Bálterem

Az akcióm sikeres és Fabian a földre kerül én meg átugrom a botját és már Remus nyakában is vagyok, bár őt nem tudtam feldönteni, de azért lendületesen nekiszaladtam és máris a kezemben volt a szabadba vezető ajtó kulcsa.
Még nem tudtam, hogyan fogok szabadulni tőlük, de az életösztön dübörögve dolgozott bennem és ez szerencsére a rémületemet is kordában tudta tartani.
Igaz, amikor aztán a férfi megragadott és a szorításával majdnem eltörte a karom, majd erőszakkal maga felé fordítva a fejem a szemembe bámult azokkal a halott szemeivel és a fény megcsillant a hosszúra nyúlt fogain legszívesebben felordítottam volna, de így is halott sápadt lehettem már. Alig bírtam elszakítani a szemem tőle, de meghallottam a közeledő Fabian lépéseit.
Megpróbáltam kitépni magam a férfi, vagyis a vámpír szorításából, hogy elfussak tőlük, de, eszembe jutott, hogy milyen gyors volt az előbb, így esélyem sem lett volna elérni az ajtót és még a kulccsal ki is nyitni.
- Engedjenek el! - vergődtem Remus kezei között lihegve. - Nem mondom el senkinek, hogy kik maguk! - próbálkoztam. - Amúgy sem hinné el nekem senki.! Azt hinnék berúgtam és képzelődtem. Nem kell megölniük, hallgatni fogok.
Szerettem volna, ha a férfi elenged, mert akkor talán még ki tudtam volna találni valamit.

A hangokra koncentrálva könnyedén rátaláltam Joséra, minden bizonnyal kis trükkje nem okozott igazi kihívást Remusnak. Ujjaim karmokként görbültek kézfejemen, ahogy magam elé tartva azokat igyekeztem a halandó testébe kapaszkodni. Amint ez megtörtént, kirántottam őt a consul kezéből. Egyik kezem átvetettem a mellkasán, s úgy szorítottam a testemhez, míg másik kezemben a tőrt a nyakához szegeztem. Mozdulatom gyors volt és mellőzött mindennemű finomságot, így történhetett meg, hogy a tőr hegyével megszúrtam José nyakát. A seb nem lehetett veszélyes, de amint megéreztem a vér fémes szagát, ajkaim azonnal a sebre tapasztottam, s nyelvem máris tapogatózva ismerkedett a húson ejtett sérüléssel. Miközben a halandó minden erejével próbált kiszabadulni, én a sebből fakadó, élettől forrongó nedűt nyalogattam, majd ténylegesen bele is haraptam a nyakába. Mindez fájdalmat nem okozott neki, de jókedvre sem derítette, így szinte táncoló léptekkel küzdöttük magunk át a termen, ahogy igyekeztem őt az ölelésemben tartani. Hogy mindezt effektívebben művelhessem, egy ponton le is ejtettem a fegyverem a padlóra, hogy jobb kezemmel és meg tudjam markolni José testét.
Noha többször is loptam már véréből, hol csak pár cseppet, hol több kortyot is, így, a végső küzdelem hevében tűnt csak igazán élvezetesnek a belőle való táplálkozás! A vágy, hogy szárazra szívjam fiatal testét, szinte szomjúságként gyötört! Öt liter vér, ami mind az enyém lehet!
~Te ostoba, a tanulság számodra egyenlő a pusztulással!~

Élveztem, ahogy a szemében láttam a rettegést, a félelem tüzét. Elmondhatatlan érzést kelt bennem.
Amint Caecus elér minket, s magához rántja a fiút, körmöm belemélyed bőrébe, mélyen felhasítva karját engedem, hogy szorosan magához ölelhesse társam Josét. Miközben érzem a vér édes illatát, figyelem a fura táncot, kéjes élvezettel nyalom végig kezemre folyt vért, s elbódít annak pezsgő íze. Benne ott ízlelhetem minden érzését is Josénak. Mennyivel másabb ez az íz, így, hogy rettegés, szenvedés közepette nyertük, mint ha megadóan hagyják kiszívni.
Minden ember vére más ízű, s más, ha azt nézzük mit is evett. Ínyencek külön figyelnek arra is, hogy áldozatuk mit is vacsorázott a támadás előtt. Én inkább a rettegés ízét kedvelem igazán.
- Érzi már José? Mámorító, kicsit szédítő, ahogy egy vámpír szívja vérét. Ahogy egyre kevesebb vér csordogál ereiben, hogy az agya, a szervei nem kapnak elég oxigént. Kezei, lábai zsibbadnak, majd később rongyként lógnak, hogy aztán holtan zökkentse le magát Fabian, ahogy ön ismeri.
Körbe járok rajtuk, s igyekszek még fájdalmasabbá tenni az utolsó perceket José számára hangommal, kiejtésemmel. Remélem eme szóáradat Caecust csak felhergelik, s még inkább kedvére való ez a vacsora.

