nem igazán lehet, vagy nem tudok.//

Vezetés közben fél szemmel, füllel figyelem ahogy fegyverét rutinszerűen teszi el a helyére, már amennyire erre a célra szolgál a kesztyűtartó. Azt az érzést kelti bennem ez a mozdulatsor, hogy nem először volt kezében fegyver, s nem csak azért vette, hogy főbe lője magát. De kérdezni nem kérdezek, arra szerintem még ráérek.
Dicsérete, mely szinte csak odavetett szóként jött, meglepett, hiszen férfi ember, aki így félti "kedvesét" nem szokott effélét kijelenteni. Legalábbis nekem még nem volt hozzá szerencsém. Elmosolyodva bólintok egyet, s megköszönöm.
- A jól azért túlzás.
Jegyzem meg hasonló stílusban, mint ahogy ő szólt hozzám, ahogy lakóhelyét is. Majd a kapum elé érve leparkolok, leállítom az autót, s kiszállok.
- Megérkeztünk.
Kikapom a táskámat, és a kapu elé lépek, hogy ott várjam be Leot, persze a kocsit sikeresen lezárom, amint kiszáll ő is. Belépve ledobom a cuccom az ajtó mellé.
- Nos hellyel kínálnám, vagyis nálak, ha már összetegeződtünk, de nem bánnám, ha előbb a zuhanyt vennéd be, addig én főzök kávét.
Kérdő tekintettel nézek rá, válaszát várva, majd én is gyors kézmosás után, ha ő eltűnik a fürdőben, amit bemutatok neki, eltűnök átöltözni. Kell is egy kis magány, mert kezdek zavarba jönni...mit is keres itt egy szinte idegen férfi? Én nem vagyok olyan.

Küldtem a lány felé egy féloldalas vigyort, mikor reagált a dicséretemre. Kár szerénykednie, tényleg elég ügyes. Ezt bizonyítja az Impala hangja is: ugyanolyan egyenletesen dorombolt, mint nekem szokott. Amikor legutóbb kiszálltam belőle, még nem hitem, hogy újra hallani fogom ezt a hangot. Most meg valahogy jól esett, mintha egy kedves háziállat hangja volna, vagy ilyesmi. Micsoda bar0mság! Biztos csak az életösztönök ébredtek fel, és most próbálják megmutatni, milyen jó dolog is élni. A nagy fr@ncokat...
A ház, ami előtt leparkoltunk, nem sokban különbözött a többitől, ami az utcában állt. Ez a környék elegánsabb volt, mint az, ahol én vettem magamnak házat, de azért nem volt olyan nagyon puccos. Kiszálltam, és a csomagtartóból kivettem egy tiszta farmert meg egy fehér trikót. Gyakorlatilag semmiben sem különbözött attól, ami rajtam volt, leszámítva, hogy ezek nem voltak büdösek.
Ahogy beléptünk az ajtón, eltátottam a számat.
- Ejha! Te rendezted be? Nem semmi kéró...
Nagyon jó kis hely volt, annyi szent. Ha nekem volna ilyen menő házam, még az is lehet, hogy a kocsma helyett otthon piálnék. Aztán befejeztem a bámészkodást egy fél percre, hogy válaszolhassak Folának.
- Aha, persze... Kávé, az jó lenne.
Elcsoszogtam a fürdő felé a lány nyomában. Mikor már a forró vízsugár alatt álltam, és éreztem, hogy józanodom, kicsit eltöprengtem az események furcsa alakulásán. Pont akkor jár arra egy szexi mentőangyal, amikor szükség van rá... Ilyet is ritkán látni. És még azt is eléri, hogy ne csináljam ki magam... Tényleg, ha kicsit kevésbé vagyok materialista beállítottságú, még az is lehet, hogy ezt valamiféle jelnek veszem.
Majdnem húsz percig áztattam magam, de végül csak elővánszorogtam a fürdőből, vizes hajjal, de tiszta ruhában. Hellyel kínáltam magam a nappaliban, és vártam a beígért kávét. Közben is nézelődtem: egészen lenyűgözött ez a ház, annyira, hogy a nézelődés közben majdnem elfelejtettem,hogy a hálószobát is meg akarom nézni...

