Bálterem

Egykoron az erőd földalatti élelmiszerraktára lehetett ebben a teremben, de mostanra titokban egy jól felszerelt, fényűző és minden luxust kielégítő bálterem. Középen hatalmas, márványborítású padlózatú táncparkett, oldalt bársonyszékek és kisebb asztalkák, egy emelvény jellegű rész az északi falnál 2 gazdagon faragott trónusnak is beillő székkel.

Általában a hely sokkalta magasztosabb eseményeknek ad otthont, mint az elkövetkezendő órák. Lépteim csak úgy visszhangzottak az üres teremben, ahogy lassan lépdeltem a márványpadlón. Ismertem már, mint a tenyerem, minden egyes négyzetcentiméterét. Itt lettem consullá az én drága Paolom által és itt szövöm sűrű, ragacsos és kusza hálómat, melybe remélhetőleg beleragad az az átkozott vérszívó. Persze előtte célszerű lesz megerősítenem a hatalmam. Kezem ökölbe szorult, ahogy az emelvény felé és azon álló két trónusra emeltem tekintetem. Az eljövendő időkre gondoltam, amikor csupán egyetlen székecske lesz ott, abban pedig én magam leszek és nem más. Pedig annyira jól áll neki az a csicsásan díszített trónus. Kár lesz érte... igazán kár.
Vártam hát, hogy megérkezzen a halálraítélt.Szörnyen utáltam, ha egyetlen percet is hasonló ostobaságokra kell szánnom, hosszú ám annál múlékonyabb időmből, de példát kell mutatni a fiatal és tanulatlan, ostoba vámpírkáknak. Tovább sétáltam, amíg várakozni kényszerültem.

Talán a városban összpontosuló ley energiák, talán önnön fejlődésem okán, de erőm és befolyásom az utóbbi időben érezhetően duzzadni kezdett. Mint a város új aedilise, illőnek és hasznosnak gondoltam ellátogatni oda, ahol oly régen Paolo consul úrral találkoztam. Oly rég... micsoda botorság, hiszen csak hónapokról van szó...
Úgy döntöttem, pont úgy cselekszem majd, ahogy legutóbb is: bebotorkálok a bálterembe, abban bízva, hogy belefutok a város egyik elöljárójába.
Colin az épületkomplexum előtt rakott ki, kérésemre. Így beletelt nem kevés időbe, míg bejutottam oda, ahova szerettem volna, végül ismét lenyomtam azt a kilincset, amit "oly régen" is, majd óvatos léptekkel beléptem a terembe. Az ajtó becsukódásának visszhangosan elhaló hangja jól jelezte a számomra, hogy egy hatalmas térbe érkeztem. Megfordultam, a helyiség hatalmas tere felé és hallgatózni kezdtem. Mimikrim még nem mertem levonni magamról, hisz nem voltam egészen bizonyos abban, hogy nincsenek itt olyanok, akik előtt nem mutatkozhatok két lábon járó kadáver módjára. Mintha egy egészen apró neszezést el is kaptam volna, de ezúttal nem volt kedvem olyasféle bújócskákhoz, mint amit Joséval játszottam egynéhányszor.
- Van itt valaki...? - törtem meg a síri csöndet, lágy hangom szokatlanul hangzott az akusztikában felerősödve és visszhangozva. Vakbotomat várakozón a kezeim közé vettem, s úgy tettem tenyereim a bot végére, mint a középkori páncélos lovagokat ábrázoló szobrok a pallos markolatára.

Az ajtó élesen csikorduló, majd becsukódó hangjára lettem figyelmes. Már azt hittem végre megérkezett az, kit vártam, ám csalódnom kellett. Csendben figyeltem a furcsának ható alakot, ki belépett a terembe, ám kérdésére még nem válaszoltam. Mozdulatai, majd később szavai azt erősítették meg bennem, hogy valamikor elvesztette szeme világát az illető és bár mimikrit öltött magára, érzékeim, így is megsúgták számomra, hogy fajtámbélivel van dolgom. Hát nem ironikus? Lépkedtem közelebb még szótlanul. Lépteim válaszoltak helyettem a visszhangzó teremben. Megfigyeltem, ahogy közeledtem felé. Vajon hogy maradhat életben egy vámpír hasonló adottságokkal? Vagy nagyon okos túlélővel van dolgom vagy pedig csak mázlista az illető, netán kiváló taktikus. Bár melyik halandó ne segítene egy elgyötörtnek látszó vak társán. Onnantól pedig... Elismerően biccentettem a gondolatra.
- Itt nem szükséges használnod a mimikrit. Ha halandó ember beteszi ide a lábát... nos az már nem halandóként távozik innen. Netán más elől szeretnéd elrejteni mivoltodat? - álltam meg, amint egész közel értem hozzá és hangomat is lehalkítottam - Oh, milyen udvariatlan vagyok. A nevem Kortney.

