Jose Tomson Kocsija

Továbbra sem mozdul, akkor odalenne a préda, ezt nem engedheti meg magának. Minden lehetőséget meg kell ragadnia, ami csak adódik, anélkül, hogy a legkisebb gyanúra is alapot adjon. Folyamatosan kattog az agya, el akar kerülni minden hibát, nehogy lebukjon, véglegesen el tudja hitetni Joséval, hogy egy ártatlan kölyök, aki keresi a helyét a nagyvilágban. Nem könnyű, hiszen elég egy rossz mozdulat, és máris oda az álca, de mindig kell egy B terv is.
Amennyiben erre kerülne a sor, kénytelen lenne a fiút az életéért cserébe megfenyegetni, hallgatásra bírni, na de azzal kiverné a biztosítékot a consulnál is, ezt pedig nem engedheti meg magának, hiszen nem tudja, hogy Josénak milyen kapcsolatai lehetnek. Először ezt kell kiderítenie. Csukva van a szeme, de pontosan tudja, hogy a fiú mit csinál, a zsebei üresek, a cigarettát leszámítva. Minden mozdulatát kiszámolja, azt is, hogy mikor kell lecsapnia, és ez a pillanat pontosan az, amikor a köpönyegéért nyúlnak.
Egy szempillantás alatt szünteti meg a mimikrit és harap, annyit iszik, amennyi elég ahhoz, hogy a fiú megszédüljön, és ezzel legyen elfoglalva, fel se tűnjön neki, hogy más történt. Ez idő alatt ismét felveheti az álcát, és tehet úgy, mint aki arra ébred, hogy fázik, és csak annyit lát, hogy a fiú éppen áthajol felette.
-Mi… mi történt, Drill? Be akartál takarni? Rendes tőled, hideg van itt.
Megborzong, nyomatékot adva arra, hogy tényleg erre kelt fel, nem másra, és nem is sejti, hogy éppen át akarták kutatni értékek reményében. Felül, előadja, kicsit jobban van már, és tényleg nem akar illetlennek látszani.
-Te mivel foglalkozol? Nincs valami ötleted melóra? Bármi érdekel.
Barátságos érdeklődés, persze tudja, nem fogja kibökni, hogy többnyire zsebelésből él, erre nem is számít.

Akármilyen óvatos is voltam, mikor megragadtam a köpenyt, hirtelen elkezdtem szédülni, úgy, hogy meg kellett támaszkodnom a lakókocsi oldalában, és ráadásul megint párosult hozzá az a hideg érzés. Fázósan borzongtam össze.
Mikor Neil megszólal a frászt hozzá rám egy pillanatra, de mivel jól tippeltem, és a látvány neki is azt sugallja, hogy be akartam takarni, rögtön meg is nyugszom.
Az, hogy ő is fázik legalább megmagyarázza, hogy miért borzongok én is, talán tényleg hűvös van idebenn.
- Igen! Gondoltam, hogy jól esne egy meleg takaró, de nem akartalak felébreszteni. – nyögöm ki, miközben megfogom a fejem és próbálok talpon maradni, mert az egész lakókocsi úgy jár velem, mint egy ringispil.
Aztán inkább leülök az ágyra a Kölyök mellé, hátha akkor elmúlik.
- Hát Niel, úgy látszik ez a rosszullét ragályos, már én is kezdem szarul érezni magam. – jegyzem meg keservesen, mert tényleg azt hiszem, hogy összeszedtem valami nyavaját, hiszen mostanában egyre többször fog el a gyengeség és a szédülés.
Talán ki kéne vizsgáltatnom magam egy orvossal. Ott van az a kedves doki a kórházban, talán el kéne mennem hozzá, hátha kideríti mi bajom van.
Baljós gondolataimat a fiú kérdései szakítják félbe és mivel a szédülésem is kezd kicsit enyhülni, igyekszem is válaszolni rá, persze a magam módján.
- Futárkodom. – nézek rá egy enyhe vigyorral. – Tudom, hogy nem egy nagy állás, de legalább van, és azért, ha szűkösen is, de megélek belőle. Így hát gondolhatod, hogy nem én leszek, aki neked állást ajánl, de azt sem tudom mihez értesz. Stormhaven elég nagyváros és sok hely van, ahol megpróbálkozhatsz, ha van sütnivalód és nem vagy válogatós. – biztatom azért. De ha te választhatnál, akkor mivel próbálkoznál, mit csinálnál szívesen? – kérdezek vissza kíváncsian. – Hátha hallottam valamit, amivel segíthetek.
Nem vagyok most már meggyőződve, hogy a kabát megéri a további kísérletezést, hiszen nem úgy néz ki, hogy abban tartaná az értékeit, és a kockázat is nagyobb, ha felébredt már teljesen. Ez a szédelgés sem tetszik, így inkább mára leteszek róla, de a srácot mégsem akarom kitessékelni, hiszen az elég gyanús lenne. Majd, ha maga kíván távozni, akkor elmegy, legfeljebb egy jót dumcsizunk még reggelig.

