Stégek

Bár a legbiztosabban Colin tudta, hogy a kapott papírok azok-e, amikre számítottam, nem pazaroltam az időt arra, hogy tovább elemezzem a kapott köteget.
- Lehet hogy pár darab elkallódott?! - nyíltak fel szemhéjaim és néhány pillanatig az átvághatatlan homályba meredtek, majd homlok ráncolva ismét lehunytam azokat és folytattam tovább. - Előbb azt mondod, hogy elhoztad a papírjaim, majd hozzáteszed, hogy lehet, hogy egy része elkallódott? - kérdeztem vádlóan és karcsú ujjaim görcsösen kezdték szorítani mind a vakbotot, mind a kezemben tartott eredeti dokumentumot. - Mond José, te értelmi fogyatékosnak is nézel engem? - felháborodásom ezúttal már kibújt a nyugodt úriember maszkja mögül, s legszívesebben elemeire szedte volna ezt a vakarcsot. - Én az összes papírt kértem vissza, mert veled ellentétben nekem mindre szükségem volna. A hatezer dollárt is az egész kötegért ajánlottam, nem pedig néhány megmaradt darabért! Te vajon megvennél a pénzedért egy olyan autót, aminek lenyűgöző a felhozatala extrákból, ellenben a kereki hiányoznak? - kérdeztem szinte teljesen elbagatellizálva az üzletet. Kevesen múlt, hogy egy vérszegény nevetés el ne hagyja az ajkaim, ám mielőtt megformálódhatott volna, el is halt holt testem mélyén. Elmém egyre inkább kezdett a halandók üzletorientált világából alámerülni a kárhozottak vért szomjazó, háborgó tengerébe. Tudtam, hogy a papírokat talán már soha nem látom viszont, ez a fiú csak hetek óta hantázik jobbra-balra és tartja a markát. Talán ha agyon is veretném, akkor sem szerezhetném már vissza azokat az átokverte értékpapírokat és talán ostobának kéne tettetnem magam és hagyni, hogy elvigye az aktatáskát...?
Egyszer csak kezeimből kiengedett az erő, elernyedt ujjaim közül a szél elfújta a papírt, a botom pedig hangos koppanással esett a stég deszkáira. Szám szélén egy mosolyért küzdött bennem az Ördög maga, bábként használva mihaszna, sérült testem, hogy a szót is átvegye tőlem.
- Elbuktál, José. - vetettem felé már nem csalódottan, hanem szinte derűsen, majd szó szerint vakon kezdtem el előre rontani, hogy ismét Joséba csimpaszkodhassak. Szűkös volt a stég, így hamar el is kaptam, hangja alapján már rég bemértem, hogy hol állhat. A lendület pedig azonnal tovább is lökött minket, egyenesen le a stégről, bele a tajtékzó hullámok közé...

Bármennyire is szerettem volna, ha elsiklik a kis elszólásom felett és inkább arra koncentrál, amit visszahoztam neki, úgy látszik most már egyáltalán nem érdekelték Fabian-t a papírok. Mintha csak pont azok lettek volna számára fontosak, amiket nem tudtam a hamisítóval megcsináltatni.
- Most mit vagy úgy oda! – vontam meg a vállam flegmán. – Tényleg csak pár darab hiányozhat! Nem hiszem, hogy annyira nagy lenne az értékük, hogy ezért füstbe menjen az üzlet.
De már egyre jobban kezdett az az érzésem lenni, hogy ez már részére csak falra hányt borsó, hiszen egészen belehergelte magát a saját felháborodásába, olyan feltételezéseket nekem tulajdonítva, amiket sosem mondtam neki, habár most, hogy említi…..
- Nem! Nem tartalak értelmi fogyatékosnak, csak ….csak talán egy kicsit bolondnak. – mosolyogtam Colinra Fabian helyett, hiszen ő úgy sem látta, de olyan jó volt kimondani.
Meglepődve láttam aztán, ahogy mintha az arcára valami földöntúli nyugalom ült volna, majd mikor kiejtette a kezéből a botját és a papírt, meg voltam győződve, hogy mindjárt elájul.
~ Nem okozhattam ekkora sokkot neki! ~ szaladt végig rajtam a gondolat és mivel egyáltalán nem számítottam rá, nagyon meglepett, ahogy célirányosan nekem szaladt. Esélyem sem volt, hogy előrántsam a pisztolyt vagy a kést, a lendülete egyszerűen lesodort a stégről, bele a sötéten hullámzó vízbe. Rémülten próbáltam megszabadulni a sasként belém akaszkodó kezeitől, hogy a felszínre vergődjek. Habár itt még nem volt olyan mély a víz, ezért nem szerettem volna belefulladni.

Tehát bolondnak tart... visszhangoztak elmémben az utolsó szavai és így különösen felszabadítónak éreztem a nem várt tettemet. Ha bolond vagyok, akkor nekem tulajdonképpen minden szabad, hisz az őrület semmilyen határt nem ismer!
A számomra oly idegen és hátborzongató közeg - a végtelen óceán - most a keblére ölelt és én miután feldolgoztam szokatlan érintését, örömmel merültem el mindabban, amit nyújtani tudott nekem. Holt testem már nem szomjazta az oxigént, így megtehettem, hogy a víz akár teljesen átmossa a tüdőmet. Mimikrimet is levontam magamról, hiszen a hűvöskés vízben kihűlő emberi bőr és az én jéghideg bőröm közt aligha van mérvadó különbség. Másfelől Josét most minden bizonnyal a legkevésbé az érdekli, hogy hideg az érintésem és a pigmenthiányon túl még valami sápasztja a bőröm színét. Nem hagyhattam azonban, hogy túl sokat lásson belőlem és frissében előtörő hegyes szemfogaimból, így minden erőmmel próbáltam a tenger fenekéig lerángatni a testét. Éreztem, hogy a víz alá lebukva a talpam érinti a tenger fenekét, de próbáltam úgy alakítani a helyzetet, hogy José félelmet érezzen és fuldokoljon. Nem könnyű egy folyton vízre vetődő testet sokáig a mélyben tartani, de egy alkalommal sikerült megmarkolnom valamit a víz alatt, talán a stég egyik lábát. Josét a tarkójánál ragadtam meg a szabad kezemmel és a lábaim is a teste köré fontam, mintha már nem is emberi lény lennék, hanem egy ravasz polip. Ajkaim máris a bőréhez értek, talán a nyakához, talán a vállához, ezt már nem tudtam. De nem tétlenkedtem sokáig, a következő pillanatban már bele is martam, még mielőtt kiszabadult volna a szorításomból. A fájdalommentes harapás megindította testem felé éltető vérét, amit olyan mohón és sebesen kortyoltam, mint talán előtte még soha. Földöntúli élvezetet nyújtott az éltető testnedvét piócaként lecsapolni, itt a bizonyára sötét és háborgó vízfelszín alatt egy kevéssel. Az Ördög is boldog volt, féktelenül boldog, viháncolva tapsolt, hogy ismét ő diadalmaskodott. Vele együtt járt elmém egy bizarr, vidám haláltáncot, kigúnyolva az Életet és annak törékenységét.
Több, mint fél percig tartottam Josét a víz alatt és szívtam vérét, majd egy alkalommal a kapálódzása közepette kicsúszott karjaim közül és hiába kaptam utána, csak a vizet markoltam. Kénytelen voltam ismét visszavonni magamra a mimikrit, hátha már mások is figyelnek minket a partról. Felbuktam a felszínre és próbáltam a zihálását és a vízcsobogást hallgatva ismét becserkészni...

