Jose Tomson Kocsija

A placc szélén álló, rozsdaette régi lakókocsi, láthatóan régen nem vontatta már semmilyen gépjármű. Az ilyeneket bagóért lehet venni vagy bérelni itt. Sok komfortot nem nyújt az öreg jószág, de arra alkalmas, hogy aludjanak benne, az oldalának támasszanak egy biciklit vagy gördeszkát a beszakadás veszélye nélkül, meg még a konyhahelysége is úgy ahogy üzemel. Fürdő nincs, csak egy régi központi zuhanyzó a placc végében.

Lakosok: Jose Tomson

Colin egyenletes tempóban vezetett keresztül az utakon és én maximális biztonságban éreztem magam mellette. Ő a legtovább életben maradt vérbábom, bő húsz év alatt egyfajta szimbiózis alakult ki köztünk, én is ugyanannyira mondhatom függőnek magam a személye irányába, mint ő énfelém. Természetesen egy esetleges drámai elszakadást továbbra is ő szenvedne meg inkább, de én sem venném igazán jó néven, ha egy ilyen tökéletesen hozzám idomuló szolgát elveszítenék. Bíztam benne, hogy Josének semmi olyan gondolat nem forog a fejében, hogy megfosszon tőle, mert a nyomában fellobbanó haragom tüzének erejét még én magam sem tudnám e pillanatban előrejósolni...
- Emlékszel még, hogy mint mondtam neked legutoljára? Hogy 50-50 százalék az esélye annak, hogy soha többé nem találkozunk az életben, vagy hogy akár már másnap nyakon csíplek. Ennek fényében neked azzal kellett számolnod nap mint nap, hogy az egyik, avagy a másik be fog következni. Így ne légy olyan meglepett... - folytattam a beszélgetésünk továbbra is nyugodt, csendes hangon, enyhe kiokítással a végén. Szinte barátiak voltak a belőlem előtörő szavak. - De örülök annak, hogy nem esett komolyabb bajod, valójában egyáltalán nem kívántalak halálra gázolni. - tettem még hozzá, majd folytattam tovább. - Valóban nem tudhatom, hogy itt laksz-e, vagy a városon kívül valahol, de jól emlékszem arra, hogy azt említetted, egy lakókocsiban élsz. Én egész éjszaka ráérek arra, hogy megkeressük az otthonod, de szeretném, ha mégsem a félrevezető botorkálással telne el ez az idő. Akkor kénytelen lennék másféle helyet keríteni a találkánknak és azt nem hinném, hogy jó néven vennéd. - fenyegettem meg különösebb kegyetlen él nélkül, szinte erőtlenül. Majd éreztem, hogy megálltunk.
- Már itt is volnánk? - kérdeztem, mire Colin egy tömör igenléssel felelt. José felé csúsztam a hátsó ülésen és egyszerűen belé karoltam, majd megvártam, míg a szolga ajtót nyit nekünk, hogy kiszállhassunk. Erősen fogtam José karját, míg kitessékeltem őt a kocsiból. Colinnak pedig ha nem adok külön utasítást a távolmaradásra, mindig arra törekszik, hogy a nyomomban maradjon, mint egy hűséges eb.
- Most teszünk itt egy sétát és amelyik kocsiban felismered az otthonod, oda betérünk egy kevés időre. - nem foglalkoztatott különösebben annak az eshetősége, hogy esetleg valóban nem itt él. Ez csak egy lehetőség, hogy hazai, otthonos terepen beszélgessünk el, ne pedig egy olyan helyen, ahol nem szívesen tartózkodna. Ám ha eredménytelen lesz a sétánk, máris tovább autózunk...

Nem éreztem egy cseppet sem biztonságban magam, ezért persze felkészültem, hogy, ha szükséges megvédjem az életemet, akár úgy is, hogy használom a késemet vagy Fabian-nal, vagy a testőrével szemben, de egyelőre eddig nem fajul el a dolog, csak beszélgetés zajlott, még ha az nem is volt mindenben az ínyemre.
- Megvallom őszintén va…Fabian, eszembe sem jutott a fenyegetésed, miután eljöttem a házadból, ahol meg kell vallanom rég szórakoztam ilyen jól. Az a kölyök kész élmény volt, de baromi idegesítő. – vágtam vissza az állandóan burkolt fenyegetést sejtető szavaira. - Egyébként fogalmam sincs még mindig, honnan veszed, hogy meg fogom mondani hol lakom, hogy aztán tényleg állandó fenyegetésben éljek, vagy költöznöm kellene! Nem, eszem ágában sincs ezt megtenni neked, és nem is fogom. Ha akarsz tőlem valamit, hívj meg magadhoz, vagy telefonálj, vagy üljünk be egy pofa sörre, de nem a lakásomon fogunk erre sort keríteni, az tuti.
Közben azért fél szemmel látom, hogy Colin ügyesen megtalálta a lakókocsi parkot és annak szélénél megállította a kocsit.
A vak férfi most erősen belém csimpaszkodott, és mikor az asszisztens kinyitotta az ajtót, erélyesen kifelé nyomakodott, így kénytelen voltam én is kiszállni, habár afellől sem voltak kétségeim, hogy megpróbált volna a testőr, akár kirángatni is.
- Tőlem sétálhatunk napestig, ha ez a szíved vágya, de azt hiszem ez merő időpocsékolás lesz a részedről, de ha kiszellőztetted magad, arról ne is álmodj, hogy tovább kocsikázom veled, jó lesz nekem innen gyalog is. – tájékoztatom nyersen. – Ha akarsz valamit akkor mond, ha meg csak látni szerettél volna, ez megtörtént és már húzhatsz is haza a biztonságos kéródba.
Sajnos, akármennyire is játszottam a vagány gyereket, azért a sötétben állva, ezzel a két egyáltalán nem jóindulatú emberrel a kihalt lakókocsi parkban, nem volt egy felemelő érzés, így persze igyekeztem mielőbb megszabadulni, hogy messze kerüljek tőlük, de Fabian úgy kapaszkodott belém, mint a fuldokló a mentőkötélbe.
Szabad kezemmel így megint a zsebembe nyúltam, hogy kezembe kapjam a késemet és, ha továbbra sem engedne el, ezzel szabadítsam ki magam.
- Egyébként, ha a papírjaidért jöttél megkaphatod őket, természetesen nem kevés készpénzért cserébe. – alkudoztam azért vele terelésként.

