Jose Tomson Kocsija

Hosszú ideig meg sem moccant a halandó teste, de amint megéreztem, hogy át szeretne fordulni a másik oldalára, már tudtam, hogy vége a ma esti táplálkozásnak. Amint megéreztem a kezét, kihúztam fogaim a húsából és testembe újból életet préselve tüntettem el az élőhalott test minden rémisztő velejáróját. Ujjaimmal még erősebben kezdtem szorítani a tőr markolatát és a hideg fémet a halandó nyakához nyomtam, csak hogy megérezze annak jelenlétét.
- Üdvözöllek a rémálmodban, José Tomson. - szólaltam meg végül a felszínen barátságosnak tűnő, de a legmélyén ízig-vérig fenyegető és perverzióba hajló hangon. Úgy, amire csak a Sátán képes, mikor kedélyesen híveket toboroz maga köré. Még a nyelvemen éreztem a fiú friss vérét, úgy hatott rám, mint emberekre a serkentők. Már el is feledtem minden kínom, ami idefelé az úton ólomsúlyként nehezedett rám. Ismét csak annak éltem, amiért romlott lelke mélyén minden kárhozott: a vérért, a kínzásért és az emberi élet fölött való gunyoros kacagásért. Hirtelen mindenhez kedvet éreztem. Az ágy számomra egyfajta szimbolikus jelentéssel bír, a biztonság, az otthon és a pihenés szimbóluma, s nincs annál elkeserítőbb, ha az ember az utcán tengődik, s nincs hová lehajtsa fejét, csak az utca mocskába. Vagy ha például ágyában támadnak rá orvul, amikor a legsebezhetőbb. Kéjes, perverz öröm lett úrrá bensőmben és ki tudja, mi döntögette bennem önnön korlátaim, de most attól sem riadtam vissza, hogy pusztán José lelkének megnyomorítása céljából megerőszakoljam őt. Az én elkárhozott lelkemnek már úgyis mindegy, gyermekek, szüzek megrontójává korcsosultam, s innen már nincs lejjebb számomra.

Aztán már hang nem jött ki a torkomon, mert a hideg fém érintése után a nyakamon, már a hangot is meghallottam, és reflexszerűen megmerevedtem, hiszen késsel a torkán az ember nem nagyon ugrál, ráadásul, ha azt egy őrült szorítja a torkához, akkor még kevésbé.
Mondhatni, hogy halálosan rémült voltam és akkor még nem mondtam sokat. Úgy jött be éjjel a lakókocsimba, hogy észre sem vettem, ráadásul még alaposan meg is tudott lepni, hisz nem tudok sem a késemért, sem a pisztolyomért nyúlni, pedig csak az ágy végében a ruháimért kéne eljutni, hiszen a boxeralsóban még sem hordhatom éjszaka.
Nagyon is jól tudtam, hogy miért jött, de azt is, hogyha elárulom neki, amit majd tudni akar, akkor csak egy mozdulatába kerül, hogy elvágja a torkomat, így most eléggé kutyaszorítóban voltam.
Igyekeztem volna minél távolabb húzódni tőle, de a teste leszorított, így csak a penge elől próbáltam hátrább húzni a nyakamat, mert féltem, hogy a sötétben még a végén kicsit erősebben találja megbökni.
- Fabian? – nyögtem ki halkan, megbizonyosodva a kiléte felől, habár nem igen voltak kétségeim. – Hogy….hogy találtál meg? Ugye semmi meggondolatlanságot nem akarsz csinálni? – remegett meg a hangom, akármennyire is igyekeztem leplezni előtte félelmemet.

Könnyedén tartottam testemet az övé fölött, izmaim már rég nem képesek emberi fogalmakkal mérve kifáradni vagy begörcsölni, ráadásul a friss vértől még inkább precíz, úgy is mondhatnám, hogy halálosan pontos és gyors mozdulatokat voltam képes tenni. Bár egyelőre erre nem volt szükség, José mégsem kezdett el itt nekem kapálódzni rémületében. Vékony, bizonytalan hangja széles, torz mosolyt csalt az arcomra.
- Ha borzalmasan közhelyes szeretnék lenni, azt mondanám, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Bár meglehet, ez nem segít ki téged válasz gyanánt annak kapcsán, hogy hogy kerültem ide. Mindenesetre itt vagyok, mert ha emlékeim nem csalnak, nem igazán sikerült korrekt üzletet kötnünk tegnap... - kezdtem csevegni lágy hangon, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga ebben a különös helyzetben. - És ami még inkább bosszantó, hogy most már a pénzem egy része is nálad van. - fanyalogtam csalódottan és nem engedtem a pengét a nyakától. Inkább még jobban a bőrének nyomtam. - Emiatt nehezen aludtam az éjjel és úgy döntöttem, eljövök ide kicsit, beszélgetni veled. - folytattam tovább szinte már bántóan flegma és lekezelő modorban, mert számomra valóban nem volt több az ő élete, mint egy játékszer a magam szórakoztatására. Ezt a játékot pedig akár nem szabályszerűen is lehetne használni, így aztán, hogy a fiút még kellemetlenebb helyzetbe hozzam saját maga előtt, szabad kezem becsúsztattam a paplan alá s hamar ráakadtam a csípőjére és az alsónadrággal fedett alsó fertályára. Majd előre csúsztattam az ujjaim és hirtelen olyan erővel markoltam meg a férfiasságát, hogyha akarta volna, sem tudta volna magában tartani azt a várva várt sikolyt.
- Vajon ez itt megér 6000 dollárt? - tettem fel egy költői kérdést és egyáltalán nem érdekelt, hogy a következő pillanatokban történő események olyan hatásúak lesznek-e, hogy örökre megszégyenítetté válik majd ifjú barátunk...?