Nem engedtek el! Miért is reménykedtem benne, hogy megesik a szívük rajtam, hiszen nem voltak emberek, ráadásul Fabian még veszettül gyűlölt is, és most itt volt az alakalom a leszámolásra, amire gondolom már régóta várt.
Bár a szemem egyfolytában közvetítette agyamnak a vámpírok képét, az agyam még sem tudta igazán felfogni, hogy mibe is keveredtem és, hogy innen a szabadulás szinte lehetetlen.
De ez még jó is volt így, hiszen máskülönben biztosan leblokkoltam volna, elfogadva az esélytelenségemet két ilyen szörnyű vérszívóval szemben. Igaz, hogy csak annyit tudtam róluk, amiket filmeken láttam és aminek gondolom a fele sem igaz, de ha csak a fele, akkor is kétségbeejtő a helyzetem.
De tudatlan voltam, de kellően motivált, hogy még küzdjek, akkor is mikor éreztem, hogy Remus hosszú sebet ejt a karomon, de az is eltörpült a szörnyűség mellett, ahogy Fabian magához szorított, majd megszúrt. A következő pillanatban már mint egy pióca tapadt a nyakamon vérző sebre, szinte cuppogva élvezkedve a véremen.
És bár hallottam a másik vámpír hozzám intézett rémisztő szavait, nekem egyelőre csak hányingerem volt ettől az egésztől, bár sejtettem, hogy nem sokáig, mert tényleg hamar elvesztem éltető folyadékomat, ha rajtuk múlik.
Miközben én igyekeztem szabadulni, Fabian meg megtartani, elég közel jutottunk az egyik gyertyatartóhoz. Végső kétségbeesésemben kaptam utána és megragadva azt, lendítettem hátrafelé, hogy megégessem, de fogalmam sem volt, hogy ez használ-e ellenük, csak reménykedtem a tűz erejében. Ez volt az utolsó reményem.

A gyönyörök mellet egy pillanatra fellobbant bennem az érzés, hogy épp most vizsgázom a consul előtt. Talán nem is úgy, mint vámpír - hiszen nem kérdőjelezheti meg egy koros vámpír vérszívási képességeit - hanem mint vak vámpír. Nem egyszer kellett bebizonyítanom, hogy épp olyan vérszomjas és gyilkolásra termett vagyok, mint bármely más fajtársam. Remus szavai rám úgy hatottak, mint ha ínycsiklandó ételekről beszélt volna egy halandónak, José viszont érezhetően még inkább elgyengült a karjaim közt. Ám ekkor nem várt fordulat következett.
Csak annyit éreztem, hogy meggyulladtam. Nem éreztem fájdalmat, olyat legalábbis semmiképpen, amit egy normális ember ilyenkor érezhet. De tudtam jól, hogy a kabátom egy része és a fejem lángra kapott. Azonnal elengedtem Josét, fogaim kihúztam a húsából és kétségbeesetten kezdtem a kezeimmel eloltani magamon a tüzet. Nem tudtam pontosan, mekkora felületen kapott lángra a ruhám és a testem, de először a fejemhez kaptam. A tűz égette sebet jóval nehezebb begyógyítani, gondolataim máris azon jártak, hogy mi lesz majd ezután.
~Colint és Rose-t is alaposan meg kell ma csapolnom, ha nem akarok félig megégve létezni...~
Végül levettem kabátomat és messzire eldobtam azt magamtól, majd ismét végigsimítottam a testemen, lángok után keresve. Ha érzékszerveim nem csaltak, a tüzet sikerült eloltanom, de a fejem egy része, a vállam és a kezeim mind megégtek. Eközben Josét is teljesen elvesztettem, s dühöm szinte megremegtette a falakat.
- EZÉRT HALÁLRA KÍNOZLAK! - kiabáltam bele a terem űrjébe, kihasználva annak visszhangosító hatását. José frissen elvett vére miatt kellően frissnek éreztem magam egy újabb támadáshoz, egyedül küllemem sínylette meg komolyabban az iméntieket... azzal pedig most vajmi keveset foglalkoztam. Megindultam előre, kezeim magam elé téve, hogy újra elkaphassam azt a nyomorultat.

Váratlan esemény, fordulat...
Be kell valljam, nem számítottam arra, hogy a srác ilyen ügyesen vágja ki magát a szorításból, bár ahogy eddig játszott Caecussal, nem csoda, hogy most is sikerült kiszúrnia vele.
Kicsúszik a vak vámpír karjai közül, s én látom, tudom, hogy menekülőre fogja hamarosan. Tekintetemmel követem őt, s olvashat a szememből, tudhatja, ezek után ketten lesznek nyomában, még ha különböző okokból is.
- Kellesz nekem José!
Zengett az én hangom is, visszhangozva a gyér bútorzatú bálteremben. Persze közben nem vagyok tétlen, s bár mehettem volna utána, én inkább az oltásban vettem részt.
Igen, kell nekem! Egy ilyen ember, aki kivágja magát minden helyzetből?
De most itt állok Caecus mellett, akinek bőre serceg, érzem a sült, holt hús szagát.
- Randa látványt nyújt! Menjen, s keressen valakit, akiből erőt meríthet! A fiút bízza rám!
Tudom, hogy ez most nem fog tetszeni az aedilisnek, de nekem annál inkább kedvemre való a helyzet.

Úgy látszik imáim most meghallgatásra találtak, lehet, hogy már csak azért is, mert az élet megcsúfolását jelentő két élőholt helyett az égiek egy zsebest is jobban támogattak, minden esetre a gyertyás trükköm sikerült és Fabian elengedett, mikor a ruhája és a haja is lángra lobbant.
Nekem sem kellett több, úgy inaltam az ajtó felé, hogy simán megjavítottam volna a rövidtávfutás világcsúcsát.
A kulcs ugyan remegett a kezemben, ahogy a zárba igyekeztem illeszteni, de a vak férfi kiáltása szinte szárnyakat adott, hiszen el tudtam képzelni, milyen sorsot kívánt szánni nekem, mielőtt kiszívja a véremet, már tapasztaltam hideg kegyetlenségét.
Mikor kivágódott az ajtó, még a fülembe hatolta a másik férfi utánam küldött hátborzongató ígérete, de ettől csak még gyorsabban futottam, hogy minél előbb kijussak ebből a démoni helyről. A szívem majd kiszakadt a helyéből, de én csak futottam és futottam, míg aztán valahol, egy sötét, bokros helyen össze nem estem és el nem vesztettem az eszméletemet.