Már megtapasztalhattam a múltkori esetnél is, hogy milyen erő van ebben a vak emberben és ez most sem volt másként, hiszen egyszerűen képtelen voltam leszaggatni magamról a kezeit. Időnként érzetem, ahogy kicsit lejjebb merültünk, hogy a lábam alatt már ott a meder feneke, de ez most egyáltalán nem vígasztalt, hiszen hiába rúgtam el magam tőle, Fabian mindig visszarántott. Már az inget téptem le magamról, hogy nem tudjon mibe kapaszkodni, mikor éreztem, hogy jéghideg keze hátulról a nyakamnál megragadja a hajamat és hátraránt, majd a lábai is rám kulcsolódtak, és olyan erővel húzott magához, amivel képtelen voltam megbirkózni. A levegőm egyre jobban fogyott! Éreztem ahogy olyan szorosan tapad rám, hogy az arca már a vállamhoz és a nyakamhoz ér. Ahogy fogyott a tüdőmből az oxigén, úgy próbáltam mind hevesebben a felszínre jutni és megszabadulni a polipként rám tapadó férfitól, de valahogy egyre erőtlenebbnek éreztem magam, a fejem is zúgni kezdett, gondolom a levegő hiány már kezdte éreztetni a hatását. Végül, mikor már majdnem feladtam a reményt, egy utolsó kétségbeesett rántással sikerült kiszabadulnom és kicsúsztam a kezei közül.
Hatalmas lendülettel vágódtam a víz felszínére és köhögve, prüszkölve próbáltam minél több oxigént juttatni sóvárgó tüdőmbe. De, ahogy az éltető levegő már elárasztott igyekeztem a stégbe kapaszkodva mielőbb kijutni a vízből, mielőtt újból megragadna. Remegő karokkal húztam fel magam, de mikor olyan derékmagasságban már kint voltam két láb jelent meg a látóteremben. A fene! Colinról teljesen megfeledkeztem! Mikor felnéztem egyenesen a gonoszul vigyorgó képére esett a pillantásom, meg arra a hangtompítós pisztolyra, amit a kezében tartott. Aztán megláttam a közeledő lábát, mely nagyot csattant a mellkasomon és fájdalmasan visszaküldött a vízbe. Nagyot csobbanva merültem el, ráadásul még az oly értékes levegő is kitódult a tüdőmből a rúgás következtében. Kétségbeesetten rúgtam fel magam a felszínre, hogy most a part felé próbáljak kijutni.

A dagály morajlása és a partot tépő esti szél zaja közt alig tudtam kivenni José hangját, Colin pedig néma védelmezőként leshette minden mozdulatunk. A felszínre érve magam is meg kellett küzdenem a hullámokkal, hiszen nem tudtam úszni. Egyre inkább aggasztott, hogy a talpam alatt nincs biztos talaj, s az óceán hullámai előre-hátra lökdösik sovány testem. Nem tudtam, hogy tarthatnám magam a vízfelszín fölött, mindenhogy próbáltam kapálódzni a végtagjaimmal, de az újabb és újabb hullámok ismét megzavartak a koncentrálásban. José vére után szomjaztam, még több vér után, s most már nem érdekelt, ha itt pusztul el. Nem érdekelt a ráció, hogy hogyan is tüntethetnénk el nyomtalanul a testét... csak az hajtott őrült mód, hogy fogaim ismét a húsába vájjam és fémes ízű vérét az utolsó cseppig magamhoz vegyem. Egy nagyobb csobbanás bizakodásra adott okot, csak azt tudtam elképzelni, hogy Colin visszatessékelhette a fiatal halandót a vízbe. Kapva az alkalmon, azonnal a hang felé próbáltam közeledni. Hallottam a csapások hangjait, de nem tudtam újból megragadni. Egyszer csak Colin szólalt meg.
'- A part felé úszik! - kiáltott fel és hallottam, ahogy léptei koppantak a stég deszkáin. Vajon mire készül? Képes lenne lelőni őt, még ha nem is utasítom? Zavarba jöttem, féltem, hogy a szolga ostobaságot csinál és ha őt gyilkossággal vádolják meg, talán el is veszíthetem... A fiúval pedig én akarok végezni! Nem folyhat a drága vére az óceán vizébe! Minden korty engem illet meg!
Határozottan éreztem, hogy a pánik úrrá lesz rajtam. A víz egyre csak lökdösött és lökdösött, nem tudtam már, hol lehetek a stéghez és Joséhoz viszonyítva. Több liternyi vizet nyeltem már, ami egész testem átmosta, s szólni már nem bírtam a szolga után. A szavakat mintha csak a futóhomok nyelte volna el, bennem ragadtak, akárcsak a gondolatok. Reményvesztetten próbáltam úgy tenni, mint aki tud úszni és halad valamely irányba. De a félelem, hogy egyedül maradok a háborgó vízben s a hajnal első napsugarai itt porlasztanak hamuvá, egy eszét vesztett sikolyát hozta elő torkomból, amint ismét a felszínre törtem....
- SEGÍTSÉG!!! - ordítoztam teli torokból. Ki dobott vízbe?! Miért vagyok itt?? Nem tudok úszni, így meg fogok fulladni!! És egyáltalán van itt valaki? Hall engem valaki? Lehet, hogy egy kút mélyén vagyok? Apa mindig azzal fenyegetőzött, hogy egy napon majd beledob a kerti kútba. Lehet, hogy most dobott bele?! A fejemhez kaptam, bár így azonnal elsüllyedtem. Sikítani kezdtem, ahogy csak bírtam, de csak némán bugyborékoltam egy sort. Össze-vissza kezdtem kapálódzni, de egyre rosszabb volt minden. Nem akarok még meghalni, még nem! Nem halhatok meg pont itt és pont így! Vízbe fulladni is nagyon rossz, nem is gondoltam volna! Azt hittem, hogy az nem fáj, de tévedtem, mert akkor is nagyon rossz! De ha mindjárt meghalok, akkor vajon anyával is találkozhatom majd ezután? Hiszen ő is meghalt és biztos vár is rám...
- ANYA!!! - ordítottam megint, ahogy egy pillanatra megint a felszínre buktam.

Colin azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel a gazdájával és abbahagyta José követését a stégről. Pisztolyát a nadrágja övébe dugta és ruhástul a vízbe ugrott, majd azonnal megragadta Caecust.

