Stégek

- Feltételezés vagy valóság? Néha a kettő egy és ugyanaz, kedves Rose. - tettem még hozzá, amint megéreztem szavaiban a a csipkelődést. Amit mondtam, abban semmi kiokító nem volt és igazat is adtam neki, hiszen saját lényem meglehetősen zavarosan próbálom előtte megmutatni. Mindössze kíváncsi voltam, mennyire gondolhatja komolyan azt, ha valaki vámpírnak tartja magát. A kérdésére az érzésekkel kapcsolatban nem feleltem már, biztos voltam benne, hogy meg fogja érezni a különbséget egy egyszerű csók és a vérszívás között. Ha más miatt nem is, a vérveszteség miatt kissé talán bágyadtabb lesz.
Miután végre megkezdhettem a vámpírlét legfontosabb aktusát, megkönnyebbülés árad szét vénséges csontjaim közt, ahogy Rose hagyta, hogy a vérét vegyem, s közben én is átélhessen azt a varázst, amit csak a vér képes adni. A nő testének apró jeleiből arra engedtem következtetni, hogy ő is hasonlóképpen jól érzi magát, s nem kíván szabadulni karjaim közül. Néhány percig tartott ez a mágia, mikor élő és holt végletesen közel kerül egymáshoz, de a találkozás minden bizarr kellékével együtt is kellemes és békés.
Amint elegendő vért vettem magamhoz, lassan kihúztam szemfogaim a nyakából, s újra felöltöttem magamra a mimikrit. Szívem újra dobogni kezdett, bőröm valamivel emberibb hőmérsékletű lett, szemfogaim is megszűntek agyarként funkcionálni. Ilyen nyugodt körülmények közt kizártnak mondható, hogy vércseppek pettyezték ajkam szélét, de a biztonság kedvéért az ujjammal letöröltem az esetleges nyomokat. Hirtelen nem is igazán tudtam, mit is mondhatnék neki, még mindig a vér mámorító lökete töltötte ki a gondolataim nagyobbik részét.
- Jól érzi magát? - kérdeztem végül halkan, hogy megerősíthessem magamban, Rose valóban nem lett-e rosszul. Kezeim finoman leoldottam a hátáról, de nem sokkal ezután már kezeit kerestem. Amint rájuk akadtam, egy pillanatra megnéztem a pulzusát, ami teljesen normálisnak tűnt. Most már csakis az a kérdés, hogy Rose ott legbelül hogyan is érzi most magát?

Dobog...de még milyen hevesen, s hiába a vérveszteség, nem akar lassulni. Hogy mi? Hát persze, hogy a szívem.
Különös kéj ez, mint egy jó szeretkezés, de mégis más, hiszen nem simul hozzám, nem ölel, csókol, hogy a további részleteket ne is említsem, mégis halk sóhaj hagyja el ajkaimat, bőröm libabőrös, minden porcikámban megremegek, izmaim feszülnek. Szeretném csókolni őt, vagy valami más módon viszonozni azt, amit kapok, de hogyan is tehetném?
Ujjaim meleg érintése jeges bőrfelületre találnak...Hogy lehet ennyire hideg? Holt, de mégis él, s elvarázsol engem. Talán elmémmel játszik valami esztelen bájolással? Nem tudom, és nem is érdekel most, csupán csak élvezem a különös kapcsolatot, még ha kissé szédeleg is a fejem már. Még az is, ez a bódorgó tudat is rátesz az érzésre. Ne, nem akarom, hogy abbahagyja, hogy karja már ne öleljen át. Akarom, még akarom, hogy igyon a véremből...
"Jól érzi magát?"
Ez a kérdés cseng a fülemben már, de szavakat nem találok. Kár, hogy most nem látja a tekintetemet, melyben apró könnycseppek csillognak, s arcomra különös kielégülés ül ki, a kíváncsiság, kétely mellé. Valahol legbelül félelem is az ismeretlentől való félelem.
Már újra meleg kezét érezve térek kicsit magamhoz az euforikus állapotból, de a szédülés nem múlik el, talán most még jobban érzem, mint eddig.