//Köszönöm a játékot - nagyon izgalmas volt főleg a folytatás is az lesz (reszkess Caecus! //

Magam elé tartott kézfejemen úgy görbültek meg az ujjak, mintha azok épp José húsába akartak volna marni. Most már bármilyen módon, de pusztulását kívántam, ha úgy adódna, állat módjára marcangolnám szét! Többé ez már nem játék, a következő alkalommal elpusztítom!
Remus kiáltása némi kételyt hagyott maga után bennem. Vajon mire kellhet neki? Dühöt és megalázottságot éreztem, ha arra gondoltam, hogy el akarja előlem venni a prédát. Még jó ideig kielégítetlenséget éreznék, ha ez bármilyen formában megtörténne... de nem hagytam, hogy rabja legyek ennek a gondolatnak, inkább megfogadtam a tanácsát és távozásra adtam a fejem.
- Megkérhetném arra, hogy visszahozza az elejtett kalapom és vakbotom? - kértem meg finom modorban a consult és ha visszaadja azokat, én már meg is indulok a kijárat felé. Szótlanul távoztam a teremből, Remusnak nem kívántam magyarázkodni és szellemes módon sem volt kedvem kivágni magam előtte. Máris jeleztem Colinnak, hogy jöjjön értem. Nem kizárt, hogy még a hazatértem előtt vérét veszem egy idegennek. Gondolataim szüntelenül a bosszún jártak és most örültem csak igazán annak, hogy van egy igazán komoly fegyver a kezemben: Rose.

//Én is köszönöm a játékot! José, azért még neked is van félni valód! //

José menekülése után talán mindkettejüknek egyértelmű, hogy a fiú felkeltette érdeklődésemet. Vizsgáztak,igen. Mindkét férfit megfigyeltem, s bár több probléma volt Caecus vaksága miatt, tudom, hogy nem könyörületéről híres, s arra is fény derült számomra, hogy nem véletlenül engedte menekülni Josét. Bosszantó egy kölyök, mégis fajtársam élvezi azt, hogy szórakozhat vele, hogy játszhat, mint macska az egérrel, ami nekem is kedvenc időtöltésem.
A fiú? Na igen, neki nem kellene előttem semmit bizonyítani, de aki egy vámpírtól el tud lógni már többször is, azt én is elengedem, hogy aztán megkeressem, levadásszam, s szolgámmá tegyem. Erővel, ha kell!
Nem fűzök egy szót sem már a történtekhez, megtartom magamnak a következtetéseket is, amiket levontam. Visszaadom a kért tárgyakat, s útjára engedem Caecust.
- Parancsoljon!
Majd egyedül maradva eltöprengek azon, hogyan is cserkésszem be a fiút.

//Én is köszönöm mindkettőtöknek. Nagyon is jó játék volt Ékes bizonyítéka, hogy ha nem írunk oldalakat is lehet izgalmas, minőségi egy játék.//

/Cortney-nak/

Mivel lassan közeledik az időpont, amikor Remus meg akarja rendezni a bált, ezért most minden talpnyalójára szüksége van, hogy a készülődésben segítsen, így most ha tetszett, ha nem kénytelen voltam én is idejönni, hogy kéznél legyek, ha valamit be kéne szerezni, vagy valahová üzenetet kellene elvinni.
Egyelőre azonban úgy látszik korán jöttem, mert egyedül vagyok és itt ténfergek a most még üres bálteremben, felidézve, hogy a múltkor milyen szorult helyzetből vágtam ki magam. Talán másként alakultak volna a dolgok, ha akkor Caecus kerekedik felül, hiszen ő valószínűleg megölt volna és akkor szegény Rose...... Bele sem akartam gondolni, hogy mi lenne, ha egyedül maradna. Nekem most már megvannak a céljaim. Gyűlölettől lobogó szemekkel néztem körbe. A vámpírok egyszer még veszni fognak!

Hosszúra nyúló útról tértem vissza városomba. Nevezhetjük üzleti útnak is akár. Jókedvem azonban nem tartott sokáig. Furcsa hírekre értem haza. Paolo még mindig sehol, nyílván valamelyik európai város egy csatornájában verseket mantrázva kápráztatja el a patkányokat éjjelente. Persze csak nekem tesz ezzel jót, ami azonban ennél nyugtalanítóbb, hogy a besúgóim szerint egy új vámpír tör a helyemre. Na álljon csak meg a menet!
Így visszatérésem után első utam az erődbe vezet, hogy tisztázzam a helyzetet és felnyársaljak néhány posztjára alkalmatlan vámpírt, no meg csillapítsam étvágyam.
A bálterem felől szokatlan hangok szűrődnek felém. Arra veszem az irányt, mimikrimet még megőrizve és benyitok a hatalmas ajtón. Tele szolgákkal a hely és értetlenül nézek. Egyiküket sem ismerem, aztán egy ismerős arc végül magára vonja tekintetem.
José… Mi a frászkarikát keresel te itt? – nézek megdöbbenve. Mi folyik itt egyáltalán? Az egyértelmű, hogy valami rendezvény előkészületei zajlanak, de, hogy magát a Consulettet nem hívta meg senki, az vérlázító.
Bestiám tombol odabent és vér ízét akarja. Oltani a szomját, cincálni, harapni, marcangolni. A vadászat izgalmát akarom. De csitítom még.
Megjátszom az eltévedt asszonyt, ki nem tudja mit kezdjen a helyzettel, amibe került. Ember vagyok, csak egy szolga. Vérszolga. Mily izgalmas ez a játék. Démonom közben még mindig tombol odabent de felfigyel a játék izgalmára és csitul.
Joséhoz lépek, megismer, de nyílván nem tudja ki vagyok itt. Vagy mégis? Mindjárt kiderül, addig marad a színlelés.
- Ö… üdv José! – köszöntöm, tőlem szokatlan módon, bátortalanul. Elvégre így tenne itt egy szolga...