Nem kellett sokáig valamiféle jelre várnom, noha a teremben tartózkodó személy nem szándékozott egy egyértelmű igennel jelezni felém, hogy nem vagyok egyedül. Ám lépteinek zajából, a padlón koppanó cipősarkak hangjából ítélve hölgy lehet a teremben. Mindez csak puszta feltételezés, manapság meg aztán igazán nem könnyű ruházkodás alapján felismernem a nemeket. No de mindez most igazán nem egy lényeges kérdés... Így csak álltam és vártam, hogy mi fog következni. Kissé izgatottan szorítottam ujjaim a vakbot markolatára, nem tudhattam, hogy az illető ellenség-e vagy - nevezzük úgy - barát.
Majd hangját is meghallottam és ezzel máris beigazolódott a tézisem, hogy hölgyhöz van szerencsém és ami a dolog pikantériája, egy vámpírhoz. No nem mintha ezen a helyen erre rá kéne csodálkoznom, de az ember kíváncsi teremtés, miért is ne kószálhatna itt egy-egy...?
- Óh, értem. - szólaltam meg kissé bizonytalanul, mint aki azt sem igazán tudja, hol van. - Tudja kedves, sosem tudhatom, hogy ki jön velem szembe, így amíg nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy nem láthatnak halandó szemek, rejtőzködnöm kell. - adtam magyarázatot, majd a nevet hallva kissé meghajoltam.
- Szép estét önnek Kortney. Caecus Nemo vagyok. De szólítson csak... nos, amelyik nevemen jobban tetszik. - fordítottam a fejem abba az irányba, ahonnan a hangját hallottam. Szemeimmel néhány pillanatig a semmibe meredtem, majd ismét megszólaltam. - Csak nem a mélyen tisztelt consul asszonnyal hozott össze ez az éjjel?

Körbejártam a férfit, miközben ő hozzám beszélt. Talán csak, hogy jobban szemügyre vehessem, talán azért, hogy összezavarjam, már, ha ez lehetséges. Mindenesetre fura egy tagja közösségünknek ám annál feltűnőbb, minek köszönhetően híre megelőzte. Így nem volt szükséges a bemutatkozás, viszont elvárt. Tehát ő lenne az új Aedilis. Épp kapóra…
- Azt hiszem a Nemo jobban tetszik. Maga pedig nyugodtan szólítson Kortneynak – nyújtottam a kezem picit előre. Részben megszokás, részben pedig kíváncsiság okán, immár egy helyben megállva előtte.
- Ön pedig, ha nem csalódok, márpedig nem szoktam, akkor az újdonsült Aedilis. Örvendek a találkozásnak. Mondanám, hogy körbevezetem, de gondolom már járt itt, másrészt pedig aligha élvezhetné a látványt… harmadrészt pedig várok valakit - mondtam sejtelmesen, baljóslatúan - Csatlakozik? - érdeklődtem karom nyújtva felé és megérintve, hogy jelezzem, akár belém is karolhat.
- Mi okból kereste fel ma éjszaka ezt a helyet, ha nem tartja tolakodónak kérdésem?

Füleim számára nem volt titok, hogy a consul épp most tett meg körülöttem egy kört, minden bizonnyal szemrevételezés céljából. Lépteinek apró koppanásai ellenben nem hoztak már zavarba. Voltak idők, amikor minden körülöttem tett mozdulattól reszkettem és azt vártam, mikor taszítanak rajtam egyet, de ma már aligha érzek efféle szorongást. A consulnak pedig nem különösebben volt oka hátba támadni, de lehet, hogy csak túlértékelem önnön fontosságom.
- Rendben, Kortney. - majd elgondolkodtam, vajon régimódi kisasszony lehet-e, aki ilyenkor elvár egy kézcsókot. Amennyire ennek a hagyománya kikopott mára, annyira hanyagolom én is, de a consult semmiképpen nem haragítanám magamra ilyen otrombasággal. Ezért kezemet előre nyújtottam, de nem kezdtem értelmetlen kutakodásba. Inkább megvártam, hogy maga tegye bele tenyerét az enyémbe és ha ekképpen tett, meg is kapta a kézcsókot.
- Valóban, én lennék a város új Aedilis-e és ha már így adódott, hálámat személyesen is szeretném kifejezni a vezetőség felé, amiért elfogad engem elit köreiben... - hajoltam meg egy kissé. Volt bennem némi bizonytalanság, hiszen rangot eleddig semmilyen városban nem kaptam és nem is terveztem ezáltal a tűzvonalba kerülni. De amennyire csak lehet, tapasztalatlanságom igyekszem mindenki előtt elrejteni. Bíztam benne, hogy a nagyravágyás magától utat tör majd, s nekem csak végig kell haladnom ezen az ösvényen.
- Nos, ami azt illeti, egy sétát csakis Ön miatt tennék meg eme épület falai közt... - bókoltam Kortney-nak. - Szívesen csatlakozom, feltéve csak ha nem tartom fel túlzottan, amíg várakozik. - mondtam el az ilyenkor szokásos szavakat, de máris belekaroltam a vámpírhölgybe. Vakbotomat egy gombnyomással összecsuktam arasznyira és eltettem az öltönyöm belső zsebébe. Kortney kérdésére némi gondolkodás után válaszoltam csak.
- Mint frissében rangot kapott vámpír, abban a reményben jöttem el ide, hogy találkozhassak fajtársakkal. Eleddig meglehetősen visszahúzódó módon léteztem Stormhaven-ben, de azt hiszem egy Aedilis-nek is kötelessége valahogy kontaktusba kerülni a helyi vámpírközösséggel. - hallgattam el és bár szívesen megtudakoltam volna, hogy kire vár, de tudtam jól, hogy ez nem tartozik rám. Ha nem csinál titkot belőle, úgyis elmondja majd.