Szeretném állát visszatolni a helyére, de helyette inkább mosolygok magamban. Jól esik az elismerés, de valahol az is eszembe jut, hogy ha neki ennyire tetszik, lehet, hogy nem ehhez van szokva. Pedig ez sem nagy luxus...próbáltam az egyszerűségre törekedni, meg némi Afrikát csempészni itt is az életembe.
Pár perc alatt kényelmes, rózsaszín ruhába bújtam, fejemet bekötöttem, egy szintén elég színes kendővel, tarkómban csinálva csomót csücskeire, s elindultam a konyhába, hogy amíg halom a víz csobogását friss kávéval, aprósüteménnyel készüljek Leonak. Csak akkor indulok el kifelé a tálcával, mikor hallom a fürdő ajtajának záródását, s a férfi lépteit a padlón. Az én lépésem nem ad túl nagy hangot, lévén meztelen talpam nesztelen. Mosolyogva nézek rá, s teszem le elé a kávét, mellette cukor, tejszín, kiskanál természetesen, s a sütik.
- Egész emberi alakja lett, ha nem sértem meg ezzel.
Fola-Fola...még jó, hogy azt nem mondod, hogy jól néz ki. Ejj...Na de már kimondtam, nincs mit tenni. Azt ért alatta, amit akar.
Leülök mellé, kellő távolságot hagyva kettőnk között, s magam is a kávénak kezdek neki, jólesően kortyolva bele a forró italba, miután ízesítettem.
- Remélem ízlik...
Mit sem mondom kérdés, de kisebb zavarban leledzem, így nem igazán tudom mivel kellene a beszélgetés fonalát megindítani. Hacsak rá nem térek egyből az élet szépségeinek ecsetelésére.

A kiszolgálás pont olyan első osztályú volt, mint a házigazda, aki a rózsaszín otthoni cuccban, a fejre kötött kendővel és ugyanolyan szexi volt, mint a kiskosztümben. Kávé és még aprósütemény is... Nagyon fontos lehetett az a papír, amit kikukáztam.
A kávé jó erős volt, és lenyugtatta a gyomromat, ami a korai másnaposságtól háborgott. Ilyen gyorsan kijózanodni... Olyan, mintha nem is ittam volna, akkor meg mi haszna volt a mai napomnak? A lány dicséretére elvigyorodtam.
- Kösz. Egészen embernek is érzem magam.
Leszámítva, hogy nem vagyok az...
Lassan ittam a kávét, és néha haraptam egyet-egyet egy süteményből.
- Igen, nagyon finom mindkettő...
Mit keresek én itt? Már nem is kéne életben lennem? Gyáván belekapaszkodtam az első lehetőségbe, hogy mégse tegyem meg... Undorító. Most már az a minimum, hogy tényleg ágyba viszem Folát... Ha már ezzel álltattam magam...
- Kicsit meglepsz - mondtam kis szünet után, magam elé meredve - Azt hittem, faggatózni fogsz majd, hogy miért akartam megölni magam. Meg, hogy le akarsz majd beszélni. Ezt tenné egy igazi kiscserkész, nem igaz? Te jó embernek tűnsz, végül is nem hagytad, hogy kifessem a sikátor falát az agyammal. Hadd kérdezzek én, ha már te nem tetted? Miért nem hagytad?

Kávét kortyolgatva gondolkodom kérdésén, elmerengve, hogy mit is válaszoljak neki. Miért is mentettem meg? Volt rá konkrét okom? Nem, hiszen nem is ismerem, és mégis. Most, ahogy szemem sarkából sandán rápillantok úgy vélem meg is érte megmenteni az életét. Kár lett volna érte, bár még mindig ott tartok, hogy azt sem tudom ki ő.
- Hogy miért is? Mondjuk mert nem akartam tanúvallomást tenni, ha a rendőrség nyomozgatni kezd.
Vetem oda kicsit rántva vállamon, de tény, hogy érezhető, nem ez az igazság. Mit nekem egyel több tanúskodás, most legfeljebb a másik oldalról látnám a bíróságot, ha netán még meg is gyanúsítanának valamivel.
Sóhajtva egyet leteszem a csészém, s a szemébe nézve folytatom mondandómat:
- Őszintén nem szeretném, ha megölnéd magad, különösen nem a szemem láttára. Gondolj bele, még a végén vérszemet kapok és felfallak.
Felnevetek, mintha csak egy ember horrorisztikus vicce lenne mondatom, pedig valahol ott lappang az is, hogy a vér szaga felizgatná a bennem szunnyadó fenevadat.
- Lebeszélni pedig úgy vélem nincs értelme, inkább kellene neked valaki, aki támaszod, mint egy olyan ember, akit most látsz először, és papolni akar neked az élet szépségéről. Amit én tehetek az az, hogy szívesen látlak, ha beszélgetni szeretnél meghallgatlak, de én nem kérdezek. Azt mondasz el amit akarsz.
Pedig akkora lyuk van már az oldalamon, hogy csuda...