- Jól...vagyok!
Hangom nem igazán határozott, meg is remeg kissé, Imbolygó fejemet tenyerembe hajtom, térdemre könyökölve, hogy ne bukjon le, ne szédüljek ölébe.
- Csak...
Nőkhöz hűen elharapom a mondatot, s másképpen fejezem be, mint ahogy azt elkezdtem.
- ...mindegy, nem érdekes.

Habár arcának apró rezdüléseit, szemének csillogását nem láthattam, mégis sejteni lehetett, hogy Rose-t legbelül alaposan megbolygathatták az imént történtek. Énbennem mindössze a vérszívás okozta enyhe eufória dolgozott, s puszta kapzsiság, hogy a halandó érzéseit minél gyorsabban kamatoztatni tudjam majd. De míg el nem érem célom, testét érintő kezeim férfias vágyakat fognak hazudni, szavaim pedig törődést és figyelmet.
- A legfontosabb, hogy jól van. - hangom megnyugtatóan csengett, nyugalmam pedig egész lényemet átjárta. Valahol számomra is fontos volt, hogy Rose ma éjjel jó érezze magát, de olyasféle érzelmeket, amiket ő érezhet, jómagam már réges-rég nem vagyok képes megélni.
- Csak...? - kérdeztem vissza, de válasz nem érkezett. Az emberek gondolatában soha nem voltam képes olvasni, a nőkében pedig talán csak egy dörzsölt telepata képes.
Eközben ujjaimmal finoman megérintettem az arcát, s végigfuttattam rajta azokat. Egy pontot nedvességet éreztem. Tán könnyek szöktek ki a szeméből?
- Nem tudok betelni az arcával, Rose... újból és újból megérintem, de akár csókolnám is... - szólaltam meg sóvárgással telt hangon. ujjaim lassan elhagyták az arcát, s nyakának ívén kezdtek lefelé haladni, majd egy rövid időre megállapodtak abban a kis gödröcskében, amely a kulcscsont mögött tapintható. Innen továbbhaladva elértem a vállát, majd végül valahol a hátán nyugodott meg ismét a tenyerem.
- Röstellem, de azt hiszem igencsak kedvelem magát, Rose. Magányban leélt életemben olyan nekem, mint a végtelen, holt csendet néhány percre megtörő muzsikaszó. - bókoltam, miközben egy percre sem szakítottam meg a kontaktust testeink között.

Apró jelek, pici mozdulatok, melyek tudtomon kívül hamisak...hát kellett ez nekem? Mély érzelmi állapotokat hoz lelkembe, s kételyt is, elég nagyot, mikor már józanodok a kábulatból. Mégsem tudok elhúzódni érintésétől, mégis szinte élvezem, ahogy ujjai végigsimítják bőrömet. Egy röpke pillanatra tenyerébe fektetem arcomat, hogy aztán engedjem tovább siklani ujjait. Igen, élvezem a közelségét, jólesik a törődés, de ezt megkapom Josétól is, mégis ez valahogy más. Lehetséges két embert is szeretni, vagy amit most érzek nem szerelem, csupán egy képzelgés, mámor?
~ Nem, ezt nem szabad. Hiszen csak bolondot csinálnál belőle is, magadból is Rose.~
Megtárgyalom magammal, hogy mi is lenne itt a teendő, miközben ő olyat mond, ami határozottan eldönti, nekem innen el kell mennem. Mielőtt egy férfi szívét végleg összetörném. Ami mellesleg nincs is neki, vagyis nem ver folyamatosan, mint az kiderült.
- Most...nem is tudom, nem akarom megbántani, de...jól esik amit mond, de ezt nem nekem kellene mondania. Sok száz nő van még a földön, aki örömmel venné ezeket a bókokat. Miért pont engem tisztel meg vele? Azt hiszem jobb, ha én most elmegyek. Nem állt szándékomban hiú reményeket kelteni, és felülmúlhatatlan élményt szerzett nekem, de...
Nem is tudom, mire végigmondom az egészet, értelmét veszti a távozási szándékom, s nem értem mi tart még itt. Jah igen, egyik legfontosabb, a kíváncsiság, s a vágy, hogy újra elérhessem még azt az eufóriát.
