Teknősök költőhelye

Egyre inkább vizslatóvá válik a lány tekintete. Szemtelenül szende szimatom szellő szárnyát szegve szisszen szavamba, szétszórva szúrós szerét szertelen szívemnek.
'~ Kölyök! Ennek semmi értelme!
~ Majd lesz. Nemsoká meglátod!
Láthatóan közelít, én pedig magam előtt diplomatikusan összekulcsolom kezeim, így kapaszkodom valamivel feljebb húzott jobb térdembe. Majd lazítok rajta, mikor fölém hajol. Hagyom, hogy hozzám érjen. Arcomról elmúlik a fölényes mosoly. A mosoly legalábbis. Talán csak alig akad meg szavában, lélegzetében viszont várhatóan sokkal inkább.
- Azért, mert én vagyok a sötétben megbújó szörny. Én is. Lehet, hogy te is.
Kezemben a szélből formált párbajtőr ha csak kis sebet is ejtett Susan testén, a vércseppek lassanként folynak le láthatatlan pengéjén markolata felé, ahol aztán a porba hullanak. Kezem látszólag továbbra is békés, tárgyaló pózban. Valóságban azonban saját korom kedvelt udvari kézifegyverét tartja.
- Miből gondoltad, hogy nem tűnik fel senkinek? Nagyon sokan haltak meg körülötted. Ahhoz képest, hogy milyen szépen tudsz mosolyogni, nagyon, nagyon sokan. Volt közöd hozzá?
Nem tűnik olyan bambának, hogy ne vegyen észre egy mellette történő gyilkosságot, és több alattvalóm is pottyant át úgy a világunkba, hogy róla beszélt. A legtöbb teljesen megkattant, úgyhogy ennél többet nem tudok még.

A kölyök szavai, majdan pillanatnyi szúró érzés testemen, azt az érzetet erősíti bennem tovább, hogy ennek a játéknak bizony maradandó emlékei lesznek. Még ha képtelen is az egész, ami előttem zajlik, hiszen a szemem láttára hullott alá saját vérem, kezdett dühíteni az ostoba kis játék.
Saját vérem után pislogtam, mely a porba hullott, újra majd újra. Lassan. Kezem a sebnek vélt helyre szorítottam, miközben tekintetem lassan a fiúnak látszó szörnyre emeltem. Szám mégis halovány mosolyra húzódott. Ki vagy te?
Szavai visszhangozva jutottak el hozzám és minek után részben sebesülésem okát kutattam, értelmet is csak pár másodpercnyi késéssel nyertek azok.
- Nyílván volt közöm hozzájuk, hiszen írtam róluk – feleltem mosolyom immár pimaszra váltva, továbbra is kutatva elmémben. Ettem, ittam valamit, minek hatására most hallucinálok? Újabb pillantás a vércseppek irányába.
- Mit játszol velem kölyök? Műved fura módja a segítségnyújtásnak... - vontam fel a szemöldököm. Apró részem azt súgta fuss, menekülj, azonban egy másik mely most sokkal erősebb lett az adrenalinlöket által, cselekedni késztetett. Jobb kezem lassan, könnyedén próbálta megtalálni a fiú arcának vonalát, hogy végigsimítson azon, ha nem állja útját semmi sem...

Játékos, gyermeki mosollyal arcomon szemlélem a lányt, miközben a sziklán ülve lassan lóbálni kezdem lábaimat. Vicces, ahogy meglepődik. Nem tudom, hogy a szemében lévő bizonytalanság, vagy az arcán látható mosoly az erősebb. Talán a kettő együtt mutat meg valamit számomra. Kiderül.
Magyarázata nem győz meg, de nem is mutatok arra utaló reakciót, miszerint egyáltalán foglalkoznék szavaival. Nyilvánvaló, hogy nem fog beavatni szerteszét szórt szavakkal valóban veszélyes vétkeinek vermébe.
- Nyilván, nyilván - utánozom, ahogyan azt a gyerekek szokták, gúnyosan, játékosan - Mit írtál róluk?
Tudtam én, hogy írt róluk. Mikor mesterségem mámorában merengek, és az előtte-utána időkben gyakran hódolok úri hóbortjaimnak, mint az újságolvasás.
- Mit játszok, mit játszok! - játékosan felkacagok, szemeimben vidám csillogás, mint gyermekében, aki őszintén derül az elhangzott tréfán - Nem csak te játszhatsz, tudod! Vagy ennyire irigy vagy másokkal.
Látom, ahogy keze felém közelít. Okostojás pöttöm módjára csóválom meg a fejem, majd dereka magasságába pillantok.
- A-a! Én a helyedben nem sietnék úgy!
Az imént kreált láthatatlan penge most finoman a lány nadrágjának deréktáji gumírozott részének feszül hegyével. Ha tovább mozdul felém sem akarom felnyársalni, félrehúzom. Viszont úgy is megvághatja, és valószínűleg egyel kevesebb nadrág lesz akkor rajta.

Szemem összeszűkült és értettem én a fenyegetőnek szánt pillantásból, no meg ezt megerősítendő szavakból, így hátráltam egy lépést. Néha magam is kénytelen vagyok visszakozni és ez egy ilyen pillanat volt. Nos nem egy felemelő érzés gyermek által megfélemlítve lenni de némileg a veszély ellenére szórakoztatott a helyzet.
- Hát akkor játszunk így kölyök – hátráltam még egy lépést és én is leültem egy közeli kődarab peremére
– Eljátszadozhatunk itt felőlem hajnalig, vagy míg rá nem unok, de valami azt súgja tartogatsz te még nekem meglepit – csillant fel gyermekien a tekintetem.
- Hogy mit írtam róluk? - Kanyarodtam vissza iménti kérdéséhez, melyet az imént nem méltattam válaszra – Tudod, attól tartok, hogy nem ilyen finom lelkű kisfiúknak való téma ez, mint te vagy… - húztam fel az orrom gunyorosan – Hacsak nem ismered mindet és… - nem véletlenül találkoztunk ma éjszaka. Fejeztem be immár magamban következtetésem és fürkészve néztem a fiút, nem mintha bármit is le tudtam volna olvasni arcáról a fölényeskedésen kívül.

*Talán nem meglepő, de éjszaka ide nem közlekednek kompok, ha csak nem adnak engedélyt valami VIP bulira, mikor épp nem költenek a teknőcök. Nos, a költés ideje nem most van, mellesleg gőzöm sincs, hogy egyébként mikor szokott lenni, de úgy döntöttem, hogy nem ma fognak itt potyogtatni a kis állatkák. Ch… mintha ezt én szabályoznám. De a lényeg, hogy a sziget üres volt és nem is volt lezárva. Hogy honnan tudom? Maradjunk annyiban, hogy jó a szemem, még ilyen magaslatokból is.
Szeretek olvasni, táncolni, enni, de volt valami, ami mind ezt felülmúlta. A repülés… Ahogy a szárnyaimba belekap a levegő, ahogy csiklandozza a színes tollaim a szárnyaim végén a fuvallat valami eszméletlen boldogsággal tölti el a lelkem, olyannal, amit emberként sosem éreztem. Olyan szabadsággal, amit halandó, egyszerű ember nem érezhetek. De még más lény sem, amelynek nincsenek szárnyai. Szinte gyermeteg boldogsággal repültem egyre magasabbra, hevesen csapkodva a szárnyaimmal s a kellő magasságból dugóhúzóként zuhantam a mélybe, ahogy nagy testem mellé szorítottam a szárnyaim. Egy örömteli vijjogás hagyta el erős csőreim, ahogy a boldogságom a holdra kiáltottam, s a szél fútta tova az éjszakába. Lágyan szántották fel a karmaim a finom homokot, ahogy a víz felett kisiklottam a partra. Ebben az sem zavart, hogy a karmaim között bizony ott fityegett a táskám, amiben a ruhám volt és persze az elmaradhatatlan süteményem, meg a csokim. Hát na, tényleg szerettem enni, karcsú alakom ellenére.
Földet érve, nyomban visszaváltoztam. Miért szálltam le? Miért kockáztattam? Mert nem volt kockázat, senki nem volt a szigeten még ekkor. Visszaváltozva hajoltam le a táskáért és pőre testem egy bikinivel rejtettem el, melyet most húztam magamra. Mindig azt hordtam ami kényelmes, most sem épp a divatot figyeltem. Miért nézném? Az öbölnek édes mindegy, hogy miben vagyok. Így most egy kék darabra esett a választás, mert ez akadt a kezemben. Imádtam a világos színeket, mert kiemeli a bőröm színét, sötét, lágy és mindig vidám, élettel csillogó tekintetem. Ahogy a sötét göndör hajam is, mely most is csak a maga hullámos fürtjeiben omlott a vállamra és a hátamra, ahogy megindultam a víz felé. Egy lágy kacajjal vetettem bele magam a vízbe, hogy ússzak egyet. Ám alig úszkáltam fél órája, mikor mozgást érzékeltem a part felől. Mintha mi sem történt volna, fordultam vissza, hogy a vízből előbukva sétáljak ki a partra. Éreztem, hogy mi a másik. S erről egyből az Angyalom jutott eszembe, bár tudtam, hogy nem Ő az. Ő nem várna a sötét takarásában, Ő csak egyszerűen előbújva megmutatta volna magát, avagy minden szó nélkül csatlakozott volna. Vadászat miatt, vagy csak tényleg tudja élvezni az apró dolgokat, vagy csak úgy tenni? Nos, soha nem fogom megérteni. S nem is baj, legalább izgatja a fantáziám. De most nem a sötét képzeletbeli szárnyasom a lényeg. Apró lábaim a homokba túrtak, ahogy egy széles, ám kedves vigyort csaltam az arcomra. Tudtam, hogy látja, ahogy Én is tudtam, hogy hol van. De jelét nem adtam a dolognak. Tudtam, hogy érzi, hogy más vagyok. De azt is, hogy nem tudja pontosan, hogy mi. A Viharmadarakat senki nem tudta behatárolni, csak érezték, hogy nem hétköznapi emberek.*
- Meddig akarsz ott bujkálni kicsi vámpír? Talán csatlakozhatnál, igazán szép az öböl így éjszaka… *Pillantottam rá, miközben lehajoltam a táskámhoz a törölközőért, hogy kicsit megtörölgessem a hajam, mely eddig csak hátra volt nyalva a víz miatt.*
- Ha épp vadászol, ki kell ábrándítanom rajtam kívül semmit nem találsz. Ha csak nem buksz a halakra. * Kacsintottam is. Nos, érdekelt a reakciója. A vámpírok… hajm istenem, egyszer ők lesznek a vesztem, de ettől függetlenül mindig is érdekeltek. Bár eleddig, csak Remus tudta felkelteni az érdeklődésem komolyabban.*
- Mondanám, hogy van sütim… de se nem vagyok cukros néni, se nem vagy olyan aki esetleg értékelni tudná a hmm… halandóknak való ételeket. Ahogy k magukat sem. Vagy tévedek?* Nos igen, a tapogatás a lételemem. Na nem féltem magam, félreértés ne essék, csak szeretem tudni, hogy ki és miként szemléli a dolgokat. Nem szeretem a meglepetéseket és olykor vagyok olyan naiv, hogy öszinte választ remélek egy vámpírtól. Nos, emberi felem betegsége.*