Nézzenek oda, egy igazi jótét lélek... Ittam még egy kiadós korty kávét, és hagytam, hogy átmelegítsen. Másképp volt melengető, mint egy jó húzás vodka, de valamiért ez most jobban is esett. Néha kell ilyen.
- Állítólag aki öngyilkosságot kísérel meg, az csak figyelemre vágyik, tudtad? Szóval nem akar igazán meghalni. Nem is tudom... Én ma igazán meg akartam. De lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy ha valakivel beszélhetnék, jobb lenne.
A lányra néztem, majd elmosolyodtam, és visszafordultam, hogy tovább fixírozhassam a szemben lévő falat. Bekaptam még egy aprósüteményt, és igyekeztem nem elszórni a morzsát. Olyan kis rendes ez a ház, nem volna nyerő az ilyesmi... Hogy kerülök én egyáltalán ide? Szívesen lát... De miért? Vajon ha én találok valakit így a sikátorban, én is ezt teszem, amit Fola? Talán. Ha rozsomák, akkor biztosan, vagy ha valami másmilyen bőreváltó. Amúgy meg nem nagyon hiszem...
- Aha... Ezt ismerem. Van, aki nem bírja a vért.
Felhajtottam a kávé maradékát. Egy percig hallgattam, majd még mindig magam elé bámulva elkezdtem.
- Tulajdonképpen megmentetted az életemet, még ha nem is tudtam, hogy akarom-e vagy sem. Szóval megérdemled, hogy halld a történetem. Nem volt különösebb okom arra, hogy megöljem magam, csak egyszerűen nem láttam értelmét az életemnek. A barátaim elárultak, a hivatásomról kiderült, hogy csak egy vicc, és ez a kurv@ pia is... Röviden ennyi. Ha akarod, részletezhetem is.

- Figyelem ide, vagy oda, nem vagyok ebben sem teljesen biztos. Mármint abban, hogy csak figyelemfelkeltés lenne az öngyilkosság, vagyis annak kísérlete. Az viszont igaz, hogy akinek van kivel beszélgetni, az kisebb eséllyel adja fejét ilyenre. Már ha az ember olyan, hogy elmondja a problémáit, mert van aki nem képes rá, még ha van is kinek.
Nem is tudom mire ez az eszmefuttatás részemről, de én ezt tapasztaltam eddigi életem során. Azok lesznek öngyilkosok, és ráadásul sikerrel, akik magukba fojtanak minden fájdalmat, akik nem tudnak senkinek megnyílni.
Végigmérem fél szemmel, miközben ő kisebb zavarral nézi a falat. Nem is tudom miért, de halvány mosoly fut végig arcomon. Talán a tény, hogy egy férfi van a lakásomban, amire már régen volt ugyebár példa. Arcomon is marad a mosoly, miközben hallgatom elkeseredettnek tűnő szavait. Életcél nélkül nem csuda, ha nem akar tovább maradni a föld fölött.
- Kedves Leo! Munkát lehet másikat keresni, lesajnálva az eddigit, a piáról is le lehet mondani, csupán akarat kérdése. A téged elárulók pedig csak jót mulattak volna, ha te megölöd magad, mondván magukban: "Csak ennyire tellett tőle! A könnyebb utat választotta!"
Tekintetét keresem, remélve érti mire akarok kilyukadni, közben kicsit előre hajolok, közelebb hozzá.
- Azt akarom ezzel mondani, hogy bár én is kíváncsi vagyok a halálra, s szembe megyek bármivel, ha úgy hozza a helyzet, de tudom, hogy bármiből fel lehet állni, s újra lehet kezdeni mindent.

Üres, semmitmondó vigasztalást vártam, és egy ponton azt hittem, azt is kapom. Akik elárultak, örülnének, ha megölném magam... F3néket! B@romira hidegen hagyná őket, élek-e vagy halok. Már kikészítettek, eltüntettek az útból, a többi meg őket nem érdekli. És miért is érdekelné? Többé már nem jelentek veszélyt rájuk nézve.
Arra készültem, hogy valami csípős megjegyzéssel válaszolok, amikor Fola mondott még valamit, ami viszont megfogott. Kíváncsi a halálra? Meglepetten néztem rá, és láttam, hogy mosolyog, ami csak még jobban meglepett. Talán mert alkoholban pácolt agyam még nem tért teljesen magához, talán, mert jó ideje nem aludtam, mindenesetre kezdtem egy kicsit összezavarodni. Végül úgy döntöttem, csak mondom, ami eszembe jut, és majd Fola kibogozza, mi az, ami szerinte ebből fontos. Talán tényleg szükségem van valakire, aki meghallgat.
- Én rád vagyok kíváncsi, Folami Monfort. Talán fáradt vagyok, egy kicsit még részeg és nagyon szomorú, de te hosszú idő az első vagy, aki felkeltette az érdeklődésemet. Nyilván úgy is, mint nő, hisz gyönyörű vagy, de úgy is, mint ember. Kevesektől hallottam eddig, hogy kíváncsiak a halálra és nem félnek tőle, és még kevesebb volt, aki komolyan is gondolta. Tudom, hogy meg akartál hallgatni, és köszönöm, de most én akarok hallani rólad. Ki vagy te?