Az eszem tudta jól, hogy a múltkor történteket csak védekezésből dörgöli állandóan az orrom alá, abban bízva, hogy kihoz a sodromból és elvesztem felette az uralmam, esetleg saját magam fölött. Mégis, mélyen legbelül ez is okozott egy apró, tűszúrásnyi sebet, a számtalan másik mellé. A lehető legkevesebbszer kívánok a Kölyökre gondolni, ha már örökre a nyakamon maradt a nyomorultja.
- Ha úgy akarnám, téged is igen könnyen egy gyerek bőrébe tudnálak varázsolni. - vágtam vissza higgadt hangnemben. - Tudnék én neked olyan fájdalmat okozni, hogy úgy visítanál, mint egy hisztis kislány. Meg is érdemelnéd, te gátlásait vesztett korcs. - szóltam továbbra is formális, társalkodó hangnemben, amiben szinte szürreálisan hatottak az utolsó, megvetéstől csöpögő, ellenséges szavaim. Arcomra még egy erőtlen mosoly is feltornázta magát.
- Nem érdekelnek az óhajaid és sóhajaid, ma az lesz, amit én mondok és ha van eszed, csak teszed amire kérlek. - kezdtem belefáradni az örökös ellenkezésébe és próbálkozásaiba, míg én nem tehettem mást, csak visszafogtam minden démonomat. Ám ma éjjel sokkal felkészültebb voltam erre a találkozóra, mint legutóbb, amikor ruhátlanul futottam belé, váratlanul. Ezúttal elhoztam néhány eszközt az öltönyöm belső zsebében, ami talán a segítségemre lehet majd. Fejem azonnal felkaptam, ahogy meghallottam az ajánlatát. Nocsak! Máris beljebb kerültünk, hiszen ez volt az egyik, amiért eljöttem ebbe a bűzölgő nyomornegyedbe.
- Mennyi pénzre gondoltál? Vigyázz, nehogy elkalkuláld magad, különben elbukod az üzletet. Bizonyára semmire nem mentél a papírokkal, mert a magad fajta csak karórát meg nyakláncot gyűjt. Ahhoz túlságosan pitiáner vagy, hogy ellopj tőlem példának okán egy szobrot vagy vázát, noha az ilyen fogásokban van az igazi pénz. Tény, egyben az igazi kockázat is. - folytattam, mintha csak meg akarnám nyitni előtte a lakásom ajtaját, ám ezúttal lényegesen több biztonsági berendezésen kéne átverekednie magát. Miközben lassú, de erőltetett sétánkba kezdtünk a telepen, Colin vélhetően felzárkózott mögénk, mert hallani véltem lépteinek tompa, ismétlődő neszezését a hátunk mögül.

Csodálkozva kapom fel a fejem, jobban mondva inkább döbbenten, mert eddig csak azt tudtam, hogy kicsit hasadt a személyisége, de míg Fabian-nal beszéltem eddig, mindig normálisnak tűnt, de ez a szöveg!!
- Óóó! Istenem, bocsáss meg, tényleg! – nézek kissé felé fordulva rá, nagy szemeket meresztve. – Nem tudtam, hogy te vagy Merlin a nagy varázsló! Kérlek, kegyelmezz szegény fejemnek!
Egy pár másodpercig még komolyan nézek rá, de aztán kitör belőlem a röhögés, és pár percig alig bírom abbahagyni, még azt is elfelejtem, hogy akár veszélyesek is lehetnek rám nézve, legalább is Fabian arckifejezése nem sok jót ígért, de valahogy most nem tudtam komolyan venni ezek után.
- Még egyszer mondom, nem foglak a lakásomra vezetni, nincs az a pénz! – sziszegem aztán, mikor már levegőt is tudok venni.
Aztán nagy örömmel hallom meg a bűvös szót, hogy hajlandó üzletet kötni az elcsórt papírjaira.
- Ez a beszéd pajtikám! – élénkülök fel rögtön. – És, magunk között szólva, nem hiszem, hogy buknám, ha ennyire fontosak neked, hogy még ide is utánam másztál. – vonom meg a vállam gúnyosan. – Szóval úgy gondoltam, biztosan megér neked mondjuk….- az agyamban kattogni kezdtek a fogaskerekek.
~ Vajon mennyire mondjak nagy összeget? Hiszen biztos sokat érnek ezek szerint! ~
- Legyen akkor talán 5000 dollár. – vágom rá végül és kutakodva nézem az arcmimikáját, hogy vajon keveset vagy sokat mondtam. – Ennyiért hajlandó vagyok megválni tőlük.
Mire idáig sétáltunk, már kezdett idegesíteni a hátam mögött ólálkodó férfi, aki soha nem szólt egy szót sem, de rögtön ugrott, mint egy kiskutya, ha Fabien csettintett egyet. Ezért igyekeztem azért szemmel tartani, és nem habozok belevágni a kést, ha tervez ellenem valamit.