Mióta Rose-t annak a vakegérnek a karjaiban hagytam, nem volt nap, hogy ne ittam volna le a sárga földig magamat.
Úgy jártam keltem, mint egy zombi és sehol nem találtam a helyem, hiszen még a lakókocsim magánya is rá emlékeztetett, hiszen ott szerelmeskedtünk utoljára.
A meló is akadozva ment, már Pokerface szeme elé sem mertem kerülni, mert lógtam a heti bevétellel, így elhatároztam, hogy beállok a turisták közé és igyekszem megcsapolni a készpénzállományukat. Igaz, ide is hoztam magammal egy üveg italt, valami jó ütőset, így mire a jónép végigmászott a látnivalókon, már egészen elfáradtam és leültem a kápolnában egy eldugott padban. Nem régen ébredtem fel és tiszta ideg lettem, hiszen már majdnem sötét volt már és sehol egy árva lélek.
~ Ezek jól itt hagytak engem! ~ morogtam magamban, majd megpróbáltam kijutni, de azt értem el, hogy jól eltévedtem, mivel már idefelé jövet sem igazán voltam képben, merre jártam.
Viszont ide jutottam, erre a szép nagy terembe, legalábbis amennyit kivettem belőle. Találtam pár gyertyát az egyik tartóban, azt meggyújtottam és kutakodni kezdtem, hátha találok valami érdekeset, hiszen ahhoz képest, hogy erre a helyre nem emlékszem, elég jól be volt rendezve.
- Hahó! Van itt valaki? - kiáltoztam, de csak a visszhangom válaszolt, így gondoltam nem nagyon zavar meg senki.

Mint Aedilis, időnként szokásommá vált ellátogatni a Fort Caroline-be, tanácsokat adni az ifjoncoknak, vagy egyszerűen csak hallgatni a hatalmas üres terek kongó csendjét. De ezúttal egészen pontosan Remussal volt beszédem.
Jól ismerem már itt a járást, így nem volt szükségem se Colin, se Rose támogatására. Komótosan haladtam a folyosókon, vakbotomat szokás szerint a kezemben tartva. A bálterem ajtaja nyitva állhatott, hiszen mindennemű tompítás nélkül érkezett meg felém egy kiabáló férfi hangja. Végtelenül ismerős volt ez a hang, de meglehet, hogy csak a visszhangok tréfálkoznak velem és elhitetik, hogy mindenben José hangját veszem észre. Ezért óvatosan léptem be a terembe, újabb hangjelzésekre várva. Bújócskázni a részemről teljesen feleslegesnek bizonyult. Egy régi vágású keménykalap volt rajtam és hosszú szövetkabát, ha jól tudom, fekete színben. Az éjszaka színében, ahogy én hívom magamban. Enyhén színpadiasan emeltem meg a kalapom az ismeretlennek, üdvözlésképpen. Nem kívántam feleslegesen zengetni a hangom, arra vártam, hogy az ide tévedt személy mutatkozzon be előbb.

Pirkadat...igen, nekem akkor van, mikor az emberek lefelé fekszenek. Találkám is van, így nem lustálkodhatok túl soká kriptámban. Kénytelen vagyok nagyot nyújtózni, s kikecmeregni a rejtekemből, ahol a nap elől elbújok. Persze nem minden nappalt töltök itt, de ha itt ér a napfelkelte, szívesen maradok.
Hangokat hallok, melyeket ifjonc vámpíroknak vélek, hiszen ilyenkor már a látogatók nincsenek itt. Hacsak el nem tévelyedett 1-2, arra már volt példa, szépen meg is csapolták vérét. Kellett neki elkószálni!
Elindulok a hangok irányába, s már rájövök, hogy az egyik hang nem más, mint Caecus, akivel megbeszéltem jöttét. A másik...hmm, ő ismeretlen, de az ital bűzét leszámítva kedvemre való az illat, amit felőle érzek. Fiatal még, zsenge, a vére üdítő.
Nem lépek elő, rejtve maradok az egyik árnyékos beugróban, s figyelem őket.