Meglep válasza...rám lenne kíváncsi? Ezt is ritkán hallom. fura mosollyal hümmögök egyet, miközben hallgatom, s töröm a fejem, hogy mit is fejeljek neki. Ki is kell hámoznom a szavak közül azt, amire reagálni szeretnék, mert szépségemre tett megjegyzését szívesebben engedem el a fülem mellett, bár arcomon látszik zavartságom miatta.
- Nem szeretek magamról beszélni, kifejteni hogy honnan jöttem, merre megyek. Azt is elég nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért vagyok kíváncsi a halálra, egyszerűen csak érdekel mi van utána. Sok lényt láttam már meghalni, talán ez is egy ok. De félni semmiképpen nem félek tőle. Értelmetlennek tartom félni attól, ami elkerülhetetlen, s valahol mindenki vágyik rá...
Apró rántok a vállamon, mintha nem is igazán érdekelne az, ami eddig történt ár életem során. Elveszek egy sütit magam is, és megeszem, kicsit már lazábban folyva bele a beszélgetésbe, mint mikor leültem mellé.
- Nem is tudom mit mondatnék magamról. Talán kérdezz!

Sok lényt látott már meghalni? Nem embert, hanem lényt... Ám ez talán tényleg jó ok a kíváncsiságra. Miért is ne? A halálra, annak közelségére valahogyan reagálni kell. És akkor már miért ne reagálna kíváncsisággal? Ez is éppoly emberi, mint a félelem vagy borzadály a halál érintésétől. És, hogy mindenki vágyik rá? Ki ne érezte volna, mikor egy magas ház tetején vagy egy szikla szélén állt, hogy vonzza a mélység? A halál üzen nekünk.
- A halál üzen nekünk - mondtam ki hangosan is, minden ok nélkül - Csak egy kérdésem van, Fola.
De fel merjem-e tenni? Mit válaszolna? A legvalószínűbb, hogy kidobna. Pedig nem az életét kérném, nem is a lelkét vagy a szerelmét, csak egy éjszakát. De... Nem. Jobb nekem most itt, úgy, hogy van mellettem valaki. Nem hittem volna, hogy be fogom látni valaha is, de most tényleg szükségem volt valakire. Ma éjjel. Csak ma.
Igen, pontosan ezt súgta a józan eszem. De mi a józan ész ahhoz képest, ami minket, rozsomákokat hajt előre? A józan ész csak egy máz, egy burok, ami mögé az ösztöneinket rejtjük.
A nő felé fordultam, és mielőtt átgondolhattam volna, már ki is mondtam:
- Mit szólnál hozzá, ha nem beszélgetnénk többet? Meg akarlak csókolni, birtokolni akarlak aztán többé nem is gondolni rád. Ennél nagyobb segítséget most nem nyújthatsz nekem.
Egyenesen a szemébe néztem, és vártam a felháborodott kitörést...

- A halál üzen,mégpedig sok rejtelmes, sejtelmes dolgot. Különben is, nem a haláltól, hanem legtöbben a halálhoz vezető úttól, a szenvedéstől félnek, de csak azért, mert nem értik meg az üzeneteket.
Figyelmesen nézek rá, várva a nekem szánt kérdést. Kíváncsivá tesz a várakozás, hisz amíg ő azon töri a fejét hogyan is tegye fel kérdését, én szemeit fürkészve töröm a fejem azon, hogy vajon miért is mentem bele ilyen butaságba. S ez még inkább tudatosul bennem, mármint a kérdés, mikor egyenesen táncba hív. Akarom én ezt? Kell nekem az, hogy belemenjek egy "egyéjszakás" kalandba? Nem. Nekem egy állandó kapcsolat kellene, akire számíthatok, akire támaszkodhatok ha szükségét érzem, vagy aki rám számíthat. De mit kapok egy ilyen együttléttől? Kéjes élvezetet? Azt máshogy is elérhetem. Egy forró éjszakát? Jobb férfit is találnék erre a célra, ha kicsit megerőltetném magam. De én őt hozom haza, vele ülök a kanapémon.
Rám vetülő szempárba nézve tekintetemből szikra villan felé, ujjaim között összeroppan egy sütemény, morzsaként hullva le a szőnyegre. Majd válaszolok, magamat is meglepve a kimondott szóval.
- Rendben!