Vannak olyan helyek, amelyeket még nem fedezett fel magának, és mikor legyen a napja, azaz éjszakája, ha nem most, hogy megtegye? Jó a kedve, jó volt a fogás, szó szerint dugig ette magát anélkül, hogy bármit is beszennyezett volna, vagy akárcsak egyetlen nyomot is hagyott volna, amiből bárki is gyanút foghatna. Erre az egyre ügyel, még ha vakmerő is olykor, már ha annak lehet nevezni azt, hogy bármerre elcsászkál és figyel.
Most is azt teszi az éjszaka sötétjében, és hogy mi a fenét keres a Teknősök költőhelyén? Nos, ez költői kérdés még saját maga számára is, egyrészt azért, mert esélytelen, hogy teknőst lásson, másrészt nem népszámláló, hogy itt üljön, és lesse, mely kicsinyek igyekeznek a víz felé éppen, harmadrészt pedig azért, mert nem éppen a teknősökre kíváncsi, ahogy a madarakra sem. Konkrétan meg nem tudná mondani, miért jött ide, az elég hülye indok, hogy romantikus alkat, és szeret gyönyörködni az öbölben éjszaka, de valami ilyesmit tudna most kinyögni összességében, mert más elfogadható válasszal magának sem szolgál.
Hangtalanul közlekedik, az apró suhanásokat, neszeket is messziről hallja, egyértelmű. hogy arra indul, ahonnan az érkezett, ahol a forrást fellelheti. Betájolni nem nehéz, egyértelmű, hiszen a zajok még nem is haltak el.
Lehet, lassabban kellett volna megtennie a közeledést, és a "betoppanása" korai volt -már ha a tisztes távolságot annak lehet nevezni egy fa tövében-, mert a nő akit kiszúr, érdekes dolgot művel. Mintha ugrott volna, meztelenül a földön, na de nem olyan hülye, hogy elhiggye, valaki az éjszaka kellős közepén ezt teszi, mert ebben leli örömét. Egészen másról van szó, hiszen érzi, hogy a másik nem ember, na de hogy micsoda? Tippjei vannak, a hallottak, a legendák, melyekre hagyatkozhat jelen esetben, ám nem teszi le a voksát egyelőre.
El kellene fordulnia, megkívánná a lovagiasság, na de kölyök, és esze ágában sincs megtenni. Végignézi, ahogy a nő felveszi a bikinit, és akkor lépdel közelebb, mikor az már a vízben van. Áll a part kellős közepén, úgy figyeli a fürdőzőt, és nem úgy fest, mint aki nagyon el akarna bújni.
Tudja, hogy a nő is érzi a közeledtét, nem is titkolja, teljesen felesleges, minek? Ám mégis kivár, hogy ő tegye meg az első "lépést". Amint megszólítják, odasétál, már rég nem a rejtőzködéssel volt elfoglalva, nem is állt szándékában, hiszen ide nem jön bárki, aki idetalál, annak arra nyomós oka van, és nem éjjel teszi. Vagyis aki itt van, az nem éppen ember. A kicsi vámpír megszólításra halkan felnevet, így sem nevezték még.*
-Bujkálok? Korántsem, akkor nem így jövök, és nem ide jövök, nyílt terepre. Önnek is szép estét! Valóban szép a kilátás.
Szemtelennek hathat, de továbbra sem fordul el, bár még csak törölközésről van szó, de akkor sem teszi. A feltételezésre ismét elneveti magát, lehet, kölyök, de ennyire nem amatőr.
-Köszönöm, hogy ennyire félt, viszont már túl vagyok a desszerten is, és sajnálom, a horgászat az nem az én műfajom. Akváriumom sincs, tehát gyűjtő sem vagyok.
Fanyar humor, megelőzött egy kérdést, amiről tudja, fel sem szándékoztak tenni. No de nem hagyhatta ki, korosztályos probléma.
-Süti nélkül jött ide és így invitál egy vendéget? Ej, most csalódnom kell, pedig mit nem adtam volna egy szép málnás kosárkáért. Tudta, hogy nagyot lehet vele dobni? Csak nem mindegy, hogyan tartjuk és milyen szögben hajítjuk el. Gyakorlás kérdése. Szívesen megmutatom, ha gondolja.
Szerencsétlen Raul ezt hallaná, minimálisan rámorranna, na de nincs itt, így a maga ura jelen pillanatban. Vicces kedvében van, ennyi az egész, arra pedig nem is gondol, hogy ezt esetleg a hölgy sértőnek találná, elvégre egy kölyökkel áll szemben, ahhoz képest pedig meglepően udvarias.

- Igen, az mondjuk kifejezetten érdekelne, hogy mégis hogy jutottál ide. Mondanám, hogy köszönöm ezt a hmm… burkolt bókot, de lássuk be az udvariasság beszél belőled.* Vigyorogtam a srácra. Ó nem, kicsit sem tűnt szemtelennek legalábbis Én nem vettem annak, még ha az Ő köreiben a sok kriptaszökevény között valóban az lenne. És félreértés ne essék, semmi bajom magammal szimplán tisztában vagyok az adottságaimmal és azzal is, hogy esetleg mások miként látnak. Vagyis inkább, hogy mire tartanak bár tény, vámpírok csekély tapasztalatom van. Az újabb nevetésre azonban már csak a fejem ingattam meg.*
- Egy újabb vérszívó, aki tud nevetni és nem hagyta a sírban a humorát. Ez talán dicséretes is volna, ha nem volna ilyen mocsok fiatal. Bár tartsd meg ezt a jó szokásod. Ritka a fajtátok közt. * mosolyodtam el.*
- Viszont jogos, a vadászat a Ti eszközötök és nem a csendes várakozás, míg egy horog megteszi helyettetek. * Ó nem, nem volt semmi rosszallás a hangomban. Ki így, ki úgy szerzi az élelmét. Ebben nincs semmi rossz, szimplán mindenki máshogy jut hozzá és azt használja, amit kapott teremtésekor. Nekem pedig addig nincs közöm hozzá, míg nem kapok fülest folyamatos öldöklésről. Persze közben végeztem a törölközéssel és csak ledobva a földre ültem le, hogy a táskámba nyúljak. Ám a srác szavai megakasztottak a mozdulatban és felsandítottam rá.*
- Egy szóval sem mondtam, hogy nincs sütim, csak azt, hogy nem tudnád értékelni. S milyen igazam volt. Egyébként nem, nem tudtam valahogy édesség mániás vagyok és sosem az volt az első gondolatom, hogy miként dobjam el. De mi lenne ha tegeznél? Nem egy vámpír felhajtásba érkeztél, ahol ez… elvárt és megkövetelt. Na gyere ide… * Intettem a fejemmel, hogy jöjjön és foglaljon helyett. Volt egy olyan érzésem, hogy vámpír etiketben az is benne van, hogy nem ül le míg nem hívják. No de minek álldogálni? Viszont én megéheztem az úszásban, szóval elő is vettem a csokis – meggyes piskótám málna öntettel ami egy ételhordóban volt, mellette egy villával. *
- Egyébként Serena a nevem. Téged hogy hívnak kicsi vámpír és mi jót keresel erre ilyen későn? * Pillantottam oldalra, ahogy leszedtem a doboz tetejét.*
- Szóval, nem ismerem a vámpír biológiát… nem oktatják az iskolában. Kérsz? * Kérdeztem meg azért, mert nem tudtam, hogy mennyit szabad nekik enni vagy mennyit nem, vagy, hogy lehet-e egyáltalán. Múltkor az Angyalom kihagyta a dolgot. Hajm… pedig Joséval olyan finomat lehet enni. Ja igen, nem mondtam, hogy sokat beszélek? Hát, valószínűleg nem, de már mindegy, észrevehette a másik, ahogy azt is, hogy a folyton vidám tekintetem most sem marad el.*