Még a félkómásat játssza, így az első pillanatban úgy tesz, mint aki észre sem veszi, hogy a fiú szédül, mert igen érdekesen venné ki magát, ha azonnal leültetné. Eltelik pár pillanat, mire úgymond magához tér, csak fura ábrázatra vonja fel a szemöldökét.
-Valóban jól esett volna, igen, eltaláltad. Jól vagy?
*Látja, hogy a fiú meginog, megfogja a karját, el ne essen, és csak akkor engedi el, amikor már leült. Értetlen arccal fogadja a bejelentést, még aggódik is, de ez az utóbbi komoly a részéről... lehet, túlzásba vitte, amikor nem akarta? Azonnal túlteszi magát rajta, csak nem akar balhéval kezdeni már most az elején, az nem hiányzik neki sem.
-Fogalmam sincs, mi lehet ez, én ott a sikátorban szédültem meg, lehet, csak átmeneti dolog. Ettél már egyáltalán valamit, vagy hozzak valamit inni?
Úgy kérdezi, mintha lenne nála valami, amit át tudna adni, de jelenleg nem rendelkezik semmivel sem, de igen segítőkész, feláll, ha Josénak szüksége van valamire.
-Futárkodsz? Az jó dolog. Gyalogosan, vagy kocsival? Á, egyáltalán nem válogatok, mindent elvállalok, amit csak lehet. Vezetni azt nem tudok, de felőlem lehet hullaház, lehet, sírásás, bármi, ami pénzt hoz. Ha már leléptem Párizsból, akkor meg kell állnom a saját lábamon valahogy. Szívesen dolgoznék Casinoban, Múzeumban is, ahol pakolni kell és még tanulhatok is valamit.
Azért nagyjából megpróbálja belőni, mennyi lehet az idő, hiszen a fiú ember, neki pihennie is kell éjszaka, na de neki sem itt kéne megvárnia a reggelt, ha lehet, mert akkor aztán gáz van. Azon filózik, kiket ismerhet a srác, mert a bandákat ezek szerint igencsak jól, na de mindegyik szervezetnek vannak kapcsolatai, és a látottak alapján José nem csak a legalját ismerheti... persze sosem lehet tudni.

Őszinte aggódást látok a srác szemében, amikor megához tér és látja, hogy én is szédelgek.
Mikor felajánlja, hogy hoz valamit, ha szükségem van rá, csak halványan elmosolyodom és óvatosan megrázom a fejem.
- Köszi, nincs szükségem semmire és ettem is nem is olyan rég, így nem hiszem, hogy ez a baj. Már máskor is éreztem ilyet, talán érdemes lenni kivizsgáltatnom magam. – nyugtatom meg őt is és magamat is kissé.
És tényleg, ahogy pihenek egy keveset, kezdek egyre jobban lenni, már a szédülésem is múlóban van, és már kezdek felmelegedni.
Nem örülök, hogy így alakult ez a vissza nem térő lehetőség, hogy nem tudtam élni az alkalommal, de hát elég jó termésű volt a mai napom, nem fog földhöz vágni, ha most ezt kihagyom. Azért nem ártana megtudni, hogy merre is lakik, hátha még összefutunk.
Mondjuk mikor az általa elvállalandó munkákról esik szó, meglepődve kapom fel a fejem. Hullaház? sírásás? Hát tényleg nem válogatós, de akkor meg nem hiszem, hogy felvetné a pénz.
- Nem akarlak megbántani, de kevés ember van, aki ilyen munkák után vágyik, még akkor is, ha meg van szorulva! Fura egy figura vagy Neil, hallod-e! És, ha így beszélsz róla, talán már csináltad is? És mond, van már hol laknod? Mert, ha nem akkor talán tudok neked szerezni a környéken, úgy is azt mondtad, hogy szívesen laknál itt. – ajánlom fel a dolgot, nem minden hátsó szándék nélkül. – De, ha már itt tartunk, szerintem, ma se menj már sehová, ilyen későn már nem nagyon jár semmi, és engem nem zavarsz, ha csak reggel indulsz el, nem vagyok korán kelő. – vigyorgok rá biztatóan.