A gyertya lángja meglibbent egy kicsit, és mintha halk suhogást is hallottam volna a halotti csendben, ami megülte a termet, így izgatottan kaptam az ajtó felé a tekintetem, hiszen arra számítottam, hogy valami biztonsági őr kapott rajta, így azonnal magyarázkodni is kezdtem, ahogy megláttam az alakot.
- Jaj, de jó, hogy jött, már azt hittem itt fogok tévelyegni reggelig. - sopánkodtam, majd egyre közelebb mentem, míg aztán gyanús lett az elegáns öltözék, meg a kalap. Nem hiszem, hogy egy éjjeliőr így öltözködne manapság.
- Ki maga? Ismeri ezt a helyet? - kérdeztem a szótlan idegent, de aztán villámként hasított belém a felismerés! Fabian!
- Óóóóó!Te aljadék! Most a kezembe kerültél! - hördültem fel és mivel még eléggé másnapos voltam és a megalázottság lávaként ömlött szét ködös tudatomban, szinte gondolkodás nélkül ugrottam neki, hogy a kezem a torkára fonva, szorítsam ki belőle a szuszt.
A lendületem nagy volt és gondolom váratlan is, így jó esetben a földön kötöttünk ki.

Vajon miért nem lepődök meg azon, hogy ismételten Joséba botlottam bele, még ezen a számára talán oly idegen helyen is? Ha komoly tényező volna, talán még tartanék is tőle, így viszont csak olyan kis kellemetlen jelenségnek tűnik, mint egy piaci légy.
- Ismerem jól ezt a helyet, nem úgy, mint... te. - utolsó szavam az előzőek udvariasságából hirtelen váltott át megfent pengévé, amit mint éles kést, próbáltam a hang felé dobni. Nem is kellett sokáig kerülgetnünk egymást, José abban a pillanatban felismerte személyem. Szavaiból éreztem, hogy vélhetően az alkohol is segít az indukálásukban, nem csak a puszta gyűlölet. Megmosolyogtam a dolgot, de már rám is vetődött a nyomorultja, s mindketten a földön kötöttünk ki. Ismét megkísérelte a lehetetlent és megpróbált megfojtani, mire én is hasonlóan próbáltam tenni. Kezeim a nyakára kúsztak, hosszú, kecses ujjaim bilincsként zárultak össze. Artériájában dübörgött a vér, alig tudtam legyűrni azt a feltámadó vágyat, hogy egyetlen mozdulattal kitépjem azt a nyakából és kiigyam minden csepp vérét. Hogy valahogy eltereljem gondolataim, azon kezdem el morfondírozni, vajon hová is gurulhatott a keménykalapom...

Mekkora badarság...nekimenni egy vámpírnak, mikor az úgy reptetné el magáról, ahogy akarja, ha nem féltené kilétének leleplezését. De a mimikri jótékony takarásában Caecus még egy ideig úgy látom bírja a gyűrődést, s a fiú nem nyekken neki a falnak.
Körbenézek a bálteremben...de hát nincs itt senki más. Nem akarja talán, hogy ez a férfi meghaljon? Mert csak ez az, amiért még tartja a álcát vámpírtársam.
Összefont két karommal lépek elő, s haladok feléjük. Nem, cseppet sem sietek. Hogy miért is? Hogy segítségére kellene sietnem a vámpírnak azonnal? Ó persze, s haladok is, hogy lekötelezettem legyen, s nem is hagynám megölni, mert egy a fajtámból, s felelősséggel tartozok érte, de azért nem más ő nekem, mint eszköz, aki fenntartja azt, hogy én posztomon maradhassak, mely már consuli rang.
- Szép estét, s jó sportot az uraknak!
Szólalok meg széles vigyorral képemen, s ott állok meg mellettük.

Mindig elfelejtem, hogy mennyire szívós és erős is ez a nyomorék, pedig már tapasztalhattam párszor, de most a düh és a kissé kótyagos fejem számlájára írhatom, hogy bár én voltam a kezdeményező fél, megint szorult helyzetbe kerültem.
Hiba volt csak úgy nekiugrani, meg kellett volna lepni, akkor most nem érezném hideg ujjainak szorítását a nyakamon, amitől kezd kifogyni belőlem a szusz, tőle meg még csak azt sem hallom, hogy lihegne, pedig beleadok apait-anyait, hogy megfojtsam.
Kezd kicsit vészes lenni a helyzet és már szabadulnék tőle, hogy más módon oltsam ki nyomorult életét, mikor megszólal a fejem fölött egy hang, amitől kiráz a hideg, bár semmi fenyegetőt nem mond. Mi van itt, valami éjszakai összejövetel, hiszen már az is meglepő, hogy Fabian-ba botlottam itt.
Minden esetre nagyon megszólalni nem tudok, de egy rúgással igyekszem levakarni magamról a világtalant.
- ssemmmgiii - igyekszem a tudomására hozni, hogy igazán beszállhatna az oldalamon.