Vajon ő mit értelmez hebegő szavaimból, zavart hangomból?

Sosem könnyű a dolgom, ha női szívekbe kell belopni magam. Na nem használhatom hatalmam, képességem, fegyverek számára sebezhetetlen, élőholt testem. A halhatatlanság és a sérthetetlenség nagyképűvé teszik a kárhozott lelket és sok év után értetlenül képes szemlélni, mennyire is elgyengül, elsorvad bizonyos dolgokban. Rose bizonytalansága pedig szavaiban csúcsosodott ki.
- Más nők... valóban rengetegen vannak a világban, de csak kevesük enged magához közel. A legtöbbjük számomra oly elérhetetlen, hogy néha már azt hiszem, csak képzelem őket, hogy vannak. És most, úgy érzem magát is csak képzeltem, Rose. Hogy mindez itt meg sem történt, csak elmém tréfált meg hazug illúziókkal. Ha most elmegy, többé talán nem találkozhatok magával. Hogy miért bánnám ezt? Magam sem tudom miért, s hogyan, de megmozdított bennem valamit. Olyan érzéseim támadtak, amiket még sohasem állt módomban megtapasztalni. Szörnyű kín lenne máris búcsút inteni neki. Gondolja meg, kérem... Én ismerem Josét és nem akarok ellene beszélni, de biztos vagyok benne, hogy csalódást fog okozni magának. Nekem is csalódást okozott, mindenkinek azt okoz. Úgy érzem, igazán bántam volna, ha ezt nem mondom el. - tartottam egy hosszas monológot, bár magam sem tudtam, hajóm a kikötő felé tart-e velük, vagy parttalan vizekre sodródott...?
- Tudom, hogy amit az előbb érzett, az még magának is új volt. Ezt az érzést nem adhatja meg más, José meg végképp nem. Én annyit tudok ebből az érzésből adni, amennyit csak kíván. És még ennél sokkal többet is... - vált hangom egyre sejtelmesebbé, s a bennem mocorgó démonok hada kitörni vágyott, ám még nem hagyhattam. Még ezt az egyet meg kell próbálnom...

Most nem is tudom mit kellene mondanom. Ritkaság, ha egy nőnek elakad a szava, de ez most pont az az eset. Hogy miért?Talán mert még inkább elbizonytalanítanak Fabian szavai. egyrészt ugyebár tetszik az, hogy úgy érzi valamit újra életre keltettem benne, másrészt nem tetszik, hogy José ellen beszél. Igen, szeretem a srácot, akármilyen is a jelleme. Az érzelmek ugyebár nem igazán irányíthatóak, nem azt gyűlöljük, akit akarunk, s nem is abba szeretünk bele.
- Rólam sem tudja mi volt a szándékom azzal, hogy közel engedtem magamhoz. Nem ismer, nem tudhatja, nem-e akartam azt, hogy elvegyen feleségül, majd mint fekete özvegy, örököljek maga után. Hiszen tehetős ember....
Védekezni, s szót elterelni akarok eme mondattal. Joséra tett megjegyzését mintha elengedtem volna a fülem mellett, mert nem áll szándékomban vitába szállni vele. egyszerűen csak megjegyzem magamnak, hogy ő bekategorizálta már kedvesemet.
Hmm...kedvesem. Vajon mit is szólna ahhoz, ha tudná itt vagyok azzal az emberrel, akit ő tiszta szívből gyűlöl, s még ráadásul olyan élményt kaptam tőle, amit Josétól valóban nem sikerülne. Bár tény, nem ismerem még eléggé egyikőjüket sem ahhoz, hogy ilyet kijelenthessek.
Miközben gondolataim cikáznak fejemben, s tanácstalan vagyon mit is kellene tennem, érzem, hogy újra könny gurul végig arcomon. Gyorsan letörlöm, mintha csak attól félnék, hogy megláthatja a mellettem ülő férfi, ami ugyebár lehetetlen, hacsak hangomból nem érződik a sós könnycsepp hatása.. Miért kell ennyire összekuszálódni a dolgoknak? Hogy lehet két olyan emberhez ragaszkodni, akik ennyire másak.