Megnyugtató, hogy a fiú egészen másra gyanakszik, és eszébe sem jut, hogy támadás áldozata lett. Amikor kijelenti, hogy mostanában ez elég gyakori nála, egyből sejti, merrefelé kell keresni az okot, persze erről mélyen hallgat. Viszont nem lesz jó állandó prédának, mert ha más is rá "jár", akkor könnyen végzetes lehet egy vacsora.
-Ez lenne a legjobb, azt hiszem, ez nem normális, vagy a levegőben van valami?
Ártatlan kép, még meg is erősíti a kivizsgálás gondolatát, és valahol szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem ez az első eset, így nem kelt gyanút. Ahogy az általa elvállalandó munkákkal sem, bár azt nem köti az orrára, hogy ezekkel mi célja van, könnyen hihető egy kétségbeesett kölyöknek, akinek tényleg minden mindegy, a fennmaradás a tét.
-Tényleg? Tudod, Drill, ha valaki ott tart, hogy akármi legyen is az, csak pénzt kapjon érte, az nem válogat. Persze, még odahaza, ezeknél nem nagyon érdekelt senkit, hogy hány éves vagy, örültek annak, hogy jelentkeznek a munkára. Ugyan nem jövedelmezett jól, de azért megéltem belőle. Mindig akadt meló.
Az egészen más kérdés, hogy fél életét temetőkben töltötte, otthonosan mozog ott, tökéletesen ismeri őket, ahogy a hullaházakat is. Magában jót mosolyog, tulajdonképpen semmiben sem hazudott, és mégis tökéletesen hihető a meséje.
-Még csak nézelődtem, éjszakára találtam egy szobát, aztán keresek tovább. Jó hely ez, kösz, a lényeg, hogy aludni tudjon az ember, a többi nem számít egyelőre. Majd később. Kösz, Drill, tényleg nem akarok zavarni, hálás vagyok a segítségedért.
Feláll, nem várhatja meg itt a reggelt, akkor lebukik, és ezt kerülnie kell. Láthatóan jobban van, az invitálás miértjét tudja, de nem él vele.
-Kösz mindent, ha dumálni van kedved, akkor elérsz itt.
A cigis dobozt veszi elő, belőle egy kártyát telefonszámmal, ezt adja át a fiúnak. Elérni el lehet, de lenyomozni már kevésbé. Előnyben van, tudja, hol lakik a srác, ha a nevét nem is, ez neki bőven elég indulásként.
-Jó éjt, és még egyszer kösz.
Felveszi a köpönyegét, aztán kezet nyújt Josénak, és kilép a lakókocsiból, hogy szempillantás alatt tűnjön el a környékről, ügyelve arra, hogy ha követik is, ne derüljön ki, jelenleg hol van a szállása.

Már egészen jól voltam és figyelmesen hallgattam Neil magyarázatát a munka kereséssel és a megélhetéssel kapcsolatban és valahol igazat kellett adnom neki, hiszen sokan így tengették az életüket, már akik a becsületes munka útját járták, de hála az égnek nekem nem voltak ilyen gondjaim.
Azzal kapcsolatban, hogy hol is szállt meg, nem lettem okosabb, de hát ami késik, nem múlik, előbb-utóbb meg fogom tudni, hogy merre találjam, már, ha egyáltalán megéri majd a fáradtságot, hiszen most már nyilvánvaló, hogy ez a srác még csóróbb talán, mint én.
Mivel nem tekinthettem innentől kezdve prédának, elkönyvelhettem, hogy megtettem az éves jótékonykodásomat, ezzel a cselekedetemmel, ami nem fog pénzt hozni a konyhámra.
Aztán viszont elég gyorsan összekapja magát és búcsúzkodni kezd, amit már nem is bánok, habár azért még ismét figyelmeztetem.
- Hát, ha most mész el, akkor elég hosszú séta vár rád, mert ide a taxisok éjszaka nem teszik be a lábukat. De, ha esetleg beléd kötnek hivatkozz csak Drill-re, ha nem tévedsz be a Tartaros lányok területére, akkor ezzel megúszhatod . – vigyorgok rá kedélyesen, aztán megrázom a kinyújtott kezét és elrakom a kártyát, amit átad. Jó lesz ez még valamikor!
Egy telefonszámból is sok minden kiderülhet, ha jó helyen kopogtat az ember.
- Jó éjszakát és jó utat Neil. Ha végül ezen a környéken kötsz ki biztos lehetsz benne, hogy még találkozunk. – kísérem ki az ajtóig és követem szemmel, míg el nem tűnik a sötétben.


//Szál lezárva – köszönöm a játékot //

//Rose-nak//

Annyira örültem, hogy Rose nekem ígérte a délutánját és az egész estét, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. És bár még türelmesnek kellett lennem, hogy megtartja az óráját a srácoknak, ez már éltetett annyira, hogy ki tudtam várni a sorom.

Pár órával később, mikor már elszabadult és miénk volt az idő, úgy döntöttem, hogy ideje megismerkednie az én életemmel, és bár tartottam tőle, hogy talán nem fog tetszeni neki, és az is igaz, hogy nekem sem tetszett, de nem volt más, azért nem akartam tovább titkolni, hogy hol is élek én igazán, így megkérdeztem lenne-e kedve hozzám jönnie.
Ha beleegyezett, akkor egyenes ide a lakókocsihoz vezettem és kinyitva az ajtót, betessékeltem. Áldottam a szerencsémet, hogy bár nem a kenyerem a rendrakás, most azért tűrhető állapotban hagytam magam után a "lakásomat".
- Hát itt vagyunk. - intettem körbe kicsit zavartan, mert nem tudtam mi lesz a véleménye. - Nem egy luxuspalota, de egymagamra elég és ezt legalább ki tudom fizetni. - vonom meg a vállam, miközben helyet csinálok a kis asztalnál. - Kérsz valamit inni?