Habár az is bosszantott, hogy megint kereshetem meg az elejtett botom és kalapom, azon is elkezdtem gondolkodni a dulakodás hevében, hogy vajon irritál-e már annyira José, hogy eredeti terveimmel ellentétben egyetlen mozdulattal küldjem át őt a másvilágra, avagy sem. De magamban meg is válaszoltam a feltett kérdést és a válaszom az volt, hogy ne pazaroljam ilyen profán mód a halál osztogatását, főleg ha az illetőre már egy hangyányival több figyelmet szentelek, mint a legtöbb névtelen halandóra. Szeretnék úgy emlékezni Joséra, hogy magamhoz méltó módon és körülmények közt oltottam ki az életét. Így hát csak annyira szorongattam meg a torkát, hogy az oxigén hiány miatt lényegesen megcsappanjon az ereje. Eközben, egy váratlan pillanatban egy köszöntésre lettem figyelmes.
~Remus... nem is kételkedtem abban, hogy figyelő szemei elől el tudnánk bújni...~
A következő pillanatban José kezdett nyöszörögni, mire én magasan a levegőbe emeltem a nyakát, egyik lábam magunk közé húztam és egy emberfeletti erejű rúgással megpróbáltam megcélozni a mellkasa közepét, majd a kellő lélektani pillanatban elengedtem a nyakát, hogy a halandó messzire elrepüljön a testemtől. Azonnal felpattantam a földről és leküzdöttem azt a kényszert, hogy legalább a botomat megkeressem. Megigazítottam a kabátom, majd köszöntöttem az új consult.
- Szép estét önnek is, Remus. És elnézést a felesleges zajongásért. Az úr itt egy régi... vetélytársam. - próbáltam megtalálni a megfelelő szót kapcsolatunk jellemzésére. Hangom kimért és merev volt, mint ahogy gesztusaim is. José nyöszörgését hallottam valahonnan és tudtam, amin újra teleszívhatja a tüdejét, nem is fog habozni, hogy ne nyissa megint nagyra a száját...

- Tessék? Hogy mondja?
Még fülem mellé is teszem kezem, mint aki nagyot hall. Persze tökéletes a fülem, nincs annak semmi baja, de az a nyöszörgés, ami a fiú hallat...most mit mondjak? nem igazán hat meg kérlelése.
Nem is kell soká várnom, hogy José nagyot nyekkenjen a bálterem poros romos padlóján, s Caecus felállva hozzám szóljon.
- Vetélytársa? Egy embeer? Érdekes meghatározás, nem gondolja?
Laza léptekkel haladok az elgurult pálca felé, s menet közben felszedem a kalapot is, hanyagul leverem róla a port, s előre nyújtom azt, hogy Caecus elérhesse kisebb kereséssel.
- Azt hiszem ez az öné! Mondja csak, mi a szándéka vele?
Fejemet a szőke fiatalember felé lököm, még ha tudom is, hogy nem látja intésemet. Majd teljes testemmel fordulok José felé, hogy élvezhessem szenvedéseinek minden pillanatát.
- Kívánatos, ínycsiklandó...lenne ötletem rá, hogyan is élvezzem ki utolsó perceit, de ugyebár ő az öné.

Bár minden erőmmel küzdök, hogy megszabaduljak a férfi hideg szorításából és talán még megrúgnom is sikerül, mintha meg sem érezte volna.
Ráadásul a másik, hirtelen ott termett fickó sem sietett a segítségemre, bár talán nem vethetem a szemére, hogy nem értette, amit mondtam, viszont, ha ő is nem vak, akkor láthatta szorult helyzetemet.
Biztos, hogy a másnaposság volt az oka, hogy nem fogtam fel teljes valójában, hogyan lehet, hogy a fogyatékos Fabian-nal szemben, mindig én maradok alul, ahogy most is, hiszen egy jól eltalált rúgással, jó pár méter repített hátra, ahol összegörnyedve igyekeztem levegőhöz jutni, de egyelőre azt sem tudtam, hogy minden bordám épp maradt-e és csak nyöszörögni voltam képes.
Aztán megütötte a fülem egy-két szó, amitől kicsit elfelejtettem, hogy levegőt is kéne vennem és nem tudtam, hogy most hallucinálok, vagy csak két cimbora halálian szórakozik velem.
~ Kívánatos, inycsiklandozó? És az ember szót úgy ejti, mintha ő nem lenne az? ~ keringtek a szavak a fejemben értetlenül.
- Nem vagyok senkié. - köhögtem fel, majd megpróbáltam felállni. - És menjetek a francba a hülye szövegetekkel, nem ijesztetek meg. - nyögtem dühösen, miközben igyekeztem kitapogatni a késemet, hátha szükségem lesz rá, bár Fabian-t, amúgy is szívesen megvagdostam volna egy kicsit.