-Egyszerűen. Gyalog. Elindultam a tengerpart irányába, aztán a sarkon jobbra fordultam, utána egyenesen haladtam, aztán balra fordultam, és ismét egyenesen jöttem azon a kis ösvényen. Azt hiszem így.
Tudja ő, hogy a hölgy nem éppen erre volt kíváncsi, na de a kérdése a hogyan volt, így erre felelt. Talán egy szemtelen kis vigyor is megjelent a szája szegletében, de az is lehet, csak a fények játéka miatt tűnhetett mosolynak az, ami ott volt.
-Miért? Talán nem gondolhattam komolyan, amit mondtam? Ember koromban sem kedveltem a gorombaságot, pláne nem egy hölggyel szemben.
Ezt már a másik consulnál is tapasztalta, hogy meglepődött rajta, mert olybá tűnik, mintha évszázadokkal ezelőtt született volna, holott valójában még a 20 évet sem töltötte be. Ezt tanulta, erre nevelték, udvarias, nem ront ajtóstól a házba, persze a kamaszságát nem tudja levetkőzni, csak nem tolja olyan durván, mint társai.
-Erről már hallottam, egyesek elfelejtik, egykor tudták, mi a humor, az is lehet, belefásulnak az öröklétbe, vagy alapból ilyenek voltak emberként is. Igazából ezt nem tudom megmondani, viszont köszönöm a biztatást, igyekszem.
Raul nem fiatal, közelíti a 2000-et lassan, de ő is tud nevetni, és ahogy egy-két fajtársat megismert, ők is képesek rá. Ismer olyanokat is, akik teljesen elvadultak, elállatiasodtak, de hogy ez egyedi adottság, esetleg más? Talán sosem fogja megtudni.
-Ezt rosszul látja, néha a várakozás kifizetődőbb, mint a vadászat. Helyzete válogatja, mindkettőnek megvan a maga szépsége és izgalma. Viszont meglep, hogy ennyi mindent tud rólunk.
Ritka. A többség vagy azt sem tudja, hogy léteznek, vagy félre vannak informálva, és idióta filmekből veszik az értesüléseiket. Az igazat megvallva ha nem fut össze Raullal, akkor azért neki is maradtak volna homályos foltok az ismereteiben. A felesleges öldöklésekről is tud, de már a kezdet kezdetén a fejébe verték, hogy ez tilos. Persze a legelején nála is csúszott be baleset, egyszerűen nem tudott megállni, az ösztönei erősebbnek bizonyultak a józan észnél és az önuralmánál, így mire a teremtője leszedte az áldozatról, késő volt. Van ilyen, kezdő bakinak nevezik az ilyesmit a köreikben.
-Van sütije? Elnézést, tévedtem, nem hittem, hogy valaki egy éjszakai kiruccanást piknikkel zár. Ó, pedig ragyogó játék. Nekem, mivel nem élek vele. Néha megkóstolok néhányat, ám sok értelme nincsen, de az ízekre mindig is kíváncsi vagyok. Köszönöm. Ne is mondd, nem kedvelem őket. Színjáték az egész.
Egyszerre reagál az invitálásra és a tegezésre is, majd amikor hellyel kínálják, odalép, és leül a nő mellé a földre. Nem egy kényes típus, a jég hátán is megél, már ha hagyják. A protokoll... gyűlöli őket, márpedig kénytelen betartani, mert túlságosan is fiatal, valahogy pedig előrébb kell jutnia a ranglétrán. Egyszer.
-Örvendek, Serena, tapintatlan voltam, a többség kölyöknek szólít, valaki Nielnek, de már voltam Noel is.
Kezet nyújt, ha már bemutatkozott, igaz, elég rejtélyes módon tette. Hogy nem fedi fel valódi kilétét az nem véletlen. Emlékszik még Drillre, pontosan tudja, hogy a fiú sem a nevét mondta, és nem tudhatja, hogy Serena kiket ismer. Az biztos, hogy tulajdonképpen nem hazudott, valóban kölyöknek szólítják leginkább, Noelnek pedig igen kevesen.
-Igazság szerint csak körbe szerettem volna nézni, hiszen itt még nem jártam. Nem mondhatom, hogy őslakos vagyok errefelé. És te? Azt ne mondd, hogy az éjszakai fürdőzés a kedvenced.
Azt nem hiszi el, pláne látott valamit, amit ugyan furcsának talált, ráadásul a másik nem ember, a legenda szerint esetleg még szárnya is akad, és elég eldugott környék ez ahhoz, hogy idejöjjön az, akinek titkolnivalója van. Serena pedig elég otthonosan mozog itt, vagyis ismeri a környéket.

*A szó áradatra csak összevontam a szemöldököm. Nem épp ez érdekelt, de aztán leesett, hogy kiforgatta a kérdésem így csak vidáman megingattam a fejem.*
- Ejnye kicsi vámpír… hát szép dolog így kiforgatni egy kérdést? * Hangomban azonban semmi rosszallás nem volt csak továbbra is a vidám felhang hallatszott belőle. Hát most na, nem voltam egy házsártos személyiség. HA meg mégis, akkor meg vihar volt én meg jobban szerettem a nyugodt időjárást. *
- De gondolhattad. Ez viszont meglep. * S valóban. Kevés fiatal van, ha van egyáltalán aki tudja, hogy kell normálisan viselkedni. Mármint nem a saját normáik szerint normálisan, de mit van tenni. Ez a korral jár, Én is csak az indián neveltetésemnek köszönhetem, hogy ennyi mindent tudok és ha szükséges akkor tudok én normálisan is viselkedni, csak épp az már nem én vagyok. Csak egy maszk, melyet olykor kénytelen vagyok magamra ölteni, ha a körülmény megkívánja. Következő szavaira azonban mosolyom már halványabb lett.*
- Igen, olykor kifizetődőbb ez igaz. De nincs meg a vadászat adta öröm és élvezet. És bár hasznosabb, azonban nincs meg az élvezet. Az, ami a vámpírokat élteti… a félelem íze, a heves, reménykedő szív türelmetlen dobbanásának lágy zenéje. Mellesleg van egy Sötét - Angyalom és mindig is érdekeltek a vámpírok. * Kacsintottam a srácra. S bár nem hazudtam, azonban a teljes igazságot sem mondtam el. A krónikákból tudok sokat, nem pedig azért mert Remus mindent az orromra köt. Bár tény, hogy az elejtett mondatai hasznosak és igen csak bővítik a tudás táram, ahogy a vele töltött idő is mást táplál. Valami olyat, aminek nem volna szabad és kivételesen nem a kíváncsiságomról beszélek, ám nem is szerelemről. Ez valami más… valami olyan, amit kevesek képesek elérni. De honnan tudhatnám, hogy nem-e csak egy újabb játék a részéről, ami izgalmasabbá teszi a hallhatatlanságát? Sehonnan… ez az amit csak akkor tudok meg, mikor már túl késő. A fiú szavaira elnevettem magam és kissé hátra is vetettem a fejem. Hát na, én bárki társaságában képes voltam jól érezni magam.*
- Valószínűleg nem is szoktak. De nálam mindig van valami édesség. S ha megszoktad kóstolni, akkor hajrá. Én csináltam, de esküszöm nincs benne semmilyen méreg. * Nyújtottam felé a dobozt a villával együtt egy széles mosollyal kísérve. Nem mondtam el, hogy mi van benne, úgy is rájön a másik. S mivel vámpír betegséget sem kaphatok el Tőle, így az egy villa sem érdekelt. Meg egyébként sem vagyok kényes típus. *
- Hát ebben egyet kell értenem. Azonban Tőletek elvárt, míg Én megtehetem, hogy ne engedjek az elvárásoknak és önmagam legyek még akkor is, ha másoknak nem tetszik. *Az angyalomnak sem mindig nyeri el a tetszését, vagy csak baromi jól titkolja. De ez van, nem kell szeretnie, amúgy sem tudna. A bemutatkozására oldalra billentettem a fejem.*
- Ügyes kitérés… a kölyök nem az esetem, a Niel és Noel között nem tudom melyik a valós. Szóval nekem kicsi vámpír maradsz. * Nekem aztán így is jó. Ha valahol összefutnék vele még egyszer akkor sem a nevéről jegyezném meg. Az arca, a félhosszú haja sokkal jellegzetesebb és szokásom beceneveket aggatni az emberekre. Azonban a felém nyújtott kezet mosolyogva fogadom a jobbommal és szorítom meg finoman.*
- Én itt születtem, nőttem fel és de, az éjszakai fürdőzés a kedvencem. Csend, nyugalom egy nehéz munkanap után szinte megváltás egy magamfajta egyszerű ember számára. De van, hogy csak sétálok… bár tény, ide ritkán szoktam kijönni, de holnap nem dolgozom, szóval most belefér. *Még mindig nem hazudtam. Bár ez a későbbiekre is elmondható. Nem szoktam hazudni, inkább nem válaszolok vagy kitérek egy-egy kérdés alól, vagy elhülyéskedem. De sosem hazudok.*
- És, a teremtőd mért nem liheg a nyakadba? Nagyon fiatalnak nézel ki. * S annak is érzem, nem sok ideje lehet vámpír. Remus mellett meg van az a bizsergés, ami mutatja, hogy milyen erős. Amit ösztönösen megérzek, még ha csak körülbelülire is tudom belőni, hogy mennyi idős. Azonban a srácnál nincs meg. *