Miközben félelemmel vártam a választ, vadul jártak a gondolataim, hogy hogyan is szabadulhatnék meg tőle. Egyelőre teljesen kiszolgáltatott voltam, hiszen ágyban fekve, semmilyen védekező eszköz nem volt a közelemben, ráadásul kiáltani sem kiálthattam, mert azonnal belém döfte volna a kését, meg aztán ki a fene jött volna a segítségemre. Ez nem az a környék! Máskor bezzeg jól jött, hogy itt a kutya sem figyel az emberre, de ez most a viszályára fordult és most sokat adtam volna egy érdeklődő szomszédért.
- Fabian, - feszítettem még hátrább a feje, ahogy a penge közelebb nyomult a bőrömhöz, - ne feledd, hogy bele akartál fojtani a vízbe, igazán nem sok pénz az arra, hogy ne jelentselek fel a rendőrségen. – igyekszem valami kibúvót találni, ami visszatartja attól, hogy itt és most végezzen velem.
Lehet, hogy nem ez a legjobb módszer, de az vesse rám az első követ, aki a halállal farkasszemet nézve logikus és jó dolgokat tud kitalálni.
- Jaj! Tudod, hogy én mindig szívesen beszélgetek veled, bármelyik arcodat is mutatod, de nem várhatott volna ez reggelig?
Azt mondják a halálfélelem mindenkiből mást hoz ki, belőlem a rémület a szájaskodást hozza ki, ami nem egy életbiztosítás ilyenkor, ezért máris megrovom magam, hogy miért is kell még cukkolnom, mikor már így is csak épp nem jön gőz a füléből, habár jéghideg szavai nyugodtságot sugallnak.
Mikor a kezével a takaróm alatt kezd kotorászni és már az ágyékomnál érzem azt, izgatottan kezdek el mocorogni, de a tőr egyre jobban a nyakamhoz feszül és talán már belém is vág, ahogy tovább mozdulok. Ezért egy pillanatra mozdulatlanná válok, de ahogy kegyetlenül megragadja a férfiasságomat, ijedt ordítás hagyja el a számat.
- Mit akarsz tőlem? – lihegem kétségbeesetten és most már a halálosnál is rémültebben, mert kegyetlen szavaiból sok minden jót nem olvasok ki. – Persze, hogy megér! A pénzed kell? Odaadom, csak engedj el! Kérlek engedj el! – vergődök a kezei között, miközben a fájdalom és a szégyen könnyeket csal a szemembe.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd érdeklődve folytattam tovább a különös társalgást.
- Nocsak, fel akarnál jelenteni a rendőrségen? Azt hittem a magad fajta még a rendőrség gondolatát is kerüli. Ha úgy adódnának a dolgok, hogy meg kéne kenni az egyikőjüket, nem kérdés, hogy kinek lenne nagyobb fedezete. - kezdtem hangosan gondolkodni. - Szerintem te is jól tudod, hogy a közös megegyezéssel jobban járnánk, de legfőképpen te. - vittem több komolyságot a hangomba. Sértő szavai pedig végképp elűzték belőlem a könnyedséget.
- Ha még egyszer gúnyolódni mersz rajtam, nem csak a nyaki ereidet fogom elnyiszálni. De a részletektől inkább megkíméllek... - morogtam bele a fülébe.
Kiáltása annak ellenére esett jól a füleimnek, hogy egyben bántották is túlérzékeny szervemet. Hosszú, vékony ujjaimmal görcsösen markoltam José hímtagját és átfutott az elmémen az a gondolat, hogy akár az ükunokám is lehetne, de ha még ezt is megtudná, úgy hiszem, szegény fiú rövid úton a sárgaházban kötne ki. Nem kizárt, hogy engem is pont egy ugyanilyen intézménybe vizionál épp, de vesztére legyen mondva, velem már réges-rég elkésett az orvostudomány.
- Az a baj José, hogy én már nem hiszek neked. Most nincs itt Colin és könnyen lehet, hogy hamis pénzt adnál nekem, esetleg egy jóval szerényebb pénzmennyiséget. Láthattad annak idején az italos bódénál, hogy gondjaim vannak a dollár felismerésével, így hát engem már nem elégít ki ez az egyszerű megoldás. - Hallgattam el és próbáltam eldönteni hogy a nyakában, avagy a férfiasságában tegyek kárt előbb. - Az a baj veled, hogy túlságosan sokra becsülöd magad. Becsülni pedig csak az tudja magát, akit nem aláztak még meg saját maga előtt olyannyira, hogy undorodjon magától. Én pedig azt akarom, hogy soha ne tudd már becsülni önmagad. Érted már, miről beszélek...? - kérdeztem, miközben halk, kínnal teli nyöszörgéseit kezdtem el hallgatni.

- Nem! Nem! Nem jelentelek fel, dehogy is! – hadarom rémülten. – És soha többet nem gúnyolódom rajtad. Azt is elfelejtem, hogy a világon vagy. – ígérgetek neki fűt-fát, csak szabaduljak meg tőle.
Igyekszem a nyakam nem mozdítani, de a másik keze olyan erővel szorítja a nemi szervemet, hogy úgy érzem mindjárt összeroppantja, vagy leszakítja, így persze, hogy vonaglok kínomban. Aki már tapasztalt hasonlót, az tudja, milyen fájdalommal jár, ráadásul hideg és érzelemmentes szavai, amivel felhánytorgatja eddigi tetteimet ellen, és, hogy ezek után esze ágában sincs megbízni bennem, csak még jobban kétségbe ejtenek.
Valamit tennem kell, hiszen, ha így haladunk ez az őrült tényleg megöl vagy még rosszabbat tesz velem, mert a jelek szerint nem riad vissza semmilyen perverz cselekedettől.
El kéne jutnom a fegyverig, de, hogy másszak le az ágyról ilyen helyzetben? Sehogy! Ez nyilvánvaló, valahogy ki kell dumálnom magam, de félek remegő hangom és kínom, csak élvezetet jelent számára és ezt ki is fogja használni.
- Eszem ágában sincs átverni téged. – nyöszörgöm tovább. – Az igazi pénzt adom oda, de már …..már költöttem belőle, nincs meg az összes. – nyelek nagyot, miközben érzem, ahogy a mocorgásom következtében felsértett nyakamból meleg vér folyik lefelé. – Tévedsz! Hidd el tévedsz Fabian! Nem tartom magam semmire, én csak egy piti kis tolvaj vagyok, egy zsebes, akit senki semmire sem becsül. Bármit megteszek, bármit, csak ne….csak ne csinálj…..semmi visszafordíthatatlant. Verj össze, vagy veress meg Colinnal, nem fogok védekezni, csak engedj el. – könyörgök neki most már nyíltan, hiszen nagyon is félek attól, amit kiérzek a hangjából.

Mintha tengernyi időnk lenne társalogni, úgy gondolkodtam el néhány pillanatra egy halk hümmögést követően.
- S vajon valóban nem kapnál az alkalmon, hogy bosszút állj a ma éjszakáért? Nem bízhatok meg egy ilyen senkiházi suhanc szavaiban, akinek ha satuba fogják a férfiasságát, szűkölve könyörög, de amint szabadjára van engedve, vigyorogva lesi, hogy hogy verjen át. - gondolkodtam ismételten hangosan és némileg engedtem a szorításon a nyakán. A pengét ugyan nem húztam ki a nyaka alól, de most már inkább a párnának nyomtam azt, mintsem a bőrének. A bevallott költekezésein egyáltalán nem lepődtem meg. Valójában sokkal inkább meglepőnek tartottam azt, hogy itt találtam. Én a helyében egy kellemes hotelszobát vettem volna ki a pénzből, vagy a jövőre is gondolva, egy albérletet.
- Rendben, akkor a maradékot fogod visszaadni. - szögeztem le ellentmondást nem tűrő hangon. - És még valami érdekel és ismételten az igazságot várom, különben nem csak a hímvessződből csinálok pépet, hanem a végbeledet is megvizsgálom egy zongorista jellegzetesen megnyúlt ujjával. Élveznéd az efféle játékot? - szólt belőlem ezúttal a lelkes szadista. A nyöszörgése már előre választ adott a kérdésemre, így fel is tettem az igazi, fontos kérdésem.
- Pontosan mi is történt a papírjaimmal? VÁLASZOLJ! - recsegtem bele a fülébe, ahogy a parancs kedvéért olyan közel hajoltam a fejéhez, amennyire csak lehetett. Ilyen közel hozzá pedig azonnal megcsapta az orrom a vér félreismerhetetlen, csalogató illata. Ezek szerint megsebeztem a nyakát... mily' sajnálatos. Azaz hogy sajnálatos, hogy kárba veszett az a pár csepp a lepedőn, s nem az én ajkaimra került.