Az a pár óra...igen, mostz én is úgy érzem, hogy egy örökkévalóság. De hát nincs mit tenni, meg kell tanulni várni, s a türelem meghozza gyümölcsét.
Ez a gyümölcs jelenleg éppen egy közös este, ami José kocsijában zajlik, ahol ahogy a fiú, én is zavarban érzem magam. Na nem azért, mert rendetlenség lenne, hiszen a kis lakókuckó rendezett és tényleg elég egy embernek. Vendégséget, partikat kétlem, hogy szervezni akar, akkor meg? Minek ennél nagyobb egy eddig legény életet élt férfinek? De tény, zavartságom abból adódik, hogy hol is él. Engem főleg az zavar, hogy nekem jobban megy, mint neki, s tudom jól, frusztráló ehet az, ha a nő az, aki többet keres, jobb sora van. Igaz, azon elgondolkodom, hogy az én keresetem, vagy a José által összeszedett összeg a nagyobb, hiszen lakásomat nagyban köszönhetem az otthonról hozott pénznek.
- Inni? Igen, kérek.
Leülök ahhoz a kis asztalhoz, s zavartan pislogok körbe, ami nem tart sokáig, így tekintetemnek meg kell állapodnia Josén, de nem tudom mivel oldjam a nem túl nagy feszültséget...

Igyekszem levetkőzni magamról a feszültséget, amit az kelt, hogy most dől el, vajon Rose mennyire bírja elviselni, hogy egy ilyen lepukkant helyen lévő pasival jár. Talán most meggondolja magát és kiadja az utamat, hiszen látom, hogy ő is zavarban van. Talán csak nem akarja elmondani, hogy mennyire rühelli ezt a helyet, és még valahol meg is tudnám érteni, hiszen mióta megismertem és a kapcsolatunk komolyabbra fordult, már en sem éreztem jól magam itt igazán. Persze, általában csak aludni jártam ide, de mindig ott lebegett előttem, hogy mi lesz, ha egyszer elhozom ide. Na most itt a pillanat és az idegességem csak kis mértékben tudom visszafogni.
Mikor leül és kér inni, akkor a kis hűtőmhöz lépek és kiveszek két dobozos sört.
- Nem nagy a választék, csak ezzel tudlak megkínálni, a vizet nem javaslom. – húzom el feszengve a számat, majd leteszem elé az italt és én meg leülök az ágyra, mert ebben a fránya kis lakókocsiban nincs túlságosan sok hely, így még egy szék sincs.
- Persze, ha nem érzed jól magad, mehetünk máshova is. – szólalok meg kis hallgatás után. – Tulajdonképpen nem nagyon szoktam ide vendégeket hívni, és……és te vagy az első lány, akit idehoztam. – mondom neki kissé elpirulva. – De, ha nem tetszik mehetünk moziba is, vagy csak úgy csatangolni a városba. Persze nem ezen a környéken. – rázom meg a fejem. – Erre nem igazán biztonságos.

Mivel zavaromat másképpen nem tudom levezetni, Josét kezdem el figyelni. Nézem, ahogy a sört kiveszi a hűtőből, melyben más ital nem is igazán van, ahogy egyébből se sok minden. Látom jól, hogy ő sem érzi fényesen magát, de az ő zavara valahol nagyon aranyos. Mint egy férfi, aki most kisfiúnak érzi magát, egy kamasz, aki most akar először megcsókolni egy lányt.
Szemébe nézek, mikor leül az ágyra, kezemben már ott forgatom a sörös dobozt. Ahogy szabadkozik a kunyhó miatt...ahogy feltűnik arckifejezésében is mennyire szégyelli lakhelyét, még jobban zavarba hoz engem is, pedig arcomra mosoly fut, mellyel biztatni akarnám, csak elég félszegre sikeredik. Mondani sem igazán tudok hirtelen mit, így a sört letéve az asztalkára egy ügyes mozdulattal áthuppanok mellé az ágyra. Határozottan mégis lágyan simítok végig arcán, hogy ujjaim tarkójánál a hajába csússzanak, arcom is közeledik felé, nyakára csókot lehelek, felsiklok füléhez, amibe suttogni kezdek.
- Engem nem érdekel, hogy hol élsz, nem ezért szerettem beléd. Itt is tökéletes, lényeg, hogy együtt legyünk.

Nagyon jól esik, mikor Rose mellém huppan az ágyra és lágyan magához vonja az fejemet. A fülembe suttogott szavaira megborzongok, mert forró lehelete megcsiklandozza azt, de főleg, az amit elmond nekem, az, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Igaz ezt már tapasztaltam, mikor megtudta, hogy mivel foglalkozom, de most már teljes valójában megismerhetett és.....és elfogadott.
A megkönnyebbülés hulláma szinte elmosta a bennem lévő feszültséget és széles mosoly ömlött szét az arcomon.
- Nem is tudod Rose, hogy milyen boldoggá tettél. - karoltam át a vállát és húztam közelebb magamhoz a testét, hiszen az arcunk már csak milliméterekre volt egymástól.
Aztán lágyan, finoman tapadtam rá az ajkaira, hogy egy forró csókkal is bizonyítsam a szavaimat. Mikor jó hosszú idő után elváltunk, én továbbra is szorosan öleltem.
- Nagyon boldog vagyok veled édes, már el sem tudom képzelni az életem nélküled. - simogattam folyamatosan a hátát és a haját.