- Tudja milyen érzés az, ha valaki menne is, maradna is? Nem tudom, milyen ára lenne annak, ha most én itt maradnék.
...és maradok, mert lábam, fenekem, mert ugye azon ülök, már gyökeret eresztett, s fel nem tudok állni, hogy faképnél hagyjam, s menjek magam útjára.

Egy antik görög márványszobor hűvösségével és kifürkészhetetlen nyugalmával mosolyogtam meg Rose legutóbbi szavait. Nem, nem bántam meg, hogy előhozakodtam Joséval. Még ha felettébb kicsinyesnek is hathatott most a számára. Arra törekedtem, hogy a nő elbizonytalanodjon és habár szavaival bárki bármit tagadhat, a gyanú elkezdheti őrülni belülről. Noha igaz, semmit nem tudok Rose-ról és Joséról is csak meglehetősen vázlatos az ismeretanyagom, de a kétely alattomos egy dolog és érdemes minél többször felébreszteni azt a másikban!
- Nos, ha valóban a vagyonomat óhajtja, nem állok az útjába. - húztam ki magam kissé. Szavaim azonban nem kevés komolytalanságról tanúskodtak, nem is kívántam leplezni, hogy nem félek a tettem következményeitől.
Rose hangja fátyolossá és enyhén remegőssé vált egyik pillanatról a másikra, amiből arra következtettem, hogy érzelmei talán ismét túlcsordultak benne, szó szerint. Számomra az igaz, emberi érzések - kiváltképp a hölgyeké - egy csukott könyvként hevernek előttem másfél évszázad pora alatt. Az empátia teljes egészében elkerüli személyemet, ami nélkül pedig igen nehézkes ráhangolódni egy érzékeny, kétségek közt gyötrődő női lélekre. De nincs mit tenni, az akarat majd megszüli a törődés törékeny illúzióját is...
- Rose, én tényleg nem ismerem magát. És nem is tudom, mi motoszkálhatott odabenn, hogy közel engedett magához. Ez még számomra is igen szokatlan. Ismeri azt a mondást, hogy nevetni az tud igazán, aki már eleget sírt? Az én esetemben ez afféle szimbólumként kezelendő, de annak okán, hogy életem harmincegy éve alatt magányban éltem, most olyan szomjúságot érzek egy ilyen kedves, megértő lény iránt, hogy azt talán szavakkal felesleges is ecsetelnem. - kezemet lassan újra előrenyújtottam Rose felé, hogy óvatosan megérinthessem arcának bőrét. Éreztem, hogy langyos bőrét valóban megnedvesítette egy csepp könny.
- Amit az előbb érzett, az, amikor ittam a véréből, csak aprócska érzelemlöket, amit nyújtani tudok. Talán nem érzett még ehhez hasonlót, de akkor nem tudja, mit képes nyújtani az én vérem. - egy pillanatra elhallgattam, majd folytattam is tovább. - Ha egy ócska árus lennék, azt mondanám, hogy életre szóló élményt tudnék nyújtani magának. És most itt vagyunk, ketten, a város peremén, ahol nyugodtan elengedhetjük a fantáziánkat és megtehetünk olyan őrültségeket, ami nappal, a munkahelyen gyerekes képzelgésnek tűnne. De nem, nem tehetem meg, hogy úgy engedem el, hogy nem próbáltam mindent megadni magának ezen az este! Talán hamarosan feláll és elmegy, vissza Joséhoz, amiért nem okolhatom. Ez így van rendjén. De ha mégis volt olyan kíváncsi és eljött, kérem, a kedvemért engedje meg, hogy még egyszer igazán közel kerülhessek magához... - hangom finom kérleléssel telt meg, de az inkább volt átitatva a kéj utáni szüntelen vágyakozással, mint szánalomért való könyörgéssel.
- Megtenné a kedvemért? - kérdeztem a köztünk beálló súlyos csendet megtörve. Kezem eközben lesiklott arcáról, nyakának ívén szánkózott tovább, majd hosszú ujjaim lágyan a hajába túrtak a tarkóján.