Közben aztán folyamatosan érkeznek a többi szolgák, hogy előkészítség a termet, takarítottak, port töröltek, csinosítottak, én meg csak hagytam őket dolgozni, hiszen ezek nem az én feladataim voltak. Amúgy is rühelltem az egész itt létet, de nem mondhattam Remus-nak nemet, főleg, hogy lassan már esedékessé vált, hogy ismét megízleljem a vérét.
Utáltam magam, hogy már a gondolatra is a gyönyör futott végig rajtam és szinte sóvárogtam utána, de ezt képtelen voltam legyőzni magamban.
Lassan el kellett fogadnom, hogy ettől már nem szabadulok, de ettől nem lett könnyebb csak még jobban szenvedtem tőle, hiszen sejtettem, hogy ettől már életünk végéig nem fogunk szabadulni, vagy a vámpírunk haláláig, ha sikerül majd esetleg legyőznöm.
Egészen elmerültem a sötét gondolataimban, mikor meghallottam az ajtó nyitódásának hangját, de először még fel sem néztem, mert azt hittem csak egy újabb vérbáb hoz valamit, vagy megy el, de aztán csak oda néztem és megállt bennem a levegő, ahogy megláttam ki van itt.
- Kortney? – bukott ki a számon önkéntelenül, hiszen azonnal megismertem. – Hát te mit keresel itt? – néztem körbe, hogy nem-e más is idetévedt, amíg én olyan jól elvoltam magamban. – Ez lezárt terület. – léptem oda hozzá. – Nem lenne szabad itt lenned! Eltévedtél? Visszakísérlek, de itt nem maradhatsz, ez egy …..öööö…..zárt rendezvény. – nyögtem ki végül.
Igaz, nem volt felhőtlen a viszonyunk, de azért nem akartam, hogy valami baja essen, de ahogy közelebb léptem éreztem valami furcsa bizsergést, amit még nem nagyon tapasztaltam, de épp ezért megdöbbenve kaptam a lányra a tekintetem.
- Te? Kérdeztem megtorpanva. – Te is……? – nem fejeztem be, csak néztem rá nagy szemekkel.

A bosszantó körülmények ellenére elkezdtem nagyon jól szórakozni a kialakult helyzeten. Azonban minél előbb ki kell szednem Joséból, hogy mi a fene folyik itt, hiszen álcám illékony, mint a köd. Egy vámpír és oda az álcámnak, de jaj annak, ki most megzavarja játékom.
- Nem, nem tévedtem el – néztem szét, mint aki még sosem látta ezt a termet és még csupán ismerkedik. Pedig már vagy ezerszer koptatta talpam e terem padlóját és most valaki meg szándékozik törni a hatalmam.
Gondolataim visszatértek Joséhoz. De vajon hogy jön ő ide? Bizonyára újfent olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem lett volna szabad. Vagy önként vállalta netán, hogy így előnyhöz jusson és emberi gyengeségét némileg erősítse? Majd ezt is megtudjuk idővel.
Szörnyülködve néztem Joséra, szerepem tovább és tovább csavarva. Félelmet mutattak szemeim, sőt mi több tovább megyek, rettegést.
- Te.. te olyan vagy, mint ők? Nem bántasz ugye? Nem.. nem fogsz belőlem inni? Ugye nem? Úgy, mint ő… - ragadtam meg finoman a vállát és óvatosan, bizalmatlanul körbekémleltem, majd, megtaláltam a hangom és, ha csak jelét nem mutatja, hogy tartanom kéne tőle félrevonom a vizslató tekintetek elől egy eldugott zugba.
- Mondd el kérlek mi folyik itt! Nagyon sajnálom, ha valaha bármivel is megbántottalak vagy… megfélemlítettelek. Tudom már, milyen érzés. Annyira rosszul bánik velem… - esdeklős és elhaló hangon folytattam, majd vártam mi történik. Természetesen egyetlen pillanatra sem zökkentem ki a szerepemből.

Mivel Remus azt mondta, hogy megismerem majd a vámpírokat, mert a testemben keringő vére, ezt jelzi nekem, akkor még nem tudtam mit is érezhetek majd, ezért most arra gondoltam…….de, nem! Láttam a lány szemében a rettegést kiülni és azonnal el is vetettem bolond gondolatomat, sőt azonnal sajnálni kezdtem, hiszen ezek szerint sorstárs.
- NEM! Dehogy! – ráztam meg hevesen a fejem a vádakra. – Nem vagyok vámpír Kortney és eszemben sincs bántani téged. És most egy nyomorult vérszívó sincs itt a közelben megnyugodhatsz. – biztosítottam, de aztán, ahogy a sarokba húzott kutatóan néztem rá.
- De, ha jól hallom a szavaidat, akkor te is vérbáb vagy, miért félsz attól, hogy valaki szemet vet rád? Ki a gazdád? Vagy olyan ő, aki mindenkinek oda lök? – értetlenkedek a félelmén.
Szavai bár mosta félelem számlájára írom, azért most kis kárörömmel is eltöltenek, hiszen ő sem habozott annak idején megfélemlíteni engem, sőt zsarolni, ha nem csal az emlékezetem.
De jobban gyűlölöm annál a mostani helyzetemet és a vámpírokat, hogy ezt most felhánytorgassam neki.
- Itt bál lesz hamarosan, amit Remus konzul rendez, annak az előkészületei folynak. –adom meg a választ a kérdésére. – És, ha gondolod szólok neki, ha nagyon rosszul bánnak veled. – ajánlom fel, bár fogalmam sincs, hogy lenn-e bármilyen haszna. – De, majd ha megmutatod ki ő, akkor lehet, hogy magam találok ki valamit, hogy elvegyem tőle a kedvét.
Jól emlékszem, hogy Remus szabad kezet adott ezekben a dolgokban, így legalább a többi vámpíron kiélhetem a bosszú vágyamat, hiszen nem nyúlhatnak hozzám.