Rettegve és egyben reménykedve vártam a válaszát, hiszen biztosan éreztem, hogy kéjes örömmel tölti el, hogy ott vergődöm a kezei között tehetetlenül és rimánkodva az életemért, így talán a könyörgésem is célt ér.
- Nem! Biztosra veheted, hogy nem verlek át! – ígérgettem tovább, holott teljesen igaza volt, hogy nem bízott bennem. Nagyon bíztam benne, hogy ha kellően megalázkodom előtte, akkor megkönyörül rajtam, de utána viszont soha nem lehet nyugodt felőle, hogy nem lesem minden pillanatot, ahol meg tudom majd rövidíteni, bosszút tudok állni. Persze ezt nem fogom az orrára közölni, most a szabadulásom mindent megér.
Mikor a pengét elhúzta a nyakamtól és már nem kellett megfeszülnöm legalább a penge miatt, már úgy éreztem, hogy sínen vagyok, már hatottak a szavaim és elgondolkozik rajtuk.
- Visszaadom! Visszaadom! Ami megmaradt, mind egy szálig visszaadom, ha elengedsz! – válaszolom gyorsan, hogy nehogy meggondolja magát.
De a nagyon is kézzel fogható fenyegetése, már újból félelemmel töltött el, hiszen szavaiból sütött az élvezet, és mert nem tudtam mire kíváncsi, de reménykedtem, hogy megadhatom neki a kelő információt.
Amikor azonban meghallottam, mit akar konkrétan, ismét fészkelődni kezdtem és egyre rosszabbul éreztem magam. De nem volt választásom! Vagy Fabian váltja be itt és most amit ígért, ha nem mondok igazat, vagy átverem, vagy Kortney öl meg később, azzal viszont kapok egy kis haladékot, ami alatt még sok minden történhet.
- El….el….elvitték tőlem. – nyögtem ki végül verejtékező homlokkal.
Még ebben a szorult helyzetben sem voltam képes kimondani, hogy megloptak. Engem a tolvajt! Így hát inkább szépítettem a dolgon egy kicsit.
- De, hidd el nem tudtam róla, és én tulajdonképpen visszaadtam volna már elsőre is, de akkor már nem voltak meg, a pénz meg kellett. – soroltam gyorsan tovább az indokaimat, hogy lássa meg van bennem a jószándék, és végre elvegye a kezét a családi ékszerekről.

Tudtam, hogy José szavai olyanok, mint a kézbe vett homok - képlékenyek, szerteszét folynak és semmit nem érnek, a szél is szétfújja őket. Ha pedig kutyaszorítóba kerül, annyira sem lehet az "igaz" szavainak hinni, mint amikor egészen más körülmények közt a szavaiból pusztán a színtiszta gúny süt.
- Maradjunk annyiban, hogy továbbra sem hiszek neked, bármennyire is esküdözöl itt nekem. De ha megint átversz, úgyis csak te húzod a rövidebbet. Bárhova bújsz, előkerítelek én téged még a Föld túlsó oldaláról is. - fenyegettem meg rideg, érzelemmentes hangon. Hogy sikerrel járnék-e, azt természetesen nem tudhatom előre, de számomra az idő már régóta nem tényező, míg José feje fölött vészesen peregnek a homokóra szemcséi...
- Tehát elvitték tőled és te erről nem tudtál. Ezt úgy szokták hívni kedves Tolvaj Úr, hogy lopás. Tán nem ismered ezt a szót, hogy köntörfalazol itt nekem?? - szorítottam meg ismét valamivel erősebben a percek óta sanyargatott férfiasságát, megelégelve a sok félrebeszélést. - És nincs ötleted sem róla, hogy vajon ki vihette el őket? - kérdeztem egyáltalán nem érdeklődve, inkább erőszakkal válaszra kényszerítve őt. Majd egy pillanat alatt ötlet fogant meg elmémben és még mielőtt válaszolhatott volna a fájdalmakkal küszködő fiú, már fel is vázoltam az elképzelésem.
- Vajon ér neked annyit ez a hatezer dollár, hogy képes legyél nekem visszaszerezni azt, amit egyfelől eltulajdonítottál tőlem, másfelől olyan silány módon őrizted, hogy másodjára is lába kélt? - kérdeztem, majd folytattam is hamarjában. - Ez esetben nem kérném vissza a pénzem, csak azt, amiért eredetileg is fizettem volna. És ezúttal semmi átverés nem jöhet szóba. Ha nem tetszik az ötletem, esetleg sejtelmed sincs arról, ki vihette el a papírokat, netalántán ki akarnál játszani, akkor nem marad utánad más, csak egy José Tomson-nak címkézett emberi roncs. - csengtek szavaim olyan ridegen és kegyetlenül, mint ahogy egy kés pengéje a megmártózik a húsban.

Nagyon igyekeztem meggyőző lenni, hogy érezze, hogy mennyire kétségbeesett vagyok, és hogy a szabadulásom érdekében mindenre hajlandó leszek, ami kicsit talán bejött, de nagyrészt azért már volt velem tapasztalata és ennek megfelelően állt hozzá.
Persze nem is gondoltam, hogy minden szavam készpénznek veszi, vagy, hogy ettől meg fog bízni bennem, csak azt akartam, annyira higyjen, hogy elengedjen.
- Persze, persze! Tudom, hogy most nehezen adsz hitelt a szavamnak, de most nem verlek ár ígérem. – győzködtem tovább, de úgy látszik már megragadta a figyelmét az előbbi mondatom, arról, hogy valaki megszabadított az értékpapírjaitól. Nem mulasztotta el, persze az orrom alá dörgölni, hogy a tolvajt meglopták, de hát erre számítottam is, ezt le kellett nyelnem, ráadásul igaza volt, csak nehéz volt szembenézni vele.
Na meg aztán elég meggyőző volt, ahogy ismét rászorított a nemi szervemre, és ettől megint könnybe lábadt a szemem, miközben megrándulva felnyögtem.
- Neee! Kérlek engedj el!- nyöszörögtem megtörten. – Tudom, vagyis sejtem ki vitte el, de nagyon nagy hatalma van, de……de……ígérem, hogy megpróbálom visszaszerezni, ha elengedsz. Minden megfogok tenni, és….és nem verlek át, megteszem, nem akarlak kijátszani, esküszöm a Teremtőre, vagy az életedre, vagy bármire, csak higgy nekem. – hadartam, csak hogy minél előbb szabaduljak a kezei közül, amelyek megérzéseim szerint szívesen megnyomorítottak volna, ha csak egy rossz szót, egy rossz mozdulatot teszek.