Hallgatom őt, mintha egy film szereplője lenne, mintha eltávolodna hangja, s tudatom csak nehezen fogja fel mit is mond. Érzések kavalkádja, érzelmek túlcsordulása, lelki boldogságra való mérhetetlen vágy? Jelentenek nekem ezek valamit? Persze a saját lelkem igen, érdekel, ha be sem vallom sokszor magamnak, de az övé? Kit érdekel az, hogy a férfiaknak is van lelkük, ha egyszer csak arra kellenek, hogy ágyba bújjak velük, kielégítsék testem igényeit? Hiszen eddig is jó volt ez így...De akkor? Akkor minek vagy még itt Rose?
Hát persze...a kíváncsiság, arra fogtad eddig, de be kell valld, vágysz is arra, hogy ez a férfi szeressen, örömöt okozzon neked..igen Rose, ez minden vágyad.
Tudom...de mégsem értem mit akar...igyak a véréből? Fújj...saját ujjamról lenyalom a kicsorduló vércseppet, de hogy idegenek véréből igyak, az nekem egyszerűen elképzelhetetlen...Nem is értem honnan jutott ez eszébe.
- Most ez komoly? Azt akarja, hogy én igyak a maga véréből? Én nem vagyok vámpír, s nem hiszem, hogy az undoron kívül bármi örömöt okozna számomra, már megbocsásson. Nem áll szándékomban hányni.
Igyekszem undoromat legyőzve, a lehető legkedvesebb maradni, s az imént kicsorduló könnyeimet is letörölni, hogy azzal együtt fejemet is kitisztítsam.
- Mit, mi az, amit éreznék, mi az, amit maga érezne, s mi az, ami utána történne, mit akar ezzel elérni, miért kellene igyak a véréből, hogyan is győzhetném le az undoromat, mit kellene tennem, magának nem fog fájni?
Talán reggelig tudnám még sorolni a kérdéseket, de abbahagyom, s ha figyelmes a szemlélő észreveszi, hogy a kérdések sorában van egy csöppnyi változás...

Egy percig sem kergettem hiú ábrándokat arról, hogy Rose könnyen belemegy majd. Egy épeszű ember nem csinál ilyeneket, ezt még én is jól tudom. Ismét mondhattam volna sok felesleges, okoskodástól terhes szavakat arról, hogy a gyermek hogy undorodik a cigarettafüsttől, mégis láncdohányos lesz egy napon. Vagy miképpen borzad el a kábítószerek hatásától, mégis hagyja, hogy az Ördög megkísértse és vegyszerekkel rombolja szét a tudatát. Mennyi bolondság van, amit kipróbálnak az emberek nap mint nap. Akkor talán az a nap is eljön, amikor más véréből inni nem lesz oly szokatlan?
Rose undorát körülíró szavai után inkább csak csöndben hallgattam. Nem akartam őt bántani, nem akartam ilyen módon a szolgámmá tenni. Talán egy férfival megtenném, de a gyengébbik nemet még mindig képes vagyok valamennyire tisztelni. Amíg a nő szavait követő fojtott csendet hallgattam, gondolataim már a közeli jövőre fókuszáltak. Meg akartam szabni magamnak, hogy Rose-t nem fogom olyan végletes módon a szolgámmá tenni, mint Colint. Azt a férfit haragból törtem meg, Rose esetében erre semmi szükség. Talán olyan lehet ő nekem, mint gyermeknek egy kedves játék, amit mindig magánál tart, de vigyáz rá, mintha csak az élete múlna rajta. Néha talán mostohán a sarokba vágná, majd rögtön fel is kapná és bocsánatot kérne tőle. Egy pillanatra a fejemhez kaptam, mert éreztem, hogy a gondolataimmal csak a Kölyköt táplálom. Kezem gyorsan elkaptam a fejemtől, s ujjaim görcsösen ökölbe szorultak a combomon. Először éreztem meg magamban a félelmet, hogy ez az éjszakám is kudarcba fulladhat, vagy egyszerűen csak nem a terv szerint következnek be a történések. A Kölyök pedig már szeretetre éhes, és itt ez a kedves nő, aki... de NEM! Rose újabb szavaira kezdtem el koncentrálni minden erőmmel és szavai mintha arról tanúskodtak volna, hogy gazdájuk egy komoly belső csatát vívhatott meg, mire kimondta azokat.