Mivel Colin miatt esélyem sem volt, hogy a stégre kimásszak, és a vízben meg ott várt rám az az őrült Fabian, aki a jelek szerint attól sem riad vissza, hogy vízbe fojtson, így a legjobb, amit tehettem, hogy igyekeztem kijutni a partra és minél messzebb menekülni előlük.
A víz ugyan hideg volt, de nem kellemetlenül, így nem hűltem le. Gyors csapásokkal igyekeztem a reményeim szerint biztonságot nyújtó part felé, habár a kimerültségtől és a páni félelemtől a karjaim már remegni kezdtek, de nem pihenhettem, ki kellett jutnom.
Már az előbb megtapasztalhattam, hogy milyen az ha az ember a fulladás szélén van, és egy porcikám sem kívánta, hogy újra átéljem. Csak most jutott eszembe, hogy a késem a zoknimba van tűzve, és akár használhattam volna is, de már késő bánat, igaz, hogy még most is szükségem lehet rá.
Mondjuk Colin pisztolyával szemben sokat nem érek vele, a pisztolyom meg valahol a vízben, a dulakodás közben elvesztettem, így Csak Fabian-ra lehettem volna vele veszélyes.
Hallottam, ahogy a testőr felhomályosítja a gazdáját, hogy hová tartok, így még jobban igyekeztem. Mikor már a lábam is bőven leért, remegő inakkal vonszoltam magam a homokos partra, ahol lihegve estem össze és bámultam a sötét vizet, vajon utánam tudott jön-e a férfi, de nem láttam senkit csak mintha kétségbeesett kapálózás hangját sodorta volna felém az esti szellő.
Aztán meghallottam! Azt a gyerekes nyávogó hangot, amit már egyszer volt szerencsém hallani Fabian házában, mikor betörtem hozzá. Széle mosoly terült el az arcomon, ahogy ráébredtem, hogy megint előjött rajta az öt perc, és most annak a szerencsétlen, nyafogós kölyöknek hiszi magát. Legszívesebben visszaúsztam volna és most én fojtogattam volna bele a vízbe, de számítottam rá, hogy Colin nem hagyja magára kenyéradó gazdáját, és ez viszont adott egy kihasználandó lehetőséget.
Mikor megütötte a fülemet egy nagyobb test csobbanása, a sötétet kihasználva a stég felé suhantam és a szabadon hagyott táskát gyorsan magamhoz vettem, és vigyorogva néztem a stég felé lubickoló Colinra, aki kifelé rángatta a csapkolódzó vak embert. Felmutattam a táskát, hogy lássa és majd beszámolhasson Fabian-nak a vereségükről.
- Köszönöm a pénzt! Mond meg az idétlen gazdádnak, hogy elfogadom fájdalomdíjnak. – azzal megfordultam és elindultam kifelé a partról, remélve, hogy most találkoztunk utoljára.


/Nem tudom tervezel-e itt még valamit, ha nem, akkor ez a szál lezárva és köszönöm a játékot. /

Hirtelen valaki megfogott a vízben és nem engedte, hogy elmerüljek.
- Te ki vagy?! - kérdeztem azonnal, ahogy szóhoz jutottam az ijedtségtől. De még mindig nagyon féltem, azonnal ki akartam kerülni a vízből.
'- Ne aggódj! Csak én vagyok! Engem már megismersz, ugye? Szoktál néha nálam játszani! - mondta a kedves hangú bácsi és bár a nevére nem emlékeztem, de tényleg ismerős volt a hangja.
- K...kérlek vigyél el innen... - dadogtam és mindkét karom körbefontam a nyaka körül. Majd azt mondta, hogy mindjárt vége ennek az egésznek. Én el sem akartam engedni, annyira jó volt, hogy valaki segít nekem! Talán akkor mégsem halok most meg? Aztán nem is volt idő ezen gondolkodni és azt éreztem, hogy megfog a hónom alatt és kiemel a vízből. Arra kért, hogy kapaszkodjak meg abban, ami előttem van. Stégnek hívta, de én nem nagyon tudom, mi az a stég. Apának nem volt stégje, ebben biztos voltam. De megkapaszkodtam benne és a bácsi alulról felnyomott, így már kinn is voltam a vízből. Nagyon rossz érzés volt, hogy a ruháim vizesek! És cipő is volt rajtam, ami nagyon zavart, pláne hogy vizes volt. Úgyhogy azonnal letúrtam a lábaimról, majd elfeküdtem a földön. Egészen összehúztam magam és mindkét fülem befogtam, mert már borzasztóan zavart a víz nagy hangja. Nyöszörögni kezdtem, mert rosszul éreztem magam. Egy puha, meleg ágyban szerettem volna lenni, csendben és azt akartam, hogy valaki mellettem feküdjön az ágyban és meséljen nekem, amíg el nem alszom.
- Bácsi... - hívtam őt reszketve, mert féltem, hogy talán itt hagy. Pedig nagyon féltem itt, hiába nem voltam már a vízben! Aztán egyszer csak megérintett. Először nagyon megijedtem, még fel is kiáltottam. Nem hallottam, hogy itt van már, hiszen befogtam a füleim. Próbált megnyugtatni, hogy most majd elindulunk és hamarosan a meleg ágyikómban lehetek és előtte le is veszi rólam az összes vizes ruhát. És hogy a cipőmet nem kell visszavennem, ha nem akarom, jöhetek mezítláb is. Ennek nagyon megörültem és azt akartam, hogy a bácsi hazáig cipeljen, de azt mondta, hogy nem bír el, bármennyire is könnyű vagyok. Így aztán megfogta a kezem, jó erősen és egészen addig nem engedte el, amíg haza nem vitt magához.

//Történetszál vége - én is nagyon köszönöm a játékot!//

Colin megállt a kocsival és én nem vártam meg, hogy kisegítsen belőle. Kiszálltam az ülésről és rögtön megcsapott a part fülledt, sós illatokkal teli levegője, az erős szél és fülembe muzsikált az óceán is. A vérbábnak ma éjjel nem sok dolga lesz, mindössze annyi, hogy kikísérjen a stéghez, majd a távolban várakozzon a kocsijában. Ha egészen véletlenül most is elhibáznám a vérbábbá szentelés kényes műveletét, nem szeretném, ha Rose elszaladna innen és veszélyes dolgokat kezdene terjeszteni rólam. Most nem igen fűlik a fogam ahhoz, hogy a csatornahálózatban bujdokoljak hónapokig, vagy ki tudja mennyi ideig. Rangomnál fogva a legnagyobb szarvashiba volna, ha erre kényszerülnék.
Miután Colin elkísért a stég széléig, intettem neki, hogy innentől egyedül is boldogulok. A vakbot jelezte nekem a stég széleit, én pedig óvatosan végighaladtam a jelzett irányt követve. Bal kezemben volt egy hűtőtáska is, benne egy üveg borral, két pohárral és némi egzotikus gyümölccsel. Hatalmam ugyanis testemnek is erőt adott: elsorvadtnak hitt gyomrom most már képes órákig is magában tartani az ételt és az italt. Talán régóta képes voltam már erre, csak nem töltöttem minden éjszakám azzal, hogy ezt kiderítsem. Emberek közt pedig igencsak veszélyes és módfelett kellemetlen szituáció lett volna, ha a testem a vámpírokhoz mérten megszokott módon reagált volna. Ez a képesség azonban most már lehetővé teszi számomra, hogy még inkább embernek tűnjek, habár a halandók étkeit soha nem fogom már tudni jó ízzel elfogyasztani.
Leültem a stégen lévő kis padra, s magam mellé helyeztem a hűtőtáskát. Öltözékem könnyed volt, egy fehér vászonnadrág és egy könyékig feltűrt, bordó pamut ing volt rajtam, feltéve, ha Colin nem színvak, hiszen ő találta ki ezt a színösszeállítást. Cipőm közben levettem, hogy talpam alatt érezhessem a stég deszkáit. Vakbotom tenyerem közt morzsolgatva vártam Rose érkezését. Bár a nap bizonyára lement már, ő mégis könnyen észrevehet majd, a stégen ugyanis található néhány napelemmel működő, kisebb lámpa is.