A suhanc tudatlanságából fakadó, gúnyos örömkitörése nem igazán idomult az éppen aktuális kedélyállapotomhoz, így a karját átfogó karom még szorosabbra fontam, hosszú, vékony ujjaim pedig teljes erőből a húsába vájtam, mire a fiú akaratlanul is felnyögött. Egy rövid ideig acélos szorításban tartottam. Nem kell tudnia, hogy filigrán alkatomból miféle trükkel sajtolok ki ennyi erőt. De arra mindenképpen kiváló eszköz, hogy figyelmeztessem: bár autóval nem volt szándékom halálra gázolni, másképpen még nyugodt szívvel bántalmazhatom a jövőben.
- Eltekinthetünk attól, hogy a lakásodra vigyél abban az esetben, ha itt és most fel tudod nekem mutatni az összes ellopott értékpapírom. - válaszoltam az ellenkezésére fokozódó parancsoló hangnemmel. Ingerültségnek azonban igyekeztem a nyomát sem kimutatni, pusztán úgy éreztem, a barátságos, visszafogott hangnem nem segíti a kettőnk közti kommunikációt.
- Ami pedig azokat a bizonyos papírokat illeti... pusztán azért kérem most vissza, mert sikerült rád akadnom. Miért is ne kérhetném akkor vissza, nem igaz? A csekkes füzet mindig nálam van, Colin pedig a nevemben kitöltheti azt, mivel én sajnálatos módon nem ismerem a látók írását. - próbáltam rávilágítani arra, miért is "tartom magamnál" a szolgát úgy, mint egy bármikor előkapható golyóstollat. Majd pár pillanatra elgondolkodtam a kimondott összegen. Egy kiismerhetetlen grimaszból indult meg lassan az arcomra kirajzolódó mosoly.
- Szeretnéd, ha ennyi pénzt gombolhatnál le rólam, ugye? - kérdeztem, majd szabad kezemmel jeleztem a hátam mögött a szolgának, hogy jöjjön egészen közel hozzánk. - Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy kiböksz egy számot a hasadra ütve és én azonnal rábólintok. - ismét megszorítottam a karját. - Ezernél többet nem érnek azok a lapok. Úgyhogy az ajánlatom 1000 dollár és már kapod is az összeget. - folytattam a karját markolva. Valójában sokkalta többet értek azok a papírok annál, mint amennyire José kalkulálta, de ezt neki nem kellett tudnia.

Hiába próbálkoztam kibontakozni a karomat fogva tartó acélos szorításából, nem hogy sikerült volna, hanem pont ellenkezőleg, oly annyira fokozódott, hogy már azt hittem letépi a csontról a húsomat. Nem is tudtam megállni, hogy fel ne szisszenjek. Így inkább egyelőre abbahagytam a szabadulási kísérletet, hiszen közben zene volt füleimnek, hogy nem zárkózott el a papírjai visszavásárlásától.
Ez még azt is felülírta bennem, hogy nem viszem őket a leamortizált lakókocsimhoz, hiszen ebből már akár valahol máshol is bérelhetek egy jobb lakást is, akkor már nem kell attól tartanom, hogy bármikor meglephet, vagy felbérelhet valakit, hogy gyújtsa rám, mert a bosszús képét elnézve még ez is kitelne tőle.
Az összeg lejjebb szorítására tett gyenge kísérletén azért nem álltam meg, hogy nem vigyorogjak. Nem most jött Jose bácsi a falvédőről, hogy bevegyen olyan kamu dumát, hogy „nem azért jöttem, de azért már ha itt vagyok miért is ne kérném el”.
- Na, ne nézz hülyének Fabian. – adtam tudtára neki is, hogy ezt nem veszem be. – Tudom, hogy kellenek neked azok a papírok, hiszen egészen fellelkesedtél és máris adnál érte 1000 dolcsit, ami azt jelenti, hogy jóval többet érnek. Szóval, ha nem perkálsz nekem 5000-et ma, akkor holnap már 6000 lesz és, ha találok rá vevőt, akkor meg buktad az egészet haver. – komolyodtam el és adtam a tudtára, hogy velem így ne szórakozzon. – Ha hajlandó vagy kipengetni a zsozsót, és nem csekket,…ááááá nem, hanem készpénzt, akkor elmehetünk a lakókocsimhoz és már meg is kapod. Ez a kutyuli itt hamar megjárhatja a bankot, addig meg ellevegőzhetünk itt is. – sorolom a feltételeimet. – Auu! És, ha továbbra is arra törekszel, hogy eltörd a karomat, akkor ugrik az üzlet nagyfiú!
Egészen belelendültem az üzletelésbe, hiszen pénz szagot éreztem és az mindig feldob.

Kénytelen voltam ismét nevetségessé tenni magam a halandó előtt az ajánlatommal, hiszen nem tudtam, mennyire van megszorulva. Ezek szerint nem éhezik, hogy elfogadná az aprópénzt. Néhány gyámoltalanabb ilyenkor olyannyira megijed attól, hogy egy vagyonos és nyilvánvalóan előnyösebb pozícióból dirigáló ember kihúzza a talpa alól a talajt, hogy egyszerűen kapkodva elfogadja az először felajánlott pénzt. Nem tudhatom, mire föl ilyen vakmerő José, lényegében semmit nem tudok róla, de érezhető volt, hogy a pénzt többre tartja az ép bőrnél.
- Való igaz, kellenek nekem azok a papírok, de hogy számokban kifejezve mennyire, azt csak én tudom. Jártál már úgy, hogy kölcsönadtál valamit egy barátodnak, majd amikor legközelebb meglátogattad, felmerült benned a vágy, hogy visszakérd, de végül mégsem tetted, mert tudtad, lesz még módod máskor is elkérni? Nagyjából így állok én is ezekkel a bizonyos papírokkal... - majd egy hirtelen mozdulattal a férfit a karjánál fogva előre rántottam, hogy elveszítse az egyensúlyát és a következő pillanatban hatalmasat lökve rajta a földre kényszerítsem. Felfogni sem nagyon volt ideje a történteket, én az üzletember bőréből teljesen kivetkőzve rávetettem magam hátulról. Kutatva tapogattam ki a karjait és bár ilyen téren nem kaptam semmilyen kiképzést, igyekeztem azokat valahogy a markomban tartani, hogy ne tudja használni őket. Mindez néhány pillanat műve volt, Colin pedig tette a dolgát.
'- Volt nála egy kés! - informált azonnal, ezután vélhetően elvette tőle. A következő pillanatban José megpróbált alólam kikászálódni, de megmarkoltam a haját a tarkójánál és belevertem a fejét a földbe. Nem túl erősen, pusztán figyelmeztetésből, de nem kizárt, hogy fájhatott neki, esetleg el is homályosult előtte a világ néhány pillanatra. Jobbommal továbbra is a a lefogásán küzdve, balommal közben benyúltam az öltönyömbe, hogy a belső zsebből kikeressem a ma estére szánt kábító fegyverem. Ezúttal azonban nem a forralt borba dobott varázsgombás tabletta dukált Josénak.
- Дайте ему успокоительное инъекций! [*Add be neki a nyugtató injekciót!] - emeltem fel szabad kezem a magasba, benne az injekciós tűvel, ahogy egyik pillanatról a másikra oroszra váltottam. Colin bár nem beszélte a nyelvet olyan jól, mint jómagam, de maradéktalanul megértette. Nem titkolt célom az volt ezzel, hogy megzavarjam Josét, aki előtt eddig tökéletes, brit angollal beszéltem, hirtelen azonban könnyen úgy érezheti magát, mint akit nyakon csípett az orosz maffia.