- Valóban, ez a szerencsétlen pondró, aki talán még negyed évszázadot sem élt, ő lenne az egyik vetélytársam. Sajnálatos módon az emberek mindenhol ott vannak, így akaratlanul is beléjük gabalyodik az ember, mint a padláson lógó, kellemetlen pókhálókba. - magyaráztam el Remusnak, hogy miért is neveztem Josét egyfajta ellenségemnek. Jobban belegondolva, ez valóban komikus, de egy szikrányit azért tartottam a gyerektől, noha ezt senkinek sem vallottam be. A félelem, hogy nappal levadászik, mindig ott lappang elmémben, mint soha el nem múló félelem...
Ezt követően a consul segítőkészségéről tett tanúbizonyságot, mikor átadta nekem a kalapom és a vakbotom.
~Vajon ezt milyen fajsúlyú szolgálattal kell meghálálnom az újdonsült consulnak? Majd elválik idővel...~
- Köszönöm. - feleltem egyszerűen, majd fejembe húztam a kalapom és ujjaim közé vettem vakbotom.
- Talán már egy éve is annak, hogy mi ketten egyfajta macska-egér játékot űzünk. Mindig hagyom futni, így most sem terveztem végezni vele. - szavaim hidegen és közömbösen csengtek, a terem űrjében hátborzongatóan visszhangozva.
- De a hurok most a legszorosabb, s talán csak magunknak ártanék, ha ismét szökni hagynám... - utaltam ezzel arra, hogy kilétünk vészesen közel került a lelepleződéshez, saját területünkön, de egy halandó füle hallatára. Tettem pár óvatos lépést abba az irányba, ahol José hollétét feltételeztem.
- José, túl kíváncsi vagy ahhoz, hogy még mindig életben legyél. De senki nem játszhat örökké a tűzzel. Szeretnéd megtudni az igazságot, mielőtt pusztulásra ítéllek? - hangomba enyhe gúny költözött, arcomra torz mosoly fagyott, ahogy világtalan szemeim felnyitva próbáltam az örök homályon át a halandó elképzelt szemeibe belenézni.

- Emberek....tényleg mindenhol megteremnek, mint eső után a gomba. De amennyire bajunk van velük, épp annyira van szükségünk is rájuk.
Beszélgetésünk elég érdekesnek bizonyul itt, a fiútól nem messze állva, hiszen éppen most lepleződünk le előtte, ha elég figyelmes..Figyelmesen hallgatom, ahogy Caecus elmondja röviden történetüket.
- Egy éve? Talán akkor már ideje lenne lezárni.
Elgondolkodom.
- Bár meg kell hagyni, minél tovább hagyja életben, annál több élvezet van szenvedésében. Mivel tudja sakkban tartani? Vagy eddig a tudatlanság homálya vonta be elméjét?
Hamar választ is kapok, miközben vámpírtársam José felé áll, s neki kezd beszélni.
- Ó, igen! Jól indul az estém. Örömöm lelem abban, ha láthatom hogyan is végzi ki őt. Ha gondolja, van egy kínzókamra a lakásom pincéjében. A rendelkezésére bocsátom.

Miután talpra kászálódtam, még mindig a mellkasomat masszírozgatva, ahol Fabian eltalált, egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgattam a két férfi beszélgetését, ami bevallom őszintén nem is nagyon értettem, de mindenképpen furcsa és egyben valahol egyre félelmetesebb is volt, ahogy kijózanodó agyam kezdte felfogni azok értelmét.
Még mindig abba kapaszkodtam, hogy csak szórakoznak velem. Talán Fabian figyeltetett és most megrendezi nekem ezt a kis színjátékot, hogy ezzel is gyötörjön.
- Még, hogy futni hagytál! Röhögnöm kell! – szóltam közbe azért, hogy jelezzem hallom ám miről beszélnek. – Ezt éppen én is elmondhatnám. – vetettem oda egyre dühösebben, ami azt hiszem még mindig felül írta a józan gondolkodásomat, hiszen itt álltam két emberrel szemben, egy kietlen és sötét helyen.
A késem egyre szorosabban markoltam, ahogy a vak férfi felém közeledett és meghallottam gúnyos szavait, amit gondolom a megfélemlítésemre szánt.
- Igazán tudhatnád már vakegér, hogy én egy túlélő vagyok és nem nagyon hatsz meg ezzel a misztikus dumával. – vonta meg a vállam, de azért valahol felütötte bennem a kétely, mert eszembe jutott néhány furcsa dolog a találkozásainkkal kapcsolatban, mint például szokatlan ereje, de hát ez még nem bizonyít semmit.
A másik férfi szavai is persze erre kontráznak rá, de még semmi olyan nem láttam, ami arra adott volna bizonyítékot, hogy ők nem emberek, hiszen úgy beszéltek magukról, mintha nem tartoznának közénk. De, hát ez nevetséges!
- Tudod kit ijesztesz meg a kínzókamráddal, meg a hülye szövegeddel köcsög! – sziszegtem felé és előrántottam a késem, most már megunva a játszadozást. – Én most innen elmegyek és ti vagy elkotródtok az utamból, vagy felszecskázlak benneteket.
Azzal megindultam lassan, szemmel tartva mindkettőjüket, az ajtó felé.