Nem is tudom igazán az okát, hogy mit is keresek itt, miért is tette ígéretet arra, hogy itt leszek. De ha már megígértem, el is jöttem. Talán a kíváncsiság az, ami idehoz, hiszen mikor a kávézóban búcsúzkodtunk, akkor is azt éreztem, meg kell ismernem ezt a férfit jobban.
A partra kiérve lerúgom fehér papucsomat, s meztelen talpakkal folytatom utamat a homokos parton, követve a fényt. Hosszú, fehér ruhám ad némi hangot, halk susogásával. A szél olykor körbecsavarja rajtam szinte, de élvezem, mert legalább a fülledtségen könnyít kicsit. A fényben már kirajzolódik számomra Fabian alakja, ahogy a stégen üldögél. Közel érve hozzá köszöntöm őt:
- Szép estét!
Fellépek mellé a stégre, papucsomat leteszem még a szélén, majd közelebb lépek a padhoz.
- Régóta vár már rám? Remélem nem késtem el nagyon.
Órámra pislogok, de a félhomályban nem igazán látom mennyi is lehet az idő pontosan, így le is teszek róla, hogy kiderítsem.

Az este mindig felerősödő part menti fuvallatok miatt sosem egyszerű dolog léptek és apró neszek zaját kikapni a szélből. Ha úgy veszem, most teljesen védtelen vagyok, bárki idejöhetne a stégen végigrohanva, vagy a víz felől, csónakban és egy karddal akár le is fejezhetne. Talán más pillanatokban ez komolyan foglalkoztatna, mint probléma, de ma csakis Rose körül jártak a gondolataim. Hiába próbáltam minden lépést forgatókönyvbe zsúfolni, már most bizonyos volt a számomra, hogy az éjszaka történéseit a megzabolázhatatlan véletlenek fogják formálni.
Amint meghallottam a várt hangot, felkaptam lecsüggesztett fejem és a hang irányába próbáltam fordulni.
- Szép estét önnek is Rose! Nagyon boldog vagyok, hogy mégis eljött... tudja, számítottam is rá, meg nem is. - szavaim egy bizonytalan és kissé szégyenlős ember reakcióját tükrözték. Nem akartam úgy hatni, mint egy nagyúr, aki magához hívathat bárkit és ezt természetesnek is veszi.
- Nem, nem várok régóta. De a stégen ülve a tengernyi idő is kevésnek tűnik a számomra. - mosolyodtam el. - Egyszerre szeretem és félem is ezeket a nagy vizeket. - fűztem további kommentárt a szavaimhoz.
- Nyugodtan üljön le mellém Rose. - tettem a kezem magam mellé a padon. - Hoztam egy kis elemózsiát is! - hajoltam előre és másik kezemmel rátaláltam a hűtőtáskára. Egyelőre még nem nyitottam ki, csak jeleztem Rose számára, hogy itt van nekünk ez a kis láda. De nem terveztem elsietni a dolgokat...
- Remélem nem érzi túl nagy áldozatnak, hogy ilyen késői órán rángattam el ide, hiszen dolgozó ember, akárcsak én, de én egy megrögzött éjszakai bagoly vagyok... - kértem elnézését a sokak számára talán szokatlan időpontválasztás miatt.

- Őszintén szólva én magam is elég bizonytalan voltam abban, hogy jöjjek, vagy ne jöjjek.
Válaszolok a felém forduló, kicsit félszeg férfinak, aki elég meglepettnek tűnt első pillanatban. Mint akin látszik, tényleg nem tudta megjelenek-e, sőt, inkább arra számított, hogy nem. De itt vagyok.
- igen, a tenger nagyon sok rejtelmet tartogat nekünk. Olykor kellemeseket, mások ijesztőeket.
Fürkésző szemekkel nézek végig rajta, majd a kosárra vetődik tekintetem, elismerően bólintva, s hümmögve az ötletéért, miközben leülök mellé, amolyan tisztes távolságot hagyva kettőnk között. Had férjen csak oda az a kosár, ha már emlegetve lett. A habokat nézem, melyek a stég szélét nyaldossák, hallgatva halk zúgását, morajlását.
- Nem, nem érzem. Bár nem gyakran bóklászok ilyen későn, de a helyválasztása meggyőzött. Szeretek éjjel sétálni a parton, mélyen beszívni a sós levegőt.
- S dolgozni is inkább éjjel szeret, vagy akkor szeretne, ha módjában állna?
Kényelmesen hátradőlök a padon, elhelyezkedve egy hosszabb beszélgetéshez. Elhatároztam, hogy most jó alaposan megismerem ezt a férfit, ennél fogva igyekszek megjegyezni minden mozdulatát, megfigyelni viselkedését, szavainak mögöttes tartalmát is felfedezni, már ha tudom. Hiába no, José a fülembe tette a bogarat azzal, hogy nagyon rossz fényben világította meg számomra őt. No meg amit nem tudok palástolni sem, az a kíváncsiságom Fabian iránt.

Miután érzékeltem, hogy Rose helyet foglalt mellettem a padon, magam mellé tettem a hűtőládát, majd csendben hallgattam a szavait.
- Roppant mód örülök annak, hogy ezek szerint mégsem terhes önnek a késő este. Talán nem lepi meg, de engem nem igen láthat errefelé nappal. Az én bőrömnek túlontúl erős a napsugárzás itt, Floridában. A parton pedig úgy hiszem nem sok árnyékot találnék. - egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán furcsának gondolja azt, ha egy vak árnyákokra vadászik. - A hőkülönbségből meg szoktam érezni, hogy árnyékban járok-e. - egészítettem ki a szavaim somolyogva.
- Hogy egészen őszinte legyek önhöz Rose, én elég tehetős ember vagyok, klasszikus értelemben véve nem járok be egy irodába dolgozni. Általában otthonról irányítom a cégem. - adtam választ a kérdésére, noha nem teljesen arra válaszoltam, amit kérdezett. Egy pillanatra futurisztikus karórámra tettem az ujjaim és letapintottam a pontos időt. Csak a miheztartás végett. Majd kezeim újra a hűtőtáskára tettem és kinyitottam azt.
- Megkínálhatom közben? Van itt egy üveg Rosé, úgy tudom a hölgyek igencsak kedvelik ezt a fajta bort. - tapogattam ki a palackot és kihúztam a jégakkuk közül. Egy pillanatra teljesen elvarázsolt ez a mozdulat. Időtlen idők óta nem fogtam ilyen palackot a kezemben és százhúsz év vámpírlét után már aligha akadna ember a földön, aki elhinné, hogy valaha súlyos alkoholproblémáim voltak. Barátok híján gyakran napokat töltöttem a szobámba zárkózva és ágyban fekve, palackból ittam a bort. Emlékszem, a fehér bort kedveltem, mert ha történt valamiféle baleset a fogyasztás közben, utána nem úgy néztem ki a látók előtt, mint akit mellkason szúrtak...
Miközben gondolataim messze szálltak, ujjaim finoman végighúztam a palackon, többször is. Furcsa, gyermeki izgatottságot éreztem belül, szerettem volna ismét megízlelni a bort, habár tudtam, az emberi étkek és italok már soha nem fognak örömöt okozni nekem.

- A parton ott nagyon nincs árnyék, ez igaz. de napsütésre, ha minimálisan is, mindenkinek szüksége van. Legfeljebb védje magát valami napkrémmel. Vagy azokat sem tudja használni?
Tehetős ember...de jó is neki. Én már annak is örülök, hogy sikerült valamennyire berendeznem azt a kis lakást. Ő meg tehetős. Na de hát nem vagyunk egyformák, s én naiv úgy gondolom, hogy vagy örökölt, vagy megdolgozott a vagyonáért, persze ez a kijelentés azért kétségeket ébreszt bennem.
- Jó dolog lehet otthon dolgozni. Bár én szeretem a munkámat, és a lakásomban nem igazán végezhetném. Igen, köszönöm, szeretem a bort, a rosét is, de másfélét is megiszok alkalomadtán.
Mosolyogva figyelem, ahogy a borral foglalatoskodik. Feltűnik, hogy szinte simogatja a bor üvegét, hogy vágyakozás, vagy valami különös emlékkép tölti el gondolatait. Jó ideig nem zavarom meg, míg sem már eljutok addig, hogy a hosszú perceket megtöröm.
- Merre jár gondolataiban Fabian? Mert én még itt vagyok, és szívesen folytatnám a csevegést.