Győzködései a jó szándékairól továbbra is leperegtek rólam, így próbáltam a helyébe képzelni magam és elgondolkodni azon, hogy mennyi a valószínűsége annak, hogy valóban tenni is fog valamit, miután leveszem róla a kezemet. Én a helyében végtelenül boldog és motivált lennék, ha nem kéne visszaadni azt a számára minden bizonnyal nagy összeget, még ha ezért tenni is kell valamit. És még ha az a valami egy veszélyes feladatot takar, egy próbát mindenképpen meg kell neki érnie. Ezt vettem alapul, miután átgondoltam az eshetőségeket, majd ismét az emlékezetébe véstem egy fenyegetést.
- Ne feledd, ha nem jársz sikerrel, vagy kibúvókat keresel, tőlem pont úgy nem számíthatsz jobb sorsra, mint attól a bizonyos nagy hatalmú személytől. Feltételezem ugyanis, hogy ha egy ilyen embernek kellettek a papírjaim, és nem egy magadfajta pitiáner tolvajnak, akkor nem fogod tudni egykönnyen visszakérni azokat. - majd hirtelen elengedtem a hosszú perceken át sanyargatott hímtagját és a tőrt is kihúztam a nyaka alól. Majd lemásztam hátra az ágyról és talpra álltam. Azonnal eszembe jutott, hogy a tőrön vér lehet, amit szíves örömest lenyaltam volna, ezzel szimbolizálva Josénak, hogy nem riadok vissza az efféle bizarr gesztusoktól sem, csak hogy megfélemlítsem. Ám ujjaim azonnal görcsösen szorították meg a tőr markolatát, ahogy eszembe ötlött, hogy a penge ezüstözött, így be kellett érnem azzal a vérmennyiséggel, amit érkezésemkor loptam a testéből. Így végül behúztam a tőrt a markolatba és az öltönyöm belső zsebébe tettem az arasznyi bot-fegyvert. Igazítottam egy keveset a ruháimon, mozdulataim ismét egy kényes úriember berögzült kliséit imitálták, míg gondolataim egész más jellegű vizeken eveztek. Majd ismét megszólaltam.
- Mivel a papírok visszaszerzése közös érdekünké lett, így magam is beszállnék a keresésbe, ha netalántán lehetetlennek tűnik, hogy veled, egy egyszerű utcai bűnözővel szóba elegyedjen az a bizonyos nagy hatalmú illető. - ajánlottam fel egyfajta segítséget, ezzel is próbára téve Josét. Vajon képes lenne minderre, vagy túl sokat kértem tőle? Megbízhatatlan alak, de most akár meg is győzhet az ellenkezőjéről...

Mivel most nagyobb szünet állt be, míg Fabian mérlegelte a szavaimat, így megint csak reménykedni kezdtem, hogy talán elfogadja az ígéreteimet és a fogadkozásaimat.
Nagyon ingoványos talajon jártam, de hát az életem múlt rajta, így minden meg kellett próbálni.
Mikor aztán végre megszólalt és már közel sem hangzott olyan fenyegetőnek a hangja, inkább figyelmeztetést és felhívást olvastam ki belőle, és aztán elengedett! ELENGEDETT! Alul és felül egyaránt elengedett és ez hatalmas megkönnyebbült sóhajt váltott ki belőlem, habár most is úgy éreztem, mintha egy ló rúgott volna t@kön. Most már akadálytalanul kaptam oda a kezem és dédelgettem egy kicsit meggyötört testrészemet, hogy hátha ettől enyhül a fájdalom, de közben nem felejtettem el továbbra is biztosítani, a most már az ágy lábánál álldogáló férfit, hogy megértettem a szavait.
- Minden el fogok követni, hogy visszaszerezzem a papírjaidat, de azt azért tudnod kell, hogy nem lesz egyszerű és idő is kell hozzá. – ülök fel nagy nehezen, hogy szemmel tudjam tartani.
Mikor felajánlja, hogy segít a papírok megszerzésében, és beveti úri modorát, ha kell, kissé eltátom a szám, majd gyorsan megrázom a fejem.
- Nem! Egyelőre megpróbálom én. – mondom gyorsan. – De, ha mégis csak szükség lesz rá, jelentkezni fogok és akkor bevetheted magad. – ajánlom fel a középutat.
Közben azért becsúsztatom a kezem a párnám alá és megragadom a késemet, hogyha mégis meggondolná magát, már nem legyek védtelen. Legszívesebben most is belevágnám a bicskát, de félek, nincs egyedül és megint én húzom a rövidebbet.

Néhány pillanatig elgondolkodva álltam a lakókocsiban és az is felmerült bennem, hogy talán csak besározom magam, ha ezzel az alakkal üzletelek. Elvégre minden maszk közül a legkülső az emberek társadalma felé Fabian Cross üzletember, akinek jól menő utazási irodája van a városban. Az anyagi fedezetre mindenképpen szükségem van ahhoz, hogy elérjem minden célom, amiért Stormhavenbe jöttem és bár José csak egy kis hal a cápák közt, nem kizárt, hogy csak megnehezítem a létem a vele való játékkal. De hiába, szeretem feszegetni önnön határaim és amennyin csak lehet, átlépni. De mégis, oly gyorsan és könnyen el tudna pusztítani csak azáltal, hogy testemre napfényt engedne... így mostantól fokozottan kell vigyáznom magamra nappal is. Mit is kezdenék én Colin nélkül...?
- Rendben. - feleltem végül hosszas hallgatás után. - De a kiszabott idő azért nem végtelen, ezt jobb ha tudod. Mert a magad fajta szörnyen vissza tud élni az idővel és ami még rosszabb, ellustul és úgy hiszi, bőven van még ideje cselekedni. A szűkös határidő ellenben állandó stresszben tartja az embert és minden pillanatban arra ösztökéli, hogy a megoldáson dolgozzon. - tartottam kisebbfajta tudományos értekezést a problémáról. - Így azt mondom, két hetet kapsz tőlem. Úgy hiszem ennyi idő bőven elég, hiszen ha jól vettem ki a szavaidból, pontosan tudod, hogy hol vagy kinél lehetnek a papírok. Így keresned már nem kell, csak elővenni a legjobb tudásod és visszavenni a papírjaim. Rád bízom, hogy szerzed vissza, felőlem akár meg is ölheted az illetőt, számomra teljességgel mindegy. - vontam vállat a lehető legnagyobb közömbösséggel. - Remélem megfelelnek a feltételek. - tettem még hozzá, majd vártam, hogy dönt a fiú. Magamban még nem döntöttem el, hogy mit tegyek vele, ha netalántán valóban sikerrel járna. Ő bizonyára azt kívánná, hogy örökre hagyjam békén, de igencsak nehéz lemondani ezekről a szórakoztató játékokról.