- Egy év szinte napoknak tűnik csak a mi létünkben, Remus. - jegyeztem meg, mindennemű kioktató hangszín nélkül. - Nem olyan nagy falat ő ahhoz, hogy az időmet a likvidálásnak megtervezésére kellene szentelnem. - tettem hozzá, miközben mindvégig megpróbáltam José képzelt alakja felé fordulva beszélni. Természetesen a halandó nem akar szembesülni szorult helyzetével. Meg kell hagyni, valóban voltak olyan harcok, amiket ő nyert meg, de erről nem kell feltétlenül részletesen beszámolnom a consulnak. Ez a mi privát ügyünk, így nem is reflektáltam semmit José szavaira.
- Nem is várom, hogy meghatódj. Nem várok én tőled sem józan gondolkodást, sem mérlegelést. Dühöngj csak, amíg tudsz. És hiába provokálsz, szavaid süket fülekre találnak. - beszéltem Joséhoz túlvilági nyugalommal eltelve. Hamarosan léptek halk zaját véltem hallani, amiket a halandóénak tulajdonítottam, mivel épp most kínált meg minket egy vérgőzös búcsúzkodással. Nos, ezen a ponton úgy döntöttem, hogy végzek vele. Nem ez volt az eredeti szándékom, de talán a consul maga is arra számít, hogy fajunkhoz méltóan leckéztessek meg egy idetévedt halandót. És mint rangos vámpír, nem mutathatok gyengeséget a városvezető előtt.
- Remus, kérlek zárd be nekem a terem ajtaját. - kértem meg egy szívességre a consult, tudván, hogy számára ez mindössze néhány másodpercet venne igénybe, míg nekem talán perceket is. Mielőtt José kiszökhetett volna, utánakiáltottam.
- José, állj meg! - azzal tettem pár óvatos lépést abba az irányba, amerre a kijárat lehetett. Nem tudtam, milyen messze lehettem tőle, de az időt elérkezettnek láttam az átváltozáshoz. Levetettem mimikrim, s bőröm tudomásom szerint máris felvette egy halott ember szürkülő bőrének színét. Szívdobogásom, vérkeringésem leállt, szemfogaim pedig megnyúltak és kihegyesedtek. Igyekeztem a változásokat egyértelműen láthatóvá tenni a halandó számára is, abban bízva, hogy több magyarázkodásra nincs szükség. José már halott ember, csak ezt épp ő nem tudja még...
- Gyere csak közelebb José. Hiszen az előbb olyan nagy kedvvel támadtál rám. - somolyogtam, kezemmel intve próbáltam magamhoz hívni a prédát.

Túlélő...amíg hagyva vagyon a túlélés..de csakis addig. Az azért szöget ver a fejembe, amit José mond, de ahogy Caecus sem, én sem fűzök hozzá semmit, csupán elraktározom elmém egy szegletébe.
Fenyegetőzik...ismerős, előbb mindenki ezzel próbálkozik, végül a többség eljut addig, hogy könyörögjön az életéért.
Én magam egy pillanat alatt termek az ajtó mellett, immáron magam is levetkőzve emberre utaló minden vonásomat, s fehér bőröm világít a lámpák halovány fényében. Bezárom az ajtót, mely most már nem nyitható, csak a kulccsal, ami nálam van.
- Lássuk hát...
Mint színpadi előadásra, úgy várok a harcra, leülve egy poros székre, lábamat, s két karomat egymás előtt keresztbe teszem.
Bármikor készen állok arra, hogy ha arra szükség lenne, mert hát na, ki tudja mire képes ez a fiú, hiszen ha vámpír is az ellenfele, nagy hátránnyal indul társaink képességeit tekintve. Kijátszható vaksága.
Hogy mit várok én a Aedilis-től? Bizonyítást? Talán igen, hiszen őt nem én neveztem ki, s kíváncsi vagyok érdemes-e a posztra, vagy netán még magasabbra is lehetne-e emelni?