Rose kérdésén komolyan elgondolkodtam néhány pillanatra. Ma már minden bizonnyal a technológia hozzásegítette az embereket ahhoz, hogy krémekkel védhessék a bőrüket, de halandó életemben erre még nem igen nyílt lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy évszaktól függetlenül ingben, mellényben és zsakettben jártam-keltem, fejemen kalappal, gyakran még kesztyűt is viseltem. Nem volt ebben semmi rendkívüli, mindenki, aki nem munkás volt, nem lépett ki az utcára atlétatrikóban. És aki ilyen öltözékben jelent meg a tűző napon, azt egy cseppet sem érdekelte, hogy megégeti-e a nap... Így mindent egybevetve Rose-nak csak egy olyan választ tudtam adni, amiben bíztam, hogy elhiszi magyarázatként.
- Nem, nem hinném. Az albínók bőre nagyon könnyen elrákosodik, ha közvetlen napfény éri. Nem bíznék meg egyetlen krémben sem. És egyébként is, nem kedvelem a túlzott meleget. - amikor a munkáról kezdtünk csevegni, úgy éreztem, ideje lesz a beszélgetést sokkal érdekfeszítőbb mederbe terelni. Sosem kedveltem túl sokat locsogni a fedőtevékenységeimről és hazudnék, ha valamiféle munkamániásnak adnám ki magam.
A palack felületével való ismerkedés után hirtelen ocsúdtam fel.
- Ó igen, máris töltök... - raktam le a palackot magam mellé a padra és óvatosan előhúztam a két borospoharat a táskából. - Kérem, megfogná? - próbáltam Rose felé nyújtani az egyik üveget, majd a digóhúzót is elővettem és óvatos mozdulatokkal, erősen koncentrálva céloztam meg vele a dugót. Azért hiába nem bontogattam már jó ideje bort, egy ilyen műveletsor gyerekjáték egy vaknak is. Nem úgy, mint a kitöltés...
- Kérem szóljon, ha már eleget töltöttem. - nyúltam a bal tenyeremmel előre és kis kutakodás után rátaláltam Rose kezére, benne az üveggel. Hosszú, vékony ujjaim lágyan a kézfejére fontam és nem csak azért, hogy kiindulópontot találjak a pohár térbeli pozícióját illetően. Nem, ez már több volt ennél, ujjaim finoman húztam meg a bőrén, gondolataim már az alatta lüktető, meleg vérpatakocskákon jártak. De még mielőtt ismét elkalandozhattam volna, jobbommal megemeltem a borosüveget és óvatosan megkerestem az üveg peremét, majd amikor egészen biztos voltam benne, hogy a két tárgyat sikerült összecsatlakoztatnom, megbillentettem a borosüveget és annyit töltöttem, amennyit Rose kért. Majd megválaszoltam az előzőleg feltett kérdését.
- Hogy mind gondolkodtam? Magán, Rose. - hazudtam egy szemrebbenés nélkül, méghozzá olyan hangon, mint aki egyre nehezebben tudja leplezni a vonzalmát. - Maga... - tartottam hosszas szünetet - ...és én. Maga és én. - ismételtem meg iménti szavaim, majd megráztam a fejem. - Talán mindez túlontúl bizarr és elnézést is kérek érte, de hát az ember idebenn nem ismer korlátokat... - böktem a halántékomra.

Miközben hallgatom a beszámolót az albínók bőréről, nekem inkább tűnik úgy, hogy csak kifogásokat keres arra, hogy mutatkoznia kelljen emberek között. De az ő dolga, ha így neki jobb, én mit kezdjek vele vitázni. Szíve joga eldönteni mikor és hol jelenik meg a nyilvánosság előtt. Az, hogy velem most itt van, nekem jól esik, lévén valamiféle bizalmat, vagy érdeklődést vélek benne felfedezni.
- Értem. Ezek szerint önnek jobb lenne pl London, ahol keveset süt a nap, és többet esik az eső.
Amint a kezemhez ér, megborzongok. Kezének hideg érintése végigfut a gerincemen, s különös félelemmel telt kíváncsiságot erősít bennem. Ez nem ugyanaz az érzés, amit nemrég José keltett bennem, teljesen más, mégis nagyon hasonló. Tudom, hogy ez a kettő ellentmond egymásnak, de az én életemben mi nem?
- Jó, elég lesz, köszönöm.
Szólalok meg, mikor már számomra éppen elég a bor, majd akkor is, mikor az ő poharában is elég ital van.
- Maga és én?
Kérdek vissza meglepetten, kicsit el is gondolkodva azon, hogy vajon eddig miért nem vettem észre érdeklődését. Pedig általában észre szoktam venni, de most mintha egyik pillanatról a másikra kezdett volna úgy érdeklődni irántam, mint férfi. Hmm...vagy az, hogy ide kihívott, elég jele az érdeklődésének? Lehet, hiszen nem ismerem őt. Most viszont...most férfi kezd belőle kibújni, legalábbis ezt érzem.
- Mi is lehetne köztünk, a hűtőtáskát leszámítva?
Szólalok meg a mondat tartalmától, és a szavak más hangsúlyban mondott egyszerű jelentésétől teljesen elhatárolódva. Hiszen hangomban ott a nőies lágyság, a sejtelmesség, hogy talán akár lehetne is valami. Na igen, lehetne, hiszen egy-egy flörtöt, egy kalandot én bármikor el tudok képzelni vele. Persze ha tudna egyik férfi a másikról, minden bizonnyal már repedezne José szíve. Talán senki más miatt nem, de Fabian...ő Fabian.
Fabian meg, hát őt nem tudom hogyan viselkedne, ha egy éjszaka után faképnél hagynám.

Megmosolyogtam Rose szavait. És nekem ismét hazugságokkal kellett tovább tömni a fejét...
- Rátapintott a lényegre, mert angol vagyok. Bár nem londoni, de ahonnan én jöttem, ott sem sokkal szárazabb az időjárás. - nevettem fel könnyedén. - Nem is azért hagytam el a hazám, mert elegem lett volna az időjárásból. Pusztán az üzlet vonzott ide. - majd azonnal ráeszméltem, hogy éppen én akarom elkerülni ezt a témát, mégis megint felemlegettem. Sebaj...
A bor kitöltése után egy ideig még visszatartottam a kíváncsiságom, hogy azonnal belekóstoljak a borba. Nem lepődtem meg azon, hogy a szavaim rólunk nem hagyják majd hidegen. Hiszen váratlanok voltak, tőlem meglehetősen ritkán hallani bármi hasonlót és valóban nehéz is számomra eljátszani a fülig szerelmes férfiút...
- A hűtőtáska akár itt is maradhat még. - szóltam lágy hangon, enyhe érzékiséggel a felszín alatt. - Nem képez áthidalhatatlan akadályt a számomra... - folytattam, majd óvatosan kinyújtottam a kezem, míg el nem értem Rose-t. Úgy próbáltam előre nyúlni, hogy még véletlenül se a melleit érintsem meg, sokkal inkább az arcát. De azt hiszem a nyakát találtam meg, azt az ívet, ami a vállához vezetett. Másik kezem görcsösen szorongatta a borospohár nyakát, s mielőtt még darabokra törhettem volna, elvettem a kezem a bőréről és megemeltem a poharam.
- Nos akkor... igyunk erre a szokatlan estére! - majd belekortyoltam a borba. Szinte azonnal szörnyű csalódás ért, a rosé kellemes íze helyett maró keserűséget éreztem. Bármennyire is igyekeztem úgy kiinni a pohár tartalmát, mint aki élvezettel teszi ezt, még én sem bírtam leplezni, hogy a bor nem éppen esett jól. Máris a vér ízére kezdtem szomjazni, s míg megtöröltem a szám szélét, egy röpke pillanatra elképzeltem, ahogy ajkaim Rose nyakára tapadnak, nyelvem kitapintja az ütőerét, majd szemfogaim alatt testének ismeretlen mélységeiből feltör éltető vére. Gondolataim aztán mégis visszacsatlakoztak a valóságba és kezeim rátettem a hűtőtáskára, majd azon végigcsúsztatva azt, ismét Rose felé kezdtem közelíteni. Kíváncsi voltam, ezúttal milyen testrészén akad meg a tenyerem...