- Rose, gondolt már arra, hogy tényleg létezhet olyan, amit csak a képzeletén keresztül tapasztalt meg? Ami előbb történt köztünk, már az sem a természet törvényei szerint történt... és ez csak egyetlen kis harapás volt. Hogy mi történne, ha egy keveset venne a véremből? Azt felesleges lenne elmondanom, hiszen aligha hinné el. De vehetjük úgy, belépő lenne egy olyan világba, amiről eddig csak képzelhette, hogy létezik. De ennél többet nem árulhatok el elöljáróban. - majd kezemmel kitapogattam az egyik borospoharat, amit magunk mellé tettünk a padon. A rosét is megkerestem a hűtőládában, majd végtelenül óvatos mozdulatokkal tölteni próbáltam egy keveset a pohárba. Visszatettem a bort, lezártam a láda fedelét és annak tetejére helyeztem a talpas poharat. Összecsukott vakbotom ismét a kezembe vettem, de ezúttal nem bottá nyitottam ki, hanem az ezüstpengét pattintottam elő a markolatból.
- Kérem ne féljen, nem bántom! - próbáltam megnyugtatni, hátha megijedt a fegyvert látva. Bal kezem a pohár fölé helyeztem, majd a tűhegyes tőrrel végignyestem a tenyerem. Az ezüst miatt a seb nem gyógyult be azonnal, én pedig néhány cseppet a pohárba csepegtettem a véremből. Meglötyköltem a bort, hogy az összekeveredjen az élőholt sűrű, mágiával teli testnedvével.
- Talán így kevésbé fog undorodni tőle. - fogtam ujjaim közé a pohár nyakát, majd óvatosan Rose felé nyújtottam azt. - Ebben a pohárban varázslat van. Igazi mágia. És látja, a kezem máris kezd begyógyulni. - mutattam fel neki a nyitott tenyerem, amiben egy percen belül be is hegedt a hosszú, vágott seb. - Nem gyakran kínálok meg bárkit is a véremmel, de maga Rose kiérdemelte ezt. - arcom percek óta komor volt, de a végén ismét sikerült egy halovány mosolyra húzni a szám szélét. Minden bizalmam Rose-ban volt és azt akartam, hogy ő is így érezzen most.

Miért kezdek bizalmat érezni egy olyan ember, vagyis vámpír iránt, aki annak életére tört, akit tiszta szívből szeretek? Mi van Fabianban, ami megfog? Az, hogy vámpír, hogy olyat látok, érzek, amit elképzelni sem tudtam eddig elég ahhoz, hogy teljesen megváltoztassam miatta az életemet? Nem tudom, de érzem, hogy erős vonzódás van benne felé, mint férfi felé, s a felé a ismeretlen, számomra megmagyarázhatatlan mágikus élvezet felé, amit nyújtani tudna nekem.
Nem, a tőrétől sem rezzenek össze, hiszen minden mozdulatát figyelem, s látom mire készül. Tudom már, hogy undoromat le fogom küzdeni, s inni fogok a pohárból, melyet felém nyújt. Pedig a vér szaga, ami átjárja a bort, a sűrűvé vált ital elém táruló képe, ahogy megforgatom a pohárban, szinte a hányingert hozza rám. Csak őt nézem, mikor a poharat fenékig ürítem, miután szavam nem hallja, nem igazán tudok most megszólalni. Bár meglepő lehet számára, nekem, mint embernek természetes viselkedés, s ha sejteném valójában nincsenek érzései tudnám, hogy neki nem az, amire készülök. Pohárral kezemben hajolok közel hozzá, amit ruhám zizegéséből, parfümöm közeledő illatából tudhat. Arcához egészen közel érve ajkam ajkához ér, s úgy csókolom meg, mint érzékeny lelkű férfit, lágyan, mégis szenvedélyesen. Ajkaimon még érezhető a bor, s vér fura egyvelegének íze, melyből ő is tudja szavak nélkül is, hogy megittam azt.