Boldogság és félelem járja át lelkemet, miközben hallgatom José szavait. Boldoggá tettem? Csak velem tud már élni? És ha én nem leszek? Ha olyat kell tennem, amit nagyon nem akarok, akkor mi lesz? Csalódások sorát fogja átélni, s az ő szívével együtt az enyém is darabokra fog hullani. De nem lehet már ezt visszacsinálni, hacsak önnön kezemmel nem vetek véget életemnek.
A gondolatok, melyek tépáznak belülről könnycseppet csorgatnak végig arcomon akaratlanul is. Nem tudom azt az egy cseppet bent tartani, kiszökik, útjára indulva le arcomon. Közben forró csókolom, szerelmesen simulok hozzá, s szavak nem igazán hagyják el ajkamat. Mikor elszakadok tőle, gyorsan letörlöm arcomat, s mivel mosolyom kiszélesedik arcát nézve, talán eszébe sem jut, hogy ez nem feltétlenül, nem csak az öröm könnye. Hozzá bújva arcom főként a pillanatnak köszönhetően, az együtt töltött percek, a közelsége miatt boldogságot sugároz arcom, s magam is cirógatom kezét, mellkasát.
Csak megszólalni ne kelljen most.

Szorosan fonódik össze a testünk és én azt kívánom, hogy bár sosem érne véget ez a pillanat, de míg forrón ölelem és csókolom, mintha nedvességet éreznék az arcán, és mikor kissé eltávolodunk, akkor még észreveszem, ahogy megpróbálja észrevétlenül letörölni.
Nem akarom viszont zavarba hozni, hiszen én is meghatódtam a helyzet érzelmességén, így végül nem tettem szóvá.
- Szóval, - köszörülöm meg a torkom, - akkor mi tévők legyünk? Maradjunk vagy menjünk?
Igazából semmi kedvem nem volt kimozdulni. Szerettem volna vele tölteni ezt az éjszakát, most, hogy már minden lapot kiterítettem előtte és feketén-fehéren látja már ki vagyok.
Ez nagy megkönnyebbülés részemre és ez fel is tüzeli a vágyaimat, amit a lány iránt érzek, így jobban örülnék, ha Rose-val avatnám fel az ágyamat.
- Ha maradunk, fel tudom ajánlani a fél takarómat, és a pizsama felsőmet. – vigyorgok a lányra boldogan és sokat sejtetően.

José boldogsága, s felém irányuló kedvessége, na meg a vágy, ami a szemében csillog, elfeledteti velem minden gondolatomat, mindent. Csak ő van most számomra, s ha akarnék is innen elmenni, ha kedvem lenne egy sétához, a szemében látszó csillogást nem lehet nem észrevenni. Ahogy a szenvedélyessé váló csókokat sem, amiket én adok, miközben kecsegtető ígérettel áll elő.
- Nagyszerű. Pizsama is, de én a pólódban is szeretek aludni.
Széles vigyorral, a csókba is belevigyorogva csusszanok bele ügyes mozdulattal az ölébe, hogy nyakát átölelhessem. Szemébe nézek, tekintetemben rengeteg huncutsággal, válaszolva ezzel az ő sejtelmes vigyorára.
- Kívül, vagy belül akarsz aludni? Mert ugyebár csak aludni akarsz?!

Nem kell soká aggódnom, hogy mit fog választani, hiszen csak bele kell néznem a huncut csillogású szemeibe és mér a markomban érezhetem a győzelmet. Az egyre hevesebb csókjai meg már semmilyen kétséget nem hagytak bennem.
- Szóval le akarod nyúlni a pólómat? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon, miközben átöleltem a derekát, ahogy az ölembe huppant, és néha egy kicsit lejjebb is csusszantak a kezeim, hogy a formás hátsóját is végig simítsam.
- Hmm! Ez egy nagyon fogós kérdés, és már most közlöm, hogy én legjobban rajtad szeretek lenni és még máshol is, de nem mondom ki, mert akkor majd kapok tőled, inkább csak megsúgom. – hajolok a füléhez és úgy lehelem bele a szót, hogy közben megcsiklandozzam azt: benned. – És hidd el „utána” nagyon jót fogunk aludni.
Azzal a lendülettel hanyatt döntöttem az ágyon és miközben igyekeztem megszabadulni a saját és az ő ruhadarabjaitól, egy percig sem hagytam abba a csókolgatását.