Drága segítőkész José! Ha lenne bennem bármi emberi érzelem, hát most szánnálak téged, de nagyon. Sőt még lelkiismeret furdalást is éreznék, amiatt, hogy becsaplak. De nincsenek ilyenfajta hátrányaim, hála a vámpíroknak.
Bestiám körbe-körbe járkál ketrecében, mint egy vad, ki megérezte a vér szagát. Dühös és szabad utat akar a pusztításhoz. Csak nyugalom! Az is meglesz!
Félénken rázom meg a fejem.
- Nem akarok róla beszélni. Kegyetlen és álnok –suttogok – Félek, ha megtudja beszéltem róla, akkor megbüntet. Új vagyok itt… Annyira félelmetes ez az egész. Te mióta? – terelem el a témát, nem mintha gondot jelentene bármely vámpírtársam nevét megemlíteni, de minél tovább marad titokban José előtt kilétem, talán annál többet szedhetek ki belőle.
Bál. Remus. Consul. Ki vagy te? Meg kell tudnom. Milyen jogon foglaltad el a helyem és címem? Újfent hurrikán tombol odabent, mely, ha kitörne csupán por és hamu maradna a helyén, semmi egyéb. Ebből a belső tombolásból azonban kifelé semmi sem látszik. Paolo megtanított arra, hogyan legyek képes elfedni valódi érzelmeim mások elől.
- Remus Consul? Ő valamiféle vezető itt, ha jól értem – nézek immár kis elismerést is szimulálva José felé – Talán jobb lenne, ha magam beszélhetnék vele. Persze, ha ez lehetséges – sütöm le a szemem félénken – Úgy látom te szerencsés vagy… Mármint… szóval érted, a helyzethez képest… - nézek fel immár Joséra bátortalanul.

Bár egyáltalán nem érdemli meg, de egyre jobban kezdem sajnálni Kortney-t, mert valószínű, hogy nem olyan régen lett csak vérbáb és azt sem tudja mit kell tennie, vagy, hogy hogyan működik a dolog.
Na, nem mintha én olyan régen élném a vérbábok életét, de azt nem mondhatnám, hogy Remus kegyetlen lett volna velem, sőt, minden szükséges információval ellátott, amivel kell, hogy rendelkezzem, de bármikor meg is kérdezhetem.
Így persze eléggé szánom a lányt, hogy ő valami rosszindulatú vérszívót fogott ki.
- Nekem nyugodtan elmondhatod! – nézek rá sajnálkozva. – És nincs is itt most senki, hogy megláthatna. – próbálom megnyugtatni. – Én sem vagyok túl régóta Remus „szolgája”. - vonom meg a vállam és nem szívesen ejtem ki a szót, de így talán jobban megérti.
De ahogy látom a félelmei ellenére elég kíváncsi, vagy csak nem szeretne még véletlenül sem rosszat csinálni, azért kérdez ennyit? Őt biztosan nem okították ki úgy, mint engem, ezért aztán szívesen válaszolok.
- Igen, ő ebben a városban a vérszívók vezetője. –bólintok a meglátására. – És, ha akarsz vele beszélni megkérdezhetem, hogy tudna-e fogadni. – ajánlom fel a segítségemet. – Hát….- vágok egy szomorú grimaszt, - ez nézőpont kérdése, de ha azt nézem, hogy lehetne olyan gazdám, mint a tiéd, akkor azt mondom, igen, ebben talán igazad van, bár gyűlölöm őket, mind egy szálig és ott fogok ártani nekik, ahol csak tudok, ebben biztos lehetsz. – csapok a tenyerembe gyűlölettel teli hangon. – Csak ki kell ismernem őket alaposan. – válik ravasszá a tekintetem.