Fabian-t könnyűszerrel megkerültem, hiszen csak a szája volt nagy, de az a vakságán nem segített, így gúnyos mosolyra húzódott a szám, de aztán azonnal le is hervadt, ahogy a társát kérte segítségnek, hogy ne juthassak ki az ajtón.
Amikor aztán a férfi valami emberfeletti gyorsasággal termett az ajtónál, a szívem gyorsabban kezdett dobogni és ahogy Fabian szavaira hátrafordultam, még az ütő is megállt bennem, ahogy megfigyelhettem átváltozását, bőrének fakulását, arcának változását, fogainak megnyúlását.
Hazudnék, ha nem azt mondanám, hogy földbe gyökerezett a lábam és még levegőt is elfelejtettem venni pár pillanatig, amikor is egyszerre szakadt ki belőlem, egy nyögés formájában.
Szinte pánikban kaptam a másik férfi felé a fejem, és azt kellett látnom, hogy ő is hasonlóan néz ki.
- Ez .....ez....valami trükk?
Rekedt hangomat még én is alig ismertem meg, de a kérdésemmel ellentétben, egyre kevésbé hittem benne, hogy az. De, hát ilyen nem létezik! Vámpírok nincsenek! A tagadó szavak dobként kalapáltak a fejemben és rémülten meredtem a felém közeledő Fabian-ra, annak hidegen végigborzongató szavaira.
Mivel ezerrel pörögtek a gondolataim, és igyekeztem valami menekülési tervet kiötölni, arra azért felfigyeltem, hogy egy valami nem változott ellenségemen, mégpedig az, hogy továbbra is vak maradt. Na meg, ott volt még a Remus nevű, de ő láthatóan nem akart beleavatkozni. Talán megpróbálhatom kiiktatni Fabian-t.
- Megyek. - válaszoltam, majd futni kezdtem felé és körbe-körbe szaladtam körülötte, hogy megtévesszem, nem tudva, honnan fogok támadni. De végül is nem ő volt a legfőbb cél.
Pár kör után hirtelen talppal neki ugrottam, hogy fellökjem, de pont akkor, mikor Remus-sal volt egyvonalban, majd azzal a lendülettel igyekeztem őt is fellökni. Bár tudtam, hogy nem lesz esélyem vele szemben, de állítólag ügyes zsebtolvaj vagyok. Reméltem, hogy a kis figyelem elterelés elég lesz, hogy kilopjam a zsebéből a kulcsot.

Abban a tudatban álltam neki José levadászásának, hogy mindez a város legtekintélyesebb vámpír ura előtt fog lezajlani, így még ha jómagam akadályokba ütköznék is, vélhetően számíthatnék a segítségére. Most még az sem foglalkoztatott, mi lesz ennek az ára, avagy annak nincs is ára, ami elszórakoztatja Remust? Majd kiderül ez is...
Szinte a torkomat kaparta egy feltörni kívánkozó nevetés, mikor José hangszíne egészen mássá lett, mint az előző percekben... no de hát mi tagadás, ilyesmi reakcióra számítottam egy egyszerű halandótól.
Minden erőmmel hallásomra koncentráltam, hogy még a legkisebb neszezést a padlón, a leghalkabb lélegzetvételt is meghallhassam a teremben. Tudtam jól, hogy ekkora üres térben továbbra is előnytelen helyzetben vagyok, hiszen az erő és a képességem nem minden. Bár talán megfontolandó, hogy használjam-e majd rajta azt a bizonyos varázslatot...
José máris egy csellel élt, amikor megindult felém. Míg ő körülöttem futkosott, én is forgolódtam a tengelyem körül, s vakbotomat próbáltam megakasztani a lábában. De amint az várható volt, mindez annyit ért, mint halottnak a csók. José könnyedén kijátszott és felbuktatott. Amint a kövezetre kerültem, már álltam is fel és megindultam abba az irányba, amerre a léptek zaját hallottam. A bakbotom összecsuktam és tőrré alakítottam, amit magam elé kitartva próbáltam fegyverként használni. A hangokból ítélve Remusnak mehetett. Nem kértem meg őt külön újabb segítségre, pusztán bíztam abban, hogy meg tudja addig tartani, amíg én oda nem érek hozzájuk.

José arckifejezése, mire a rémület ült ki, melengette volna lelkemet, ha lenne nekem olyanom. De nincs. Ettől függetlenül széles vigyorral néztem rá, fehér agyarral, melyen megcsillant az egyik fáklya fénye.
Miután leülve figyelem a kettős játékát, elismerően biccentek egy aprót. Nem rossz. Látom már miért is volt az, hogy többször is megmenekült a srác Caecustól. Kihasználja rendesen, hogy nem lát a vámípr. Ráadásul ember léttére nekem is tud meglepetést okozni. Olyan gyorsan termett ott mellett, s szinte majd feldöntött azzal a rossz székkel,m hogy egy pillanatra nem is tudtam mire vélni eme szándékát.
De nem engedek a meglepetésnek, s megragadom karját, halálos nyugalomban állok fel mellette. Nem, fölé nem magasodom, mert nem vagyok túl termetes személy, de fogam rávillan, s szorításom hatására karján körkörösen lesz kék folt. Szabad kezemmel állát ragadom meg, hogy magam felé fordítva mélyedjek el tekintetében, jeges pillantásommal, halál szelét utánzó, sátáni kacajjal gúnyoljam ki, remélve beleég retinájába amit utoljára lát. Többet nem akarok tenni vele, csak egy helyben tartani, míg Caecus felénk közeledik, s minden reményem, hogy a társam nem kegyelmez tovább neki.
Jah igen, majd elfeledtem...bár még nem vettem észre, a kulcsot sikerült a fiúnak elvennie. Kérdés lesz-e még alkalma arra, hogy használja is.