Mintha meglepettséget látna, aztán a megvilágosodást, így nem állja meg, hogy ne mosolyodjon el a játékos dorgáláson.
-Csupán a kérdésre feleltem, hiszen az a hogyanra vonatkozott... és ha tényleg így jutottam ide, akkor nem mondhattam mást.
Vicces fiú ő, ha megfelelő társasságra akad, bár tény, nem mindenki értékeli a humorát, sőt, egyesek egyenesen idegrohamot kapnak tőle, akik pedig ismerik, még mielőtt megszólalhatna, máris leintik. Olyankor csak egy csibészes mosoly jelzi, lecsapta volna a magas labdát.
-Lehet, a neveltetésemből fakad, ezt nem tudom, de erősen esélyes.
Felnőttek között nőtt fel, ott nem nagyon tűrték el, hogy valaki ne adja meg a kellő tiszteletet egy hölgynek, vagy bárkinek is, így ez neki teljesen természetes. A korosztálya pedig számára is rejtély, akikkel találkozott annyira gyerekesnek tűntek, de ki tudja? Az is lehet, az csupán egy álarc, mert így rejtenek valamit.
-Mindig a helyzet adja, melyik a helyes út, természetesen a vadászatnak megvan a gyönyörűsége. Így már értem... műkedvelő is egyben.
A félelem íze? Az őt nem érdekli, vagy nem tud róla, amit kedvel az a szív dobbanása, és a vér illata, íze. Még a végén kiderül, hogy olyan hiányosak az ismeretei a vadászatról, hogy öröm nézni, na de őt egyelőre más hajtja. A "prédát" kijátszani, becserkészni, elkapni, lehetőleg megkímélni, nyomokat eltüntetni, nem lebukni, tanút nem hagyni.Azért ezeket sem volt egyszerű betartani az elején, valahol mindig hiba csúszott a számításba. Azon csodálkozott néha, hogy Raul idegei bírták a kiképzést. Ahogy az is meglepi, hogy Serenát érdeklik a vámpírok.
-Érdekelnek a vámpírok? Sötét-Angyalod van? Remek. Engem a bőreváltók érdekeltek mindig, de arról azt hiszem lecsúsztam.
Angyalom egy szál se, de tökéletesen tudom utánozni a nyomukat.
Elvigyorodik, hányszor ökörködött azzal, hogy angyalt rajzol a homokba, aztán felszarvazta. A többiek nem voltak elragadtatva a művétől, pedig szerinte azt tökélyre fejlesztette.
-Ennek majd utánajárok, lehet, vámpíroknál szokás az ilyesmi, csak nem éppen pokrócon a tengerparti homokban. Igen, kedvelem a kóstolásokat, legalább tudom, minek milyen íze van, és nem nézek bárgyún, ha beszélnek valamiről.
A felkínált villát is elfogadja, és ugyan csak nagyon kis falatot vesz a dobozból, de muszáj, mert anno imádta az édességet, és erről a szokásáról annak ellenére nem mondott le, hogy tulajdonképpen teljesen értelmetlen időpocsékolás, mert hiába eszik vagy iszik, az keresztül vágtat rajta minimálisan. Málnás öntet... ízlelgeti egy ideig, mielőtt lenyeli.
-Finom, köszönöm.
Mivel nem ismeri Serenát -bár ha átadta a villáját, nem kényeskedik-, azért megtörli a zsebkendőjével, és úgy adja vissza a dobozzal együtt.
-Elvárt... holmi majomkodás, felesleges körök futása, mert ugyebár a hierarchia, a megszokás. Mondhatni... vulgárisan... seggnyalás. Természetesen nem azt állítom, hogy némi formalitásra nincsen szükség, na de nem kell a ló túloldalára átesni.
Márpedig amennyire megismerte a fajt, a társadalmat, itt bizony kőkeményen gyakorolják az ilyesmit. Raul órákat tömte a fejét ezekkel, persze csak azért, hogy ne nyírassa ki magát az első pillanatban, mert fogalma sincsen arról, mit hogyan illik a köreikben. Alapjaiban véve tényleg azt kellett megtanulnia csak, hogy belője, ki hol áll a társadalmi ranglétrán, és mit vár el általában a maga számára. Szerencsére nem a nulláról indult.
-Ahogy tetszik. Kicsi vámpír... így még senki nem nevezett.
Ismét nevet, valóban kitért a válasz elől, de nem hazudott, hiszen vigyáznia kell, míg nem lát át mindent, vagy nem tudja, kicsoda is a másik, kiket ismer, mert még lebuktatja magát, azt pedig nem teheti meg, nem két napot szeretne itt eltölteni.
-Szép környék, én Párizsból jöttem, ott nőttem fel, de szerettem volna világot látni, és úgy döntöttem, hogy megnézem Stormhavent. Tetszett az, amit olvastam róla. Az éjszakai fürdőzést sosem próbáltam, ám az éjszakai túrákat mindig is szerettem. Mit dolgozol, ha nem sértelek meg ezzel a kérdéssel?
Naná, hogy kedveli az éjszakát, a sétákat, hiszen mindig is fordított életet élt, a temetőket ismeri mint a tenyerét, oda pedig nem nappal vonultak ki, de az biztos, hogy sokkal szebb minden akkor, kivilágítva, mint nappali fénynél.
-A teremtőm tudja, hogy itt vagyok ~kivételesen meghagytam neki~, és tudja, hogy hajt a fiatalságom, így nem korlátoz annyira.
Abba inkább nem gondol bele, Raul mennyire tajtékzik, de az elmúlt időszakban talán hozzászokott ahhoz, hogy sosem ott találja, ahol hagyta, vagy ahol nyugovóra tértek. Fixa ideája, hogy ha úgy gondolja, egyszerűen meglép... mert mennie kell. Persze azért rajta tartja a szemét, szó se róla.
-Talán ez furcsa?

- Akkor felteszem újra, másképp. Szóval, mivel jöttél idáig? És ha azt mondod, hogy a part szélétől a lábadon én komolyan megfektetlek. * Vigyorodtam el játékosan továbbra is. Tudtam, hogy gyorsabb, erősebb és a többi, de akkor is na, érdekelt és próbáltam lezárni a kitérőket. A következő szavaira azonban kissé oldalra biccentett fejjel mértem végig a fiút.*
- Számodra melyik a helyes út? * Tettem fel végül a kérdésem. Miért nyeltem volna vissza, ha már egyszer megfogalmazódott bennem? Ha Remus előtt nem fogtam be a csőröm, akkor más előtt meg végképp nem, hisz ha valaki, akkor Ő bizony előbb vagy utóbb, de ráakad a nyitjára a dolognak, hogy hallgassak. S ez a fiú még csak a közelébe sem érhet. Azonban a következő szavaira elnevettem magam.*
- Műkedvelő… hmm… igazán választékos megfogalmazás. S egy ilyet valószínűleg sokan sértésnek vettek volna. De jogos. Szeretem a régi dolgokat. * Már ha az egy vámpír, vagy egy nyughatatlan. Múzeumba azért nem szívesen mennék, csak unnám magam. Kicsi vámpír szavai azonban kissé elgondolkodtatnak és rosszallással töltenek el.*
- Mért csúsztál volna le? Egyrészt az nektek is hasznos, hogy ha ismeritek az ellenfelet. Másrészt meg… mi a fenéért kéne utálnod neked is őket, ha egyszerűen nincs rá okod? * Kérdeztem érdeklődve. Sosem értettem. Ez valami kódex ami a Teremtés során épül beléjük? Tudják egyáltalán, hogy miért is ellenségek vagy csak őrzik a „hagyományt”?
- Utánozni a nyomukat? * Sejtettem, hogy nem egészen egyre gondoltunk, de ez nem is baj. Bár tény, hogy az arcomról sütött, hogy nem egészen értem, hogy mire is gondol. Ám, ez közel sem jelentette azt, hogy nem érdekel. Bár lássuk be, kevés olyan dolog van, ami nem érdekel. Van ilyen egyáltalán? *
- Feltétlen oszd meg, hogy mire jutottál. – vigyorodtam el – Érdekelne, hogy nálatok ha szokás, akkor hogyan szokás az ilyesmi. * Naná, ha megunom a rapszodikus találkákat még a végén én szervezek valamit az Angyalomnak és azt azért nem árt tudni, hogy miket is szeretnek… oké, paradoxon, mert nem szeretnek semmit a hatalmon kívül s azt, én nem nyújthatok. De talán egy kis fényt az éjszakáiban igen és talán… na ácsi Sery… bootolj újra. S tekintetem kíváncsian fürkészte a másik arcát, ahogy megkóstolta a sütim.*
- Valóban az… de… erről sokat nem tudok mondani. Bár tény, hogy azért kíváncsi lennék arra, hogy miféle dolog az, ami miatt képes volnék akár csak minimális formalitásra is és közben bájosan vigyorogva cseverészni miközben a Pokolba kívánom a másik felet. *Tény, ami tény ilyennel nem találkoztam még. Egyrészt rosszmájú sem vagyok, másrészt túlságosan is őszinte ahhoz, hogy nyeljem azokat a bizonyos békákat. Másoknak pofátlanság, szemtelenség, de valójában csak az igazság. Ami mindig fájdalmas és kevesen elég erősek elismerni. Közben persze visszavettem a villám és bár szóvá nem tettem, de meglepett, hogy megtörölte. De nekem aztán mindegy, s magam is hozzá láttam a falatozáshoz. Olykor, olykor megszakítva, míg beszéltem. Persze nem tele szájjal.*
- Mindig van egy első… * Kacsintottam rá és igazából, ha nem kaptam volna engedélyt is ez maradt volna. Valószínűleg még akkor is, ha tudnám az igazi nevét. Rossz szokás? Talán. De legalább nincs az a probléma, hogy összekeverem a neveket. Mondjuk… érdekes lenne Angyalomnak benyögni, hogy Kicsi vámpír. Hmm… ez már heccből is megérni. Mi bajom lehet? Csúnyán néz? Lehetetlen próbálkozás volna… *
- Mint mondtam az imént mindig van egy első alkalom. Vetkőzz. * Szólítottam fel játékos vigyorral s közben a félig üres dobozom vissza zártam. Persze csak is a fürdőzés miatt, hisz ha nem próbálta itt a lehetőség. Nincs senki rajtam kívül, jó idő van és még víz is. Mi kell még?*
- Párizs szép hely lehet én sosem hagytam el a város láthatatlan falait. Újságíró vagyok. A suli kilőve, legalábbis a hagyományos értelmében nálad. Szóval mi hoz fényt a sötét éjszakáidba? * Érdekes megfogalmazás lehet, de mindenkinek van valami, ami menedéket nyújt borús időkben, fényt hoz a sötét éjszakákban és az, ami élteti, ami jobbá teszi a napjait avagy éjszakáit. Én hittem benne, hogy a vámpíroknak is van ilyen. Csak épp máshogy fogják fel, a maguk sötét sivárjában.*
- Akár az is lehetne… ahogy sok ezer más is. Hisz miért hagyna bárki rohangálni felelőtlenül egy vámpír kölyköt? Vagy nem érdekli a sorsa vagy pedig kellően kioktatta, avagy a kölyök féli teremtőjét. Egyik sem épp nyerő páros. Nade, egész éjjel itt ülünk vagy megejtjük azt a bizonyos elsőt? * Biccentettem a víz felé, hogy jöjjön és ne kéresse magát. Én bizony nem könyörgök senkinek, még az életemért sem. Bár nem is féltem igazán, ahogy a halált sem félem egy ideje… *