Colin eközben elvette az injekciós tűt és villámgyors mozdulatokkal beadagolásra kész állapotba hozta, majd letérdelt José mellé. Ha José nem ellenkezik, a következő pillanatban Colin beledöfi azt a combizmába.

Mikor beszélni kezdett, annyira biztos voltam benne, hogy sikerült palira vennem és ki fogja perkálni a papírokért a pénzt, hogy ez lett a vesztem. Tényleg azt gondoltam, hogy csak ezért látogatott meg, mert annyira fontosak neki azok a dokumentumok, ki nem néztem volna belőle, hogy itt, a saját területemen, az ő fényűző világától oly távol bármi másra vetemedik. Még az elején tartottam tőle, de, ahogy az üzletre terelődött a szó, már kicsit lazítottam a figyelmemen. Na, ez lett a vesztem!
Olyan váratlanul ért a rántása, hogy nem tudtam rá reagálni és pár tántorgó lépés után a földön kötöttem ki. Kezem védekezésül, hogy ne essek pofára, magam elé rántottam, így persze a kést is elengedtem, és mielőtt még megpróbálhattam volna megfordulni, hogy védekezhessek, már a hátamon is térdelt. Akármennyire is küzdöttem, így már nem nagyon volt mozgás terem és a kezemet vasmarkai közé fogta, majd hátracsavarta. El nem tudtam képzelni, honnan volt ennek a látszólag törékeny férfinek hirtelen ennyi ereje, de képtelen voltam lerázni. A testőre végigtapogatott és természetesen megtalálta a kést a zsebembe, amit rögtön el is szedett tőlem. Elöntött a félelem és ez plusz erőt adott, hogy megkíséreljem levetni magamról, de ekkor megragadta a hajamat és keményen beleverte a fejem a földbe. Egy pillanatra elszédültem és levegő után kapkodtam, ami elég volt Fabian számára, hogy ismét megerősítse fogását rajtam.
Mire nagyjából már újból egyet látnom mindenből, akkor meg megütötték idegen nyelvű szavai a fülemet. Orosz? Annyira jellegzetes egy nyelv, hogy hiába nem beszélem, azért megismerni megismerem. Mi a fene folyik itt? Tudtommal azon kívül, hogy a vakegeret megloptam, nem volt összeütközésem ezzel a nációval! Vagy Fabien hozzájuk tartozik?
Hajaj! Hallottam már egyet-kettőt a módszereikről és nem örültem volna ennek a fordulatnak.
De, mi a fenét mondhatott? Abban biztos voltam, hogy számomra semmi jót, ha nem akarta, hogy megértsem. Újból mocorogni kezdtem és elszántan próbáltam kimászni a csávából, habár két ember ellen vajmi kevés esélyem lehetett, nem vagyok egy díjbirkózó alkat.
Aztán a következő pillanatban valami megszúrta a combomat és az éles fájdalom nyillalt az izmomba, majd heves szívdobogásom csitulni kezdett és feszes tartásom is elernyedt.

Erőkiesést vagy fáradást nem okozott számomra José szüntelen kapálódzása, de kihívást, hogy a földhöz szorítva tartsam - annál inkább. Tudatában voltam annak, hogy amit művelek, vélhetően túlmegy azokon a határokon, amit egy halandóval való játszadozás még elbír, de minden porcikám vágyott arra, hogy megkísértsem az Ördögöt, immáron sokadjára. Miután a fiú lassan felhagyott minden mozgolódással, lemásztam a hátáról és ismét minden bizalmam Colinba kellett vetnem, hogy Josét talpra rángatva eltámogassa valahogy a kocsiig. Most még csak végtelenül bágyadt, de képes támogatással járni. Azaz inkább csak vonszolnia a lábait. A vérbábra ismét kettős teher hárult, mert a vállába kapaszkodva még engem is ki kellett vezetnie a helyszínről. Szó mi szó, rabszolgamunka, amit műveltetek vele magam mellett, de más járható út nincs már a számára.
Amint az autóhoz értünk, Colin előbb beültette a halandót a hátsó ülésre, majd én is mellé szálltam, a vérbáb pedig a következő pillanatban hangosan csikorgó kerékhangok közepette elhajtott a helyszínről. José halkan nyöszörgött egy keveset, miközben testét óvatosan megdöntöttem és fejét az ölembe helyeztem. Ujjaim a nyakára helyeztem és érzékeltem, hogy van pulzusa. Nem vagyok orvos, hogy megmondhassam, egy egészséges emberhez mérten jó-e a pulzusszáma, de élt és nekem mos csak ez volt lényeges. Ujjaim lassan az arcára siklottak és most először lehetőségem nyílt letapogatni az arcvonásait. Hosszú perceken át futtattam ujjbegyeim az orrán, ajkain, fiatal és rugalmas bőrén, szakálltalan állán. Másmilyennek képzeltem, markánsabbnak. A José név miatt egy tipikus mexikóinak, karakteres latin-amerikai arcberendezéssel és erős nyakkal. Colint még sosem kérdeztem arról, hogyan is nézhet ki a fiú, elég volt a tudat, hogy ő bármikor le tudja írni bárkinek.
Ahogy ujjaim a homlokára futtattam, azonnal megéreztem egy friss horzsolás nyomát, amit minden bizonnyal most szerezhetett a lakókocsiparkban. Ernyedt jobb kezét is magamhoz vontam és hüvelykujjam finoman végighúztam a tenyerében. Még egészen enyhén érezhető volt benne a heg, aminek szintén én voltam az okozója hetekkel ezelőtt. És most ismét ő van kiszolgáltatva nekem, de ellene elkövetett gonosztetteim sora még koránt sem ért a végéhez. Elmém megkezdte rövid, tíz perces koncentrációját, hogy varázslatot fonjon a ley vonalakból. Tenyerem úgy csúszott José szemei fölé, mint mikor az a holt szemhéjait hivatottak örök álomra lecsukni. A fiú egy rövid időre elszenderedett a nyugtató injekciónak köszönhetően, de mire hamarosan elmúlik annak hatása, szemeire ismét a teljes sötétség leple borul rá egy múló órára...
Caecus használta a "Vak Vezet Világtalant" varázslatot (hatóidő: 1 óra)

...Mély csend telepedett az autóra, ahogy mindhárman hallgatásba burkolóztunk egy rövid időre. Behunyt szemmel támasztottam neki fejem az ülés fejtámlájának, megpihentetve a mágiahasználattól kissé még fáradt elmém is. Kezeim közt a törékeny halandóval, mint egy védtelen, kiszolgáltatott gyermekkel ültem nyugodtan, Colin pedig már tudta, hova kell hajtania velünk.