Elhúzódva tőle arcát figyelem, s reakcióját várom a ma estére, s meg is feledkezek arról, hogy nekem miféle élményeket ígért.

Miközben a vérivás szent...azaz szentségtelen...pillanatára vártam, jómagam már el sem tudtam képzelni, mi késztethet valakit arra, hogy habozzon beleinni egy egy pohár vérbe? Mi lehet oly visszataszító benne? Hogyan is tudhatná az, aki több, mint egy évszázada ezzel a mágikus nedűvel táplálkozik...
Kisvártatva apró jelekből a közeledésére lettem figyelmes. Szinte kővé dermedten egy múló pillanatra, azt várva, hogy valami lesújtó fog érni. Talán mégsem volt képes meginni a vért? Hát mégis kénytelen leszek az erőszak otromba fegyvereivel felvenni a harcot...? De nem, mégsem! Hiszen Rose ajkait éreztem meg a sajátomon és parfümének illata sosem tűnt még ilyen édesnek, mint most. Az egyetlen amit éreztem csókjának hatására, az a siker mindent körbeölelő melegsége. Lágyan és némi bizonytalansággal csókoltam vissza, majd nyelvemen is elkezdtem megérezni a diadal további bizonyítékait. Hát mégis megitta...
Szólni nem akartam még, hiszen számomra is oly különleges volt ez a pillanat, még ha egészen más indítékból. Magamban a gondolatok mintha felerősödtek volna és mintha csak az egész világba szét akarták volna kürtölni, úgy kiabálták Rose nevét, mint egy megakadt lemez. Rose mostantól a vérbábom, egy vámpír szolgája. Az emberek számára vajon ki lehetne ő? És mit kezdjünk most Joséval? Ranggal bíró vámpírként sem tudok letenni arról a gyermekded vágyamról, hogy minden eszközzel bosszantsam őt. Most pedig megkaptam a lehető legpompásabb eszközt: a szerelmét. Éreztem, hogy az elkövetkező hetek és hónapok itt tartózkodásom legizgalmasabb időszaka lehet majd...
Közben Rose elhúzódott tőlem, én pedig még egy kis időre gondolataim örvényében rekedtem. Vajon mit szólhatnék most? Rebegjek el egy köszönetet? Oh nem, az túl bárgyú volna... de hisz női vérbábom nem volt még soha!
- Rose... maga a legkülönlegesebb nő, akit valaha ismertem. - majd el is hallgattam, hiszen még számomra is oly feleslegesnek tűnt most a beszéd. Időközben, ahogy az élőholt mágiától izzó vérem felszívódik a testében és egész lényében, talán már megérezhet valamit. De igazán akkor tudatosulnak majd benne a változások, amikor először megkérem valamire. Akármilyen képtelenségre. Talán az eszével veszettül ellenkezne, de a szíve már az én karmaim közt vergődik. Mostantól kezdve számára az egyetlen igazság az, amit én mondok. De nem vagyok én olyan könyörtelen, mint ahogy sokan hiszik! Eldöntöttem, hogy Rose-nak megadom a lehetőséget, hogy békével tanuljon bele az új szerepkörébe. Még magam sem tudom, milyen tempóban rántsam őt ki eddigi életéből és építsem bele a sajátomba. De első lépésként úgy döntöttem, meginvitálom az otthonomba. Felálltam és kinyitottam a vakbotom. Magamhoz vettem a hűtőtáskát is és egyértelműsítettem, hogy hiába a sok romantikus momentum, most mi akkor is itt hagyjuk majd ezt a csodás stéget.
- Jöjjön Rose, szeretném, ha az otthonomban folytatnánk ezt az estét. Már úgyis kezd hűvössé válni... - szóltam lágy hangon és vártam, hogy Rose-ba karolva megindulhassunk vissza Colin autójához.

//részemről akkor itt zárnám a stéges játékot, ha neked is megfelel Aztán majd folyt.köv. valahol máshol //