-Lábbussszal, szó szerint.
Vigyora pimasz, de ha egyszer tényleg így van... Nem keveset sétált, viszont nem vett igénybe járművet, és lehet, erre most büszkének kellene lennie? Azonban a kérdés a mivel volt, erre válaszolt.
-Mindig az, amelyik a kialakult helyzetnek megfelelő, ám hazudnék, ha azt mondanám, jobban szeretek várakozni, mint vadászni.
Pedig türelmes kölyök, a célért mindenre hajlandó, de még nem tart ott, hogy csak és kizárólag egy kiszemelt prédát kövessen, ha az éhségét csillapítania kell, azaz nem ínyenc. Lehet, majd évtizedek, netán évszázadok múlva ezt fogja tenni, azonban az még nagyon messze van. Most még az ösztön az első, a mielőbbi táplálékszerzés.
-Azt hiszem, ez a legjobb megfogalmazás akkor, ha valaki azért egyet s mást tud a fajról, felismeri őket, de ő maga nem az. Vannak régi bútordarabok, felbecsülhetetlen értékkel bírnak.
Ez az egyik olyan meglátása, ami miatt vitát vált ki, hiszen melyik idősebb vámpír szereti, ha így jellemzik? Egyik sem, még Raul sem, pedig ő aztán tényleg az. Viccesen kiállítási darabnak szokta nevezni -sosem bántólag, tényleg poénosan-, igaz, a következő pillanatban már a közelében sincs, és nem várja meg, míg lecsapja... ő is viccből, hogy érezze a különbséget.
-Félreértettél. Amikor kicsi voltam, annyira érdekeltek, hogy közéjük akartam tartozni bármi áron. Ugyan fajt váltottam, de nem éppen az álmaim teljesültek... ezért mondtam azt, hogy arról már lecsúsztam. Nem utálom őket, persze nem látok bele a működésükbe, de azért nem vagyok amatőr belőlük.
Párizsban nem volt ebből probléma, a csoportban is akadt bőreváltó, tökéletesen jól megfértek egymás mellett. Megtanulta, mikor és mire kell figyelni, de azért egészen más volt egy zárt körben, mint így a nagyvilágban. Ha emberként nem gyűlölte őket, akkor most sem fogja, hiszen nincs rá oka. Tudja, hogy ősi ellenségeskedésit kellene játszania, ám képtelen, ráadásul nem került olyan összetűzésbe egyikkel sem, hogy azt mondja, innentől kezdve vége az elfogadásnak.
-A lenyomatukat. Tudod, angyal szárnyakkal, a színe most mellékes, feje tetején szarvacskák. Halálosan jól fest.
Vigyorogva mutatja meg a homokban, mire gondolt pontosan, sejti, hogy Serena nem éppen erre, na de az angyal az angyal minden kultúrában. Szép kis szarvakat is rajzol neki, aztán feláll, és rámutat.
-Íme.
Pont úgy fest most, mint egy lökött kölyök, végeredményben az is, ha úgy vesszük, így még a hülyéskedése is elnézhető. Nem kell mindig komolynak lennie, még megárt, és belefásul.
-Mindenképp, bár az igazat megvallva megnézném őket egymás mellett üldögélve éjjel a holdfény sütötte parton. Merőben vicces látványt nyújthat.
Ilyesmiről még nem hallott, ám az is elképzelhető, létező dologról van szó, csak ő eddig kimaradt ezekből. Ugyan ha azt nézi, hogy mi érdekli a legtöbb vámpírt, akkor kétségei támadnak. Piknikező vámpírok... ez újabb mosolyt csal az arcára.
-Olyasmi, mint a felső körökben az embereknél, ott is ez megy. Ugyanaz szó szerint. Ezt nem tudom megmondani, lévén nagyon ritkán kerülök olyan helyzetbe, amikor mosolyogva, egyetlen pillantással meg tudnám fojtani a másikat, de nem tehetem, mert ő valami főmufti. Inkább meg sem jelenek, de ez a megjátszósdi a halálom.
Hatalmas szerencséje az, hogy nagyjából ahhoz szokott hozzá, ami már alapból az udvariasságot hordozza magában, így nem érzi sem tehernek, sem másnak, egyszerűen így természetes. Serena láthatta, a mozdulataiban semmiféle mesterkéltség nem volt, mintha magától értetődő lett volna, hogy így viselkedik.
-Ez igaz. Ha ismeretlen vidékre téved az ember, akkor új dolgokkal szembesül. Jogos. Kicsi vámpír... ez jó.
Elneveti magát, aranyosnak találja ezt a jelzőt, és nem is tiltakozhat, hiszen tényleg kicsi, túlságosan is fiatal minden tekintetben. A fürdésre felvonja a szemöldökét, aztán a víz felé pillant. A vízbe nem hal bele, úszni tud, Serena csak nem akarja kinyiffantani. Bólint, miért is ne?
-Annak idején nekem sem fordult meg a fejemben, aztán változott a helyzet. Párizs szép, de néha zsúfoltnak hat, így valahol evidens volt, hogy máshol is körülnézek. Á, értem. Kultúra, bulvár vagy egyéb a szakterületed? Tudod mit kedveltem mindig? A glosszákat... azok zseniálisak, és könnyűnek tűnnek, de az egyik legnehezebb területe az újságírásnak.
Kedvence a cinizmus és az irónia, persze, hogy ezeket az írásokat olvassa legelőször, már ha esetleg újság akad a kezébe. Az utóbbi időben meglepően sokat forgatta a napi- hetilapokat, mindenfélét. Abból ha apró elejtett morzsákat is, de talált, amikből sokszor össze tudta rakni a mozaikdarabkákat.
-Iskola... na igen. Gondold el, mennél Egyetemre, de nem tudsz, mert a létformád ezt nem teszi lehetővé. Pedig érdekelne egy-két dolog, mint antropológia és hasonlók. Sajnálatos módon marad az autodidakta módszer.
Sosem járt iskolába, de itt kinézett magának néhány szakot. A kérdés az, hogy a fenébe oldaná meg, hogy bejárjon az előadásokra? Sehogy, azonnal lebukna. Magántanulókról nem hallott egyelőre, de fel fogja keresni a Múzeum igazgatóját, hátha van valami használható ötlete.
-Ezen eddig nem gondolkodtam, de nálam a vérem az oka. Mehetünk.
Raul tényleg kioktatta rendesen, ami nem azt jelenti, hogy mindent tud, viszont nem is öleti meg magát azonnal. Teremtője nagy valószínűséggel már tényleg itt lenne, ha nem bízna benne annyira, hogy valamennyire képes uralkodni az ösztönein. Mivel az éjszakai fürdőzés eddig kimaradt az életéből, most bepótolja. Feláll, ledobja a köpönyegét, az ingét a csizmáját és a nadrágját, s lőn meglepetés. Nem szenved a tinik mániájában, azaz még alsónadrág is van rajta. A víz felé veszi az irányt, a cuccait nem félti, nincs bennük semmi rá utaló nyom.
-Gyorsan, vagy kényelmesen? Melyik a jobb?

*A válaszra lemondóan sóhajtottam. Oké-oké, nem szabad túl kíváncsinak lennem, de hát istenem én kíváncsi vagyok. Ez olyan, amit nem lehet levetkőzni, még akkor sem, ha az ember nagyon akarja. Viszont a válaszára elmosolyodtam. Ez igaz az összesre, azt hiszem. Ha valamelyik mást mond, az hazudik vagy csak olyan őskövület, hogy már beleunt a vadászatba.*
- Az értékek sosem fajfüggőek Kicsi vámpír, hanem személyfüggőek. Mindenkinek vannak, még akkor is ha nem képesek felismerni önmagukban. Vagy csak túlságosan is elvonatkoztatva. Ti sem vagytok különbek az embereknél… csak tovább éltek. * S persze a faj sajátosságaival, de attól még ez van. Az, hogy félreértettem, nem meglepő. Na, nem azért mert hülye vagyok, hanem mert szimplán csak az egyenes szavakat és nem a burkolt mondatokat részesítettem előnyben. Sokkal egyszerűbb velük az élet, bár tény, hogy a másik változattal meg tökéletesen lehet húzni az emberek agyát. *
- Ha oda akartál tartozni, akkor miként lettél vámpír? * Vontam össze a szemöldököm. Ez annyira éles váltás, hogy bizonyára nyomos oka is van, hogy erre sor került. S nem csak az ha nincs ló jó a szamár is effektus, mert mindenképpen mások által vélt mesebeli lény akar lenni. Aztán már a tekintetem követte is, hogy mit csinál és be kell valljam nem esett le, hogy mit is akar, csak akkor mikor már felállt. Na de akkor bizony már elnevettem magam. S kissé előrébb dőlve rajtoltam az angyalkának szemet, orrot és szájakat vámpír fogakkal.*
- Na így már tökéletes… * Vigyorogtam fel rá. Vicces fiú és ez pont jó volt. Nem ragadt meg a keserűségben vagy még csak nem ízlelte meg eléggé ahhoz, hogy megtörténjen. De annyi baj legyen, addig jó, míg vámpír létére is tud „örülni” ilyen apró dolgoknak. A képre kissé felhúztam a nózim, hisz vámpírokról beszélünk, szóval biztos néhány halandó lenne jelen egy doboz süti helyett. Ez a kép azonban már nem tetszett.*
- Vagy fájdalmas… nézőpont kérdése. * Adtam is hangot neki, hisz ez csak attól függ, hogy melyik oldalról nézzük a vacsi személyei biztos nem díjaznák és tartanák viccesnek a dolgot. Ami azt illeti, én mint kívül álló szemlélő sem tenném. Még ha vacsinak nem is vagyok való… hamar belecsapna szerencsétlen vámpírba a villám, ha mégis megtörténne egy ilyenre való próbálkozás. *
- Emberek közt sem mozgom ilyen körökben. A kollégáim már megszokták, a viselkedésem. * Vontam meg a vállaim. Olykor persze ki kell mennem egy-egy sznob emberhez, de ennyi. Nem fogok bájologni. Felteszem a kérdésem aztán meg haza megyek, vagy vissza a meló helyemre. *
- Azért örülök, hogy ennyire bejött a névválasztásom. * Ingattam meg a fejem vidáman. Nem sűrűn szoktak neki örülni, sőőt… inkább a Pokolba kívánnak miatta. A főnököm is Malacka névre hallgat.*
- Hát azok biztos, hogy nem az én tollamból és ujjaimból származnak. Sosem voltam rosszmájú, ha írtam annak mindig is utána jártam, hogy ne ferdítsem a valóságot és mindig ott ahol épp kell valaki. Kivéve persze ha a barátnőmnek segítek a magazinnál. Az valami eszméletlen mókás és sokkal jobban kikapcsol, mint a saját melóm. * Osztottam meg vele, hogy az ilyen tini baromságok sokkal jobban lekötni, no meg néha a trollkodás is befigyel, ha épp olyan a dolog. *
- Itt van lehetőség esti tagozatra is, meg távhallgatóként is részt venni. Bár mondjuk a vizsgák azoknál is nappal van. * Húztam el a számat, hisz a távhallgatóknak nappalra teszik a vizsgákat.*
- De vámpír vagy… meglehet oldani, hogy este vizsgáz. Ha nem megy, ismerek valakit aki tud segíteni a viszonzást meg majd lerovom nála. * Kacsintottam oldalra. Bár nem tudom, hogy az Angyalom mennyire díjazná, ha egy másik vámpír javára kérnék Tőle segítséget. De lássuk be, nem egy szörnyeteg fesse magát bármennyire is sötétre. Plusz Noel még túlságosan fiatal is ahhoz, hogy veszélyt jelentsen rá. Arról már nem is beszélve, hogy Tőlem jelenleg több mindent kérhetne. S már évek óta köztudott, hogy egyszer a jó szívem és a segítőkészségem fog a sírba vinni, jelenesetben egy vámpír karjai közé, ha Remus ilyen messzire menne. De nem hiszem, hisz bár élvezetet nyújtana neki, de ahogy Én megismertem… nos, jobban szereti a kihívásokat és önmaga elérni a dolgokat.
Ahogy a fiú felállt magam is követtem a példáját bár nekem már nem kellett vetkőznöm, hisz tettre kész voltam és míg Ő végzett meg is indultam az Öböl felé, hogy a lágy hullámok a bokám nyaldossák és a langyos, nedves érintés egyre feljebb csússzon a lábamon minden lépésemnél. A kérdésre csak egy keserű mosolyra húztam a szám.*
- Ami nekem gyors az neked még akkor is csiga lassú. Szóval tartsd a tempót és kész, vagy legalább gyere vissza ha elhúzol. * Válaszoltam, aztán már a habok közé is vetettem magam a víz alatt megtérve egy rövidtávot, míg bírtam levegő nélkül aztán felbukkanva kaptam levegőért, hogy újra alá merülhessek és megismételjem a felbukkanást. De ezúttal már nem merültem le, csak egyhelyben lebegtettem magam, miközben kezemmel hátra simítottam a lelapuló hajam, s tekintetem a kicsi vámpírt kereste.*