+18

Mielőtt kimondta volna, tudtam, mi lesz a válasza. Egyszerűen láttam a szemében. Vannak néha ilyen pillanatok az életben. Nem sok, de néha akad egy-egy. Nem kell sok hozzá. Csak, hogy két ember, vagy akár nem is emberek, egy pillanatra, egy másodpercre tökéletesen megértsék egymást. Tudtuk, hogy ebből nem lesz kapcsolat. Tudtuk, hogy nem leszünk szerelmesek. De feltettem egy kérdést és választ kaptam rá.
Letettem a poharamat és Fola felé hajoltam. Megsimogattam az arcát, majd a nyakát, és a kezem végül a tarkójára csúszott. Magam felé húztam, aztán erősen szájon csókoltam. Talán illett volna mondanom valamit, de nem tudtam, mit mondhatnék. Jön egy gyönyörű nő, előbb az életemet menti meg, majd az önbecsülésemet adja vissza, még ha csak kicsit is, még ha nem is tudtam, hogyan, aztán önmagát is ajándékba adja. A magamfajták életében kevés ilyen nap adódik.
Mohón csókoltam, és közben hanyatt döntöttem őt a kanapén. Kezeim is felfedezőútra indultak, előbb csak lassan, óvatosan, majd egyre bátrabban, ahogy egyre több és hajlatot, domborulatot, titkot fedeztek fel a nő ruhája alatt.

18+

Hogy miért is? Teljesen felesleges ez a kérdés. S a szavaknak sincs itt már értelmük, jelentőségük. Mert mikor már bőrömön érzem érintését, ajkamon forró csókjait nem kell sok, hogy bennem is szenvedély induljon be, vágyakozás a folytatásra.
Kócos, kicsit még nedves hajába fúrom ujjaimat, heves csókcsatába kezdve vele. Majd ujjaim hátát, gerincét simítják végig, lefelé, hogy felhúzhassam pólóját, mert szeretném mihamarabb érezni bőrének férfias illatát, kellemes melegségét. Kibújtatva a ruhadarabból szabaddá vált nyakát, vállát csókolom, élvezve közben az ő érintéseit. Kezem becsúszik nadrágja alá, fenekén simítok végig, hátamra feküdve combommal simítom végig az övét. Pulzusom egyre inkább emelkedik, s érzem a vágytól lüktető belsőm egyre inkább kívánja őt, átnedvesedő bugyim is ezt igazolja.
Most érzem csak igazán mennyire hiányzott nekem, hogy valaki magáévá tegyen.

18+

Eleinte nem tudtam, mire számítsak, de hamar kiderült, hogy a lány érti a dolgát. Nagyon is érti... És a szenvedély is legalább olyan magas fokon lángolt benne, mint bennem.
Tud a halott ember szeretni? - villant be minden ok nélkül. Elhessegettem a kéretlen gondolatot. Inkább megszabadítottam őt a felsőjétől, hogy végre teljesen végignézhessek rajta.
Tökéletes, sötét bőr és még annál is sötétebb mellbimbók... Felnyögtem, ahogy a nyakamat csókolta, és arcom a melleibe temettem, miközben egyik kezemmel erősen végigsimítottam a combján, fel, egészen a f3nekéig, amibe aztán belemarkoltam...
Ajkaim végigjárták a testét, előbb a mellei dombját, majd lapos hasát, aztán ahogy lehúztam a nadrágját, a bugyiján át megcsókoltam azt a kis dombot is, de már mentem is tovább, végig a combján, előbb a jobbon, majd a balon... Aztán felültem, és felrántottam őt is magamhoz, hoz vadul csókolhassam tovább...

továbbra is: 18+

Hogy mire is lehet számítani azt szerintem senki nem tudja első ilyen alkalomkor, s mint az több mint valószínű ez esetben ez lesz az utolsó is, így ki kell élvezni minden percét. pláne azért, mert azt sem tudom mikor lesz újra alkalmam efféle élvezetekhez.
Testemen barangoló, játékos csókokkal borított testem beleborzong, apró libabőrök jelennek meg bőrömön, minden porcikámon, mintha fáznék, pedig valójában melegem van, nem is kicsit.
Felülre keveredve immáron én indulok felfedező útra, hogy testének porcinkáit feltérképezzem simogatásokkal, csókokkal, feszítve egy húrt, férfiasságát épphogy csak érintem még, miközben lekerülnek róla is a ruhadarabok. Felfelé haladva meztelen testemmel simulok hozzá, hevesen, szenvedélyesen csókolva végig őt, mellemmel simítva végig testét közben, hogy végül ölébe kerülve nyakát csókolhassam újra, beletúrok hajába, egy pillanatra megállva szemébe nézek, majd ajkam ajkára tapad...