- Mert Anglia szűkös volt üzleti szempontból? Ha egyszer az időjárás ott jobb, én bizony maradtam volna.
Érdekesnek nevezném az érzést, amit érzek kezének érintésére. Végigsimítja vállamat, én arcomat simítom végig az ő kézfején. Aprócska villámokat érzek, mintha megrázna a bőre.
~Biztos van rajta valami műszálas..~
- Igyunk!
Poharam szélét az övéhez koccintom, vigyázva ne öntsem le a rózsaszínes itallal, közben elgondolkodok mi is annyira különös ebben az estében. Mert ha azt mondja, hogy különleges, akkor azt jobban meg tudom magyarázni.
Jó, úgy érzem jó minőségű, kellemes illatú, zamatú bor, amit hozott, így nem igazán értem, hogy mi az oka annak, hogy az ő arcára nem a bor élvezete ül ki.
- Ön nem igazán élvezi a borozást.
Én azért tovább kortyolom, élvezve a bor ízét, mikor újra közeledni látom felém kezét. Nem húzódok el, csupán arra vigyázok, ne pont a szememet találja el. Nem szeretnék én is pont most megvakulni általa. Sőt, talán egy kicsit még úgy is fordulok, hogy ha nem mozdítja más irányba a kezét, mellemet éri érintése. Vajon mennyire jön zavarba ha valóban végigsimít kebleimen?

- Dehogy volt szűkös! Több okom is volt arra, hogy mégis ide jöjjek tevékenykedni, de kérem Rose, ne rontsuk el az estét üzleti kérdésekkel! Oly kár volna érte! - kérleltem, de cseppet sem parancsolón, inkább játékosan.
A borral való újraismerkedés után kénytelen voltam valami magyarázatot adni Rose-nak. Hezitáltam, hogy megint valami körmönfont hazugsággal álljak elő, vagy vajon elhinné-e az igazságot? El kellett ezen gondolkodnom, hiszen az amerikai olyan nép, aki igen nagy százalékban hisz a repülő csészealjakban, gabonakörökben, viszont csak elenyésző részük hiszi el, hogy Erdély, a vámpírtörténetek szülőföldje egy létező hely. Az ő fejükkel nem tudok gondolkodni, így talán veszélyes vizekre eveznék, ha az igazságot megpróbálnám viccként tálalni. De végtére is ott a megfutamodás lehetősége, hiszen ki látott olyan vámpírt, akinek nincsenek hegyes szemfogai, nem fog ki rajta a fokhagyma vagy egy feszület...? Rose innen már úgysem távozik egyszerű halandóként, efelől nem voltak kétségeim...
Mikor kezeim újra előre nyújtottam, ujjaim egy kerekded és lágy formát érintettek meg. Nem volt kétségem afelől, hogy a kebleire bukkantam rá. Hosszú, vékony ujjaim szerettek volna minél többet megtudni erről a testtájékról, de semmiképpen sem durván és tolakodón. Többször is végigfuttattam rajta azokat, mintha csak masszíroztam volna. Már jó ideje nem mondtam semmit Rose legutolsó szavaira, de végül úgy döntöttem, mégiscsak megtréfálom az igazsággal.
- Nem, valóban nem esett jól a bor. És tudja miért? Mert sokkalta jobban szeretem a vér ízét. De hát a vámpírok már csak ilyenek... - sóhajtottam egy teátrálisabb fajtát, s szavaimat igyekeztem olyan komolytalan színben feltüntetni, hogy azt csak tényleg egy hiszékeny kisgyermek lenne képes maradéktalanul elhinni...

Mivel nekem ismerkedés szempontjából tökéletesen mindegy, hogy milyen témáról beszélgetek, megadom magam könnyedén a kérésnek, hogy a munkát hagyjuk mára, tegyük hidegre, esetleg bele a hűtőtáskába.
- Rendben, ha önt ez feszélyezi, hagyjuk.
Mosolygós hangomból érezhető, hogy én most bármiről szívesen beszélgetek vele. Mert miért is ne? Ha az egyik téma nem felel meg, majd jön másik. Ha minden kötél szakad ott a lerágott csont, az időjárás. Bár már azt is érintettük némileg, azért még van rajta mit kivesézni. (Lerágott csontot kivesézni érdekes lehet.) Gondolatban már fogalmazom is meg, hogy mit kérdezzek, mi legyen a következő témakör, amiről talán ő is szívesebben beszél. Talán a nőkhöz való viszonya? Vagy a gyerek kérdés? A-a, ezek nem jók, mert körülbelül azt érezhetné belőle, hogy most azonnal le akarok rá csapni, és férjül kérni, ami ugyebár nem igaz. Még akkor sem, ha már szépen végigtapizza kebleimet, nem mellesleg nekem is jólesően, de azért kezét finoman feljebb csúsztatom nyakam környékére..
Akkor talán sport? Mit is sportolhat egy olyan ember, aki az orrát csak este dugja ki otthonról? Hmm...azért vannak elképzeléseim, még ha vak is Fabian. Mert van vakok számára kifejlesztett sakk például, nem beszélve a szobában használható sporteszközökről, szobabicikli, fek-pad, stb...Rendben, eldöntöttem, ez lesz a következő kérdés. De mire sikeresen eldöntöm, már ki is tör belőlem egy halk nevetés.
- Vámpírok? Hogy léteznének? Érdekes felvetés, bár magára talán illik is. Fehér bőr, nem megy napra, mondván leég, talán nem le, hanem megég? Mindig hűsnek érzem kezét...hmm, van önnek kérem szívverése? Enni sem láttam még.
Rövid időre szöget vernek fejembe saját szavaim, így kicsit töprengek rajtuk.
- Végül is én azt tartom, hogy az, amit én nem látok,még nm feltétlenül kell elzárkóznom létezésétől. Például ki tudja, lehet mindjárt leszáll ide egy ufó, s kiszállnak belőle kis, zöld emberkék. Vagy mik. Meg mi van a halál után? Tudja azt valaki? Talán egy új élet?