A sóhajt hallva szélesedik a vigyora, és most jönne az a rész, hogy megjegyez valami frappánsat, hogy például repülővel érkezett, de nem teszi, csak vigyorogva hallgat, na de nem lehet rá haragudni, valahol gyerek még, nagyon is. A vadászatokon gondolkodik, kedveli ezt a műfajt, ez az, amit véleménye szerint sosem lehet megunni.
-Ó, én most kizárólag a fajról beszéltem. Itt az idősebbeknek van szava, értéke, a többinek nincs, mert fiatal. Hidd el, a 80% így gondolja, mint valami privilégium, olyan az egész.
Pedig igazad van, mindenki értékes a maga módján, ki ezért, ki azért, de ezt magyarázd meg egy veteránnak.
Ironikus megjegyzésnek szánta a régi bútordarabot, de nem úgy sikerült, van ilyen. A saját szótárában megvannak a megfelelő jelzők, amivel az idősebbeket illeti, de ezt sem tiszteletlenségből teszi, de sokkal egyszerűbb beazonosítania őket, mint az idióta titulusok alapján. Raul egészen más, sosem nézte le azért, mert kölyök, sőt saját bevallása szerint frissen tartja, hogy a lökött kölyke után kell örökösen rohangálnia, ráadásul az idegeit is edzi folyamatosan.
-Óvatlan voltam, magamnak köszönhetem. Akkor indultam el kiszellőztetni a fejemet, amikor nem kellett volna, és ennek eredménye lett egy végzetes találkozás. Betévedtem egy vadászterületre, és én lettem a préda, azaz kicsit más. Mielőtt azt gondolnád, hogy megbántam, nem, egyáltalán nem. A világ legjobb teremtője az enyém, mintha az apám lenne.
*Ragaszkodik Raulhoz, most már tudja, miért nem végzett vele, miért tette vámpírrá. Nekromanta, ezért. Azon is elgondolkodott, hogy a találkozás sem volt véletlen, lehet, az öreg egyszerűen várt rá. Mindegy, jól érzi magát így is, az előnyökkel törődik, nem a hátrányokkal. Bíztatólag hat az is, hogy atyja már igencsak túl van az 1000-en, amit bűvös határnak neveznek, sőt... lassan már szorozza is azt. Vagyis a jövő tényleg előtte áll.*
-Ugye? Ebben profi vagyok, sokat gyakoroltam. Egyszer még kiállítást is szervezek a különböző angyal típusokból, hátha lesz rá kereslet.
Hatalmas tervek, mintha tényleg ebből akarna megélni, úgy jelenti be mindezt. Végül is ez is megér egy próbát, lehet, bejön.
-Azt nem tudom megmondani, azt is elképzelhetőnek tartom, a hagyományos pikniket tolerálják, de ezt ki fogom deríteni, mint ígértem.
Amilyen konzervatív vámpírokat ismert meg eddig, nem lepődne meg, ha tényleg igaza lenne, és kupa vérrel üldögélnének baráti körben, és beszélgetnének a holdfénynél. Szíve szerint megörökítene egy ilyen jelenséget, ha létezik.
-Addig örülj. Reményeim szerint nekem sem sokban lesz részem.
Vagy mégis. Mivel szeretne karriert építeni, valamilyen szinten kénytelen lesz engedni, de az nem azt jelenti, hogy kifordul önmagából bárkinek a kedvéért. Vagy elfogadják úgy ahogy van, vagy sehogy.
-Tényleg tetszik. Mint mondtam, a korom miatt általában kölyöknek hívnak, ez pedig még... aranyos is.
Annak találja és viccesnek, de sokkal egyedibb, mint ez a kölyök megnevezés. Igaz, az öregebbeknek így nem kell bajlódniuk a nevével, hamar lerendezik. Ezen fog változtatni, ha minden jól alakul, mert eltökélt célja, hogy nevet szerez magának, mégpedig a tetteivel, és bebizonyítja Paulnak és Raulnak is, hogy megérte a fáradozás.
-Ezt a szokásodat tartsd meg örökre, nem sokan fáradoznak, inkább írnak légből kapott híresztelések útján, vagy csak azért, mert a szenzáció a lényeg. Tudod mitől fordul fel a gyomrom? Amikor halott emberekről cikkeznek úgymond, általuk pikáns fotókkal fűszerezve az írásokat. Az ilyeneknek kívánom, hogy éljék át mindazt, amin az elhunyt családtagjai átmennek.
Gyűlöli a kiszivárogtatott fotókat, a valótlan köpködéseket, fröcsögéseket. Bárkiről legyen is szó, nem érdemli meg ezt, de ez a társadalom ezzel nem törődik. A vezető hírek a fontosak. Megölték, megverték, felgyújtották, elpusztult. Gusztustalan.
-Á, ilyen tinik által kérdezett dolgokra válaszoltok? Az tényleg mókás, néhányat olvastam a napokban, és elgondolkodtam azon, hogy a korosztályom fele tényleg ennyire hülye, vagy direkt játssza meg magát? Mondd, hogy a fele csak vicc.
Megnyugodna a kicsiny lelke, mert nem akarja elhinni, hogy ekkora baj van a fejekben. Egyszerűen kizárt, szeretné hinni, hogy ezek a kérdések poénból kerülnek beküldésre, holott tudja, hogy nem, csak reménykedik.
-Tényleg? Eddig csak nappali tagozatokat láttam, így nem is ástam bele magam igazán, hiszen az számomra esélytelen. Viszont ha van esti... mi kell hozzá? Ó, akkor buktam. Komolyan? Segítenél nekem ismeretlenül is? Nem, a viszonzás az én saram, ez nem is kérdés.
Tanulna szívesen, igaz, világéletében magántanuló volt, tehát papírja egy szál se, de szereti. Persze ha ide is papírok kellenek, akkor bajban van, azt tudja bizonyítani, hogy magántanárhoz járt és a felvételiket is lazán megírja, de hamis papírjai azok nincsenek, és ezt nem is szeretné megjátszani. Felkapja a fejét arra, hogy Serena felajánlja a segítségét, hiszen nem is ismeri, mégis önzetlen. Persze nem hagyná viszonzatlanul, erről szó sincsen. Ugyan elkocoghatna a Múzeumba, hogy felhasználja a kapcsolatot, de ezt szerette volna ugyancsak kihagyni, a maga erejéből akar boldogulni.
-Rendben, nem vagyok udvariatlan.
Vigyorogva várja meg Serenát a víz szélénél, mert ahhoz képest, hogy az előbb jelentette ki, nem udvariatlan, való igaz, az ő sebessége kicsit gyorsabb, mint a nőé. Amint a vízben van, ő is beveti magát, és el kell ismernie, ennek is megvan a fílingje. Élvezi az éjszakai fürdőzést, és lehet, eliramodik, de mindig visszatér Serena közelébe, nehogy halálra rémüljön azért, mert eltűnt, vagy éppen tervez valamit. Nincsenek hátsó szándékai.