Forró csókok, vágy, szenvedélyes együttlét...
Kell ennél több, ha ezek tele vannak érzelemmel? Nem hiszem.
Gondolataim most teljesen a pillanatra koncentrálódnak, nem érdekel, hogy mi lesz később, mi lesz holnap, csak élvezni akarom a mát.
Bennem szeret lenni, s én szeretem, ha bennem van. Legszívesebben megállítanám az időt, mikor eljön az a pillanat, hogy a kéjes élvezet elönti testemet, forrón lehelhetek, liheghetek kedvesem nyakába. Nem kellene innen kimennünk, itt szeretnék maradni, míg világ a világ, ebben a kis lyukban, mert nekem a kocsi most maga a nyugalom, a béke szigete.

Immáron pólójában fekszek mellette, s némán figyelem ahogy alszik. közben szememből könnyek kezdenek potyogni, mert tudom, ez a kapcsolat halálra van ítélve. Érzem, az a kötelék, ami Caecushoz köt, el fog szakítani tőle előbb, vagy utóbb. Pedig én ezt nem akarom, nagyon nem. szememet megtörölve súgok fülébe nagyon halkan, hogy ne ébresszem fel, talán azt hiszi álmodik.
- Mindörökké szeretni foglak, bármi is történjen.

//Ezennel eljutottam a lezárásig:) köszönöm a játékot:)//

Fogalmam sincs, hogy miként vergődtem haza, legalábbis az út nagy része teljesen kiesett az emlékezetemből, de mikor felébredtem, már halovány fény szivárgott be az ablakokon keresztül.
A fejem majd szét akart hasadni és mikor a nyakamhoz értem, ki tudtam tapogatni a kés okozta sebet, így rá kellett ébrednem, hogy nem valami rémálom volt az amit átéltem, hanem a színtiszta valóság.
~ VÁMPÍROK! ~ rázott ki a hideg még most is és összébb húztam magam az ágyban, aminek összegyűrt ágyneműje nem éppen nyugodt éjszakáról tanúskodott.
Bár az eszem még mindig tiltakozott, lassan mégis el kellett fogadnom, hogy igenis nem álmodtam és léteznek!
Éreztem, hogy megint rosszul leszek, és hogy ezt a kimerültség, a stressz, vagy mi okozhatta, nem tudom, de a hideg félelem sem akart elmúlni, hogy a nyomomra akadnak.
~ ROSE! ~ ütött belém villámként a felismerés, hogy kinek a karmai közé került és amitől olyan gyorsan ültem fel, hogy azonnal elszédültem, majd ismét elvesztettem az eszméletemet.

Caecus hazajött...s ez cseppet sem tett engem boldoggá, hiszen azt leszámítva, hogy nem volt egy szép látvány összeégett arca, s miatta is aggódtam, -én már csak ilyen vagyok...-, még Joséról is mesélt. Tudtam, hogy nem úszhatta meg könnyedén.
Az elmúlt időszakban többször is kerestem már Josét kocsijában, de sajnos sosem találtam. Üzeneteim most is ott díszelegnek az ajtóra biggyesztve, ami jelen pillanatban nincs teljesen bezárva, ami már önmagában is okot ad az aggodalomra. Bár caecus azt akarta, hogy ne legyek vele együtt, egy kapcsolatban, azt nem várja, hogy ne is találkozzak vele. Nem tudok mit tenni, az ösztönöm idehoz, a szeretet, szerelem, amit nem tudok legyőzni magamban. Csak arra vártam, hogy gazdám regenerálódni pihenni térjen, hogy én el tudjak jönni tőle, ha már véremet vette, had dolgozzon holt testében...
Benyitom az ajtót, s összeszorul torkom, gyomrom, mikor elterülve látom őt az ágyon. Odasietek mellé, nem nagy táv, de szinte futom azt a két lépést, hogy meggyőződjek róla: még él!
Megkönnyebbült sóhajjal simítok végig arcán, majd levetem róla véres ruháját, kényelmesebben helyezem el az ágyon, kitisztítom sebeit, s kötést teszek rá.
- Sajnálom José. Remélem túléled, mert ha nem, én is megölöm magam...
Könnyes szemmel beszélek a még talán kábult fiúnak, halk szavakkal, mert bárhogy is akarom szívem megkeményíteni, s könnyeimet felszárítani, nem megy. Nem tudja megtiltani nekem senki, hogy szeressem őt. Féltsem őt!