18+

A fülemben éreztem a vérem dobolását, és minden tagom, minden izmom megfeszült, ahogy a nő fölém került és megérintett odalent. Mély sóhajtás tört fel a torkomból, ami úgy hangzott, mintha nem is egészen az enyém lenne. Mintha a bennem lakó rozsomák is kéjesen morogna... Forró volt a bőröm, de forró volt az övé, sötét, forró és tökéletes bőr... A mellbimbói kellemesen szántották végig a mellkasomat, aztán jött az újabb vad csók, és a felismerés... Farkas... Hogy a jobb vállán megpillantott harapásnyom, vagy az ösztönök árulták-e el, esetleg végig tudtam... Nem számított igazán. Hirtelen mozdulattal magam alá fordítottam a nőt. Farkas... Le kell győzni, uralkodni kell rajta...
Megcsókoltam a sebhelyet, majd a vállát még egyszer, utána a mellkasát, és nyelvemmel érintve a mellbimbóját mentem lefelé, hasára és még lejjebb...
Aztán megszabadítottam az utolsó ruhadarabjától, és már nem állt semmi az utamba, hogy valóban uralkodhassak rajta...

18+

Ez a felhördülés, ez a morgás, az izzadtság szaga, mely orromba tolul, szinte villámként csap le agyamban. Tényként tudom már, hogy ő egy a bőreváltók közül, s feltörő hevessége megerősít abban, ő egy rozsomák, aki nehezen adja meg magát bárkinek is. Tudom mire megy ki a játék, tudom, hogy azt akarja érezni, legyőzött egy farkast. Valahol belül ezt ugyanúgy élvezem, ahogy magát a szeretkezést. Az, hogy a bőreváltók már csak farkas énem miatt "fejet hajtanak", olykor fárasztó, éppen azért, mert nem kerül semmibe. Kell a kihívás, kell az, hogy a rangot meg kelljen védeni. De vajon itt most nekem harcba kell keverednem, vagy hagynom magam, elhitetve vele azt, hogy legyőzött. Nagy dilemma!
Amint lekerül utolsó darabom szinte őrjítő vágyat érzek arra, hogy belém hatoljon. Hátába karmolva húzom magam felé, heves csókjaim olykor harapásokká alakulnak nyakán, vállán.
- Ne várass tovább! Kívánlak!
Lábaim átölelik az övéit, amit két combom közé kerül teste, nem engedve, hogy kibontakozhasson az ölelésemből.

18+

Ez egyfajta ösztön, érzék. A vadállatok felismerték egymást. Tudtam, hogy most már ő is tudja, ki és mi vagyok. Veszélyes helyzet. Vagyis az lehetne, de... Hol van ő hozzám képest? Erős vagyok. Férfi vagyok. Ő meg csak egy nő... Farkas, de akkor is csak nő. Uralkodni kell rajta.
Féloldalasan elvigyorodtam attól, amit mondott. Ha csak ez kell... Márpedig ez kellett neki, ez egyértelmű volt. Nem csak a szavai, de a mozgása, a testbeszéde is ezt sugallta. Ó, igen... A teste, ez az édes, gyönyörű test bizony nagyon beszédes volt... Egy hozzáértőnek mindent elárult, amit az tudni akart. A mozdulatai, az önkéntelen nyögések, az össze-összeránduló apró izmok... Beszélt hozzám, szavak nélkül, és mégis megértettem.
Megtettem, amit kért, és nem várattam tovább. Ahogy ütemesen mozogtunk, többször is megcsókoltam, fél kézzel megmarkoltam a mellét, beletúrtam a hajába. Lenyúlva végigfuttattam a kezem az egyik combján. Durva voltam, de csak annyira, hogy élvezze. Én irányítottam. Uralkodtam. De az sehol sincs megírva, hogy ezt a másik fél nem élvezheti...