Most, hogy már megszabadultam a kínos és veszélyes közelségétől, sokkal jobban forgott még az agyam is. A mondanivalóm is elérte a célját, hiszen elgondolkozva állt egy darabig, habár a beszűrődő utcai lámpák fényében, jóformán csak a körvonalait láttam, de mivel csöndben álldogált, így feltételeztem, hogy mérlegeli a szavaimat.
Mondanom sem kell, hogy a kiút keresésével együtt nőtt bennem a düh is, hogy ennyire megalázott, így máris azon törtem a fejem, hogy miként tudnám visszafizetni neki.
Ha esetleg megölném, vagy megnyomorítanám még jobban, akkor leszállna rólam, hiszen a félelem, talán eltántorítaná, hogy a közelembe jöjjön. Ráadásul Cortney-t sem kelleme megkörnyékeznem újból, amihez amúgy se fűlt a fogam túlságosan.
Aztán végre megszólalt, de természetesen, nem bent bele maradéktalanul a dologba, határidőket szabott, mondván, az jobban motivál majd.
~ Engem a legjobban a te halálod motiválna. ~ ábrándozom a lehetőségről egyre jobban belelovalva magam, Ha valakinek szorongatták már meg a férfiasságát, akkor igen csak megértheti milyen érzelmek dúltak bennem.
- Ó! Tehát téged az sem érdekel, ha gyilkolok a te drágalátós papírjaid miatt. – teszem fel a kérdést és őszintén megdöbbenek azon az érzelemmentes hangon, amivel mindezt előadja.
Ez nem is ember, ez egy szörnyeteg! De, hát ez már többször is megállapítottam, például nem is olyan régen a csatornában. Ó, igen a csatorna! Még az is élénken él bennem, hogy majdnem megölt ott is. Aztán a legutóbbi kis akciója a mólónál, ahol szintén arra törekedet, hogy vízbe fojtson. Akkor mégis miért habozok én, hogy kárt tegyek benne? Majd csendben csinálom, hogy ha esetleg Colin kint őrködik, ne halljon semmit, aztán meglépek a pénzzel.
Az elhatározás egyre erősebben dolgozott bennem és végül tettet szült. A párnával takart kezemben már ott szorongattam a késemet. Lassan felálltam és látszatra keresgélni kezdtem a ruháimat, így közeledve hozzá. Ha gyanútlanul a helyén marad, akkor hirtelen vetem rá magam és a kést a szívébe igyekszem döfni, hogy ne legyen ideje még kiáltani se.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy kár volt ilyen gyorsan abbahagynom José gyötrését. Máris megeredt a nyelve és mint akinek kórosan csorbát szenvedett a rövidtávú memóriája, úgy helyezte magát nyeregbe ahhoz, hogy máris kioktató hangnemben kérdőre vonjon. Szám szélére egy halovány fanyalgás ült ki. Josét talán tényleg napokig kéne kínoznom ahhoz, hogy megtörjem. Magamban mosolyogtam csak meg könyörgéseinek friss emlékanyagát, amikor még arról győzködött, hogy nem becsüli magát, hiszen csak egy pitiáner tolvaj suhanc. És mintha évszázadokkal előbb tett volna fogadalmat, úgy lángoltak most benne a heves, támadó jellegű tüzek.
- Nem, valóban nem érdekel, de te csak ne foglalkozz az én erkölcseimmel. - intettem hallgatásra. Soha nem is érdekelt az emberiség, vagy egy-egy ember sorsa, mint ahogy soha nem is hordoztak a tenyerükön, csak megtűrtek, ha már kigazolni végérvényesen nem tudtak. Én pedig itt maradtam örökre, mint csúf, haszontalan, megtépázott, de végtelenül szívós gyomnövény és mindenkit elpusztítanék láthatatlan gyökereimmel és falánkságommal. José pedig már megérett arra, hogy kipréseljem belőle az utolsó leheletet is...
Ebben a pillanatban azonban megszakadt gondolataim fonala, hiszen José neszezésére lettem figyelmes, amit a következő pillanatban már egy döfés követett. Egyenesen a mellkasomba...
Azonnal odakaptam és ujjaim bilincsként szorítottam a csuklójára, majd egy mozdulattal kirántottam a fegyvert a húsomból. Nem láthatta, mennyire mély a sérülésem, hiszen ingben és öltönyben voltam, nagy szerencsémre. De talán érezhette, hogy a penge valóban átszaladt a textilen és a testembe fúródott. A sebre több gondolatot nem pazaroltam el, hiszen vélhetően máris beforrt, így a kezembe fogott csuklóját igyekeztem alaposan kicsavarni, amíg el nem ejtette a fegyvert. Azonnal visszalöktem abba az irányba, ahol az ágya állt, majd rávetettem magam és minden erőmmel hasra próbáltam kényszeríteni az ágyon. Nem tétováztam túl sokat, amint teljes egészében a hasára fektettem és hátulról átkarolva leszorítottam mindkét kezét, levontam mimikrimet és a vállába martam kihegyesedett szemfogaimmal. Ő mást nem érezhetett, csak helyenként a félmeztelen testéhez hozzáérő jéghideg bőröm és a szorítást, amivel egyfajta gúzsba kötve tartottam, amíg hátulról szélsebesen szívtam magamba a vérét. Haragom már szinte légkalapács módjára vert belülről, képtelen voltam és már nem is akartam megfékezni a vérszomjam. Az életerőt mérő képzeletbeli mérleg nyelve pedig egyre inkább kezdett holt lényem felé billenni... Mily abszurd tud lenni az Élet és a Halál...

Éreztem, ahogy a penge célba talál és mélyen belevájja magát a testébe, de aztán már éreztem is, ahogy ujjai satuként kulcsolódnak a kezemre és rászorítva a kés nyelére a kezem, azzal együtt feszítik hátra és hátra, egészen addig, míg egy fájdalmas kiáltással el nem engedtem, hiszen kis híja volt, hogy nem törte el a csuklómat.
A döbbenet, hogy nem kiáltott fel, hogy nem esett össze, és a fájdalom, valamint, hogy olyan erő munkálkodott benne, együttesen is segítettek, abban, hogy jóformán védekezés nélkül tudott az ágyra hajítani. De ott már azért elkezdett dolgozni bennem az életösztön, csak sajnos már kicsit elkésve. Próbáltam ledobni magamról, ahogy rám vetette magát, mikor nem sikerült vergődtem és igyekeztem kimászni alóla, mert már minden rémálmom valósággá kezdett válni és attól tartottam, most még meg is fog erőszakolni, mielőtt megöl.
Ez olyan adrenalin lökettel látott el, hogy a szívem majd kiugrott a helyéből, és erősen igyekeztem ellenállni, hogy a hasamra fordítson, de mintha valami acélemberrel harcoltam volna. Nem voltam képes megakadályozni, hogy végül ne fordítson meg. Aztán az egyik keze szorosan a mellkasomhoz szorította le a kezeimet és én már csak nyöszörögni voltam képes.
Még lebegőt is alig kaptam és vártam, hogy mi fog történni. Megborzongtam, ahogy hideg bőre az én csupasz hátamhoz ért és hangosan zihálni kezdtem a rémülettől.
Aztán fokozatosan éreztem, hogy egyre fáradtabb leszek, már hadakozni sincs erőm, a szemeim is egyre többször csukódtak le és iszonyúan fáradtnak éreztem magam, mintha egész nap zsákokat cipeltem volna. A fülem zúgni kezdett és fáztam! Iszonyúan fáztam, aztán egyre távolabbról hallottam a hangokat, majd lassan teljesen elcsendesedett minden és sötét lett.