//Csatornák//

Ma minden egyéb teendőmet hátrahagytam, hogy eljöjjek Darkeholeba, mert valami oknál fogva szörnyen furdalt a kíváncsiság, hogy annak a fajankónak ugyan mi dolga lehetett avval a Jeremy Pratt századossal. Mert ugye még rövidke találkozásunk után minden egyes lépését követték emberiem Josénak. Így jutottam el ide is, erre a lepratelepre, ahol lakik.
Egy darabig csak ácsorogtam a lakókocsi ajtaja előtt, majd egy határozottabb rántással kinyitottam azt és már bent is voltam. Így amikor José hazatér én leszek számára a meglepetés. Bár közel sem a legkellemesebb, amit el tudna képzelni. Alaposan szétnéztem a kis lakrészben, mely engem maximum egy patkánylyukra emlékeztetett, de találtam benne érdekességeket…
Sötétségbe burkolózva foglaltam helyet José ágyán és vártam. Időm, mint a tenger és előbb vagy utóbb csak haza fog térni.

Miután eljöttem az újságírónőtől, még tettem egy kis kitérőt a Drunkard Bandit-ba is, hogy beszélje Pokerface-val, de nem volt ott, így egy jó órás láblógatás és pár kör sör után, úgy döntöttem ideje lesz haza szállingózni abba a nem túl kellemes lakókocsi parkba, de hát egyelőre nem volt jobb. Már összegyűjtöttem ugyan egy kis pénz, hogy valami jobb helyen béreljek egy kis lakást, de még azért kellett egy kicsit güriznem, hogy ki tudjam fizetni.
Már egészen besötétedett mire a park bejáratához értem. Nem volt nagy nyüzsgés, nem sokan laktak itt most és azok is legtöbbször ilyenkor az utcát járták. Nekem a melóm nem az éjszakai órákhoz volt kötött, így legalább a csenddel nem volt gond.
A lakókocsimhoz érve előhalásztam a kulcsomat, de meglepődve láttam, hogy az ajtó nincs bezárva. Határozottan emlékeztem rá, hogy én bezártam, amikor elmentem, de hát ezen a környéken azért nem lenne meglepő, ha feltörték volna. Így aztán nagyon óvatosan nyitottam ki az ajtót és léptem be, és mielőtt felkapcsoljam volna a villanyt , hogy szemügyre vegyem, mi fogad odabenn, még elővettem a késemet a biztonság kedvéért. A pisztolyom a párnám alatt volt a kocsiban, így az most kiesett. Így hát a bököt szorongatva kattintottam fel a villanyt és néztem körül, számítva rá, hogy esetleg minden összetörve, felborogatva hever.

Az ágyon egyik kezemmel megtámasztottam magam és úgy nézegettem unottan vérvörös körmeimet, mígnem azt is meguntam, pedig csupán pár perc telt el ez idő alatt. Lényegében bosszantás gyanánt akár le is léphetnék erről a leprateleptől és magammal vihetnék valamit… Valamit, ami fontos lehet a drága José számára. Bár ahogy elnéztem ebben a romkupacban semmi olyasmi nincs. Bár egy ilyen környéken aligha hagy elől bármit is, nem hiszem hogy azért ennyire ostoba lenne.
Hová is rejtenék el bármit is, ha az fontos lenne számomra? Végigpásztáztam a lakókocsit, egyelőre csupán tekintetemmel, majd a hűtő felé vettem az irányt. Azonban itt pár romlott pizza szeletnél és sajtmaradványnál többet nem találtam. No meg valami gyanús löttyöt.
Léptek zaját hallottam közeledni, majd kulcscsörgést. Ajkam ördögi mosolyra húzódott, amikor ez idő alatt az asztal alá nyúltam, mikor már feladtam volna reményt, hogy bármit is találok. Megragadtam a zacskóba rejtett valamit és lerántottam onnan, majd mielőtt José beléphetett volna és a villanykapcsolóért nyúl, kicsavartam az égőt, csupán annyira, hogy ne adjon fényt, majd elhelyezkedtem az ágyon, a megszerzett valamit, magam alá gyűrve.

Ha sokat nem is, de azt láthatod a kinti fények, netán a hold beszűrődése révén, hogy felfordulás, az nincs a kis lakókocsiban, bár ha pontosan emlékszel, mit hová tettél, lehet, hogy nem épp a helyén találod azt. Ha az ágy felé tekintesz, akár egy árnyat is felfedezhetsz, aki egyelőre meg sem szólalt egész eddig. Talán egy rég nem látott ismerős lenne? Barát vagy sem? Kik lehetnek többen mostanság az életedben, akikre tippelnél? Hmm?