- Néha valakinek emlékeztetnie kéne őket, hogy ők is voltak fiatalok. * Húztam el a számat, hisz mindenki volt az, még ha más is a mérce. Én is voltam kislány mikor még csak repülni sem tudtam rendesen és többször lökött vissza a szél mintsem adta volna a lendületet. De mégis ott repült apám alattam, hogy ne essen bajom. A képlet ugyan az, csak az elemek változnak.*
- Ó hát hidd el, hogy szívesen megtenném. De adj egy őskövületet, aki a szívem dobbanásán kívül mást is meghallana. * Persze Remus meghallgatott, de vele nem volt baj ilyen térem. A többi meg homályba vész. De a srác beszámolója jobban érdekel. Röhej, de mindig is jobban érdekeltek mások.*
- Ennek örülök. Mármint, hogy nem egy barmot fogtál ki. * Nem faggattam, ennyit mondott el, hát legyen. A többi valószínűleg nem rám tartozik, még az is csoda, hogy ennyit elmondott. Az én pici buksimban meg, meg sem fordul, hogy esetleg nem mond igazat… miért tenné? Nincs oka. Ám következő szavai, csak ismét nevetést csalnak az ajkaimra s már tudom, hogy megérte kimozdulni és esténként nem azt várni, hogy megérkezik Angyalom… vagyis csak az üzenete, de a lényegen nem változtat.*
- Te dinka vagy… * Állapítottam meg és semmi ellenérzés nem volt a hangomban. Persze miért is lett volna? Egyáltalán nem bántam, az ilyen világmegváltó terveit, mint angyal kiállításból megélni.*
- Ezt magyarázd el a főnökömnek is. Neki kicsit sincs ínyére a dolog, hogy egy-egy melót másnak kell adnia. * Na igen, nem is olyan rég ez majdnem az állásomba került. De most is körülbelül annyira hat meg, mint akkor. Semennyire. S különben sem szabadítanék egy vámpírt senkire, szóval csak hülyéskedés volt.*
- A kérdéseket nem mi találjuk ki, de az indokait nem tudjuk, hogy miért kapjuk csak azokat amiket leírnak. De válaszolni nekünk kell. Persze a nagyon bugyuta kérdéseknél néha trollkodunk, de csak finoman. Ha ennyire mókásnak tartod akkor majd egyszer segíthetsz, mikor kedved lesz hozzá. Általában ezekkel otthon foglalkozom. *Persze nem a rezervátumban, ami az igazi otthonom. De persze ez mellékes tényező, hisz a városban is van egy házam és ott is sok időt töltök.*
- Ööö… ugyan azok, amik nappalira. De jóval fiatalabbnak nézel ki, mint egy egyetemista, szóval vagy a külsőddel kell kezdened valamit, vagy hamis papírokat szerezned. Ha nem tudod megoldani, ezt saját magam is el tudom intézni. A gyorsaság meg csak pénz kérdése. *Bizony ilyen téren nem kéne Remushoz fordulnom, hisz a saját kapcsolataim is megvannak. Azelőtt sem volt semmi bajom még mielőtt találkoztam volna vele. Azonban az idő nem rajtam múlik, hanem rajtuk. De ki az akit nem lehet megvenni? Jó, engem nem lehet és a fajtársaim se igazán. De ennyi…*
- Te majd inkább foglalkozz a tanulással meg, hogy megmaradjon a vidámságod. *Hárítottam a dolgot. Én imádtam az Angyalom és megbíztam benne, ha magamról volt szó. De másik társaságában még nem láttam. Így gőzöm sem volt, hogy olyankor milyen. De nem is akartam megtudni, ha épp csak velem olyan amilyen. Vagy én tartom sokra? Csak én látom másképp? Ahw… tünés vissza a kriptádba.*
- És miért ne segítenék, ha egyszer megtehetem? Most érkeztél, nem árt egy kis kezdő lendület, hogy később ne kelljen. Ha megadod a számod, akkor amint találkoztam vele értesítelek, hogy mit mondott. No meg ha papírokkal sem vergődsz zöld ágra, akkor azt is megbeszéljük. * Vontam meg a vállaim. Vicces, esetenként még olykor visszataszítónak is vélik a segítőkészségem. De ez sosem érdekelt. Én, én vagyok, senki nem fog kicserélni azért mert nem ez a megszokott.
A vízben azonban már, nem is akartam ilyenekre gondolni. Csak a lágy hullámok meglovagolására. Kicsi vámpírt sem kellett sokáig keresnem, hisz előbb, vagy utóbb de mindig megláttam.*
- Na? Miyen? Van még valami amit még nem próbáltál? * Kérdeztem vigyorogva, felőlem aztán végig szambázhatjuk a bakancslistát, amíg nem kezd világosodni. Már csak az a kérdés, hogy miként is jutnánk innen ki. Maximum a túloldalig úszva, de azt én nem bírnám energiával. Szóval a repülés maradt, de akkor inkább itt éjszakázom.*

-Á, sokan nem hajlandóak tudomásul venni, mert ők már valakik. Mégis hogy gondolod, hogy majd leereszkednek a pórnéphez? Tudod, ezt is gyűlölöm... amikor valaki elfelejti, ő maga honnan indult.
Kortney is kimért volt, bár tény fogadta legalább, de ha jól emlékszik, volt egy fickó is, akit sosem látott. Kíváncsi az új consulra, ha igazak a híresztelések, akkor ő nem az a felsőbbrendűségét hangoztató és mutogató valaki. Majd kiderül, az is lehet, Raul értesítette, de nem találgat inkább.
-Egyet tudok.
Hallgatja Serenát, el is mosolyodik, tetszik neki, hogy ennyire közvetlen és nem ítél elsőre. Azonban az a mai napig rejtély előtte, hogy atyja hogyan tudta megőrizni az emberi vonásait, nem állatiasodott el teljesen, mert Párizs híres erről. Nyugalomnak nyoma sincs, egymást is képesek hazavágni csak azért, hogy övék legyen a hatalom. Mivel napi szinten változott a hierarchia, követni sem tudta, éppen ki az úr, na nem mintha nagyon érdekelte volna. Egy dolgot tudott biztosan, mégpedig azt, hogy Raul kivonta magát az ilyesmiből, pedig lazán irányíthatott volna a korával.
-Én is, ám mint tudjuk, nincsenek véletlenek.
Szeretettel beszél róla, ez meglepheti Serenát, pedig neki teljesen természetes. Naiv lenne? Nem, ám a kapcsolata a teremtőjével tényleg olyan, mintha nem azért tartozna hozzá, mert vámpírrá tette. Bonyolult lenne elmagyaráznia, és nem is teszi meg, hiszen ez csak kettejükre tartozik.
-Miért? Nem csodás ötlet? Gondold el, eleve nincs két egyforma alkotás, és mivel a víz elmossa a művet, minden éjjel újabb és újabb angyalokkal ismerkedhetnek meg az erre járók. Vagyis kizárt, hogy plagizálás történjen.
Ezen már ő is nevet, vannak ötletei, abszurdak, de akadnak. Kísérletező típus, szereti feszegetni a határokat, kitolni az állítólagos korlátokat, megrökönyödést kiváltani a többiekben. Soha nem érdekelték a szabályok, azok azért vannak, hogy bebizonyosodjon róluk, teljesen feleslegesek, és csak arra szolgálnak, hogy a társadalom birkává váljon.
-Jó a megfogalmazás... főnök. Olyan típus, aki sosem lesz vezető. Szívesen elmagyarázom neki, de nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni.
Ugyan nem derülne ki, hogy Serena miatt van ott, na de jobb elkerülni a konfrontációt, hiszen nem ismeri a szokásokat, és ha belevág, még az is lehet, a consul úgy hajítja ki, hogy a lába sem éri a földet. Jobb, ha előbb tájékozódik minden téren, és csak utána kezd magánakciókba.
-Komolyan mondod? Szívesen besegítenék egyszer, de előre szólok, hogy a butaságra iróniával, cinizmussal válaszolok... elő tudom adni úgy, hogy úgy tűnjön, tényleg komolyan gondolom.
Vigyorog, nem megy a szomszédba a hülyeségért, de ami bosszantja, az az emberi butaság... vagy vámpíri, bőreváltó, teljesen mindegy milyen faj képviselője az illető.
-Tehetek róla, hogy kölyök képem van? Mondjuk azt, jól tartom magam. 19 vagyok, ez belefér azt hiszem.
Tényleg annyi, nem hazudik, valóban mocskosul fiatal minden tekintetben. A többi papírral lesz problémája, ha kérnek valamit, és nem elég a felvételi vagy valamilyen különbözeti vizsga mellé. Ha jól tudja, itt tanít Dr. Rashid Alheim is, a híres antroplógus, régész. Ismeri, azaz kétszer találkozott vele, de ahogy akkor felmérte, Paullal és Raullal is igen jó viszonyban vannak. Atyja is megoldhatná a helyzetet, tudja jól, na de az milyen lenne már? Pont szeretné elkerülni, hogy ezek miatt vegyék fel, mert az olyan, mintha képtelen lenne saját maga boldogulni, és az kudarc lenne a maga számára is.
-Ezt nem engedhetem, Serena. Az a minimum, hogy én viszonozom a segítséget. Nem szeretek ezzel élni, kérni, de most tényleg nem tudok mit tenni, hiszen a nappali vizsgákat nem tudom megoldani. A többivel nem lesz semmi probléma, ha besavanyodnék, akkor szerzek ecetet, és azt fogom kortyolgatni. Vagy inkább citrom legyen?
Nem tervezi, hogy elveszíti a jókedvét, a humorát, ez valahol lételeme, legalábbis így hiszi. Remélhetőleg 100 év múlva sem lesz másképp, és akkor is ugratni fogja az idősebbeket, mert egyszerűen muszáj.
-Kezdő lendület? Nagyon fáj? Mekkorát tudsz rúgni? Rendben, köszönöm.
A kifejezésről a hátsón billentés jut eszébe, nevetve konstatálja, hogy a nő egészen másra gondol. Felfirkantja a számát egy cetlire, és átadja Serenának. Tiszta szerencse, hogy megtanulta kezelni ezt a szerkezetet, mert annak idején mindennel foglalkozott, de az ilyen dolgokkal nem. Teremtője viszont fordított energiát arra is, hogy elmagyarázza, miért kellenek a technikai vívmányok, így most már nem hülye ezekhez sem. Azóta telefonja is van, igaz mindig más számmal, de annyi baj legyen.
-Tetszik. Ó, sok dolog, de jobb, ha nem sorolom fel, még kiverné a biztosítékot. Majd elküldöm neked kérdés formájában, hogy megválaszolhasd az újságban. Ha rajtam múlik, akkor nem kettőre kell majd felelni.
Pimasz vigyorral veti magát a hullámokba, képes rá, hogy szórakoztassa Serenát és a barátnőjét idiótábbnál idiótább kérdésekkel. Eleget látott, így meg tudja fogalmazni annyira beteg módon, hogy komolynak hasson az aggodalma. Tulajdonképpen mindent kihagyott, amit elméletben élvezetnek hívnak, és ezeket már nem is fogja megtapasztalni. A dohányzást azt nem, azt igen korán kezdte, na de a többi? Igazából azóta él, amióta vámpír lett, és rájött arra, hogy jó dolog, ha meglép Raultól, világot lát. Egy éve folyamatosan ezt teszi, hol itt bukkan fel, hol ott, maximum hazacipelik.