Számomra most létfontosságú volt, hogy a vámpírokat, mint témakört úgy járjuk körbe a halandóval, hogy az csakis egyféle végződésben tudhassam majd le: Rose-t az akaratom bűvkörébe láncolva. De mindent megtettem annak érdekében, hogy az igazság továbbra se tűnjön többnek, mint banális beszélgetési témának...
- Tehát úgy gondolja, én hiteles vámpír lennék? - nevettem fel könnyeden. - Nos, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bőröm fehérsége teljesen független a dologtól. - korrigáltam Rose-t. - Szívverésem pedig igenis van. - Fogtam meg óvatosan a kézfejét és azt a mellkasomra helyeztem, a szívem fölé. Mindez persze illúzió, a mimikri jótékony hatása. Szívem is csak azért dobog, hogy egy élő test illúzióját keltse, de egy pillanat alatt meg tudom állítani dobogását. Ám ez még nem a megfelelő pillanat ahhoz, hogy felfedjem Rose előtt visszataszító, élőholt testem.
- És ha kíváncsi rá, enni is tudok. - folytattam és elvigyorodtam egy pillanatra, útjára engedve némi fölényeskedést és diadalittasságot. Benyúltam a hűtőtáskába és elővettem belőle egy vérnarancsot. Legalábbis tapintása alapján valamilyen nagy és kerekded citrusfélének tűnt és tudtommal Colin vérnarancsot vásárolt nekem a minap. Ujjaim közt néhány pillanatig forgattam a gyümölcsöt, majd meghámoztam és kétfelé bontottam. Megfogtam az egyiket és enyhén színpadias mozdulatokkal, lassan haraptam csak bele. A gyümölcs ragacsos leve máris végigcsordult az államon és ujjaimra is rátapadt, ami kéretlenül is előhívta belőlem a kétségbeesett tisztaságszeretőt. Azonnal meg akartam törülni magam, de nem akartam ilyen színben feltüntetni magam Rose előtt, ezért elfojtottam a hirtelenjében felmerülő vágyam és inkább alaposan megrágtam a jókora falatot. Majd miután lenyeltem, újabb és újabb harapások sora után végül elfogyasztottam a vérnarancsot. Most már némi rutinra tettem szert az előbbiekhez képest és érzéseim szerint kellően jól lepleztem azt, hogy ez a falat sem esett éppen a legjobban. Még ha a vérnarancs név oly' csalogatóan hangzik is...
- Nos, mit gondol, ilyen vámpír is létezhet? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel, miután kivettem egy törlőkendőt is a ládából és végre jó alaposan letörölhettem magamról a ragadós levet.
- És ha engem kérdez, én hiszek abban, hogy a halálon túl sem szűnik meg az élet. Az igencsak nagy pazarlása lenne a lelkeknek. A halottak számtalan formában, de mind itt maradnak köztünk. - mondtam mindezt érzékelhető meggyőződéssel. Az már csak Rose képzelőerején múlik, hogy mindezt egy bolondos vakember fantáziálgatásának és egyéni hitvilágának gondolja, vagy valami olyasfélének, amiben akár meg is bizonyosodhattam.

- Hááát, ha a legendák hitelesek...igen, valóban el lehetne önről hinni, hogy vámpír.
Fura, de valóban meglep egy pillanatra, hogy van szívverése. Majd azon kapom magam, hogy nevetek. Mert ugyan miért is ne lenne neki, hiszen ő is csak egy ember, olyan, mint jó magam, még ha nem is egészen. Él, lélegzik, beszél itt mellettem, ez másképpen nem lehet, csak ha van szívverése. Már ha nem tényleg vámpír. Haha...
Kuncogásomat kell elfojtanom, nézve ahogyan a gyümölccsel viaskodik. Mit azt mondjak, tiszta férfi...még véletlenül sem szedi cikkeire, nem bajlódik vele, ááá dehogy. Ő inkább beleharap, had csorogjon végig állán.
- Hmm...nem is tudom. Nem ismerek ilyen vámpírokat, nekem eddig csak a szemfogát villogtató, arcára vért folyató, hosszú, fekete talárt és kalapot viselő vámpírokhoz volt szerencsém.
Felnevetek újra, mert eszembe villan, ahogyan annak idején az eper levét nyalogatta egy ismerősöm egy farsangi mulatság után nyakamról...nem volt rossz élmény, az egyszer biztos. A lelkekhez fűzött elméletét figyelmesen hallgatom végig, s elgondolkodom, majd kisebb szünet után válaszolok neki.
- Elképzelhetőnek tartom, sőt hiszek abban, hogy a halál nem egy olyan valami, ami után már semmi sincs, de az, hogy minden egyes lélek itt maradjon a Földön, nekem kicsit túlzásnak tűnik. Mert hát laikusan elképzelem, ahogy a sok-sok szellem, vagy lélek tolong egy helyen...hogy is mondjam....azt hiszem elég nagy galibákat okoznának nekünk, nem gondolja? Vagy ön szerint nem is akarnak kapcsolatba lépni velünk?

Megmosolyogtam Rose újabb szavait a vámpírok kapcsán. Igen, valóban ilyesféle lehet egy vámpír, ha csak a mesékben léteznének. Jómagam már nem emlékezek rá, hogyan is képzeltem el a vérszívókat, amikor még emberi lény voltam. Noha az idő tájt virágzott a viktoriánus kori horrorirodalom, kiváltképp a vámpírlegendák foglalkoztatták felettébb intenzíven az embereket. És azon belül is, főleg a hölgyeket...
- Nocsak! Talán volt már szerencséje olyan vámpírhoz, mint amilyet amit mondott? Szemfogakat villogtató alak, hosszú talárban és kalapban...? - ismételtem el Rose jellemzését, pusztán kedvtelésből, s még magam sem voltam egészen bizonyos abban, hogy mennyire komolyan hihet ő a természetfelettiekben, paranormális tevékenységekben és minden hasonlóban. De végtére is még ez is lényegtelen ma éjjel. Mert hajnalra már hinni fog bennük...
Mikor a sokak által boncolgatott problémát hozta fel a halott lelkekkel kapcsolatban, azonnal úgy éreztem, korrigálnom kell őt.
- Ó nem, nem úgy értettem az elhalt lelkeket! A legtöbb talán új formában születik újjá, egy másik testbe zárva. De ha úgy vesszük, ez is az itt maradást jelenti. Ellenben biztos vagyok benne, hogy vannak olyan lelkek, akik rendellenes módon nem távoznak innen és nem is születnek újjá... - merengtem el saját gondolataimon, hiszen nem csak magamra, mint élőhalottra gondoltam, hanem a nyughatatlanokra is. Vagy ahogy az emberek közkeletűbb szóval illetik, a szellemekre. De még mielőtt túlságosan is ragaszkodni kezdtem volna az oly kedvelt halál és elmúlás témámhoz, visszatértem a vámpírok milyenségéhez. Hiszen makacsul hiszem, hogy ezen az ösvényen kell tovább haladnom, hogy összeforraszthassam kettőnk vérét...
- No de azt ugye tudja kedves Rose, hogy a vámpírok is egyfajta halottak? Minden könyv azt mondja, hogy örökké képesek élni, a testük nem öregszik. De ahhoz, hogy mégis létezni tudjanak különös testükben, vért kell szívniuk az élőkből. És úgy hiszem, ebben van a vámpírok igazán izgató fele. A parazita lét, a halhatatlanságért fizetett furcsa ár. Van ebben valami elemi, valami nyers és primitív, ami vonzza az emberek fantáziáját, kiváltképp a nőkét. De mit gondol, a vámpírharapás inkább fájdalmas, avagy élvezetes? - kérdeztem végül.