Katt!....Katt! …. A kapcsolót hiába kattintottam fel jópárszor semmi nem történt, egy árva fénysugár sem árasztotta el a lakókocsi belsejét, ami már nagyon nem tetszett. Most már biztos voltam benne, hogy valaki járt nálam, csak még azt nem tudtam, hogy már elment-e vagy még mindig bent lapul és várja, hogy hazaérjek.
A késem magam elé tartva léptem beljebb, hogy helyet adjak az udvarról beszűrődő lámpafénynek, hátha így jobban szemügyre tudom venni, hogy mi van itt bent.
Először nem láttam semmi gyanúsat. Nem volt összedobálva, felborogatva semmit, úgy nézett ki minden a helyén volt, de aztán, mintha valami árnyékot pillantottam volna meg, ahogy kezdett a szemem hozzá szokni a sötétséghez. És az az árnyék mozdulatlanul ült az ágyamon.
Egy árva neszt sem hallottam felőle! Hirtelen kilelt a hideg. Ki lehet az?
Villámgyorsan futott át rajtam a félelem, hogy megint Fabian talált ki valamit ellenem, vagy esetleg felbérelt valakit? Legszívesebben megfordultam és elfutottam volna, de legalább is kint vártam volna meg, hogy kijöjjön a fényre ez a valaki, és ne ezen a szűk helyen kelljen szembenéznem vele, de hát semmiben nem lehettem biztos.
- Ki vagy és mi a fenét keresel a kocsimban? És figyelmeztetlek kés van nálam, úgy hogy ne ugrálj, ha kedves az életed! – szóltam oda a sötét árnynak határozottan, igyekezve nem mutatni az idegességemet, hiszen egy cseppet sem voltam biztos a dolgomban, de ez általában ilyen helyzetben nem egy életbiztosítás ezen a környéken.

Elnézegettem Josét, amint megpróbálja belátni a környezetét, amíg lassan hozzászokik a szeme a sötétséghez és végre észrevesz. Nem tagadom élvezetes volt a játék, amint figyeltem őt, már amennyit magam is képes voltam kivenni a sötétben. Hallottam a kés kattanását és szinte hallani véltem szívének vad dübörgését. Még vártam, egész addig, míg meg nem szólalt. Akkor ugyanis halkan felkuncogtam és hosszú loboncom megigazítottam.
- Nyugi pici fiú! Eszem ágában sincs ugrálni, netán megtéveszt a sötétség drágám? Na tedd le azt a kis játékszert míg meg nem vágod magad vele és gyere huppanj ide mellém! – mondtam szavaim lassan és kimérten, szinte kérlelően, miközben megpaskoltam a mellettem lévő párnát – Úgy gondolom, nekünk kettőnknek van némi megbeszélnivalónk, nem gondolod?

Aztán végre megtörik a csönd és egy halk kuncogást hallok, majd az árnyék is megmozdul és már látom a gyér fényben, ahogy megvillan a vörös hajzuhatag.
~ Ó anyám! Ez a hang és ez a haj! Ez Cortney! ~
Egyből végig fut rajtam a hideg minden tekintetben, és ebben volt jó is meg rossz is, ahogy az emlékeke végig söpörtek a gondolataimban és a testemen egyaránt.
Önkéntelenül vissza nézek az ajtón túlra, hogy nincs-e ott pár kétajtós szekrény, akik mindjárt ízekre szednek, habár semmit nem követtem el, nem szegtem meg a szabályt, hogy ne menjek a Casino környékére.
Mivel nem láttam semmi veszélyeset, persze a lányon kívül, azért engedtem a kérésének és vissza tettem a kést a zsebembe, majd óvatosan az ágyhoz lépkedtem és egy nagy sóhaj kíséretében mellé telepedtem, de egyelőre tisztes távolságban.
- A frászt hoztad rám Cortney! Hogy a csudába kerültél ide, és hogy jutottál be? És a fő kérdés, minek köszönhetem a látogatásodat szerény hajlékomban? – néztem rá vizslató tekintettel, hiszen nem gondoltam, hogy annyira emlékezetes volt a kis légyottunk, hogy ezért jött volna, habár jól esett volna, ha így lett volna, de nem vagyok ennyire elszállva magamtól.
Itt valami más van a dologban és azt hiszem ezzel a nővel jó lesz vigyázni.

Enyhén szórakoztatott a dolog, ahogy José egyelőre tisztes távolságot tartva tőlem, foglalta el helyét az ágyon. Legalább tisztában van vele, hogy nem ajánlatos ujjat húznia velem, hiszen megjárhatja a végén. Remélhetőleg nem próbálkozik semmiféle kitérő válasszal és félrevezetéssel, hiszen az az ő számára rosszul is elsülhet. Még akkor is, ha épp a kiskedvencem, Adu egyik embere. Bár ugyan ezt ő maga nem volt hajlandó elárulni nekem a múltkori alkalommal, de egész egyszerű volt kideríteni. Az elmúlt napokban, hetekben szinte egész közel José sarkában volt egy emberem, aki minden lépését követte. Innen is szereztem tudomást arról, hogy az a múltkori alak kifaggatta őt…
- Akkor elértem a célomat – válaszoltam szélesebbre húzva ördögi mosolyom – Teljesen mindegy hogy kerültem ide, a lényeg, hogy itt vagyok. De mintha nem örülnél a váratlan meglepetésnek. Netán rosszkor jöttem? Esetleg vársz valakit? – kérdeztem teljesen elkomolyodva és aggodalmasan. Nem mintha egy cseppet is érdekelt volna.
- Tényleg nem tudod miért vagyok itt? Tippelj! – javasoltam vészjóslóan.

Igaz, hogy én tettem fel a teljesen jogos kérdéseimet a vörös hajú démonnak, de közben vadul járt az agyam, hogy vajon tényleg miért is jött el hozzám. Attól függetlenül, hogy első nézésre nem láttam odakinn senkit, egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy egyedül jött ide, Darkhole legsötétebb bugyrába.
Nem tagadom, hogy ideges és feszült voltam, hiszen a múltkori kis csevegésünk után volt rá okom bőven, és azon is törtem a fejem vajon mit tettem, ami a fülébe jutva erre a tettre sarkalta. Ha most itt van, az két dolgot jelenthet, hogy valakit rám akasztott, de akkor nagyon ügyesen csinálta, mert én nem láttam senkit, hacsak….Óóóó, a múltkor ott a parkban, mikor összefutottam Susannal, az a két ember, talán mégis csak engem követtek! Vagy egy másik lehetőség, hogy nyomoztatott utánam, de hát végül is az is ugyan az. De miért érdeklem ennyire?
A kérdésére csak megráztam a fejem önkéntelenül, de utána leesett, hogy talán ez egy elhamarkodott dolog volt.
- Nem várok senkit, és persze, hogy örülök neked, csak meglepett a váratlan látogatásod, hiszen a múltkor mintha kidobtál volna. Vagy rosszul emlékszem?
Utolsó szavaitól lúdbőrözni kezdett a hátam, olyan vészterhes volt, és ettől a bombázótól még félelmetesebbnek hangzott.
- Fogalmam sincs Cortney! Tényleg! A Casinod környékén sem jártam, esküszöm! – teszem a szívemre a kezem.