*A srác szavaira csak egy mély és lemondó sóhaj hagyta el az ajkaim. Igaza volt és ezt tudtam, még úgy is, hogy nekem szerencsére nem kellett ebben élnem, nem kellett ilyenekkel foglalkoznom, csak egy valakivel. De Ő meg közel sem volt ilyen, még ha olykor az idegeimen is táncolt a nézeteivel. *
- Majd valaki helyre rakja őket… * S igen, hülye, gyerekes, naiv ábránd, de bíztam benne, hogy Remus megoldja majd az ilyen dolgokat.*
- Egyet Én is. De azt hiszem, hogy nem is ezzel a kettővel van probléma. * Mosolyodtam el. Természetesen olyan valakire gondoltam, aki ebben a fellengzős betegségben szenved és mégis képes volna meghallgatni. Feltételeztem, hogy a srác a teremtőjére gondol, én meg az Angyalomra és nekik nincs ilyen betegségük. Legalábbis… Angyalomra néha rá jön az öt perc, an olyankor szoktam jó hosszan beszélni és kioktatni egy kicsit. *
- Én hiszek a véletlenekben… azt hiszem… * Egy csomó olyan emberrel futottam össze, akikkel azóta sem. Mi ez ha nem véletlen? Persze vannak szándékos véletlenek, de azok csak annak vannak álcázva, amik meg már akkor nem véletlenek. Na jó, ebbe már én magam is belekavarodtam, szóval hagyom is véletleneket.*
- Ennyire erővel festhetnél is, vagy szobrászkodhatnál… napi egy kép, sosem ugyan olyan és ráadásul meg is marad. * Húúú… nagyon visszatértem a realitásba, mi történt? *
- Csak hülyéskedtem Kicsi vámpír. * Mosolyogtam a srácra, hogy nem kell beszélni a főnökömmel. Nem érné meg és felesleges is lenne. S különben is jobb szeretem magam intézni a dolgaim. *
- Csak egy magazin Kicsi vámpír… hidd el, hogy ha olyanom van mi sem vesszük komolyan. Persze azért néha ha a kérdés jogos, akkor normálisan válaszolunk, de na… *Nem tudtam, hogy befejezni. De azt tudtam, hogy a következő magazin előtt amit lepasszol hozzám Samantha azt bizony vele fogom átrágni. Mármint a kicsi vámpírral.*
- Tényleg nagyon fiatal vagy. De nem hiszem, hogy ezzel probléma lesz. De hagyjuk ezt az izé… maradjunk annyiban, hogy Én lerendezem a dolgot az Angyalommal, aztán majd ha egyszer nekem lesz szükségem valamire felkereslek. De mondj bármit, akkor is rákérdezek. *Azt már nem raktam mellé, hogy az még jó messze van és valószínűleg el sem jön soha. Magam intézem a dolgaim, és ha mégsem tudnám megoldani, Remus segítene. De még Tőle sem kértem eleddig semmit az oktatásomon kívül. Nem véletlen.. de ha választanom kéne, hogy ha bajba kerülök, hogy Remushoz vagy a Kicsi vámpírhoz forduljak… nos, persze, hogy az Angyalomra esne a választásom. Benne megbízom, míg bár a kicsi vámpír nincs ellenemre, de lássuk be, ilyen könnyen nem bízok meg senkiben.*
- Nem szoktam rugdosódni így nem nagyot. De a puding próbája az evés. * Vigyorogtam. Naná, hogy megtettem, ámbár ha kérné, sem rúgnám hátsón. Nincs okom rá. Ha meg volna, hamarabb sújtanám villámmal. Nem vagyok harcos típus. Közben persze elmentettem a számát, naná, hogy kicsi vámpír névvel, hogy minden rendben legyen és tudjam is értesíteni a másikat.*
- Az Én biztosítékomat nehéz megbotránkoztatni. Szóval ki vele… * Nevettem fel, hogy mi is a bakancs listája, azonban a telefonom megcsörrent a parton. S gyors tempóra váltva mentem vissza a partra. De naná, hogy letették mire kiértem. Így persze visszahívtam a leányzót és egy széles mosollyal köszöntöttem.*
- Szia Sam, mizujs?
- Mond, hogy ráérsz… kérlek Sery… és mi a frásznak van e-mailed, ha nem olvasod? Már két perce elküldtem…
- Az öbölben vagyok… de mond, mi a baj? – ráncoltam össze a homlokom. –
- Két nap és lapzárta, a lányom meg bevitték a korházba. Átküldtem az anyagot, megtennéd, hogy befejezed?
- Persze… máris indulok haza. Reggelre a fiókodon lesz… Jól van a Tündérke?
- Nem tudom. De most visszamegyek és Sery… köszönöm, ha megtudok valamit hívlak.
- Várom. * Tettem le a telefont kissé elkomorodva a kis vörös tündérkét imádtam. Életvidám csöppség, de még gyerek, ez a normális.*
- Nos Kicsi vámpír… nekem mennem kell. De ha valóban segíteni szeretnél, akkor gyere velem haza. Reggelre le kell adnom a magazin anyagát. * Szóltam a fiúnak miközben a sárga szoknyám magamra kaptam a táskámból, a cipőm és persze egy szűk fehér trikót. Ha a másik is öltözni kezdett akkor megvártam, és kissé elkomorodva indultam meg.*

//A köv. posztod végén, dobj egy helyszínváltást légyszi. Én már a lakásomba fogom írni a következőt. Itt a link; Serena háza//

-Legyen így. Hm...
Szép álom, persze a remény hal meg utoljára, és nagy valószínűséggel nem ő lesz az, aki meg tudja változtatni az évszázadok-ezredek alatt beivódott hülye szokásokat. Hirtelen felkapja a fejét, támadt egy ötlete. Amúgy is szeret újítani, hát miért is ne? Maximum kinevetik, de egyszer majd komolyan fogják venni, ez a célja. Amikor már nem csak a kölyköt látják benne, aki hatalmas tervekkel érkezett, és beleszól a nagyok dolgába, hanem használható ötlete is van, amivel csökkentheti a szakadékot a generációk között.
-Nem hiszem, akiről én beszélek, azzal biztosan nincs.
Ki lehet a másik, nem kérdezi, Serena ha akarja, majd az orrára köti.
-Valóban? Én nem. Minden egyes találkozásnak megvan az oka, és ha csak pár napig is tart, az valamit közöl felénk. Az már egy egészen más kérdés, hogy hajlamosak vagyunk elsiklani felette, nem nézünk a mélyére.
Ez a rohanó világ hátránya, mindent természetesnek vesznek, de fogalmuk sincs arról, miért is kellett azzal az emberrel találkozniuk. Nem törődnek az üzenettel.
-Rajzolni tudok. Viszont ennek pont az lehetne a fílingje, hogy vagy akkor látod, vagy soha. Persze ha van egy koncepció, akkor előre meg lehet hirdetni, mit is alkot éppen a... az ember.
A többi kimaradt az életéből, és nem is igazán érzi azt, hogy erre lenne ingerenciája. A rajz egészen más kérdés, hiszen amikor tervez, akkor szükséges a kézügyessége, na de azokat élvezi is, ám nem lesz mini Picasso. Nem véletlenül akadt el a mondattal is, hirtelen a művészt akarta mondani, ám az nem lett volna helyénvaló.
-Értem ám, nem keresném fel egyébként sem, amíg nem kéred, még névtelenül sem. Magazin? Azokat nem túlzottan kedvelem, bár igazán csak pár napja fúrtam bele magam a hasonlókba. Igen ritka volt, amire azt tudta mondani, hogy igényes, valóban ismereteket is tartalmaz, nem csak bulvár. Nagyon komolyan és jogosan fogom feltenni a kérdéseimet, ígérem.
Ismét vigyorog, mind a felkeresésre, mind a kérdéseivel kapcsolatban. Ügyesen, aggodalommal fogalmaz, és akkor máris úgy fest, hogy nagyon nagy problémája akadt, amit csak és kizárólag egy újság hasábjain lehet megválaszolni.
-Ezt dobta a sors, tehát ezt kell elfogadnom. Rendben, a számomat már tudod. Első az, hogy beadom a jelentkezésemet a megfelelő szakokra, aztán kiderül, mit mondanak. Drukkolj, hogy csak a felvételi legyen a döntő.
Bólint, nem vitázik Serenával, felesleges, úgy is hajthatatlan marad, de ő sem felejt. Vagyis nem fogja viszonzatlanul hagyni a segítségét. Felvételi miatt nem aggódik, nem nagyképű, szó sincs róla, de tudja, hogy a két szakra való tudása megvan, hiszen ebben élt eddig, ásott és csontokkal foglalkozott jórészt, tehát az nem lehet probléma. Le fog bukni Rashid előtt? Nem kérdés, de fene bánja, a lényeg, hogy felvételi útján akarja bizonyítani, hogy alkalmas a tanulásra.
-Ezt értsem úgy, hogy ha most felajánlom a hátsómat, akkor kipróbálod? Megteszem, még könnyítek is, de nem ér máshová rúgni.
Viccesen előredől, hogy tuti ne lehessen eltéveszteni a célt, senki ne mondja rá azt, hogy nem lovagias. Még segítséget is nyújt.
-Biztos vagy benne? Oké. Szóval nem tudom, milyen a szerelem, milyen a csók, milyen egy nővel, milyen egy férfivel, mert soha nem volt benne részem. Mire odajutottam volna... végül is elkéstem.
Nem szívbajos kölyök, lazán felsorolja, mik maradtak ki az életéből, amikre igazán kíváncsi lett volna. Azt nem teszi hozzá, hogy pár éve döbbent rá arra, nem éppen a lányokhoz vonzódott. A part felé pillant, ahol a telefon csörren. Nem siet a nő után, nem akar tapintatlan lenni, csak akkor indul el, amikor Serena már letette. A komor arckifejezéséből sejti, rossz híreket kapott.
-Szívesen segítek, de nem vagyok profi, azt azért hozzáteszem.
Mosolyog, ötlete már most is akad, na nem kinevetni akarja az érdeklődőket. Mivel amúgy is hosszú még az éjszaka, és így legalább lefoglalja magát, követi Serenát.

[Serena lakása]

Majdnem elneveti magát, amikor abban az utcában kötnek ki, ahol maga is lakik, és ez most előny, hiszen így hamar hazaér, mielőtt felkelne a nap.Ahogy belép, azonnal felméri a terepet, ahogy a nappalit is, és egy dolog szembeötlő. Túl nagy a rend, túl makulátlan az egész... furcsa. Mintha tulajdonosa nem is itt lakna, vagy beteges rendrakásban szenvedne. Mindegy is, nem tartozik rá, így nem foglalkozik vele különösebben. A lényeg, hogy elkészüljön a cikk reggelre.
-Őszinte leszek... nem ismerlek, de a vidámságodból kiindulva sokkal színesebb berendezést képzeltem volna el, de otthonos.
A zongorára bólint, ezek szerint Serena tud, hiszen nem állna itt, ha nem így lenne. Lakberendezési tanácsot nem ad, jobb is, mert ha valaki átesne hozzá, meglepődne. Nincs kupleráj, na de a bútorok... éppen csak annyi, amennyi kell. Az már más tészta, hogy tulajdonképpen tavaly, amikor meglátta a házat, meglepetésében a cuccát is kiejtette a kezéből. Neki az hodály.

[Szál lezárva; Folytatás - Serena háza]