A haragom és a leküzdhetetlen, vámpírikus ösztöneim minden működő érzékszervemmel is felfoghatóvá tették, miként sorvad el pillanatok alatt egy élet a kezeim közt. A fiatal halandó teste reszketett, s hallottam vacogását, kétségbeesett nyöszörgését is, majd egyre inkább elernyedő testét, s azt, ahogy akaratlanul is feladja a küzdelmet. Ezen a ponton a legnehezebb abbahagyni a táplálkozást, a kiszolgáltatott lényt fel kell habzsolni...
De mint akibe kígyó mart volna, úgy kaptam fel hirtelen fejem az ernyedt testről, amikor kopogást hallottam.
- Ki az?! - kiáltottam fel dühödten és az aktus váratlan megszakadása miatt kielégítetlenül és ingerülten. Néhány másodpercig nem jött válasz, eközben ujjaim szinte acélos karmokként markolták a haldokló fiú testét, aki közben végérvényesen is egy elejtett prédává degradálódott alattam.
'- Én vagyok az, Colin... sürgősen el kéne tűnnünk innen, mert a sarkon kisebbfajta bandaháború tört ki és a kocsimat is megrongálták... - hadarta a szolga, majd egy átkozódás után végül rászántam magam arra, hogy ismételten letegyek arról, hogy a klasszikus módon végezzek egy halandóval. Azonnal visszatértek a régebbi, emberi gondolataim és azok az átokverte papírok. Ha már nem tudom elpusztítani ezt a szerencsétlent, akkor viszont szolgálnia kell, amíg bele nem pusztul... Miután kiszóltam Colinnak, hogy lépjen be a lakókocsiba, azonnal megkértem, hogy hívja ki a mentőket a helyszínre. Mi annak rendje és módja szerint a következő pillanatban már el is tűntünk erről az istenverte szeméttelepről. Egyszerre éreztem közömbösséget és kíváncsiságot Joséval kapcsolatban. Vajon már későn jönnek ki hozzá a mentők? Nagy kár lenne, ha ilyen félkész módon pusztulna el, mindez nem méltó hozzám, egy másfél évszázadot leélt vámpírhoz...

Kicsivel később megérkeztek a mentők a lakókocsihoz, aminek tárva nyitva volt az ajtaja. A mentősök egyenesen a megyei kórház intenzív osztályára vitték az ájult Josét.

//Történetszál vége//

Szereti az ilyen játékokat, ez az ész harca, ahol az kerül ki győztesen, aki előbb meggyőzi a másikat arról, amiről akarja. Veszélyesnek mondható, hiszen elég egy apró baki, hogy csúnya bukás legyen a vége, viszont a hibákból tanulhat, másodszorra nem követi el ugyanazt. Megtévesztés, ebből áll az egész, illetve ebből indul, persze tudni kell, kinél éri meg a kockázat, kinél lehet előadni, mert például a consullal szemben semmi értelme nem lett volna, egy célért küzdenek mindketten.
A meséje hihető, olyannyira, hogy José gyanútlanul beveszi, sőt, képes azonnal felfedni, hol lakik. Mekkora hiba, már ha ténylegesen ott lakik, de az majd kiderül. Igaz, az ő fejében mi játszódik le, azt nem tudja, de sejti, hazai pályán lesz ott, ahol azt hiszi, előnyben van egy idiótával szemben, aki jóhiszemű, és elfogadja a segítő kezet. Terhelő bizonyítékot nem fog nála találni, bármennyire is reménykedik benne, ha vadászni indul, sosincs nála semmi, ami utalhat a kilétére. A buszt éppen hogy elérik, teljesen üres, ami nem meglepő, hiszen éjszaka van, normális ember ilyenkor már rég otthon van.
-Örvendek, Drill. Engem többnyire kölyöknek szólítanak, vagy ha jobban tetszik, Neilnek.
Majdnem elneveti magát, de idejében kapcsol, és marad egy barátságos mosolynál, valamint a kéznyújtásnál. Drill... hát persze, mégis ki az a hülye, aki a valódi nevét mondja, amikor játékban van? Senki. Szerencsés, egyrészt valóban mindig kölyök volt a beceneve, mint a legfiatalabbnak a csoportban, másrészt Pierre hajlamos volt a Neil nevet ordítani, amikor begőzölt rá. Tökéletes kibúvó.
-Nem vagyok nagy igényű, rá se ránts, inkább köszönettel tartozom, hogy lepihenhetek nálad. Egyedül nem mertem volna elindulni hazafelé.
Hamar megérkeznek, gettó, még egy jó helyszín, ha éppen zsákmányt keresne. A fiú otthonosan mozog itt, túlságosan is, így aprót bólint, tényleg a saját otthonához hozta a jelek szerint. A figyelme nem lankad, felmér mindent, lehet, szüksége lesz rá.
-Tetszik ez a környék, lehet, itt keresek valami szállást, ha akad.
Belép a lakókocsiba, egyelőre vár, kíváncsi rá, hogy José testbeszéde mit árul majd el. Valóban ez az övé, vagy csak egy haveré, akitől kölcsönveszi néha-néha. Zsebes, ezt már tudja róla, de nem fogja buktatni, tovább adja az ártatlant, mint aki semmit nem vett észre az egészből, és gyanútlanul sétál a csapdába.

Mikor Neil, vagy ahogy becézték a Kölyök is kielégítette a kíváncsiságomat és bemutatkozott, akkor már egészen biztos voltam benne, hogy jó napom lesz ma., habár a fiú sem mondta meg a teljes nevét, de hát nem is vártam ilyet, hiszen én is csak egy becenevet mondtam.
Kicsit tartottam tőle, hogy meggondolja magát, ha meglátja a környéket és a lepukkant lakókocsi parkot, de amikor megérkeztünk, inkább izgatott érdeklődést láttam a szemében, mint megrökönyödést. Talán nem nagyon járkál ilyen helyeken és ez most érdekesnek hat neki, ami a szavaiból, hogy talán itt keresne szállást, egyértelműen érződik számomra.
- Hát az nem lenne nehéz, mert elég sok az elhagyott, üres ház vagy ilyen kedélyes szállás, mint az enyém. – vigyorgok rá szélesen, miközben beengedem a birodalmamba.
Nincs valami nagy rend, hiszen nem készültem vendéget várni, így miután felgyújtottam a lámpát, gyorsan rádobtam egy takarót az ágyra, a székről a ruhákat a szekrénybe vágtam, és máris volt leülésre alkalmas szabad hely. Az asztalról is egy zacskóba hajigáltam a maradék kínai kaját tartalmazó dobozokat, tálcákat, amit bedobtam a szemetesbe és kivettem a hűtőből két doboz sört, hogy megkínáljam vele Neil-t is.
- Foglalj helyet, ahol szimpatikus. – mutattam körbe. – Nincs sok hely, de egymagamra elég. – magyarázkodom. – Jó lesz ez is, vagy ragaszkodsz a vízhez, de attól nem garantálom, hogy nem kapsz valami nyavaját. – világosítom fel egy grimasz kíséretében.
Persze nem baj, ha nincs szokva az alkoholhoz, így talán jobban el is nyomja a szesz.
- Aztán persze maradhatsz, amíg csak jólesik, nem vagyok korán fekvő fajta.
Nagyon remélem, hogy marad és kicsit elbeszélgetve elaltathatom minden gyanúját és utána már nem lesz vele problémám.
- És mond csak Neil, egyébként mi szél hozott szép kis városunkban? Talán ideköltöztek a szüleid? Itt kaptak munkát? – puhatolózom.