Ez így lassan fog menni. Sokkal egyszerűbb lenne, ha felfedném magam előtte és megragadnám a torkánál fogva. Kisajtolnám belőle mindazt egy szuszra, amit tudni akarok, aztán akár szárazra is szívhatnám, csak, hogy Remust ezzel is bosszantsam. Mindezt bestiám diktálja nekem és bár csábító a gondolat, ennél sokkalta jobb szórakozás így. Persze, ha másképp nem megy, még mindig megeshet az előző verzió. Addig továbbra is játszom a megtörtet.
További faggatására csak megrázom a fejem, annak jeléül, hogy nem akarók beszélni a vámpírról. Pedig felsejlik előttem a vak vérszívó, de azonnal el is vetem az ötletet, miszerint megemlítsem.
- Az nagyon jó lenne. Esetleg ő felvilágosíthatna mik a szokások és akkor esetleg… könnyebben tudnám kielégíteni a … - keresem a szavakat határozatlanul – a gazdám óhajait. – Újfent a földet bámulom, bátortalanságomat kihangsúlyozva.
- Tudod nagyon nehéz nekem. Valamennyire ismersz, hogy mennyire… - újra keresem a szavakat – kegyetlen voltam, már azt sem tudom, ki vagyok igazán. Félek – nézek fel újra Joséra és ha most képes lennék a sírásra, akkor elmorzsolnék egy pár könnycseppet. De úgy gondolom a színészi alakítás így is jól megy.
- Mesélj róla kérlek. Mit tudsz róla? Hátha segíthetek majd neked a tervedben… - nézek rá immár eltökélten. - Persze ahhoz vissza kell szereznem egykori önmagam darabkáit – nézek félénken a fiúra.
- És még valami. Tudod még mindig van nálam valamid. Ha segítesz én is megpróbálom összeszedni magam és visszaadom a kötvényeket. – nézek, mint aki szövetkezni akar. A papírok most jól jönnek. Talán ezzel képes leszek az ujjaim köré csavarni és, ha nem csalódom nagyon kellenek neki még mindig a papírok. Ennyit nekem megérnek az infók… Mosolygok magamban diadalittasan, nem kizökkenve a szerepből egy pillanatra sem.

Most, hogy úgy állunk szemben egymással, hogy én vagyok jóformán erőfölényben vele szemben, megint újból és újból végig mérem, mert alig akarom elhinni, hogy az emlékeimben élő kegyetlen nőszemély, azonos lenne, az itt szemlesütve a földet mustráló lánnyal, aki olyan szendén viselkedik, mint egy megszeppent őzike.
- Hát az nem tudom neked ígérni, hogy mit fog tenni vagy nem tenni Remus, hiszen ő egy kegyetlen vérszívó, akit nehéz kiismerni, és nekem sem volt még sok alkalmam rá, de engem továbbra is hagyott, hogy éljem a saját életemet……egyelőre. – teszem hozzá.
- Igen, tudom, vagyis inkább sejtem, hogy nem lehet neked könnyű. – nézek a szemébe somolyogva. – Ezen morfondírozok már jó ideje. – vallom be neki. – Nagyon nem látszol önmagadnak. – ingatom meg a fejem, és már mozdulok, hogy megöleljem, mikor meghallom a sírásra hajló hangját, de azért végül még sem teszem, csak végigsimítok a karján. – Túl lehet élni, ha alkalmazkodsz. – mondom esetlenül.
A kérése meglep, de megpróbálom összeszedni, hogy mit is tudok, de hát ez abszolute nem sok. Még, ha Caecusról kérdezne, róla biztos regényt tudnék mesélni, de Remusról….
Aztán mikor a kötvényeket megemlíti, nagyot villan a szemem, de anélkül is segítettem volna neki.
- Nézd, azok már talán idejét múlták, hiszen most már Fabian nem nyúlhat hozzám, de azért lehet nem ártana, ha visszakapnám, ez is egy dolog lehet, amivel borsot törhetek az orra alá. – bólintok az ajánlatra. – Remusról nem tudok túl sokat még, hisz mióta a bábjává tett, szinte nem is találkoztunk, előtte meg csak egyszer, pont itt, mikor Caecus, majdnem megölt. – borzongtam meg az emlékekre. – Gazdag és valamiért szüksége van rám, ezért is hagy nekem szabad kezet. Bármit használhatok a házában és kérhetek, azt megkapom. – vonom meg a vállam, mert tudom, hogy ez nem sok, de hát majd lesz több is. – Egyébként meg olyan, mint a többi szörnyszülött. Nappal alszik a koporsójában, éjjel meg szórakozik és prédára vadászik.

Úgy néz ki nem sokra megyek José „segítségével”, hiszen nem sokat tud nekem mondani a trónbitorlóról. Mik lennének a gyengéi, ellenségei, kiskedvencei, illetve egyéb tyúkszem, melyre rá lehetne taposni. Bosszantó, de majd megtalálom a módját másképp. Josét meg egyelőre jobb lesz abban a tudatban hagyni, hogy szintén egy jelentéktelen vérbáb vagyok, akit bárhogy lehet ráncigálni. Még a hasznomra lehet. Azonban, hogy azt hiszi bárhogyan is árthat a fajtánknak, szinte mosolygásra késztet. Kösd fel a gatyádat kis barátom!
- Hát jó. Ha bármit megtudsz csak szólj kérlek, talán tudok segíteni neked. De ne szólj senkinek arról, hogy mi találkoztunk – nézek rá összeesküvőn – Jobb is lesz, ha végezzük a dolgunkat, még valakinek feltűnhet, hogy susmorgunk… - bökök fejemmel a szolgák felé, kik a terem díszítésén szorgoskodnak.
- Jut is eszembe, mikor lesz a bál? – megjelenik szemem előtt a pompásan feldíszített terem, no meg az áruló vámpírtársaság. Elképzelem, amint belépek magam is a bálozók közé és egyenként szaggatom darabjaira őket, amiért engedték, hogy ez megtörténjen. Bestiám újra ketrecét rángatja. Nyugalom, nemsokára tombolhatsz édes.
- Most menj és tudj meg mindent arról a Remusról! Persze csak, ha nem tojtál be még – nézek Joséra immár magabiztosan.