//Na most aztán három a magyar igazság...harmadszor ugrok neki, most csak sikerül be is fejezni //

- Láttam hát! Hogy ne láttam volna, hiszen szinte minden farsangi mulatságban megfordul egy-kettő, és én is szeretem az ilyen programokat. Na meg tudja, a mozik csinálnak már olyan filmeket, hogy szinte úgy érzi az ember lánya, mintha az orra elé lépne egy színész.
Kuncogok, de miközben én jól érzem magam, egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy Fabian nem egy jó kedélyű ember, még ha végig is fut arcán olykor egy-egy mosoly. Különösen érzem ezt akkor, mikor a szellemek, vagy ahogy ő mondja a lelkek jönnek szóba, s ő helyesbíteni kényszerül az én buta kis megjegyzéseimet. Figyelmesen hallgatom, szinte iszom minden szavát, mígnem visszatért a vámpír kérdésre. Hmm...nagyon ragaszkodik ehhez a fura témához.
Ahogy elmondja, mintha ő maga írta volna a könyvet, amiben leírták a vámpírok legendájának mibenlétét. Kérdése is meglep, ezen még nem volt alkalmam elmélkedni, de most igen, és meg is teszem.
Bár ő nem láthatja, őt érzem, miközben azon gondolkodok, hogy vajon nekem milyen élmény lenne ha egy vámpír belém mélyeszti fogait.
- Nem is tudom....nem félek attól, hogy egy vámpír harapása megölne. De az, hogy élvezetes lenne-e? Nem tudhatom, hiszen nem volt benne részem. Majd ha egyszer úgy alakul, hogy egy megharap, közlöm önnel. De az biztos, hogy a kíváncsiság elég erős bennem. Ki tudja milyen lehet...Önt talán már harapta meg vérszívó? Szúnyogot kivéve.

Rose újfent nem lepett meg válaszával a farsangi vámpírokat illetően. Nem is volt ebbe mit belemagyarázni, vagy korrigálni, hiszen mi magunk sem létezünk másképp, legendának és mesének álcázzuk a valóságot. Mert a képzeletnek megvan az a varázsa, hogy oly hihetőnek tűnik, hogy minden porcikánkkal bele tudjuk képzelni magunkat, ám mégis tudjuk, vagy legalábbis sejtjük róla, hogy nem létezhet...
- Ilyenkor nem kicsit bánom, hogy nem láthatom azokat a filmeket. - válaszoltam, de nem kimondottan csüggedten. Ezen már réges-rég túltettem magam, ám időről időre előfordul, hogy sopánkodni kezdek. Eszembe jutnak azok az évek, amikor a mozi lassan lesöpörte a színről a komolyzenét és a színházat, már ami a nagy tömegek szórakoztatását illeti. Éveken át törtem a fejem ezen, hogy hogyan volt minderre képes valami olyan, amiben az emberek csak egy sík felületre vannak felvetítve, s a zene sem élőben, vagy legalábbis nem közel sem olyan monumentális nívón és környezetben csendül fel. Akárhogyan is elmélkedtem ezen, nem találtam meg a megoldást.
- Tudja kedves Rose, mindössze azért feszegetem ezt a témát oly nagyon, mert minden ember egy kicsit bogaras, mindenkit érdekelnek olyan témák, amik kissé talán értelmetlennek tűnhetnek mások előtt, épp ezért az ember feszélyezve is érzi magát, hogy felemlegesse. Engem gyerekkorom óta érdekelnek az ilyen különös lények, de csak igen ritkán veszem elő téma gyanánt. - magyaráztam hosszasan a dolgokat, mert úgy éreztem, Rose szavait nem annyira a téma iránti lázas érdeklődés járja át, inkább egyfajta illedelmes válaszadás sorozatról van itt szó. Jobbnak láttam, ha ismét a cselekedeteké lesz a főszerep, nem pedig a szavaké...
- Ugyebár azt mondtam én vámpír vagyok. És ha már így adódott, meg is tudom akkor mutatni, milyen egy igazi vámpírharapás. - hangom megtelt egyfajta játékossággal, mintha egy álarcos bálon próbálnánk az estére magunkra öltött szerepünk szerint játszani.
- Megígérem, nem hogy fájni nem fog, de látszani sem! Bár az utóbbiról sajnos jómagam nem tudok meggyőződni. - tettem azért ezt hozzá, hiszen mindössze másoktól tudom azt, amit. Elkezdtem közelebb hajolni Rose-hoz, kezeim egészen óvatosan fektettem a vállaira, majd az egyiket hátrébb csúsztattam, hogy finoman megtámaszthassam a tarkóját. Éreztem, hogy bizonytalan, hiszen ki ne volna az. Könnyen hiheti most, hogy egy bolondba akadt bele, de bíztam benne, hogy az emberek a felszín alatt mind hordoznak magukban egy vágyat az ismeretlen és a bizarr iránt.
- Tényleg nem fog fájni! - erősítettem meg Rose-t újból és hangomból csakis a színtiszta józanság és határozottság volt kitapintható. A következő pillanatban orromba szippantottam egy keveset az illatából, majd igyekeztem egy kicsit oldalra fordítani a fejét, hogy ne láthassa, amint testem egy rövid időre küllemében is elhal, s szemfogaim kibújnak a fogsoromból. Mindössze jéghideg bőrömet érezhette, ahogy a nyakán, egy kis felületen összeért a testünk. Kiválóan ismertem már a nyak anatómiáját, így hamar megtaláltam azt a pontot, ahonnan a legkényelmesebb vért szívni. Fogaim lassan behatoltak a szövetekbe, Rose pedig nem érzett mást, mindössze egy márványszobor hűvösségét az ő élettől pezsgő, felhevült bőrén.

Na igen...a filmeket látni kell, de sokat veszt vele valaki, ha nem látja? Némelyik filmtől az ember hátán feláll a szőr. Mint ahogy nekem is most, csak nem a mozi világa, hanem Fabian szavai. Magyarázata érdeklődés körét tekintve nem is tudom, érdekesnek mondható, figyelek is rá, mégis, magam sem tudom megmondani, mit is gondoljak róluk.
- Hmmm...azt mondta, hogy vámpír? Eddig úgy éreztem, ez csak amolyan feltételes mód. Minő meglepő fordulat. Egy igazi vérszívó társaságában vagyok.
Igen, van a hangomban élcelődés, de nem tehetek róla, még ha nem is akarom megbántani, így jönnek elő a szavak maguktól.
- Ha nem fogom érezni, sem pedig látni, miből fogom tudni, hogy véremet szívta?
Szerintem ez az egész csak egy kis játék, amivel el akarja érni, hogy nyakamra csókot adhasson, hogy aztán még tovább léphessen, Lényegében ő szememben még mindig csak egy férfi, a sok közül.
Miközben közel hajol nyakamhoz, szinte pezsegni kezd a vérem, nyakamban futó erek forrongása erősíti bőröm illatát. Érzem, ahogy hideg ujjai elfordítják arcomat, s nyakamhoz érnek ajkai.
Hogy ezen kívül mást nem érzek? Ez nagyon nagy tévedés. Persze fájdalmat nem, ez tény, de belsőmet felkorbácsolja ez a "csók". Pulzusom megemelkedik kicsit, s szinte vágyom arra, hogy véremet inni, szívni kezdje. Késztetést éreztem, hogy arcát végigsimítsam ujjaim hegyével, érezni akartam vonásait, arcának borzongató hidegségét, majd kezem mellkasára csúszik le, s keresem az éltető szívverést, melyet nem találva döbbenek rá, hogy miközben ő nyakamra tapasztotta ajkát, valóban véremet szívja már, s nem csak csókol. légzésem szaporodik, feszülni kezd izmom, de eszem ágában sincs elhúzódni tőle. A borzongató félelem mellett felettébb kellemes élvezet is jellemzi érzelmeimet.