18+
Hozzám simuló teste, izomzata elvarázsol. Nincs mit tenni, ha egyszer egy részem ember, s nem csak a szaporodási ösztön, hanem a kéj vágya is hajt, meg kell olykor adnom magamnak az esélyt, hogy élvezethez jussak, bár ez elég ritka alkalom, lévén nem vagyok az az egyéjszakás kalandokat kedvelő nő.
De most ő, Ő kellett nekem.
Női agyamon azért átfut egy pillanatra, hogy később ebből a kis kalandból még lehetne zűrjeim, de kit érdekel ez most, mikor minden porcikám vágyik a kielégülésre. Csípőm, combom, s egész testem felveszi azt az ütemet, amit ő diktál, hozzá idomulva, zihálva veszem a levegőt, s egyre inkább közelebb érzem magam ahhoz, hogy már levegőt se bírjak venni.
- Ó, Igen!
Nyögöm fel, mikor újra levegőt veszek, s egy pillanatra érzem körmöm alatt sercegő bőrét. Nem akarom mintásra karmolni a hátát, mégis vannak már rajta csíkok, miközben barlangomban érzem lüktető férfiasságát egyre gyorsabban, hevesebben siklani.
Igen, valamilyen uralkodást most elért. Uralkodhat a testem fölött, hiszen rajta múlik milyen élvezetben lesz részem hamarosan.

18+

Éreztem, hogy a körmei végigszántják a hátamat, de ez nem a fájdalom érzete volt. Torkomból félig állati, kéjes nyögés tört fel, és tovább fokoztam a tempót. A testem felhevült, és már nem láttam mást, mint a nő arcát, mely azt az élvezetet tükrözte, amit én is éreztem, és a mozgástól ruganyosan ugráló kebleit. Aztán már azt sem, behunytam a szemem, még gyorsabban, még alaposabban mozogtam odabent, míg végül...
Hatalmas nyögés szakadt ki belőlem, és ez már egyértelműen állati hang volt. Egy pillanatig nem tudtam, ki vagyok én, a vad és kérlelhetetlen rozsomák, aki újabb asszonyt vett birtokba, vagy az egyszerű fickó, akire halál helyett kéj várt az éjszakában... Mindkettő voltam abban az utolsó, fenséges pillanatban, aztán a ragyogás kihunyt, és megint csak Leonard lettem, a legyőzött farkas pedig Fola, a csodálatos, feszes bőrű, alattam pihegő Folami. A rozsomák visszahúzódott. Megkaptuk, amit akartunk.
Elhúzódtam, de nem mentem arrébb. Az oldalamra feküdtem. Nem volt éppen kényelmes, de még éppen elfértünk. Tenyeremet a nő hasára borítottam, és némán néztem az arcát. Arcom elégedett, derűs volt. Mégiscsak jól alakult ez a nap.
- Ez fantasztikus volt. - szólaltam meg végül.

16+

Elég nehéz szavakba ölteni azt az érzést, ami egy nőben lezajlik, s ami bennem is lezajlik az utolsó pillanatokban. Nem is tudom hogyan fogalmazzam, hiszen ecsetelhetném órákig, hiszen miközben érzem a tempó egyre hevesebb voltát, s felgyorsuló szívem dobogását, minden porcikámon, bőröm egész felületén kellemes borzongás, apró libabőr fut végig. S a tudat, hogy ha nem is farkas, de bőreváltó akivel együtt vagyok, olyan felszabadítólag hat rám, hogy nem fogom vissza magam. Nem harapok ajkamra, hogy visszafogjam az üvöltő farkast. Csak arra kell figyelnem, ne harapjak bele, ne mélyesszem fogaimat is vállába, ha már hangos tőlünk a ház.
Arcára nézve tudom, ő is éppannyira élvezi az együttlétet, mint amennyire én, míg sem már eljutunk a végcélhoz, s befejezésül lágyan simítsam végig hátát, nyomjak egy utolsó csókot ajkára.
Mikor mellém fekszik kezét simítom végig, széles, elégedett mosollyal nézve szemeibe.
- Igen, az volt. Köszönöm!