Érdeklődve mérem megint végig a csinos pofikáját és karcsú alakját, és azért elraktározom magamban, hogy felajánlotta a segítségét, hiszen nem tudhatom, hogy az ő befolyásával, mire mehetek majd, talán tényleg tud majd segíteni.
- Rendben. – bólintok. – Amíg tudom megtartom a titkod, de azt tudnod kell, hogy, ha Remus kényszerít, el kell mondanom. – húzom el a szám, hiszen ezt talán már ő is tapasztalta a saját vérszívójával.
A szavaira én is körbe nézek és igazat adok neki, az sem lenne jó, ha betoppanna valamelyik vámpír és meglátná, hogy mi itt cseverészünk. Nekem nem gond, de Kortney-nak talán nem lenne jó, ha ilyen szörny a gazdája.
- Két nap múlva, szombaton éjjel, ha semmi nem jön közbe. – mondom a lánynak. – És téged elhoz a vámpírod? Itt leszel? Én biztos itt leszek.
Már majdnem kibököm, hogy alig várom, hiszen a barátnőm is itt lesz akkor, de valamiért inkább megtartom magamnak. Nem kell rögtön puszipajtásommá fogadnom, hiszen fél órája még az ellenségemnek tekintettem. Így aztán csak bólintottam arra, amit mond, habár megint nagyon utasítás szaga van a dolognak.
- Azon vagyok, de nem fogom elkapkodni, mert sokat veszíthetek. Nagyon sokat. – rázom meg a fejem. – És nem vonnád kétségbe a hozzáállásomat, ha tudnád min mentem keresztül, míg ide jutottam. Remus tudja, hogy gyűlölöm, de valamiért szórakoztatja a dolog és nem is akar ezen változtatni. Ezért óvatosnak kell lennem és ravasznak. De bízhatsz bennem, elemi érdekem, hogy sikerrel járjak. – mondom Kortney-nak halkan, de feldúltan.

Bólintottam, miszerint elraktároztam minden információt és tudomásul vettem, hogy nem tehet többet. Ez is több, mint a semmi, legalább lesz a kezemben egy adu, ha úgy alakulnak a dolgok. Jut eszembe, Adu! Hol lehetsz most, amikor szükségem lenne rád? Édes talpnyalóm! Hónapok óta hírét sem hallottam.
- Jut eszembe, te még mindig a Halak bandáját gyarapítod? Nem tudsz valamit Aduról? – érdeklődőm őszinte aggodalommal a hangomban, ha már a vérbáboknál tartunk. Lehet nem ártana felkeresnem azt a koszos kis krimót. Nem is rossz ötlet, veregetem vállon magam a gondolatért.
Gyökeret ver a fejembe José egy mondata, mely nem hagy nyugodni.
- Hogy érted azt, hogy sokat veszíthetsz? Nagyon sokat – érdeklődök felcsillanó szemekkel, aztán feltűnik egy igen csinos hölgyemény, aki túlzottan bámul bennünket. Amióta beszélgetünk folyamatosan próbál közelebb férkőzni, közelebb ügyködni a díszítéssel.
- A többit máskor beszéljük meg, most azt hiszem elintéznivalóm akadt – vonom fel szemöldököm, majd átadok egy kártyát Josénak.
- Amit megígértem azt be is tartom. Ezzel a kártyával észrevétlenül bejuthatsz a kaszinóba, ha eljössz, megkapod a papírokat. Ha még van merszed… - kacsintok immár oldottabban a fiúra.
Ha nincs kérdése felém és lezártuk a beszélgetést, elköszönök tőle és sarkon fordulok. Tekintetem a minket figyelő lány szemébe mélyesztem és kivetem rá csáberőmet. Magammal invitálom, mint aki segítséget kér, hogy eligazodjon az erődben. Bestiám telhetetlen étvágyát csillapítom, az erőd egy eldugott pincéjében…


//Köszönöm a játékot//

Úgy láttam megérti, hogy mi a helyzet, így aztán én is lehiggadtam. A kérdése azonban eszembe juttatta, hogy mostanában nem nagyon jártam a kocsma felé, de tényleg hallottam valamit arról, hogy Aduász már egy ideje kámfort játszik.
- Igazából én sem fordultam meg túl sűrűn mostanában és jó, hogy eszembe juttattad, mert azért nem szeretném, ha Pokerface rossz szemmel nézne rám. Aduról én is csak szóbeszédet hallottam, de ha majd elmegyek a krimóba, akkor rákérdezek. – bólintottam felé.
Azért azt már megbántam, hogy hirtelen felindulásból többet árultam el neki, mint amit akartam, így azt is, hogy fontos nekem, hogy sikerrel járjak, fontos, hiszen a Rose-val való életünk a tét, persze ezt Kortne-naki nem kell tudni.
- Hát a …….a szabadságomat. – vágtam rá, hogy ne kérdezősködjön többet. – Tudod, hogy nekem az milyen fontos. – magyarázom és remélem, hogy beveszi.
- Igen, azt hiszem egyelőre mindent megbeszéltünk és ha tovább csevegünk, még a végén feltűnünk valakinek. – helyeseltem.
A kártyát elveszem, de a szavaira gúnyosan elmosolyodom.
- Elmegyek és azt hiszem a történtek után nem sok minden van, ami még megrémítene, ne aggódj.
Aztán csak nézem, ahogy elsiet, de utána észbe kapok és már megyek én is a dolgomra, mert sejtem, hogy azért Remus türelme sem végtelen.