Hagytam Josénak némi időt a gondolkodásra, hátha felidéződik benne vajon mi oknál fogva lehetek most itt nála. Szinte láttam magam előtt, amint pánikban lévő agyában megindulnak a fogaskerekek és felidéződnek benne az elmúlt napok eseményei. Hagytam neki időt, sőt húztam azt, hogy hadd feszüljön tovább benne a húr. Szép lassan a feszültség tapinthatóvá vált körülötte. Engem pedig ez szörnyen szórakoztatott. Érezni véltem megfeszülni minden idegvégződést, mint amikor fogaim belevájnak a húsába…
- Rosszul hazudsz José! – szólaltam meg végre időt hagyva hadd elemezze vajon mire is utalhatok. Talán az örömnek mely hirtelen felbukkanásom okozhat, netán a tudatlansága jövetelem céljáról.
- Emlékszel a mi közös ismerősünkre? Netán találkoztál is vele azóta? – tettem fel végül neki a kérdést, minden további játszadozás nélkül.

Sokáig nem szólt semmit ez a gyönyörű boszorka, csak hagyta, hagy főjek saját levemben, hiszen tényleg nem tudtam, hogy vajon mit deríthetett ki rólam, vagy hogy mi a mostani látogatásának a célja, de hogy semmi számomra kellemes, abban nagyon is kételkedtem.
- Nem hazudok! – próbálkoztam egy gyenge tagadással.
Mondjuk a Casinoja környékén tényleg nem jártam, de a következő kérdésére viszont kiver a víz. – Melyik közös ismerős? – igyekeztem adni a tudatlant. – Igazán nem tudom kire gondolsz.
Aztán mivel sejtettem, hogy nem kérdezne ilyet, ha nem lenne biztos a dolgában, így úgy tettem, mintha csak most idéződne fel bennem a dolog, és aminek egy csepp jelentősége sincs.
- Áááá! Talán azt a balfácánt kérdezed a Casinoból? Nem hiszem, hogy találkoztunk volna. – merengek el, mint aki nagyon gondolkozik. – Ja! De mégis! A múltkor a téren összeszaladtunk, de nem volt semmi, csak egy véletlen találkozás. – rántom meg semmitmondóan a vállam. – Miért érdekel a fazon? – kérdezem ártatlanul.
Remélem, hogy, ha valaki látta is a dolgot, nem látott mindent, akkor meg ez is elég Cortney-nak válaszul. Régi mondás, hogy mindig csak annyit ismerj be, amennyit éppen rád bizonyítanak, egy fikarcnyival sem többet.

- Felesleges menteni a menthetetlent… - utaltam válaszul a hazugságra tett hazugsággal, no meg célzásképpen szántam, hátha ért a szép szóból és végre elcsicsergi nekem minden további időhúzás nélkül, hogy mi a nyavalyáról beszélgetett avval a századossal. Persze egyből őt is felkereshettem volna. De annál jobb szerettem volna infókkal megkeresni azt a fajankót. Mert egyre inkább biztos voltam benne, hogy annak az embernek van valamiféle célja. Mégpedig valami olyasmi, ami számomra nem feltétlenül tetszetős.
Persze tisztában voltam vele, hogy a töredékét sem tudom meg José barátunktól, de képességem sem akartam használni rajta, hiszen tudom, hogy hazudik vagy nem oszt meg mindent. Avval pedig csak magának okoz kárt vele, hiszen ki tudja meddig bírom cérnával. Így is a vérét kívántam ennek a taposnivaló féregnek.
- Játszunk nyílt lapokkal José. Mindkettőnk számára egyszerűbb lenne ez a beszélgetés, ha nem harapófogóval kéne kiszednem belőled mindent. De főleg neked lenne sokkal kellemetlenebb ez a beszélgetés, ha nagyon gyorsan elkezdenél csicseregni és ajánlom, hogy semmit ne felejts ki a beszélgetésből – váltottam át immár sokkal határozottabb hangvételre. Úgy látszik a kedves szavak aligha használnak neki. Ha ez sem… Nos, akkor majd meglátjuk.

Gyorsan járt az agyam, villámsebesen, mert nagyon is jól tudtam, hogy azzal a Jerym Prattal történt találkozásom részleteire kíváncsi, csak azt nem tudtam miért is érdekli, hiszen a Casinoban ügyet sem vetett rá. Igaz, hogy a fickót is ez a bombázó érdekelte, sőt elég sokat is akart tudni róla. Nagyon szerettem volna a lapok mögé látni, hogy vajon mi folyik itt, mibe, minek a közepébe csöppentem bele, hogy mindenki tőlem szeretne infókat. Igaz, hogy attól a cseppet sem szimpatikus Jeremytől is megkaptam végül a jussomat, de párszor a frászt hozta rám közben.
Cortney fenyegetése nem hangzott ugyan légből kapottnak, de azért érdekes volt hallgatni egy ilyen törékeny és gyönyörű lány szájából, aki egyedül volt velem egy lepukkant lakókocsiparkban, éjnek évadján, elméletileg egyedül.
- Figyelj Cortney! Igazán rossz napom volt ma, és kicsit nyűgös vagyok, barkóbázni sincs kedvem. Mondtam, hogy találkoztam vele, ennyi! Talán beszélgettünk is pár szót, de nem tudom miért is érdekelne ez téged. Ha annyira akarsz tőle valamit, miért nem őt cipelted az ágyadba! – hergelem fel magam egy kicsit, miközben újra az ajtóhoz megyek és kinézek a halvány fénybe burkolózó útra, de senkit nem látok.
Talán mégis egyedül jött a lány! Egyáltalán nincs kedvem elmondani neki, hogy minden részletet kikotyogtam róla a férfinek. Még a végén rossz néven venné, és a nyakamra küldené a gorilláit.