Halványan érzékeltem, hogy valaki szöszmötöl a kocsiban, de be kell valljam, egyáltalán nem érdeket, pedig meggyőződésem volt, hogy éppen most fosszák ki a lakásomat.
Valami megszakadt bennem, amikor Rose-ra gondoltam, ahogy Fabian ajkára tapad és hiába élt tudatom mélyén egy gondolat, hogy talán a vámpír valami trükkel vette rá erre, azért iszonyúan fájt. Aztán a velem történtek még rátettek erre egy lapáttal és azt hiszem talán élni sem volt kedvem.
Aztán megéreztem a semmihez sem hasonlító illatot és egy kéz gyengéd érintését, amitől kezdtem magamhoz térni, bár először még azt hittem álmodom, de fel akartam ébredni belőle, hiszen nem áltathattam magam azzal tovább, hogy nem történt semmi közöttünk.
Ám, ahogy kezdtem a tudatom felé vergődni, egyre biztosabb voltam benne, hogy nem álmodom és Rose tényleg itt fekszik mellettem az ágyamon.
Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, így megpróbáltam elhúzódni, kezemmel eltakarni a nyakamat, de rá kellett jönnöm, hogy azt már valaki bekötötte, és az valószínűleg a lány volt.
Aztán a szavai szinte a fejembe robbannak.
- Ne......Nem ....szabad.... - szólaltam meg rekedten, alig ismerve a saját hangomra. - Meg se...forduljon...a fejedben. - nyitottam most már ki a szemem és néztem rá bánatosan. - Hogyan......hogyan jöttél be?

Nem szabad...milyen igaz is, amit mond.
Csak azt nem tudja, hogy mit nem szabad. Mert megölni magam, minden további nélkül, hiszen azt úgysem fogom közölni Caecussal, hogy mire készülök, de azt tudja pontosan jól, hogy ha nem akarja, hogy lássam Josét, csak nekem kell szögeznie a mondatot, s én nem fogok tudni eljönni ide többé.
De most még itt vagyok, s míg ő kábult volt, mellé dőltem az ágyon, s fellélegezve, hogy magához tért, egy puszit adok homlokára.
Ujjamat szájára teszem, s így válaszolok.
- Nyitva maradt az ajtó, de ne beszélj, pihenned kell! Csinálok neked teát, vagy kérsz valamit?
Suttogok, mintha nem lenne szabad hangosabban beszélnem, s közben felkelek mellőle, s pici konyharészben vizet forralni teszek oda, majd visszaülök mellé, s ahogy ő, én is nagyon szomorú szemmel nézek rá, de ajkaim mosolyra húzódnak. Kezét megfogva igyekszek uralkodni magamon, hogy ne bőgjem el magam. Nincs szívem most elmondani neki, hogy nem lehetünk egy pár többé. Őszintén szólva nem is akarom, de nincs választásom. Nem én nem akarom őt tovább magam mellett tudni, hanem Caecus.

Mikor megéreztem forró ajkait a bőrömön, majd nem felnyögtem a vágyakozástól, sőt lehet, hogy meg is tettem.
Ahogy visszafeküdt mellém, miután szöszölt valamit a konyharészben és megfogta a kezem szinte elöntött a jól ismert érzés, ami mindig elfogott, ha mellette lehettem.
Nem tudtam uralkodni az érzéseimen, hiszen változatlanul szerettem, bármi is történt.
- Rose! - szólaltam meg halkan és most már egyre tisztuló fejjel. - Mi történik velünk? Mi ez az egész azzal a szörnyeteggel? Tudod ki ő egyáltalán? Nézd ezt ő tette velem. - nyúltam a nyakamhoz. - Nem tudom miért vagy vele, de ha tényleg szeretsz, ahogy mondtad ott.... a múltkor, - céloztam az utcai jelenetre, - akkor menjünk el innen messzire. Csak mi ketten, most rögtön. - néztem rá könyörgő szemekkel.
Egyelőre nem akartam megijeszteni, hogy mit láttam, kicsoda Fabian, mert különben sem hittem, hogy elhinné egy szavamat is, és nem a féltékenység számlájára írná.

Arcát nézve tudom, nem fogok bírni elszakadni tőle, szükségem van rá, hogy lássam, érezzem, de hogan is tehetném, ha nem lehetünk együtt. Mondjam neki azt, hogy nem szeretem, s így talán neki könnyebb? Arról sem igazán beszélhetek, hogy ki is Fabien, és miért is vagyok vele. Mit mondjak most neki?
Csak nehezen tudok megszólalni, olykor elcsukló hangon.
- Tudom ki, vagy inkább mi ő, de nem beszélhetek róla. Megmagyarázni sem tudom, hogy mi történik.
Beszélek, de magam számára olyan a hangom, mintha az űrből hallanám vissza. Erőt kell venni magamon, hogy könnyebb legyen ez az egész, ha egyáltalán lehet könnyebb.
Nagyot sóhajtva csukom be a szemem, hogy ne bőgjek, s hogy ne lássam könyörgő tekintetét, mert olyan mélyen hasít belém a fájdalom, hogy elviselni sem bírom már sokáig.
- Nem lehet.
Nyögöm ki nagyon halkan.
- Nem tudok, bármennyire szeretnék. Nem lehetek veled. Nem kérem, hogy megértsd, mert nem lehet megérteni, miért is mondom ezt, mikor tiszta szívből szeretlek.
Félve nézek újra szemébe, s tekintetemben a fájdalom tükröződik vissza, s a vágyakozás, hogy csókoljam, szeressem, szerelmesen öleljem őt, de nem lehet.