-Tudod mi tetszik benne? Végtelenül egyszerű, de az igényeket kielégíti, ha valaki nem vágyik sokra.
Képes olyan lelkesedéssel beszélni erről a környékről, és örülni neki, mintha ez lenne élete végcélja, és sosem adatott volna meg neki az ilyesmi. A gondolatai viszont egészen máshol járnak, hiszen melyik fajtársa ne örülne egy kihalt, mások által elkerült, nem látogatott területnek, ha könnyű táplálékforrásokra lelhet? Olyan nincs.
-Tényleg? Akkor ez nem lehetetlen? Azt hittem, tele van az összes és sokan laknak errefelé.
Megnyugtató válasz, erre várt, végül is belefér egy búvóhely, hadd higgyék róla azt, hogy csak ennyire futja, és van olyan őrült, hogy beköltözik a gettó közepére, mert ezt annyira szépnek találja. A lakókocsit egy pillanat alatt méri fel, a fiú valóban itt lakik, nem is kérdés, hiszen automatikusan tudja, mit hol talál, egy tized másodpercnyi elbizonytalanodás sincsen a mozdulataiban. Lenyel egy vigyort, mikor sörrel kínálják, eddig is egy szerencsétlen pancsernek hatott, hát miért ne tegyen rá még egy lapáttal?
-Köszönöm, ha a víz necces, akkor inkább kihagyom, tökéletes lesz ez is, bár nem szoktam inni.
Ártatlan mosollyal veszi el a dobozt, mégis örömmel, és így együttesen úgy tűnhet, mint aki annak örül, hogy ennyire rendesek vele. Pedig nem... a sör egykor kedvenc itala volt, ma már nem él vele, vagy ha nagyon muszáj, azonnal mellékhelyiséget keres, mert nem marad meg benne. Mielőtt kibontaná, azonnal a mellékhelyiségre kérdez rá, ne tűnjön úgy, mint aki fejetlenül rohan.
-Bocs, Drill, a vizelde merre van? Vagy kint ott intézem el, ahol akarom?
Leül az ágy szélére, csak belekortyol a sörbe, míg nem tudja, hol könnyíthet magán. Nem akar illetlennek sem látszani, azért ha vannak szokások, akkor igyekszik azokhoz igazodni.
-Kösz, lehet, egy 10 percre ledőlnék majd, ha tényleg nem zavar. Amint múlik ez a kóválygás, nem tartalak fel tovább.
Kivár, ha egyszerre hajtja le a sört, könnyen eljátszhatja majd azt is, hogy tényleg tapasztalatlan az alkohol terén, az pedig enyhén szólva fejbe vágta, és még könnyebb célpontnak tűnhet majd a fiú számára. Mivel José itthon van, ő pedig ismeretlen, elméletben hátrányban van, kiszolgáltatottnak hat, holott erről szó nincs. Mivel felajánlották, esze ágában sincs előbb lelépni, nem is kell másik áldozatot keresnie, még egy kaja belefér.
-Á, nem, nincsenek szüleim, csak szerencsét próbálok, hátha sikerül itt letelepednem. Melót keresek, aztán kiderül.
Barátságos mosollyal felel, mint aki teljesen gyanútlanul megy bele a társalgásba. A játszma második fele, amikor közvetlen, baráti beszélgetés jön, amivel a vadász eltereli zsákmánya figyelmét, és az jólelkűségének köszönhetően talán bizalmába is fogadja. Ismeri ezt a módszert, ő is ugyanezt játsza éppen, csak a másik oldalról, amikor gyenge, védtelen srácnak mutatja magát, akinek se fia, se borja, és azt sem tudja, mihez kezdjen, minden apró segítségnek örül.

Én is letelepszem, ha a Kölyök a széket választja, akkor az ágyra és figyelem, ahogy kibontja, majd kortyol a sörből. Mikor a slozit kérdezi megmutatom neki, hiszen azért nem olyan rossz ez a kégli, hogy az se legyen benne.
- De, ha könnyebb a lelkednek odakinn is brunyálhatsz. – vigyorgok rá kedélyesen.
Az azért komolyan meglep, hogy egyáltalán elgondolkodik egy ilyen srác, hogy itt telepedjen meg. Én legszívesebben már rág nem itt lennék, és ha összekaparom a pénzt egy normálisabb kéglire, úgy húzok innen, hogy hátra sem nézek, az tuti.
De, hát ez is azt mutatja, hogy milyen különc emberek is élnek a földön, mert ami másnak nyomorúság, az nekik csak egy érdekes színfolt az életükben.
~ Meg is érdemli az ilyen, hogy elvegyenek tőle amit csak lehet. ~ szalad át rajtam a gondolat, de aztán kicsit visszakozok, ahogy meghallom, hogy nincsenek szülei.
- Hát akkor egyedül élsz? Ilyen fiatalon? Hány éves vagy? – nézek rá nagy szemeket meresztve, hiszen még nagykorúnak sem nézem, akkor meg valakivel csak kell, hogy legyen. Vagy meglépett a Gyámügyisektől?
- Akkor remélem jó papírjaid vannak, mert olyan kölyökképűnek nézel ki, hogy nem fognak alkalmazni sehol. – mondom neki sajnálkozva, de úgy, mint egy jóbarát, aki tanácsokat osztogat neki. – De, azért jól fontold meg, hogy ezt a környéket választod-e, mert, ha egyedül vagy akkor itt nem egy életbiztosítás. Ezt a környéket a bandák uralják és nem szeretik a kívülállókat. Egyébként nem vagy kajás? Talán még találok valamit a hűtőben tegnapról.
Ha tényleg leheveredik majd egy kicsit, akkor már szabad a tánc és mire felkel, már könnyebb lesz a zsebe, persze csak, ha nem üres zsebbel mászkál a városban, ami azért meglepne.

Naiv ábrázattal figyeli Josét, és amint megmutatja neki a mellékhelyiséget, egy szuszra hajtja le a doboz tartalmát, hogy utána akkor fel is keresse azt. Van amihez még hozzá kell szoknia, ilyen az is, hogy ismételten kibírja, ha emberi étket fogyaszt.
-Jó nekem bent is, ne haragudj, nem tudtam, milyenek a körülmények.
Mosolyogva áll fel és tűnik el egy pár percre, míg könnyít magán, ott elvigyorodik, és nagy valószínűséggel nevetne is, ha tehetné, de ezzel várnia kell. Egyelőre a szerepe az, amit tartania kell, hiszen még hátra van a végjáték, lebecsülni pedig nem fogja a fiút sem, mert okozhat meglepetést. Figyelnie kell végig, hogy győztesen kerüljön ki a csatából. Amikor visszatér, ismét leül, láthatóan kicsit gyorsabb volt az a sörivás, mint kellett volna.
-Aha. 17 vagyok és megpattantam, ez meg itt jó hely ahhoz, hogy elvegyüljek, de nem hiszem, hogy keresnének. Vannak papírjaim, azok szerint már nagykorú vagyok. Muszáj melót találnom.
Megoldja anélkül is, alkalmi mindig akad, de ettől sokkal többre vágyik, egyelőre csak ismerkedik, keresi a lehetőségeket, gyűjti az információkat, hogy a saját hierarchiájában is feljebb jusson, és az emberi társadalomban is elérjen majd valamit.
-Komolyan? Gázos a környék? Kár, nem is gondoltam volna. Köszi, nem, de ha nem veszed illetlenségnek, akkor eldőlnék. Azt hiszem a sör is sok volt most nekem, szédelgek.
Bocsánatkérő mosolyt villant, és ha áll még az ajánlat, akkor leveszi a köpönyegét és a feje mellé teszi, mintha megszokásból tenné, és le is heveredik. Becsukja a szemét, magában számol, a neszekre figyel egyedül, azon gondolkodik, melyik pillanat lesz a legalkalmasabb, hogy újból csillapítsa az éhségét.