//Én is köszönöm. //

Még mindig nem akarom elhinni, hogy ezt az egész hodályt kettőnknek kell feldíszíteni. Megpróbáltam segítséget kérni, de hiába telefonáltam, egyszerűen meg sem tudtam szólalni. Dühösen vágtam le a mobilt, Remus még erre is gondolt, hihetetlen.
Építsünk dobogót, kehelypiramist, ötvözzük a diszkó és a vámpírbált egyszerre... még valami? Őrület. Csak nézem a rengeteg holmit a terem kellős közepén, ezt péntekre rendbe kell vágni, el sem hiszem. Joséra nézek, ő is annyira lelkes mint én, álmai netovábbja az, hogy velem kettesben tegyen giccsessé egy termet.
-Dobogókhoz hülye vagyok, ha nekem kell szögelnem, akkor azt is fordítva verem a tudom is én hova. És ebből 4, na neeeee. Hol kezdjük?
Előkapok egy papírt, rajzolni kezdek, milyen ötleteim vannak, és most azzal sem foglalkozom, hogy ott áll egy férfi és figyel. Felőlem teheti ameddig akarja, és én nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Szisztematikusan kezdek kuplerájt csinálni azzal, hogy amit eddig középen halmoztak fel, azt széthordom.
-Másképp átláthatatlan, nem?
Vigyorogva folytatom a megkezdett melót, eltorlaszolok minden hozzánk vezető utat, hogy senki ne zavarhasson minket a munkában. Ez így vicces, mert tudom, az agyára fogunk menni mindenkinek, egy piciny ösvényt sem hagyva arra, hogy a közelünkbe kerülhessenek.

Reménykedtem, hogy Tim sikerrel jár és akkor megúszhatjuk ezt a díszítéses marhaságot, ami Remus megzakkant agyából pattant ki, csak a mi szívatásunkra, de lemondóan láttam, ahogy a srác torkán akadnak a szavak és végül fel kell adnia, hogy bárkit is segítségül hívjon.
Én már nem is kísérletezek vele, bár érdekes lenne, ha ide csődíteném a Halak bandáját egy kis teremdíszítésre, de gondolom olyan eredménnyel próbálkoznék, mint Tim.

Fancsali képpel meredek a megvásárolt és ide szállított halomra és csak bólogatni tudok társam felvetéseire, majd elkapva a figyelő felé villantott pillantását, lelkesen segítek körülbástyázni magunkat és a rendszerezés címszó alatt, még nagyobb kuplerájt csinálni.
- Mi lenne, ha nem szögelnénk, hanem ragasztanánk? – ötletelek, mert én sem szívesen fognék a kezembe kalapácsot, bár azért annyira nem ráz ki tőle a hideg, mint ahogy Tim-et. – Ááááá! Megvan! Hát mire találták ki a szögbelövőt?
Ezzel lázas turkálásba kezdek, hátha a sok szerszám között, amit Remus előzékenyen ide szállíttatott, még ez is van. És láss csodát, egy tíz percnyi kutakodás után diadalmasan emelem magasba a gépet.
- Már csak össze kell állítani. Jutottál valamire a rajzaiddal? – kérdezem kíváncsian. – Szerintem két átellenes sarokba kéne állítani a DJ pultot és a vonós négyest, mert a nyakam teszem rá, hogy valami nyivákolást is akar urunk és parancsolónk. – húztam el a szám. – A másik kettőről lövésem sincs, de a vörös és fekete posztókat is váltogathatnánk, feldobva egy kis strasszal és csillámporral. És……és…. –lelkesedtem fel – kellene olyan világítás, hogy a fehér színek világítsanak, tudod, szoktak olyanokat is használni, de nem tudom i a neve. Tuti jól mutatnának a hegyes, fehér fogaik a sötétben. – vigyorogtam már a gondolatra is.

José remek társ, azonnal veszi a lapot, és pillanatok alatt nagyobb kupleráj lesz a teremben, mint eddig valaha volt. Komoly képpel nézek a figyelő felé, kérem szépen, itt komoly munka folyik, látszik is.
-Ragasztani? Szerinted az tartós lesz? Szögbelövő? Ha tudod használni, akkor hajrá. Tartok tőle, én azt is magamba állítom, és úgy fogok festeni, mint egy sündisznó. Deeeee ha egymásra kell tenni a léceket, az megy. Remélem, nem szakad be.
Az lenne az est fénypontja, ha egyszerre az összes dobogó megadná magát, és mindenki lezuhanna. Lenne igazi meglepetés mindenkinek, Remus pedig őrjöngene. Már ezen is csak vigyorogni tud, ha profi lenne, úgy oldaná meg, hogy pontosan egymás után következzen be a látványosság, 4-szer. Ahogy José kiemeli a szögbelövőt, ismét vigyorgok.
-Jutottam, bizony. Az ötleted jó. Oda a kulturális nyivákolás, oda a diszkó, oda a kemény rock mondjuk, oda pedig valami latin zene? Mit szólsz? Örülni fog neki, ha a 4 stílus egyszerre képviseli magát? Vagy egyik oldal full diszkó, másik meg a filharmonikusok? Mi? A reflektorra gondolsz vagy nem? Szóval, az az ötletem támadt, hogy ha a kelyheket akarja középre, akkor a 4 sarokból jöhetne le egy vörös, egy fekete posztó, egészen a kelyhek fölé lógva. Az asztalokat nem egyenesen kellene betenni, hanem amolyan v alakban, befelé a csúcsukkal, és ezt így kettesével váltogatva. Akkor nem lenne hagyományos. A hidegtálakat azokra kellene felpakolni az egyik oldal feléig, aztán a sütemények és az iható cuccok. A másik oldalon ugyanígy, de ellentétes irányban. A csillámpor elengedhetetlen, tehát javaslok mikrofon fejes díszítést is. A strasszokat tegyük körbe, akkor belevakulnak.
Jó lesz ez, nekünk megfelel, a többieket pedig nem kérdezzük meg. Remus meg vagy elájul és tényleg feltálal minket, vagy beletörődik, hogy ilyet soha többet nem fog ránk bízni.