Most már tisztán tudok gondolkozni és a szívem szakad meg, mikor látom fátyolos tekintetét, majd meghallom, hogy azt mondja, tudja miféle szerzet Fabian. Na erre már tényleg magamhoz térek villámgyorsan.
- Azt mondod tudod? Azt is, hogy Ő egy……olyan……olyan ….tudod, mint a filmeken, - próbálom valahogy rávezetni, mert így fényes nappal kimondva, még nekem is hihetetlen, - szóval olyan…vérszívó? Te ezt tudod? – nézek rá megrökönyödve, bár, ha belegondolok, kezd értelmet nyerni a viselkedése. – És miért nem ……miért voltál, vagy vele? – kérdezem miközben igyekszem megfogni a kezét és magamhoz húzni, hogy legalább most érezzem a közelségét.
- És miért nem beszélhetsz róla? Mit tett veled Rose? – a hangom most már nagyon kétségbeesett, hiszen a lányt mindennél jobban szerettem, még soha nem éreztem így senki iránt, és most összeszorította a félelem a szívem, hogy mit tett vele az a szörnyeteg.
Aztán a másik mellbevágó dolog hangzott el, hogy nem tud, valamiért nem tud elszakadni tőle, mert csak ez lehetett az oka, hogy nem akar velem lenni, velem jönni.
- Nem értem szerelmem, ha te is úgy érzel, mint én, akkor mi tart vissza? Csak el kell indulnunk és vissza se néznünk. – igyekszem a karjaimba vonni, hogy megcsókolhassam, hogy megmutathassam még a történtek ellenére is imádom és nem tudok nélküle élni.
- Rose! Annyira szeretlek, én belehalok, ha nem leszel velem. Ugye nem akarsz elhagyni? Akkor, ha ehhez Fabiannak köze van, elmegyek és megölöm, még ha ezért villamos székbe kerülök is, vagy végeznek velem a társai, vagy mit tudom én. – lovallom bele magam.

Nehéz órák, napok, hetek elé nézünk.
Igen, nagyon nehéz, most leginkább az, hogy hogyan is értessem meg Joséval azt, hogy miért akarok tőle elszakadni, miközben nem beszélhetem Caecusról semmit. De talán így, hogy ő is tudja, talán így könnyebb lesz kicsit.
Bólintok lassan felé, bár meglepett vagyok, hogy Caecus leleplezte magát, s a fiú még itt van. Talán ő is vérbáb lenne? Hogyan tudjam meg, hogy ivott e a véréből? De nm, hiszen akkor már értene mindent, mert ő is érezné, hogy nem mondhat ellent egy vámpírnak.
- Igen, tudom mi ő.
Mit akar kérdezni? Miért nem mentem utána, miért nem rohantam vele, menekülve? Miért vagyok vele?
- Nem mondhatok róla semmit, nem mondhatom el, hogy miért kell vele maradnom. Nem lehet.
Magához húz, s csókot ad ajkaimra, mely tőrdöfés szívembe most.
- Kérlek, ne tedd, így is nagyon nehéz.
Találkozhatok veled, de nem tudok veled egy pár lenni, nem tudok kedvesed lenni, mert megti...
Elakad a szavam, nem tudom befejezni a mondatot, s ez bizonyíték nekem is arra, hogy nem tudok beszélni Caecusról, még ha akarok sem.
- Találkozhatok veled, de nem leszünk egy pár. ~Lopva, titokban.~
Kibontakozok karjaiból, s elfordulok, felkelve a tea után nézek, de nem tudok odafigyelni rá, így a forró vizet sikerül kezemre önteni. Ekkor borul ki a bili, egyrészt testi, de sokkal inkább lelki fájdalmam miatt zokogásba török ki.

Látom rajta, hogy szenved ő is, de mikor ölelésem ellenére kibontakozik a karjaimból és elkezdi mondani, hogy nem lehet velem, vagyis lehet velem, de nem lehet az enyém és még elharap egy szót, ami nekem szinte beleég az agyamba, bár nem fejezte be, már talpon is vagyok, hogy utána menjek és magamhoz fordítva vonjam kérdőre.
- Miért Rose? MIÉRT??? Ő tiltotta meg? Fabian? Mivel tart a markában az a szörnyeteg?
De a szavam is elakad, ahogy megérzem, ahogy a teste rázkódni kezd a zokogástól.
~ Mit tettél vele te nyomorul féreg? Százszorosan, ezerszeresen légy átkozott, amiért fájdalmat okozol a leggyönyörűbb lénynek, akit ismerek! ~
- Rose, nem akarom, hogy szenvedj, és ráadásul valószínűleg miattam. Oda megyek, azonnal odamegyek hozzá és felajánlok magam neki, csináljon velem, amit akar, csak téged hagyjon békén. - húzom magamhoz, hogy a hátát ás a haját simogatva megpróbáljam megnyugtatni. - Csssss! Ne sírj édes, ne sírj. Ha nem enged el, akkor végzek vele és szabadok leszünk.