Egyértelmű volt, hogy hazudik, méghozzá elég rosszul. Az emberem aki őt figyelte beszámolt arról a bizonyos „röpke találkozásról”. Ugyan a részleteket nem hallhatta, de furcsamód fegyvert fogott Joséra a százados és szörnyen furdalt a kíváncsiság, hogy miért is.
- Én úgy tűnök, mint aki szeret barkóbázni? – kérdeztem némileg elveszítve a türelmem , kissé José felé hajolva, majd visszaültem – Tudod, ha valamit meg akarok tudni, nem feltétlenül viszem azt az ágyamba. Annál sokkalta kellemetlenebb eszközeim is vannak – igazítottam el egy ráncot ruhámon, mintha csupán az időjárásról beszélgetnék. Aztán ahogy José felállt és kinézett én is felálltam és utána léptem.
- Tudod mit José. Ha így akarod, hát legyen így. Te fogsz eljönni hozzám és elmondani mindazt, amire kíváncsi voltam... – kacsintottam egyet a szemtelen fiúnak és elsétáltam az darkeholei éjszakába…

//Játék vége – köszi a játékot //

Az autóban ülve úgy éreztem magam, mint egy végletekig megtört, szerencsétlen ember. Arcom a kezembe temettem és hagytam, hogy forrongó gondolataim lassan emésszenek. Eszembe ötlött az óceán és hogy magam sem gondoltam volna, tudat alatt mennyire retteghetek az ilyen végtelen vizektől. Talán ha most nem lett volna mellettem a vérbáb, létem értelmetlenül, Florida partjain ért volna véget pirkadatkor, pusztán azért mert a Kölyök még nálamnál is jobban retteg a víztől. A gondolat, hogy így elpazarolhattam volna közel 150 évet, egyszerűen nem hagyott nyugodni. Ismét úgy éreztem, magam felé csakis megvetést érezhetek és szánalmat. Erre tessék, most itt járom az utcákat, mint egy mániás őrült és keresem azt az embert, aki most minden bizonnyal a fellegekben úszik a boldogságtól, a pénzével. Az én pénzemmel...
Amint megállt a kocsi és Colin kisegített, lassan megindultunk. Arra kértem, vezessen oda a lakókocsi ajtajához, nyissa ki azt és utána várakozzon a kocsiban, vagy valahol a közelben. Amint ismét megálltunk, elmondta, hogy a GPS jelzése szerint csakis ez a lakókocsi lehet José-é. A hangtompítóval ellátott pisztollyal szétlőtte az ajtó zárát, s ezzel utat is engedett a tevékenykedésemnek.
Kinyitottam a vakbotom és óvatosan benyitottam a kocsiba. Botommal próbáltam a legkevesebb nesszel kitapogatni az "előszobát", szabad kezem messze magam elé tartottam, hogy azzal pedig a magasabban lévő tárgyakat érzékelhessem. Néhány berendezést és bútort már be is azonosítottam. A hely igencsak szűkös volt, így egészen aprókat léptem csak előre. A lakókocsi végébe érve megtorpantam és kissé előre görnyedve kezdtem tapogatózni. Azonnal egy takaró szélét tapintottak az ujjaim. Finoman rátérdeltem az ágyra és még előrébb hajoltam. Ujjaim a takaró domborulatait járták végig és alatta megéreztem egy emberi test tömegét is. Most már egész testemmel az ágyon voltam és ahogy vékony ujjaim megérintették remélhetőleg José haját, egy pillanatra szoborrá dermedtem. Vakbotom két gombnyomással tőrré alakítottam és egészen óvatosan a lepedőre helyeztem, majd lassan betoltam a pengét a fiú nyaka alá, oda, ahol a nyak a párna megemelő hatása miatt kissé elválik az ágy síkjától. Egyetlen mozdulattal elvághatnám most a nyakát és itt vérezne el az ágyában, de én másra készültem. A penge csupán a biztonság miatt kellett. Felsőtestemmel előrehajoltam, ugyanoda, a halandó nyakához. Amikor már éreztem bőrének markáns illatát, ledobtam magamról a mimikrit és az ütőerébe mélyesztettem hosszú szemfogaim, de a tőrt továbbra is a nyaka alatt tartottam arra az esetre, ha mégis felébredne. Harapásom nem fájhatott neki, szemfogaim bár mélyen a szöveteibe fúródtak, mindebből semmit nem érezhetett. Lassan és lehetőleg teljesen hangtalanul kezdtem aprókat kortyolni az éltető embervérből...

Nagyon elégedetten tértem haza, ebbe a nyamvadt lakókocsiba, amit remélem már nem sokáig nevezek otthonomnak, mert a Fabian-tól elcsaklizott pénzből, már lesz lehetőségem, valami normálisabbat bérelni. Ma fel is kerestem egy ingatlanközvetítőt, akivel holnapra jó pár megnézendő házikó szerepel a listán. Aztán még vásárolni is voltam, vettem pár új ruhát, meg egy edzőcipőt, amire már régóta fáj a fogam, és mindig sokalltam az árát, de most nem voltak ilyen jellegű gondjaim, így végre hozzájuthattam. Végül a nap végén beültem a kocsmába a haverokkal meginni pár sört. Vidám és fárasztó nap állt mögöttem, így hamar lezuhanyoztam és már zuhantam is az ágyba, hogy szépeket álmodva, nyugodt álomba merüljek. Most nem aggódtam a pénz miatt, hiszen a táskából kivéve, a lakókocsi egyik fenékdeszkája alá rejtettem, így ha Kortney megint erre járna, most nem valószínű, hogy felfedezi, most biztosra mentem.
Általában nem szoktam rosszakat álmodni, de ma valahogy olyan zavaros volt az éjszakám. Többször is majdnem felébredtem, mintha járkált volna valaki, de mindig visszazuhantam. Végül az ébresztette fel, hogy meg akartam fordulni, de valami úgy éreztem rajtam van és rám nehezedik. Még egyszer megpróbáltam, de most már teljesen felébredtem. Kezem hirtelen egy testet tapintott, ami ott hevert mellettem az ágyon. Rémülten nyílt kiáltásra a szám, teljesen összezavarodtam és páni rémület uralkodott el rajtam.