18+

Ujjamat végighúztam a két melle között. Elgyönyörködtem csodás, sötét bőrén. Belül üres voltam, és nem tudtam, mit mondhatnék még. Mindent megadott nekem, amit adhatott és ami kell nekem tőle. Mi más van még, amiért érdemes volna itt maradnom? Beszélgessünk? Miről? Nem ismerjük egymást, és nincs is közös témánk, leszámítva, amik vagyunk. De arról nem akartam beszélni. Nem egy nővel és főleg nem egy farkassal. Akkor pedig mi marad? Mondjam, hogy majd felhívom, ahogy ilyenkor illik? Mindketten tudjuk, hogy legfeljebb akkor tenném meg, ha egy újabb kötöttségek nélküli menetre vágyom, de abban nem igazán hittem, hogy Fola még egyszer belemenne. Azt hiszem az ő életében ez inkább volt kivétel, mint megszokás.
Ráadásul inni akartam. A szeretkezés izgalma és fáradtsága kiűzte az alkoholt a szervezetemből, és én újra el akartam tompulni. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy az, aminek folytán végül ide kerültem, ne fordulhasson elő többet.
Másfelől viszont nem akartam felkelni innen. Nem akartam, hogy már ne érintsem akár csak az ujjam hegyével is a nő forró bőrét, nem akartam, hogy már ne érezzem az illatát. Nem tudtam, milyen érzelmeket váltott ez ki belőlem. Talán csak a szokásos érzés volt ez, a szeretkezés utáni ragaszkodás. Sokan ilyenkor azt hiszik, szerelmesek, pedig erről szó sincs. A testük talán az... De ők maguk semmiképp.
- Ne köszönd, Folami - mondtam rekedten - Én köszönöm. Mindent. Tudod, egy kicsit azt szeretném, ha más lennék. Hogy... De hát nem vagyok más.
Még egyszer a hasára borítottam a tenyeremet, fölé hajoltam és megcsókoltam. Aztán felálltam, és elkezdtem keresni a ruháimat.
- Azt hiszem ideje indulnom.

Igen, talán az lesz a legjobb, ha most elmegy. Hiszen mit is tudnék mondani, ami ezt a varázst nem rontja el? Ami a mámort nem fogja eloszlatni? Azt hiszem semmit az ég világon. Ez az este erről szólt. Ő él, s most még velem együtt érzi is, hogy él. Mondanám én, hogy ne akarjon más lenni, mint ami, hogy legyen büszke kilétére, de szavaknak helye itt most nincs, de ha lenne sem tudnék megszólalni. Csak egy pillanatra lehunyom szemem, majd újra szemébe nézve bólintok egyet. Lágyan viszonzom a csókot, hosszan, egy nő minden szenvedélyét beleszőve abba az egy csókba. Igen, tudom, hogy többé ő nem fog csókolni, mert ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt, de hosszú időre emlékezetes, és nem azért, mert fájdalmat okozott, mint már oly sokan mások.
Rosszul esik, hogy egyedül kell maradnom a kanapén, ahonnan nézem, ahogy ruháit szedegeti össze, s indulni készül. Nekem inkább egy szép estét, de neki ennél sokkal többet jelentett ez a kaland, mégsem fogom sosem szóvá tenni, nem fogom felróni neki, vagy behajtani rajta, mondván valahol az életét mentettem meg önmagától. Talán nem is tudatosul ez bennem igazán.
Köntöst véve magamra kikísérem az ajtóig, majd az ablakból nézem ahogy a hangosan felbőgő kocsival távozik. S hogy én tudok-e már egy jót aludni? Bár agyam kattog egy ideig az este eseményein, mégis a kielégültség mámoros fáradtsága mély álomba taszít.

//Köszönöm a játékot;)//

A csók édes volt, lassú és forró. Eszembe jutott, hogy talán maradnom kéne... Talán jó volna. Itt maradni. Vele kelni fel reggel, aztán pedig... De nem. Ez ostobaság. Szenvednék. Talán nem holnap, és nem is holnapután, de akkor is szenvednék. Mi, rozsomákok, nem ilyenek vagyunk. Fola egy nő. Remek nő, de akkor is csak egy nő. És egy nő sem ér annyit, hogy lekössem magam mellette!
Felöltöztem, és közben alig-alig vettem le a szemem Fola testéről egészen addig, míg köntös alá nem rejtette azt. Eszembe jutott, vajon látom-e még valaha ezeket a csodás idomokat. Valószínűleg nem. Nagy kár. Na de vannak még jó nők ebben a városban, nem igaz? Minek megragadni egynél, ha több is az enyém lehet? Akár naponta válthatok, találhatok olyat, aki megfelel az ízlésemnek, minden nap másikat... Miért érzek akkor ilyen furcsa ürességet, mert elmegyek?
Persze tudtam. A lány megmentette az életem, és ez olyan kötelék, amit még akkor sem hagyhatok figyelmen kívül, ha ő csak egy nő, és ráadásul farkas. Ha van olyan farkas, akit valaha is képes lennék igazán megkedvelni, akkor az ő.
Az ajtóig kísért. Meg akartam csókolni, de végül nem tettem. A tökéletes búcsúcsókot már megkaptam... Miért rontanám hát el egy másikkal? Inkább csak rámosolyogtam, búcsút intettem és elsétáltam a kocsimig. Beszálltam és indítottam. Mielőtt gázt adtam volna, még felé néztem, és küldtem neki egy kedves félmosolyt, de nem tudom, hogy látta-e. Távoztam.

//Én is köszönöm a játékot!//