Vigyorogva nézem, ahogy gyorsan lehajtja a doboz tartalmát és utána elviharzik a wc-re, ami mind azt mutatja, hogy egyáltalán nem szokott inni.
Míg oda van, addig átgondolom, hogy mikor is kéne megpróbálnom kikutatni, hogy mi van nála. Mivel úgy néz ki, hogy nagyon is megbízik bennem és még pihenni, ne adj isten aludni is hajlandó, így nagyon is tálcán kínálja a lehetőséget és még nagyon erőlködnöm sem kell, vagy bevetnem minden képességemet, főleg, ha még az alkohol hatása is rásegít erre.
Ahogy visszatér és elmondja, hogy jók voltak a megérzéseim és tényleg megszökött otthonról és most csak úgy teng-leng a nagyvilágban, az már csak hab a tortán, hiszen akármi is történik biztos lehetek benne, hogy nem fog a zsarukhoz rohanni. Viszont kicsit rossz hír is, mert így előfordul, hogy a látszat csalt és nagyon nincs is mit keresni nála, ha csak nem valami gazdag szülők kölyke, akinek saját számlája van és még nem zárolták a szökése óta.
- Az jó, ha vannak papírjaid. – bólintottam. – Hiszen, ha rendőrökbe botlanál, az nagyban megkönnyíti az életedet. – hívom fel azért a figyelmét a veszélyre.
Mikor a kajára nemet mond és inkább ledőlne, mosolyogva mutatok az ágyra és felállok.
- Hát akkor csak nyugodtan pihenj egyet, addig én olvasgatok itt az asztalnál, de ha kell valami, akkor csak szólj nyugodtan.
Hagyom, hogy elhelyezkedjen, jól megnézem, hogy teszi le a köpenyét, hiszen nem árt, ha minél kevesebb motoszkálással tudom majd átkutatni. Az kicsit gáz, hogy a feje mellé tette, de hát, ha elalszik, akkor majd ügyesen megoldom.
- Leoltom a nagy világítást és csak az éjjeli lámpát hagyom égve, hogy ne zavarjon. – mondom még neki, aztán leülök az asztalnál lévő székre és úgy teszek, mint aki belemerül egy újságba. Várom, hogy elnyomja az álom.

Úgy egy jó fél óra múlva, mikor már úgy gondolom mélyen alszik, lassan és csendben felállok, majd óvatosan megközelítem az ágyat. Szerencsére itt minden keskeny, így az ágy is, nem kell sokat nyújtózkodnom, hogy elérjem a kabátot, és a srác nadrágzsebét, legalább is az egyik oldalon. Ha esetleg mégis felébredne, még mindig mondhatom, hogy csak be akartam takarni. Ujjaim rutinosan indultak útjukra.

Egyelőre tippel, azt próbálja eldönteni, hogy a fiú mennyire hiszi őt még mindig balféknek, de a jelek azt mutatják, nagyon is, vagyis hihető a naiv szerepe, valamint az is, hogy nincs szokva az italozáshoz. Jól alakul, magában nagyon is jól szórakozik ezen. Totálisan szerencsétlen, hiszékeny benyomás, tulajdonképpen egyedül a nagyvilágban, friss húsként, szökötten egy idegen városban... álmodni sem lehetne jobb alanyt.
-Szoktak igazoltatni?
Csodálkozik el ismét. Tiszta szerencse, hogy csak másfél évet hamisítottak a papírjain, így bárki beveheti, hogy kölyökképű, de tényleg elmúlt már 18. Jól kitalált, megszervezett dolog volt ez, még pár évig simán kihúzhatja így, aztán maximum keres egy maszkmestert, vagy másképp oldja meg. Egyelőre nincsen szükség rá, arra pedig ügyel, hogy ne legyen forró a talaj.
-Köszi. Csak egy kis időről van szó, míg jobban leszek.
Hálás tekintet, ezt még muszáj, hogy a fiú nehogy gyanút fogjon. Tálcán kínálja a köpönyegét is, de azért ha már játék, kicsit nehezít, hiszen a fejéhez teszi, de még rendes is volt, mert a feje alá szokta többnyire, persze ezt José nem tudhatja. Ráadásul így a saját dolgát is megnehezítené, és nem ez a célja, hanem a táplálékszerzés.
-Kösz, már tudom, mi zavart.
Fészkelődik egy kicsit, mint akinek tényleg az volt a baja, hogy világosság van. Aztán már nem mozdul, a félhomály segíti, még akkor is, ha ismeretlen terepen van, hiszen az észlelése jó, nem akadályozza semmi. Vár és végigzongorázza magában, hogy mi lesz a következő lépés. Tudja, hogy a fiú rafkós, nem azonnal próbálkozik be, és azt is, hogy a köpönyegét is át fogja kutatni. Ez lesz az ő pillanata, addig a türelem dominál. Valahol sajnálja is Josét, hiszen a cigarettáján és az öngyújtóján kívül semmit nem talál nála, és ha ez nem lenne a játszma része, akkor már rég vigyorogna. Arra a pillanatra vár, amikor átnyúl a feje felett, hogy a köpönyeget nézze át, akkor fog lecsapni, addig nem.

Még hallgatózva állok az ágy mellett, hogy biztos legyek benne, nem fog felébredni, ha átkutatom a zsebét. Akármennyire is kölyök és egyedül van a nagyvilágban, azért nem árt óvatosnak lenni. Ki tudja, hogyha balul üt ki valami, nincs-e valamilyen veszélyes kapcsolata neki vagy apucinak. Szóval ráérek, nem kell elkapkodni semmit.
Finoman teszem rá a kezem a nadrágzsebére és futtatom végig rajta az ujjaimat, de tapintásra is meg tudom állapítani, hogy még egy árva zsebkendő sincs benne, nem hogy valami érték.
A másikkal is ugyanígy járok, de abban a már egyszer megtalált cigi és öngyújtó lapul.
~ Pfüü! Hát ez nem nagy zsákmány! Ez a srác semmit nem hord magával, még egy nyomorult igazolványt sem? ~
Most jön a nehezebbik fel a dolognak, hiszen a feje másik oldalán hever a köpenye, amiért át kell hajolnom felette. Még egyszer meggyőződöm róla, hogy nem ébredt-e fel, és megtámaszkodva a lakókocsi falán igyekszem elérni a ruhadarabot.
Már csak ez az egy reményem van, hogy abban találok valami használhatót, ha nem akkor partra futottam a kölyökkel, de hát a kockázat benne van a pakliban.
De azért legalább egy igazolvány jól jönne, hogy, ha később úgy adódna utána nézhessek, azt csak nem otthon tartja. Bár ahhoz képest, hogy meglépett és a világot járja elég tapasztalatlannak tűnik, vagy csak nekem játssza meg magát?
Végül is mindegy, most itt van és nekem meg dolgom van, így neki látok, hogy elorozzam a feje mellől a kabátot és tüzetesen átvizsgáljam.